A fesztivál szezon a hanyatló nyárban itt dübörög, hogy nehogy a pörgésből kiessek, a hétvégére szerveztem pár programot.
Pénteken Irénkével elmentünk a Kertem c. városligeti kerthelységbe. Úgy gondoltuk, Takáts Esztert meg kell hallgatnunk, mindezt olyan környezetben szerettük volna megtenni, ha esetleg a program nem hozza azt, amit várunk, akkor is ott van a jól bevált sör, a csodálatos grillezett sajt és a lenyűgöző környezet – biciklisek, falhoz és asztalokhoz támasztott bicajokkal, gyerekek és rohangászó kutyák az asztalok között. Mire odaértünk, már csak egy valamikor kiborított sörtől ragadós asztal sarkánál akadt helyünk, de nem bántuk. Két fa között a telihold hol előbukkant, hol szemérmesen magára húzta a felhőpaplant. A lámpácskák színesen világítottak, a sajt megnyerő volt, a Staropramen kellően hideg. Takáts Eszter énekelt a színpadon – időnként kissé protest songnak tűntek dalai, melyeknek sajnos a hangosítás miatt nem mindig lehetett érteni a szövegét – pedig előzetesen készültem, így tudom, érdemes lett volna érteni. A teret megtöltötte az italozó-csevegő emberek zaja, zsongás, enyhe szellő, holdfény jellemezték az estét, így mi is inkább a csevegésbe, mint a műélvezetbe merültünk el. Megállapítottuk, hogy nem rossz, nem rossz, de nem tudott átütő lenni, alig-alig, helyenként figyeltünk oda, az amúgy igen kellemes dallamokra. Fél tizenegykor még átsétáltunk a Ligeten, lemozogtuk a sajtot, este 11 után úgy feküdtem le, hogy ez a nap kellemes volt, még annak ellenére is, hogy kora este még úgy tűnt, a lelkemet sikerült megtépni, és annak ellenére is, hogy az esti műsor nem volt nagy durranás.
Szombaton Ági és Krepi féle nagycsalád (írhatnám, Nyuszika barátai és üzletfelei, az sem lenne kevesebb J ) hívott meg az ötödik Barát utcai Bál-ra. A Barát utca egyik oldalán lakók egy építkezés viszontagságai mentén érdekközösségbe szerveződtek, majd úgy döntöttek, ha már van egy csoport jó ember, akik időnként egy téma mentén összegyűlnek, miért is ne lehetne olyan programot szervezni, aminek örülni is tudnak. Összeszervezték hát a lakókat, a boltok tulajdonosait és nekivágtak. Most már ötödik alkalommal ültek az utcán. A fellépők között volt Krepi fia, mint bűvész, Lala fia és zenekara, egy tűzzsonglőr a szomszéd utcából, volt a gyerekeknek aszfaltrajzolás, rajzverseny, a turkálóboltos ingyen kitette a ruhákat, a cukrászda adta az áramot, az iskola a székeket, stb………. A lakók pedig sütöttek sütiket, volt, aki borosüveggel járt körbe és kínált mindenkit, minden asztalnál beszélgetés folyt, Krepi ügyes játékkal igyekezett az egymást nem ismerő embereket egymáshoz közel terelni. A műsor legtöbbször igen amatőr volt, de az a mód, ahogyan ez az egész alulról szerveződött, azok a csevegések, amelyek ezen a délutánon-estén végbemehettek, azt gondolom, mindenkit kárpótol. Még engem is, aki abszolút kívülállóként jelentem meg. Ilyen események után úgy érzem, ezért jó Budapesten élni, ezért jó itthon maradni.
Vasárnap a Magyar Dal Napja rendezvényei foglalták el a város több pontját. Végignéztük a program kínálatot, úgy ítéltük meg, nevenincs együttesekkel nem akarjuk magunkat fárasztani. Számomra vonzó lett volna a Kobuci kert programja, a maga népzenés vonulatával, Irénke viszont inkább a Budapest Jazz Club hatórás jazzfolyamát választotta. 1000 Ft belépő ellenében nekivágtunk hát az élménynek – egy-egy üveg Guiness barna sörrel és egy elég cikis „udvarlóval” fűszerezve. A sör hideg volt és finoman édes, az „udvarló” tolakodó és nagyon gáz. De szóljak a programról. Pocsai Kriszta énekelt, Szakcsi Lakatos Béla kísérte zongorán. Tetszett a lány természetes öröme, a dalok is fogyaszthatóak voltak, hangja tiszta volt és hibátlan. A zongora hol fémesen szólt, hol úgy zenélt, mintha klasszikus zenét játszana – nem értettük, ez hogy lehet. Rengeteg daluk szólt a szerelemről, az elhagyásról – Irénke gyakran mosolygott, jó terápia ez most nekem – mégsem remegtette meg a lelkem abban a formában, ahogy ezek az érzések előadódtak. Az előadás nem volt átütő, de mindenképpen kellemes volt, eltelt a kiszabott háromnegyed óra. Ezt követően a mogorva Lakatos Ágnes lépett színpadra Binder Károllyal és Csuhaj Barnával (zongora és nagybőgő). Ágnes hangja a mélységekben úgy szólt, hogy fekete Afrikát idézte meg. Zöngéi, rezegtetései a bőröm alá kacskaringóztak, kár, hogy ez csak egy számban vagy a többi szám egy-egy percében érintett meg. Számomra dalai már elvontak voltak, a sok hajlítástól sokszor rá sem lehetett azonnal jönni, hogy magyarul énekel. A háromnegyed óra alatt elfáradtam………. Ezután viszont hamar fölébredtem, hiszen a nap számomra legértékesebb produkciója következett (bár ezt még a színpadra lépés idején nem tudtuk). Gitaro (Nagy László) és Révész Richárd (Ricardo), Horváth János (Pluto) és Bordás (sajnos nem tudom a keresztnevét, nem vezetett eredményre az internetes kutatás sem) és Zsoldos Béla Petőfi és Arany vereseket zenésítettek meg, a jazz és a rock határán billegve. Nagyon szóltak, nagyon élvezték, nagyon össze voltak nőve – eszméletlenül élvezte a közönség is. A sok mélabú után végre valami lendület, valami, ahol a szöveg is abszolút érthető volt, ahol a játékossággal adták a másik hangszer alá az ütemet, egymást hajszolták a jammelésbe – nagyon magyar gyökerű, nagyon lendületes, nagyon örömteli élmény volt. Kár, hogy csak háromnegyed óra jutott erre is.
Harcsa Veronikára nagyon kiváncsi voltam, rengeteget hallottam és olvastam róla már. Gyémánt Bálint gitáron volt alkotótársa. Veronika szépségesen szép, csinos jelenség, nagyon kellemes látvány a színpadon – fényképezték is agyba-főbe. Imádtam, amikor dalai Katie Meluát idézték meg, kár, hogy szövegei – egy kivétellel – mind angolul szóltak, igaz, érthetőek voltak, ezért tudom, hogy tartalom volt bennük bőven – csak ahhoz, hogy meg is értsem, vagy jobban kellene tudnom angolul, vagy olvasnom kellene a szövegeket. Érdekes volt látni, hogy a gitár hogyan „dolgozik” Veronikától függetlenül, mégis abszolút egységben vele. Először azt hittem, kevés lesz ez a hangszer, de amikor hallottam, hogy Veronika maga hangszer, rájöttem, ennél bármi több már giccs lenne. Veronika magas, mégis igen erős hangja egyedi volt ezen az estén. Igaz, néha elment hallgathatatlan jazz irányba, de az egész háromnegyed órát tudtam fogyasztani.
Malek Andrea Band jött ezután, komoly létszámemelkedés történt a színpadon, két gitáros, egy dobos, egy ember a ritmus-szekcióban, trombitás, szaxofonos, és a Ricardo becenevű zongorista léptek Andrea mögött a színpadra. Aztán Malek Andrea jött, mint a jazz nagyasszonya…….. Nos, evvel nincs is semmi probléma, Cserháti Zsuzsa méltó követője ő, ami a hangját és a zenét illeti. Valóban nagyon tud, annyira, hogy már a kisujjában van minden. Hát ezt bizonyítandó folyton „szerepelt” a színpadon – kínosan rossz értelemben. Nem egy zenekart láttunk a színpadon énekessel kiegészülve, hanem egy priomadonnát, aki megengedi a zenekarnak, hogy kísérje. Folyton csevegett, butaságokat, rázta magát, mórikálta magát – olyan érzésünk volt, túl régóta él már német nyelvterületen, ettől lett olyan snájdig, olyan „gemütlich”. Negédes, csöpögős és giccses előadásmódja inkább ártott az egyébként kiváló daloknak – és a kiváló kísérő zenekarnak. Jól felépített program, remek zene, remek énekhang, és a bohóckodás elvitte az egészet abba a sávba, ahol még éppen élvezhető volt, de már uralkodnunk kellett magunkon. A háromnegyed óra végén úgy éreztük, több önmegtartóztatást nem bírunk ki, ráadásul már az ülőgumóink is zsibbadtak, így Kökény Attila produkcióját nem vártuk meg, megállapítottuk, hogy a délután hozadéka számunkra Gitáro és bandája volt, majd a kellemes őszestében elsétáltunk a buszmegállóig.
