Nagy nap, mit nagy, egyenesen óriási nap volt múlt héten a szerda. Az egy dolog, hogy ezz a hét közepe, másik dolog, hogy a Cimbaliband ötéves lett, hiszen az idő természete, hogy telik-múlik. És ha egyszer valami már létrejött, az öregszik. A nagy durranás az esti koncert volt a Fonóban. Cimbaliband az élet, ez alaptörvény, és ez tegnap tökéletesen be is igazolódott. Lüktetett a varázs, hömpölygött a tömeg – igaz, a nézőtéren most nem volt olyan telítettség érzetem, mint a Pótkulcsban, de egészen biztosan többen voltunk, csak ugye a hely nagyobb. És a színpad is. Ez bizony nagyon nagy szerencse volt, hiszen a fináléra 16 zenész csapott zajt egyszerre ott fent. De ne végezzem be máris, hiszen nem ennyi volt.
Igyekszem híven megírni a résztvevők nevét felmerüléskor, remélem, nem lesz hiba. Ha mégis, elnézést kérek, és természetesen később javítom majd, ha tudósítotok a tévedésről.
A banda ugye adott, őket nem sorolnám fel, megtettem már ezt máskor, aki lusta utánajárni, rákereshet az interneten a zenekarra. Érdemes. És ha valaki még nem hallotta volna sosem a nevüket, zenéjüket, az nem árt, ha ismerkedik velük, mert szerintem még hallani fog felőlük. Jó, elfogult vagyok, de képzeljétek csak el, Szalonna (Pál István) a Magyar Állami Népi Együttesből beállt a hegedűjével, és méltó társra lelt Gellértben. Azok a kapkodó ujjak a hegedű-nyakakon, varázslatosak voltak. Solymosi Máté fiatal tehetségnek is jutott hely a vonósok között, a vonópárbaj győztese, szintén az Állami Népi Együttesben zenélő Radics Ferenc is jól szerepelt a maga méltóságával. Rodek Krisztián hangszere a tambura is kedvemre szólt, de nagyon szerettem a Csík zenekarból erre a koncertre átsétált Makó Péter tárogatójátékát is. Szintén a Csík zenekarból Bracza Zsolt (Csucsu) „állt ki” Balázs ellen, heves mérkőzés zajlott le a cimbalmok körül. Eszter Gryllus Dorkát kapta feladatul – mindketten gyönyörűen énekeltek. Nagyon figyeltek egymásra, a második közös dalukon (Nekem a Balaton a riviéra………) ugyanakkor érződött, hogy még nem adták elő, csak gyakorolták. De ez nem vont le semmit a hangulatból vagy az értékből – bájos lett, közvetlen lett az előadás – rengeteg Eszter és Dorka mosollyal, bújós női cicázással………
Horváth Dániel arcjátéka, mozdulatai, többieket követő értő figyelme a doboknál jó hangulattal töltött el. Amúgy is az egész koncertre jellemző volt, hogy mindenki szélesen (nem összetévesztendő a protokolláris kifejezéssel) mosolygott a színpadon.
Az én csúcspontom Agatics Krunoszláv és Szlobodan harmonika párbaja volt. Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul figyeltem, hogy a tremorokban mozgó tenyerek-újak milyen varázslatosan nyújtogatják el a hangokat, feleselve egymással a Fonó grandiózus terében. A párbaj döntetlenre sikerült, melyet Dániel szakított meg, egy népi hangszerrel, ami egy fadarab, amiből fonal lóg ki, és ha a fonalat meghúzzák, érdekes vartyogó hangot ad ki magából. Az egész koncertre jellemző voltak az ilyen apró muzikális trükkök, humoros lezárások, közbeszúrások. Olyan élvezet volt látni, hogy zenélés közben beszélgettek egymással, látszott, hogy minden a kisujjukban van, hiszen nem igényel a zenélés görcsös figyelmet. Pedig iram az aztán volt rendesen!
Amit hallottunk, az volt a hall()vány (nem az a rossz, aki rosszat ír, hanem aki rosszra gondol J ), és még nem szóltam a látványról. Pedig a Cerbul de Aur egyetlen magyarországi román néptánc együttes mindenképpen megérdemli az említést. Sodró hangulatú táncuk, igényes népviseletük illett az esemény magasztosságához. Másik támogató csapat, a három fiúból álló Fricska Táncegyüttes volt. Kalotaszegi legényesük felért egy rendes csíktaposással. A nézőtéri padlózat dübörgött a hat lábtól, döngött a föld és a vér lüktetett lábdobbanásaik nyomán. A koreográfia ötletes és humoros volt, a lépések nehezek, látványosak és lendületesek, tartásuk fenséges, ingük izzadtságtól nedves.-
Szóval örömpárbajok sora volt ez az éjszaka. Nagyfokú tudásról is szólt, zenei alázatról, és mindez párosult avval, hogy dobogott, lüktetett a tér – mint mindig Cimbaliék körül. A koncertet megelőzően néptánc tanfolyam volt a teremben. Gellért egyszercsak odalépett, elkezdte húzni a somogyi talpalávalót – nyolc órakor. Majd a színpadra lépett, végig zenélte a koncertet, szünetben a Zagyva Banda zenekarban húzta, majd a színpadon ott folytatta, ahol befejezte szünet előtt. Tulajdonképpen megállás nélkül 4 órán át fűrészelgette a hegedűjét, mindezt örömmel, mosolyogva, magától értetődő természetességgel. Lehet, hogy a kezei vonóban végződnek igazából?
A szünetben összeismerkedtünk Fekete Zoltánnal, aki rengeteget fotózott. Belegyezett, hogy a linket, ahová a képeit föltette, idemásoljam, hát nézegessétek ezeket is! Köszönöm Zoli!
