Second-hand kultúra

A Magyar Színház az én kamasz koromban még Nemzeti néven működött, igen jó színház volt, remek, gondolkodásra késztető darabokkal, kiváló színészekkel. Aztán fölépült az „igazi”, a nagy Nemzeti, innen elvittek támogatást, nevet, mára kiderült, idővel e kettő hiánya hogyan járul hozzá a színház jelentéktelenné válásához, színészek elvándorlása hogyan alakítja át az egész színházi programot, a játszott darabokat. Kevesebb támogatással, hiányzó, igazán nagy nevekkel a színpadon már nem a művészi értékekre, hanem a nézőcsalogatásra kell gondolni, a marketing háttérbe szorítja a kultúrát.
Remek ötlettel vált a színház a mozgássérültek kulturális terévé, és olyan hellyé, ahová a környező falvak, kisvárosok lakóit busszal szállítják a nézőtérre. Az ötlet remek, sok nyugdíjas zörgeti a műbőr táskáját a nézőtéren, feszengnek az elegáns ruhákban, amikor a papó odahajol nénikéhez, a suttogás egy erős dörmögés…….. Tegnap is ilyen közegbe kerültünk, a színházi folyosón mindenki ismert mindenkit – nagyjából csak mi voltunk idegenek.
Szép Ernő darabjaitól alapjában kiráz a hideg: olyan hercig, snájdig, mint a jelenkori képzeletünkben a békebeli 1910-es évek……. Olyan operettes, olyam laza, könnyed, semmi pókháló. Márpedig a tapasztalatom szerint az életnek súlya van. Szóval az ilyen álságos képet festő darabokat nem kedvelem. De a lehetőség adott volt, én éltem vele – és minden hiba ellenére sem bántam meg, elégedett voltam a Lila akác című darabbal. A rendező, Guelmino Sándor nevét már hallottam, de csak azért jegyeztem meg, mert magyar fülnek szokatlan hangzása van, munkáit eddig nem ismertem. Innentől vadászni fogom. Megmutatta, hogy Szép Ernőnek van mélysége, van filozófiája, van súlya a műveinek – csak azt kihagyják máshol, teret adva a marketingnek, a nézőcsalogatásnak. A tegnapi előadás után kedvem lesz Szép Ernőt olvasni.
A főszereplő végre egy arc a név mögött: Crespo Rodrigot szeretem szinkron színészként hallgatni, de most láttam először színpadon játszani. Nem okozott csalódást, kellemesen fiatal, jól adja a szerelmes férfit, az epekedőt, mégsem nyálas sem megjelenésében, sem gesztusaiban. Karakán munkát végez a színpadon, nagyon szerethető, nagyon szépernős. Két jelenetben rajongtam nagyon érte – bár e jelenetek a történetben talán nem kellene, hogy a leghangsúlyosabbak legyenek, mégis ezek sikerültek a legjobban. Először hihetetlenül megfogott az a jelenet, mikor a „bankonc” (Crespo Rodrigo) a Városligetben megismerkedik és évődik a „varonesszel”, akit a színpadon Balsai Móni alakít. Az ő nevét inkább csupa nagybetűvel kellene írnom, megérdemli. Egyfolytában azt vártam, a fiatal Eszenyi Enikő jön be, vagy a darab végén legalább az igazi, a mostani korú megölelgeti, melegen gratulál neki és húgává fogadja örökre. Ez a nő lenyűgöző, impulzív és tehetséges – mindez szépséggel, törékeny és vékony szőkeséggel párosul. A másik jelenet, ami megfogott, a bankonc és a vezérigazgató felesége között zajlott, amikor a vezérigazgatóné szinte megerőszakoltatja magát a fiatal fiúval. A női párja ebben a jelentben Pápai Erika volt. Nos, ha láttatok már csodát, ő az. Tökéletes, hibátlan alak, méltó megjelenés, remekül hozta a nagyvilági dáma figurát, a csapongó, csapodár örök nő alteregója volt, a megtestesül Bizonyosné……… És még mindig varázslatosan szép és varázslatosan kacér, lenyűgözően dinamikus. Crespo Rodrigo tökéletes párjuk, méltó játszótársuk tudott lenni. Bede-Fazekas Szabolcs a Bizonyosné holdudvarába tartozó kissé darabos hódoló szerepében mutatkozott, kevés volt a szereplési lehetősége, viszont a rendelkezésére álló teret (elsősorban nem a színpadi térre, hanem inkább a szerepből adódó térre gondolok most) pontosan kitöltötte. Horvátk Lajos Ottó kettős szerepet játszott (mint többen is a darabban), a sánta görög bártulajt, valamint a nagyon elegáns Vezérigazgatót egyaránt remekül hozta – kifejezetten nagy a színészi tárháza, legyen szó akár gesztusokról, akár megjelenési formákról – roppant nagy átváltozó művész. Az Üvegtigrisben a „dilis” Sanyika ő, Háy János Háromszögek c. darabjában az öregedő, feleségét sokkal fiatalabbra lecserélő kan ő, itt a felesége kedvteléseit úriasan-elegánsan elnéző, vagy a másik szerepben homoszexuális bárigazgató egy este alatt. És megy neki. Nincsen erőltetettség, a homoszexualitása finom, nem hivalkodó, nem sztereotípiákra épül, az első percben szinte el sem hittem, amit láttam. Ellentéte Gémes Antos, aki Zsüzsüt, a homokos koreográfust alakítja – ő nem tudja kikerülni a sztereotip mozdulatok buktatóit, ahogy színpadra lépett, egyből éreztük, harsogott róla, hogy ő „más” a darabban. Nem igazán tudott ebbe a szerepbe bele merülni, játsza csak, nem éli……. Igaz, kérdés, Szép Ernő történetében ez a figura miként jelenik meg…… Nos, ez a csoda a színházban – nem igazán tudod, amit látsz, az valóság-e 
A darab maga hullámzó volt. Időnként nem tudta lekötni a figyelmem, nem tudott elvarázsolni, de a két, már leírt jelenetben megállt az idő és a tér belém olvadt – pedig semmi igazán fontos nem történt, csak a színészek egymásra, a helyükre és magukra találtak – hogy aztán ez a buborék szétpattanjon. Többnyire átlagos vonalon haladt a darab, de legalább annyi mélypont volt, mint kiemelkedés. A most nem megemlített színészek sem voltak rosszak, de igazából sem elvenni, sem hozzátenni nem tudtak az estéhez. Igaz, nem pont kulcsszerepük volt, de akkor is hiányzott a megvillanás. A darab hangvétele hol könnyeden bohókás incselkedő volt, tele vidámsággal és életerővel, hol melankolikus, filozofálgató, politizáló (igen erős zsidózásos jelenettel egy alkalommal), ez az ütemváltás nem volt egy alakhoz köthető, inkább mintha evvel a lépésváltogatással a rendező a folytonos figyelmet akarta volna biztosítani. Kifejezetten emelkedett volt számomra az a megoldás, amikor Bizonyosné addig mesterkedett, addig kínálta magát, míg a fiatal bankonc rá nem fanyalodott, tettleg is. A háttérben, üvegajtók mögött Bárki úr, kettő másik udvarló, egymástól függetlenül, félreérthetetlen férfias csípő mozgásokkal arról énekeltek, hogy a hölgy már mindannyiuknak megvolt………. Evvel drámaivá élezte a rendező a laza flört történetét, megalapozta azt a súlyt, ami a drámai végkifejlethez vezetett – nem úgy jött el a vég, mint derült égből a villámcsapás, nem operettszenvedés lett a vége, hanem a tett súlya onnantól elkísért, és minden néző tudta, ebből másképpen nem lehetett kiút. Zseniális rendezői ötlet volt. És nem ez volt az egyetlen. Sajnálom, hogy ötlet-morzsákat kaptunk, nem mondjuk egy komplett ötletmasszát. De van erő ebben a rendezőben, érdemes rá figyelnünk!