Emlékszem, mennyire fellelkesítő volt az első Múzeumok éjszakája, mert minden a kezdeti bájjal volt átitatva: a programok, a szervezés, a kollégák, stb. De mindenkin és mindenen látszott az az akarat, hogy valami nagyot alkossanak, valami maradandót kezdjenek el – közösen. Évek múltán ráépült a BKV a buszjárattal, profik vették kézbe a dolgokat, fokozatosan kinőtte a gyerekbetegségeit ez a rendezvénysorozat és lett egy tömegrendezvénnyé – amit mindenki szeret. Tehát lehet ezt jól csinálni. Hasonló pozitívumokat várva keltünk tegnap útra munka után, hogy a zene ünnepe c. programsorozatból kiválogatott mazsolákból fogyasszunk. Az egészen látszott, nincsen központilag összefogva. Sok program egymást átfedte a város lehetetlenül megközelíthető helyein. Végül is, ne akarj mindent fogyasztani…….. A legtöbb program valamelyik szórakozóhelyen volt, de arra utalást nem találtam, mennyi a belépő. Mi a Ráday utcában kezdtünk, de nem kívántunk az IF kávézóban fogyasztani, az utcáról terveztük Rutkai Borit meghallgatni. Időben odaértünk, majd egy órát lófrálva vártunk a kezdésre. Ez idő alatt végig nem tudtunk kikapcsolódni, tétlenül vártunk. Valami jóra, valami alternatívan különlegesre, miközben egy utcazenész fazon rettentően szánalmas gitáros pöntyögése idegesítette a közönséget. Egy óra elteltével a Specko Jedno zenekarral a háta mögött Bori a székre lépett (ez volt a színpad), bájolt, bűvölt, előadott, énekelt és elvarázsolt. Bűbájosan tüneményes, Joldnak Audrey Tatou jutott róla az eszébe. Én nem tudom egyértelműen hozzá kötni Bori személyét, de tény, hogy van benne némi báj, kecs, kellem, ami erre enged következtetni, ugyanakkor viszont modorosabb, a naívsága talán tudatosabb, inkább eszköz Bori számára. A dalok zseniálisan sok stílusban hangzottak el, kultúrált szóviccekkel és gondolati csavarokkal tarkítottak voltak a dalszövegek. Kedvesen szólítgatta a közönséget, de a fáradt hangulatomban ez nekem széttördelte az előadást és így nem ütött át a hanguklat, nem tudott a zene a szárnyaira emelni. Külön bosszantott, hogy folyton a közönséget kérdezte meg, mit énekeljenek, bekiabálásra szólt a dal. Olyan érzésem volt, nem készültek fel, nem tiszteltek meg avval, hogy összeállítsanak egy listát, mit játszanak…….. Mintha olyan ajándékot kaptam volna, amit nem csomagoltak be. Tetézte a gondunkat, hogy az idő haladt (egy óra csúszásban voltunk már) és csalogatott a következő helyszín, a következő program. Az előadóról nem tudtunk semmit, de jazz szólt a Szimplakertben – erről a helyről ismerőseim ódákat zengtek már. Szóval otthagytuk a Ráday utcát kb. a program felénél, és várakozással ültünk föl több BKV-járatra, hogy a Kazinczy utcába eljussunk. Ahol a hely zseniális, talán Budapest legszebb romkocsmája (ez most trendi mifelénk). A tömeg viszont óriási volt, ennek megfelelően a zaj is. Mindenki fogyasztott, cserregett, magas volt az alaplárma. Egy ablakokkal elzárt helyen (naná, valamiféle hangszigetelés kell) kezdett a zenekar. Az ablakok mögött jól szólt a zene, Joldnak túl hangosan is. Fojtott a cigarettafüst, rekkenő hőség volt. Kitámolyogtunk a kertbe, ahol viszont már az alapzaj szinte elnyomta a zenét (hallani lehetett, látni nem a zenészeket, és élvezni sem a zenét, csak sejteni a hangokat), és hiába minden nyílt tér ellenére, a dohányfüst elől nem menekülhettünk……… Hát a programot félbehagyva elindultunk fáradtan, feldobó, átmosó és gondolkodtató élmények nélkül hazafelé. Azon gondolkoztunk, egy ilyen programsorozatot miért kell kedd estére tenni? Tudom, nehéz a fesztiválokkal, programokkal terhes júniusban jó időpontot találni, de talán ez is túlzás. Talán mi is túl nagy igényekkel, elvárásokkal futottunk neki, és elismerem, fáradtak is voltunk. Ez is lehet oka annak, hogy tegnap este csak vártuk a csodát, ami még csak meg sem legyintett minket. A pozitív hozamát az estének a belvárosi séta, a Ráday utca szép épületeinek látványa, a városban itt-ott szembejövő ismerős (amitől pezsgőnek éreztük a városunkat) adta.