Second-hand kultúra

A Zsidó Nyári Fesztivál dübörög tovább. Nekem most az Uránia Filmszínházhoz volt szerencsém, ahol még sosem jártam (úgy látszik, e héten többször is elvesztem a szüzességem). Az épület az 1890-es évek közepén épült, orfeumként működött, Budapest egyik legjelentősebb mór stílusú épülete. Csodálatos a vetítőterem kupolája, a szerájok hangulatát varázsolja buján, mégis kecsesen. A varázslatot az emeleten két hatalmas tükör segíti elő. Ebben a környezetben lépett színpadra Falusi Mariann és Földes Tamás Leonard Cohen és Irving Berlin dalaival. Cohen egyik kedvenc előadóm, imádom a kesernyés, életunt dalait, melyeket szinte „protest songokként” maga ad elő, inkább mondva, mint énekelve. Jót tesz a mélabúnak a szerző karcos hangja, evvel ellentétben álló elegáns de visszafogott öltönye és kalapja, hetvenvalahány éve. Dalainak mondanivalója van, nem csak zeneileg, szövegeire muszáj odafigyelni (igaz is, ő elsősorban költő, verseit maga zenésíti meg), legyen az a Take this waltz (Zorán előadásában Volt egy tánc a címe), First we take Manhattan, vagy például a So long Marianne. Berlin művei ezzel szöges ellentétben az élet napos oldaláról szólnak, például a pont 100 éve született Alexander’s Ragtime Band c. dal vagy a Cheek to cheek (internetes kutakodásom alapján most tudtam meg, neki "köszönhetjük" a White Christmas c. unalomig ismételt és átírt örökzöld karácsonyi szerzeményt is). Be kell valljam, ez utóbbi műveit alig ismerem. Ésmost sem támadt bennem mérhetetlen igény a dalok megszerzésére, pedig maga a koncert nem volt rossz, sőt……. Kezdetben az volt az érzésem, a hét fős zenekar, a két előadó kávéházi hangulatot varázsol. Valami olyasféle hangulatot árasztottak, amikor nyáreste ülsz egy kerthelységben és cseverészés közben koktélt kortyolgatsz, miközben fölösleges semmiségekről csevegsz a lengedező szélben. Földes hangja pont így nem jött át a zongorán, nemhogy a szavakat nem lehetett érteni, amit énekelt, de magát a hangját is csak sejteni lehetett, ellenben Mariann éles hangjaival. Körülbelül a harmadik számig tartott ez a zavar, ezután helyrebillentek a hangok, és bár kristálytiszta sosem lett, a szöveg végig nem volt érthető, legalább az énekhangok a helyükre kerültek. Ettől függetlenül Földes személyisége nem túl erős, úgy éreztem, csatornán jut át hozzám, egy másik csatornán a mellettem ülőhöz, míg Falusi Mariann betöltötte a teret, magába zárta az összes nézőt, elárasztott mindent előadásmódjával, énektudásával, hangjával, parádés megoldásaival. Bár tánctudása nem nyűgözött le, kecses mozgása volt, az igaz, de Földes tánctudása fájdalmasan elnyomta, szinte megsemmisítette. Ugyanakkor Mariann mély alázatát is csodálhattuk, mellyel partnerét segítette egy-egy számban aláénekléssel, dúdolással. Zenei alázat volt, nemcsak a partner felé, hanem a mű irányában és a nézők felé is. Két óra szinte percek alatt elröpült, sokszor jutott eszembe, milyen lehetne egy Lajkó Félix – Marko Markovic – Falusi Mariann összeállítás. Valahogy Földes urat nem képzeltem oda erre a bizonyos álombeli színpadra, és a kísérőzenekart sem. Hiányzott a hallgatható jazzból a jammelés, az örömzene, egy-egy alkalommal pár hang erejéig a basszus gitár szólózhatott, egy dobszóló volt, de hiányoltam a hegedű és a zongora önálló futamait. Pedig a dalokba belefért volna. Falusi Mariann többször megcsillant, ilyen volt a Volt egy tánc című dal például. Ráadás számként előadta a Hallelujah-t. Igen, tudjuk, unásig adták ezt a kereskedelmi tévék, amikor összeállításokat közöltek a tehetségkutatók jeleneteiből, egyik kereskedelmi rádió egyenesen elektronikus poént gyártott a cikissé avanzsált nemes dalból (Leonard Cohen műve). Most viszont megszületett a dalok királynője. Mariann magyarul énekelte, mit énekelte, megélte, átmosta, megrágta, kiköpte és evvel táplált bennünket. Behunytam a szemem, a kényelmes fotelba süppedtem, az sem zavart, hogy a hajam tönkremegy (amire pedig addig két órán keresztül kínosan ügyeltem), és a zene első zongorahangjaitól az utolsó leütésig megjártam a poklot és a mennyet. Mindez többsoros és folyamatos libabőrözésben, egyre gyorsabban emelkedő mellkasban és csukott pillák alól szivárgó könnycseppekben nyilvánulhatott volna meg egy külső szemlélő számára – ha lett volna bárki is a teremben, akit ez érdekelt volna. Mindenki az érzéseivel küszködött. A zene, a szöveg, Mariann  értelmezése, átmeneti hangjai a recsegős-reszelős és nagyon tiszta szintek között, a refrén zenétől eltávolodó lassítása, szinte betűnkénti kiköpése, majd pont ütemben átadása valami mérhetetlenül katartikus hatást gyakoroltak. Megállt az idő, minden veszteség, és az abból fakadó újrakezdés egyszerre volt jelen a térben. Minden azonnal értelmetlenné vált, hogy máris értelmet nyerjen újra. Ha csak ennyi járt volna a mai nap, már megérte. És talán ez az egy dal az, ami miatt az egész komplexebb élményt nyújtott számomra, mint a csodás este tegnapelőtt a Zsinagógában. Köszönöm Irénke!