Second-hand kultúra

A címben szerepkő alkalmatosság valami szocializációs eszköz. Valami olyan, ami arra hivatott, hogy megtaláljam az egyén a helyét a világban. Sokan vagyunk, akik e mentén tudjuk meghatározni önmagunkat – vagyis a szerint, ki hogyan értékel, vagy ítél meg bennünket. A visszajelzésekből tudjuk, kik vagyunk. Sokszor ez a bajaink forrása is, hiszen ha a külvilág rosszat gondol rólunk, könnyen kevésnek érezzük magunkat. Jobb lenne biztosan tudni, saját magunkat ismerve, mik vagyunk, mire vagyunk képesek és alkalmasak. De elismerem, ez a nehezebb út. Nekem sokszor szükségem van a világ hangjaira, tudnom kell, hogy számítanak rám, hogy érek valamit. Az elmúlt három nap töményen erről szólt. Németországból itt volt Pacek, meglátogatott, beszélgettünk, hozta a családját – digitális formában. Imádok híreket hallani más kultúrákról, más országok, társadalmak mindennapjairól. Szeretem látni, ehhez képest mi itt Magyarországon hol tartunk, mit gondolunk másképpen. Ezért szeretek más országokban járva elbeszélgetni az ott lakókkal………… Szóval nekem dupla öröm volt Pacekot hallgatni. Három órás ittléte után befutott Ági Orsival, Reni és Misi a fiúkkal (Lenkó és Dés) és helyet cseréltek Pacekkal, aki távozott – jókedvet hagyva maga után. Filmnézést követően a konyha beszélgetési központtá változott, fogyasztottunk, csevegtünk, miközben az aprónép törpecirkáló-módra föl-alá vándorolgatva gügyögött és játszott hol a szobában, hol a konyhában, hol a két helység között. Abszolút házibuli hangulat volt, annyi különbséggel, hogy nem a pia folyt és fűszag lengte be a helységeket, hanem pelenkaszag és apró lábak csoszogása, gügyögés töltött be mindent. Miközben a szülők értelmesen tudtak gondolatokat cserélni, vitázni a film kapcsán. És mindenki boldogan távozott, a „szalon” este tízkor zárt………… Tegnap és ma pedig megtanulhattam, hogyan kell glettelni és festeni. Megéreztem az ízét, milyen az, amikor az ember maga készíti elő a lakását……… Amikor nem csak a pénzt gyűjti össze, hanem amikor valamit odatesz valóban….. Amikor otthagyja a kéznyomát az időben. Ami után majd emlegetheti: látod, ezt én csináltam, ezt én hoztam létre……… Bánom már, hogy eddig ezt kihagytam az életemből. Szeretném hinni, hogy még lesz ebben részem – saját részemre. És nem a lakásunk átfestésére gondolok most éppen. Nem bánnám, ha lenne egy kertes ház valahol, ami ránk vár………. Kipróbáltuk ma, kiderült, Jolddal e téren is jó csapatot alkotunk. Kíváncsi lennék, milyen lehetne az a ház, amit ketten hozhatnánk létre. Mert természetesen ez a ház nem a miénk volt, mi voltunk a „rabszolgák”. Olyanok, akikre szükség volt, akiket szívesen láttak a háziak – Krepi és Ági. Fontosak voltunk, és jól esett, hogy megengedték, hogy részt vegyünk a munkában, jól esett, hogy megbíztak abban, hogy el tudjuk végezni a feladatot. Jól esett, hogy hagyták egy kicsit, hogy az életük részei legyünk – hiszen a falon az ecsetvonások tőlünk vannak, és lesznek ott jövőre is, 10 év múlva is……….. És ennek a házibarkács-felújításnak megint olyan házibuli-íze volt……….. Mintha huszonéves korukban házasodó pénztelen barátainknak gürcöltünk volna egy karton sörért és az együttlét öröméért. Tudjátok mit? Hatalmas öröm ilyen szociális hálóban élni. Büszke vagyok a barátaimra és köszönöm a barátságukat és az élményeket, amik ebben a három napban értek – pusztán avval, hogy ők vannak. És ha már Oscar átadót meghazudtolóan köszöngetni támadt kedvem, hát köszönöm Joldnak is, hogy partnerem tud lenni abban, hogy vendégül láthassam a barátokat, hogy alkalomadtán segítsek a barátoknak. Köszönöm, hogy észrevette, hogy ez nekem fontos, és jó, hogy táplálja a kapcsolatokat ő is, aktívan és tevékenyen részt vesz ebben. Lezárásul annyit még mindenkinek: JÓ CSAPAT VAGYUNK!!!!!!!!!!!!!!