Vonzalmam Sting iránt akkor kezdődött, amikor még az 1980-as évek végén a Danubius Rádió német nyelven szólt, és az Antenne Austriával karöltve remek koncerteket adtak. Sting Tokióban lépett fel akkor, magnószalagra került, és evvel be az életembe. Évek múlva szültem egy lányt, pont Sting 41. születésnapjára. Majd lassan a lányom is Sting rajongója lett, tehát én úgy érzem, mindent elkövettem, amit egy igazi rajongó csak megtehet…… Mivel anya vagyok és nem túl pénzes, tavalyi Sting koncert élvezetét átengedtem az akkor éppen 18. születésnapját ünneplő gyermeknek. Az élet mindig megajándékoz, így most Jolddal felkerekedtünk, hogy a Symphonicity c. koncertet meghallgassuk a Budapest Arénában. A jegyünk a küzdőtérre szólt, ami sajnos nem az már, mint régen, nem volt szükségünk például a sátánvillára, ellenben sorba szerelt székeken üldögélhettünk. Ennek következtében rettentően messze, szinte egy kilométerre volt a színpad – Jold meg fog morogni a túlzásért. Természetesen nem csak egy-ötven alatti embereket engedtek előre, ezért sajnos elég korlátozottan láttam, ami igen nagyon rányomta a hangulatomra a bélyegét. Sting pedig nem volt annyira erős, hogy a falat áttörje. Pedig mindent megtett, állt a színpadon, hozta a maga összes hatvan évét, de ízlésesen kigyúrt testben. Hozott hangszereket, eszméletlenül remekül éneklő háttérénekest, aki ráadásul remek Balássy Betty hasonmás. A Dohnányi zenekar kísérte, kiemelem az első hegedűst. Nem tudom viszont, a bájos arcú japán karmester minek kellett – lötyögésével talán inkább csak elkavarni akarta a zenekart, fiatalsága, pofija és táncikálása lágyította a szimfónikus hangokat, tehát inkább látványelem volt, mint a csapatot összefogó, ritmust adó vezér. Sting hozta a kiváló dalait, a még remekebb hangját. Sokszor jutott eszembe, hogy Fluor és SP hol lesz hatvan évesen…… és nem elég sztárnak lenni, az örökléthez, énekelni is tudni kell. És ezt Sting nagyon tudja. A hallgatható jazz a bőre alatt van, a száján úgy bújnak ki a hangok, hogy muszáj elkapni, és azonnal befalni. A dalok közül viszont nem mindegyiknek tett jót a szimfónikussá varázslás. Például a Fields of gold c. dalból az én érzésem szerint elveszett az intimitás a nagyzenekari hangárban, Jold viszont ezt nem így érezte. A Straight to my heart viszont mindkettőnknek gyengének tűnt. Essék szó a pozitívumokról is. A Russians kifejezetten hangulatosabbá vált a nagyzenekarral a háttérben, szerettem az English man in New York c. számot is, és a ráadásokat is – pedig úgy tűnt, nem is figyelek már. De Sting bennem van, ismerem minden rezdülését, így azt is tudtam, mitől lett más, melyik hang lett izgalmasabb, kellemesebb, látványosabb vagy halványabb. Szóval meghallgathattunk egy újabb rockert, aki öregségére megszelídült, és azon túl, hogy ez eszméletlenül jól áll neki, még szórakoztató is. Viszont az jutott eszembe, vajon lesz-e még valaha olyan koncert, ahol csápolok, rázom a fejem és eszemet vesztve ugrálok – mindent kimosva az agyamból. Az a baj a megöregedett sztárokkal, hogy nem csak a színpadon száll az idő….. Vajon emlékszem-e majd erre a koncertre 20 év múlva, mint ahogyan teszem ezt a Queen legendás 1986-os szereplésével, vagy hagy-e nyomot Joldban annyit, mint a Yamamoto dobosai……
Mai második megosztanivalóm az új bicikliről szól. Család és barátok (köszönöm Jani!) támogató segítségével sikerült egy vidéki kisvárosból beszerezni, hazahozni vonattal. Most lekötözve áll a pincében és szerintem, alig várja már, hogy megkezdjük az ismerkedésünket. Remélem, az égiek is támogatnak majd holnap ebben, és akkor a napvilágnak is meg tudom mutatni a Nimbusz kétezres vékony dongáját, kecses gumijait, és kitapasztalhatom, hogyan fognak a fékek……..
