Xavier Beauvois 2010-es cannes-i díjnyertes filmje (Des hommes et des dieux) nem könnyű. Nem az, mert művészfilm, lassú és hosszú snittekkel, többnyire zenei aláfestés nélkül, dokumentarista elemekkel átszőve mutatja be az 1990-es évek derekán az algériai Tibhirine-ben élő francia trappista szerzetesek mindennapi életét, mely egybefonódott az iszlám lakossággal. Egy szélsőségesen iszlám csoport elhurcolta a szerzeteseket, majd egy hónapnyi fogva tartásuk után lefejezték őket – fejüket ugyan megtalálták, de a testek a mai napig nem kerültek elő. Felmerült annak a lehetősége is, hogy valójában az algériai hadsereg gyilkolta meg őket, tettüket kiszabadításnak álcázva. Feszegetik viszont azt a kérdést is, a francia közigazgatás tehetetlensége mennyiben volt felelős a foglyok életének elvesztéséért. A film viszont ebből a politikai vonulatból, a szerzetesek meggyilkolásával nagyjából egyidőben történt egyéb gyilkosságokról semmit nem szól, avval a finomsággal, az emberek lelki nagyságával, a hitükbe való kapaszkodással próbálja az áldozatot, a vértanúságot megközelíteni. Ahogyan a szerzetesek, papok feladata nem a politikai véleményalkotás, úgy a film is távol tartja magát ezektől az ítéletektől. Ahogyan nem ítélkezik annak kérdésében sem, a gerillaharcos vagy az állami katona az igazabb-e. Azt boncolgatja inkább, mennyire erős az egyén hite, tud-e magából építkezve, a hitébe kapaszkodva mártírrá válni. A veszély közeledtével az ego emelkedik fölül, ezen úrrá tud-e lenni a hit, az a szemlélet, a sorsunk előre meg van írva, utunk vége mindenképpen halál, életünk pontosan csak addig tart. A film ezzel azt is feszegeti, tudjuk-e, hogy feladatunk van, tudjuk-e, mi az, felvállaljuk-e…….. A filmet követő beszélgetésből további kérdések merültek fel (sajnos csak fölmerültek, de nem volt igazán bátorsága a jelenlévők közül senkinek, hogy idegen emberek között igazán mélyre ásson ezekben a veretes témákban) arra vonatkozóan, hogy vajon amikor tömegével hurcolnak el embereket, erkölcsös-e elbújni, és ez által megúszni azt? Árulás-e ez? Gyávaság-e? Felmerült a kérdés a nézőkben arra vonatkozólag is, hol a nyugati (civilizáltabb) társadalmak felelőssége? Én próbáltam érzékeltetni azt a feszítő témát is, hozhat-e egy személy döntést a saját életéről, mikor annak megléte vagy nem léte kihatással van másokra is, hiszen családja mindenkinek van (természetesen szerzetesek esetében nem a gyerekre gondolok, de testvér, unokatestvér, stb.). A vitát moderáló Perlaki Tamás szerint a szerzetesek esetében ez a szál már szinte teljesen elhalt, ha volt is kapcsolat, az már pár levél csupán. Nem gondolom, hogy egy ember, aki hozzánk tartozik akár családi kötelék, akár baráti szálak okán, pusztán avval „kitörölhető”, hogy távol van, csak ritkán jelentkezik. Lehet, hogy én abszolút romantikus vagyok, de ennél többre tartok bizonyos embereket – és azt gondolom, a szerzetesek a maguk humanizmusával pont ilyenek lehettek. Erre valamiféle bizonyosság az is, hogy a gyilkosság körüli helyzet egyik leglelkesebb kutatója Luc atya unokaöccse……… A filmben előállt helyzet megválaszolására a szerzeteseknek döntést kell hozniuk, elhagyják-e az Atlasz-kolostort a fenyegető helyzet miatt, vagy vállalják a feladatukat és bevárják a dolgok alakulását – miközben nem paktálnak le sem a gerillákkal, sem a katonákkal. Az iszlám falu számára ők az ág, ami megtartja a verebeket – volt ez az egyik kulcsmondata a filmnek……. Nagyon tetszett a filmben az, ahogyan azt ábrázolta, hogyan illeszkedtek be az iszlám közösségbe. Nem beolvadtak, hanem megismerve egymást, megtanulva a másik kultúrát, együtt éltek. A megértéshez is hit kell, az elfogadáshoz is az kell, hogy magamat megismerjem, tisztában legyek avval, hol a helyem a világban – lefordítva: mi a feladatom. Akkor tudom csak a másik értékrendjébe, világlátásába illeszteni, a másik feladatához passzítani a sajátomat. A filmen túlmutat már az a kérdés, miben kell hinni? A hit, mint az istenhit a lényeg, vagy bármi, amire abszolút mértékben föl tudom fűzni az életem – ebben az esetben én úgy fogalmaznám a feladatban való hit. Ez meg előre vetítené azt, marad-e nyomunk a világban – ha feladatunk van, szerintem akkor biztosan. Ezért lehet talán a film címében az Istenek szó többes számban. A film hitelessége (és ereje) abban is rejlik, hogy nem mélyíti a kereszténység-iszlámság árkot, nem akar erőszakkal állásfoglalásra késztetni, nagy mondanivalóval átnevelni vagy megértetni valamit. A dokumentarista alapokon nyugvó film három-négy olyan jelenettel bír, amit valószínűleg hosszú időre magával visz a néző, akár örökre megőrzi magában – hatásvadász túlkapást én nem tapasztaltam, de a filmet követő megbeszélésen egy jelenet kapcsán érte ilyen kritika a filmet – igaz óvatosan. Sok szimbólumot használt a film, ezeket is boncolgattuk, de ezt itt kifejteni nincs értelme, hiszen aki nem látta a filmet, az nem értheti, miről írok. Inkább nézzük meg a film címében az emberek szót. Áldozat vállalásukkal lettek Emberré, a szó nemes értelmében. Halálukat méltósággal vállalva, vértanúkká válva nemesedtek példává. Ha már úgyis véges a földi élet, nem mindegy, milyen méltósággal. Bennem ugyanakkor fölmerült a kérdés, volt-e értelme haláluknak, változott-e bármi politikában, helyi gazdasági-kulturális viszonyokban, stb. Ezt sajnos nem hiszem. Viszont a filmet nézve egy katolikus pap rávilágított, hogy a szerzetesek helyzetre adott válaszából támaszt nyerhetünk mindennapi döntéseink, áldozatvállalásaink meghozatalához, ő például párhuzamba állította a házasságot napi szinten és a vértanúságot – természetesen kissé tudatosan karikírozva, de az alapok analógiája hatott. Ezek szerint áldozatuknak mégis van értelme, kérdés, mi hogyan tudunk ebből tanulni, táplálkozni, ennek a tudásnak a birtokában tovább élni, mások áldozatával jól sáfárkodni.
Szóval zavaros politikai helyzetben meghozott döntést mutat be a film emberi oldalról, és természetesen nem könnyű bármilyen döntést meghozni, hát még ezt! És természetesen mindenki nagyon tudja, mit kell tenni, de ha valóban ilyen helyzetbe kerülnénk, mit tennénk? Rengeteg gondolatot vetett fel a film, zsidóságról, üldözésről, hitről, áldozatról, feladatról – ebből sok mindent érintettünk, sajnos azonban nem volt elég bátorságunk – és a moderátor sem volt teljesen tájékozott ahhoz, hogy a megfelelő mederben tudja tartani a beszélgetés folyását – ahhoz, hogy mindezeket kifejtsük, nézeteinket ütköztessük. Bennem nagyon sok megválaszolandó gondolat maradt. Talán nem lenne baj, ha a kommentek e témákban megindulnának – akár a film megtekintése után.
