Fura hétvége volt ez. Fura, mert teljesen mást szerveztem még csütörtökön (börzsönyi, kétnapos gyalogtúra), hirtelen alakult úgy, ahogy, és éppen ezért robbant akkorát, lett annyira sikeres. Nem volt benne görcs, csak kapkodás, hogy minden időben sikerüljön, aztán a kapkodás abszolút szemlélődő pihegésbe folyt át.
Pénteken este a szokásos First Fridával nyitottunk, ahol folyt a sör, a csevely és a szemeink törölgetése, hiszen Ingrid nyugatabbra teszi át a székhelyét előreláthatólag 2 évre. Amikor már kizártak a pizzázóból, még mindig az utcán álltunk, vidámkodtunk, nem akaródzott szét széledni. Ebben a hangulatban jutott eszembe, hogy Jold zseniális felvetését (mely szerint kerekezzünk körbe szombaton a Velencei-tó körül) meghirdessem. Kezdeti lelkesedés után másnap reggelre rajtunk kívül csak Ingridék maradtak. Ők furgonnal, mi vonattal támadtuk a helyszínt. Ők az M7-esen kerültek dugóba, a mi vonatunk Nagytéténynél állt kb. 30 percet, így szinte egyszerre értünk Velencefürdőre – igaz, kicsit később, mint ahogy azt terveztük. A nap ragyogott, mi úgy döntöttünk, Agárd felé indulunk, a teljes szakasz végén fürdünk majd. Gárdony, Agárd, Dinnyés, majd a pákozdi emelkedő…….. Pákozdon az Ingókő étteremnél megálltunk sört inni, még egy-egy tányér jófajta nyírségi gombócleves is belefért. Kicsit hűsöltünk, beszélgettünk, majd újra a drótszamáron találtuk magunkat és megpróbáltuk az utat az emlékműhöz megtalálni. Mióta legutóbb erre jártam (egy éve) új bicikliút épült, mely elvezet az arborétumhoz, ahová viszont most nem akartunk bemenni. Tovább kerekeztünk, sajnos azonban az emlékműhöz nem vezetett el a bicikliút. Alig eszméltünk, máris a sásrengetegben, Sukorónál találtuk magunkat. Erre a bicikliút nagyon szuper, nem úgy, mint Dinnyés előtt (gyökerek nyomják, gaz terjed rajta sok helyen). Velencén megálltunk, hogy Jold ugorhasson pár hátrafejest, aki nem volt erre kíváncsi, nézhette a vizisízők ugrásait. Némi lazítás után a csapat többi tagját Velencefürdőn hagyva befutottunk az agárdi haciendába, ahol rokonok vártak szállással, vacsorával, kártyapartival. A nap végeredménye 49,4 km biciklin. Vasárnap délelőtt átúsztunk a szigetre, majd egy kitűnő ebéd után ismét nyeregbe ültem, megpróbáltam a madárrezervátumba (Dinnyés) bejutni – ez sajnos nem sikerült. Mire visszatértem a családi bázisra, már indulhattunk is a vonathoz. A Déliből még egy gyűlölt út várt rám: haza kellett érnem két keréken, a városon át. Így a nap végén, mire a gép garázsba került, a kilométeróra 28 km-t mutatott………
Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, a rokonok meghívása nagyon jól esett, kényeztettek mindennel, ami szem-szájnak ingere. A társaság nagyon kellemes volt, a leves szombaton nagyon finom, az ebéd vasárnap eszméletlenül szemrevaló, a sör kellően hideg, a víz éppen enyhet adó. A biciklim remekül szuperált, az átlagsebességem 26,8 km6óra……..Szóval ez a hétvége számokban, távirati stílusban összefoglalva. És mi történt belül?
Hasonló nyugodtságot Encsiék házánál éreztem Szentpálon, a szeretet, amivel a rokonok fogadtak, hasonló volt az ő szeretetükhöz. Tulajdonképpen egy kicsit a nagy rohanásban otthonra lelt a lelkem. A természet abszolút közelsége, a környezetváltozás, az új információk, a szeretett emberekkel való együttlét, az, hogy egy kicsit én vendég lettem – mind együttesen azt szolgálta, hogy az aktivitás ellenére úgy érzem, tökéletes kikapcsolódás volt - akkor Szentpálon, és most Agárdon is. És ezt megoszthattam ismét Jolddal. Biztosan ez a lelkiállapot is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újra meg tudjunk nyílni, hogy felvegyük a fonalat. Hogy ez út, vagy tévút………………..? Na, erre még egy ilyen hétvége sem képes választ adni. Tudom, mindenkinek van véleménye erről a bolhacirkuszról, azt sem állítom, nem értek tökéletesen egyet mindenkivel, mégis úgy érzem, amíg mi nem tudjuk, mi lesz velünk, addig szívesen veszem a véleményeket, mindent meghallgatok, mert tudom, értem teszitek, nem ellenem. De döntenünk úgyis nekünk kell – és ennél semmi sincsen nehezebb. Ne higgyétek azt, hogy elment az eszem, tudom, hogy mennyi irányba kell tekintettel lennem, hogy kötelességeim vannak, hogy felelősséggel tartozom…….. De tudom, hogy leéltem úgy 20 évet, hogy nem volt mellettem valaki, akivel élhetek, akivel szárnyat kaphatok, aki így néz a szemembe……… Rajongást bármikor kaphatok, de nem ez számít. A lényeg a kommunikáció, az eszmecsere, a dolgok megélése és utána átbeszélése – ezt nem akarom elveszíteni. Egy szinten közelítjük meg a dolgokat, de máshonnan nézve – ez pezsdíti fel a közös élményeket, ez adja meg a varázsát az együttlétnek. Valahogyan azt kellene még megtanulnunk, hogyan kezeljük a másik felünket a napi szintű együttélés során – ez az összecsiszolódás eddig sajnos nem sikerült. Út, vagy tévút, olyan ez, mint a Velencei-tó körüli bicikliút: egyik felén sima, új, aszfaltos, ami a zsombékoson át vezet, a másik oldalon abszolút a falvak közepén fut át, mégis hepe-hupás a gyökerektől, a kinőtt gazok sok helyen az ápolatlanság benyomását keltik. Mégis, akár ilyen, akár olyan az út, körbe lehet kerekezni a tavat………… Lehet, itt rejlik a megoldás?
