Csütörtökön Sándor György ismét meghívott egy vendéget a MOM Kulturális központba. Mi Lévai Anikót vártuk, ő igazoltan távolmaradt, helyette a sors, vagy az élet, vagy Sándor György Eperjes Károlyt kínálta nekünk. Én nagyon örültem a helyzet ilyetén fordulásának, szerintem ő az egyik legnagyobb színészünk.
Belekezdett gyerekkora mesélésébe, a hegykői történetek közben csak úgy tüzelt a szeme, forrott a levegő, ahogyan méltatta nagybátyjait, tanár édesapját. Fura módon, édesanyja csak epizódszereplőként került elő. Dzsentri-tartással nézett vissza fiatalkora éveire, mesélte el soproni, majd székesfehérvári éveit, színésszé válásának történetét. Beszámolt névtelen (de maghatározó) és neves (és meghatározó) emberekről, akik mesterei voltak, akik irányították életét, lökték őt a forrongó helykereséséből, a sokfajta tehetséget dinamikusan szétaprózó „nem tudom hol a helyem” állapotból a színészi lét zseniálisan lángoló valóságába. Elbeszélése közben a színpadon megelevenedett Montágh Imre, Major Tamás, Bárdy György, és mi sztoriról sztorira máris a jelenben voltunk, hamar elrepült másfél óra. Szamóca mesélt szereppel való azonosulásról, elmesélte, hogyan szólította meg az Isten, milyen elvek mentén szervezi a színházi életet, milyen napi hatással van a hit és a templom az életére (ami a gyerekkorát is végigkísérte, családjában mélyen gyökerezik), elmesélte, miért is a FIDESZ a megtartó erő, az egyetlen helyes út. Verset elemzett - Krisztus-kereszt az erdőn -, elmesélte, Latinovits úgy adta elő azt a sort: „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem”, hogy az „egy” szót nyomta meg, míg Szami értelmezésében a hangsúly az „Igen” és a „Nem” szavakra esik. ?ajd élőben is bemutatta. Ahogy megszólalt, a lúdbőr azonnal megindult. Három-négy sorra ültem, de lehunyt szemeim mögött úgy éreztem, csak hozzám beszél, csak nekem szól, csak nekem rezeg-dörmög és üt a hangja. Nem is igazán érdekelt mit mond, csak abba ne hagyja. Zene hatását már megtapasztaltam ily módon. Emberi hang még ekkora varázst nem vitt belém sosem. A vers elhangzása során tulajdonképpen nem volt tovább. Pár mondattal átkötött, hogy Pilinszky János: Halak a hálóban c. versére. Az álom folytatódott, de itt már a vers magvára is képes voltam figyelni:
Pilinszky János:. Halak a hálóban
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz ûrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.
A vers elhangzása után a fitt-nyugdíjasok alkotta közönség soraiból itt is, ott is egy-egy hölgy felugrott, mint a szurikáta a szavannán, és tapsolni kezdett, ütemesen, könnyezve. Ez a cirkusz, Eperjes – szerintem – túlzó hitbuzgalma (Popper Péter szerint, aki valóban átél ilyet, az nem beszél erről, hiszen ez csak az egyén és Isten dolga, ez másra nem tartozik), a szinte felszólítás, hogy a FIDESZben vakon bízni kell nekem kicsit kesernyéssé tették az estet. Hazafelé azon beszélgettünk, miért van az, hogy van színész, akit bármilyen alakításában azért nem tudok elfogadni (még ha zseni is), mert az emberi oldalát mélyen elítélem. Akkor Szamóca esetében ez miért nincs így? Eperjes valamiért úgy hat rám, hogy el tudok vonatkoztatni attól, magánéletben ki ő, mit és hogyan hisz és mit gondol. Számomra csak az a Szamóca létezik, aki ha színpadra lép, azonnal szerepben van, szemében úgy villódznak a fények, mintha egy őrült akarna kitörni…..
Jó volt ezeket a gondolatokat még melegében megosztani másokkal a Firrst Fridán.
