Second-hand kultúra

Tegnap a Zsidó nyári fesztivál keretén belül a Dohány utcai Zsinagógában jártam. Izgultam, mert belülről még nem ismertem ezt a nemes és tragikus építményt, melyet Ludwig Förster német építész alkotott meg mór stílusban. Az ünnepélyes felavatásra 1859. szeptember 6.-án került sor. Méreteit tekintve a világon a második, Európában viszont ez a legnagyobb zsinagóga. Belülről hatalmas tér fogad, megrettentően szép, színes, tele apró díszítésekkel és arannyal – de ez nem nyomaszt annyira, mint a katolikus templomok színkavalkádja és aranytömege. Rengeteg embert képes befogadni. A bejáratnál motozás után……….. Álltunk is sorba rendesen, míg bejutottunk, aztán föl a karzatra – ahonnan sajnos semmit nem látni, csak az első sorból, de ugye, az már foglalt volt. A reklámanyag szerint Lajkó Félix, Marko Markovic és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band koncertjére jöttünk. Valójában ez utóbbi zenekar estje volt, az előbbi, neves vendégek megmutatták magukat és zeneszerszámaikat egy-két szám erejéig. Balogh Kálmán zenéje kicsit kávéházi gipsy jazz volt. Cimbalomjátéka isteni volt, lenyűgöző, de e téren el vagyok kényeztetve: Unger Balázs – a Cimbaliband vezére – ennél éppen egy hajszállal bravúrosabb. A hangulat néhol törökössé váltott (talán így akartak a zsidóság előtt tisztelegni), és sokszor volt melankólikus a zene. Aztán felpörögtek az események. Előbb Lajkó Félix lépett két szám erejéig a zenekarhoz (természetesen a másodhegedűse, aki mindig kíséri, most is vele volt). Félix megszokott dalaiból hallhattunk nagyzenekari kísérettel. Jó volt, de az az intimitás, amit csak ő varázsol elő a hangszeréből, ebben a zenekavalkádban kissé elveszett. De hangulatot teremtett. Őt váltotta Marko Markovic, aki fantasztikus csípőmozgásával, szenzációs trombitajátékával föltette a koronát. Mire belelovalltuk volna magunkat a zeneáradatba és hagyhattuk volna magunkat a zene áramán elúszni, jött a szünet, hogy a második félidőt megint a kissé szerényebb előadás nyissa meg – Balogh Kálmánék ugyan nagyon igyekeztek, de a zsenikhez az kevés volt. A második félidőben Marko többször rúghatott labdába (vagyis többször fújhatott a trombitába), például előadhatta a szokásos „kukorékoló kakas, kapirgáló tyúkok” trombitaszólóját is – ez zseniális. Dícséretként meg kell említsem, hogy a Cimbalom Gipsy Band nagyon bírta az ütemet, remekül kísért, remek háttér munkát végeztek, és időnként remek párbajpartnerek voltak Marko trombitájának. Mire a lendülettől és a zenei ötletektől már szinte az eszünket vesztettük (ismét akadt három angolul beszélő fiatal fiú, aki azt hitte a zsinagóga karzatán, hogy tud magyar táncot táncolni), ismét előkerült Lajkó Félix (időnként háttal a közönségnek, hajtotta, úzte a zenekart), hogy felvegye a harcot Marko zenéjével. Párosuk, jammelésük felejthetetlen volt. A cimbalomnál ülő Balogh Kálmánnak félreérthetetlen nemzetközi karjelzésekkel kellett megálljt parancsolni a két szerbiainak, azok annyira belefeledkeztek az improvizálásba. Szóval a vége frenetikus volt. Kár, hogy nem erről szólt az egész. És kár, hogy a karzatról semmit nem lehetett látni……..  A világzene viszont megint rávett arra, hogy mindörökké szeressem ezt a műfajt. Ez az igazán kedvemre való, ez a jazzes, népdal alapú kotyvalék. Ez a valami, ami a múlt gyökereiből készít alapot, és a jövőbe ívelő hidat ver. Olyan magból táplálkozik, amit minden magyar ember ismer, hogy aztán olyan improvizációt húzzon rá, ami alig valakinek jutna eszébe.