Second-hand kultúra

A hétvégén dokumentumfilm-fesztivál volt a Toldi moziban. Szociális érzékenységgel megáldottak, társadalmi rétegek napi problémáira nyitottak, emberi sorsok érdekességeire fogékonyak tobzódhattak a jobbnál jobb dokumentumfilmekben három napon át. Mivel az ELTE szervezte, a fő célzott réteg a főiskolások tömege volt, így a programok ingyenesek voltak. A filmek közül több nagyon szimpatikus volt, sok országból rengeteg téma került terítékre: láthatott a néző a modellvilágról és a menekültek helyzetéről éppúgy filmet, mint a környezetvédelemről vagy a magyar bajuszról. Mi is nekifutottunk, de mire odaértünk, a szervezők közölték, hogy a kínai filmet csak angol felirattal tekinthetjük meg, a magyar felirat ugyanis nem készült el időre. Hát így ezt a programpontot sajnálattal kihagytuk, várt a napfényes Duna-part és egy kétórás séta. De most nem erről akarok írni, hanem a fesztivál egyéb elemeiről. Hiszen minden este gondoskodtak a szervezők zenéről is – had mulasson az eltés társadalom. Többnyire – számunkra – teljesen ismeretlen zenészek, zenekarok, előadók léptek fel. Ha nem lett volna máshol dolgunk, valószínűleg itt lett volna a jó alkalom megismerni őket. Engem viszont egy program nyűgözött le pénteken, a Dresch Quartet fellépése. Erre külön elzarándokoltam. Dresch Mihály szaxofonos remek csapatot toborzott maga köré, fiatal, idősebb korosztály egyaránt képviseltette magát a zenekarban. Bevallom, fura volt az ötveneseket látni a mindenfelé kuporgó, iszogató, zsizsegő főiskolások között, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy jó ez az üde lazaság, élvezem a pezsgésüket, a lazaságukat, de mit keresek én itt? Aztán persze ott volt a mérhetetlen düh is, hogy a lányomnak kellene köztük ülnie, neki lenne itt a helye, és fogalma sincs arról, mit hagyott ki, miből marad ki – részint azért, mert nem tanult, részint azért, mert nem érdekli semmi. No, de a gondolataimat igen hamar elnyomta a zene, amit testközelből figyelhettem, ugyanis egy véletlen folytán sikerült az első asztalnál helyet kapnunk. Megfigyelhettem, hogy a zenész élet mennyire kemény meló. A dobosnak (Baló István) mind a 4 végtagja külön rángatózott, még akkor is, ha éppen nem volt „szolgálatban”. Más ütemre, a zene más-más pontjain.. végig azt éreztem, én ezt képtelen lennék csinálni – és itt nem a dobos profizmusát nem tudnám követni, hanem egyáltalán nem tudnám a bal kezemmel az eltérő ütemet ütni, míg a jobb mondjuk az alapokat veri……….. Aztán figyeltem a nagybőgős (Hock Ernő) ujjait, amik csak úgy pattogtak a húrokon, és ezt sem értettem, kívülről ezt is fizikailag lehetetlennek éreztem, ugyanúgy, ahogyan elvarázsoltak a cimbalom-futamok (Lukács Miklós), amikor az ütőt nem lehetett látni, olyan sebesen mozogtak a zenész kezében. Jó, láttam már kiváló cimbalmost munka közben, hallottam már cimbalmot népzenén kívül is megszólalni, mégis ebben a környezetben felhangozva elvarázsolt a hangja. Kár, hogy a hangosítás egy kicsit ez esetben a dobnak kedvezett – küzdött evvel szegény nagybőgő is időnként. Csak a tenor szaxofont, és a második „félidőre beálló alt-szaxofont (Borbély Mihály) nem tudta elnyomni. Borbély élvezetes figura, aki megjelenésében hozta az öltönyös formát, mint Dresch Mihály, viszont fiatalsága, dinamizmusa okán ha ránéztünk, úgy éreztük, ő egy manager, egy tisztviselő valahol, aki esténként eszméletlen tehetséggel zenél. A két szaxofon együttes megszólalása libabőrössé tett, de nagy hangulatot keltett, amikor csak az alt szaxofon zenélt – a dal olyan hatású volt, mint Boban Markovic zenéi, és ebben a laza, kissé kopott eltés társaságban szinte vártuk Kusturica filmjeinek szereplőit. Eltések, nem megsértődni, nem a szellemi szintetek és a filmbéli szellemek között vontam párhuzamot, hanem az outfit és a filmbéli karakterek öltözéke, „okos” és pénztárcakímélő megoldásai között fedeztünk fel némi hasonlóságot. A zenekar hozzáállása az estéhez engem lenyűgözött. Nem tisztem turkálni a zsebekben, nem tudom, mennyit és mit kaptak ezért a több mint két és fél órás zenélésért. Tapasztalatom szerint, ha valami ingyen van, az olyan is, örüljön a fogyasztó, hogy egyáltalán kap valamit. Nos, ez pénteken nem volt jellemző, sőt! Dresch Mihály – elnézést a kifejezésért – szinte szexuális viszonyt folytatott a szaxofonnal, olyan átélés volt az arcán, annyira elmerült a hangok között, és lemerített bennünket, nézőket is. Többször vettem magam észre, hogy csukott szemmel már egy másik dimenzióban vagyok. De a dobos is többször segítette a saját munkáját az arcának mimikájával, a nagybőgős szája is többször kikerekedett és tátva maradt, elősegítve evvel is a pontosabb megszólalást. Szóval nagyon összeszedett társaság irtó jó zenéjét hallgathattuk, én azt sem bántam, hogy aznap nem is értem már haza, csak másnap hajnali egykor zárult mögöttem a lakásajtó. Az öröm és a feltöltődés olyan erős volt, hogy még azon is elfelejtettem keseregni, hogy ismét egyedül kell hazabandukolnom, és hogy a 973-as éjjeli buszjáratra szinte nem lehetett fölférni……… Annyira elvarázsoltak, hogy még két napig nem ért el hozzám a való világ. Most kezdek lassan eszmélni, úgyhogy ideje is lesz keresni valami új, feltöltődésre alkalmas programot.