Hétfőn egy hirtelen lehetőséget megragadva mindössze 1500 Ft-ért jutottunk el a Katona József Színház Dilettánsok című darabjára. Valamit olvastunk a műről, tudtuk, hogy ez Gustave Flaubert befejezetlen műve (eredeti címe: Bouvard és Pécuchet), amit 1881-ben írt (csak felfrissítem az információt, Flaubert írta a Bovarynét is). Nem igazán tudtuk, mire számítsunk, szinte az ismeretlenségbe vágtunk neki, azt gondoltuk, nincs vesztenivalónk. A nézőtér mindössze kétharmadát foglalta el a nézősereg, így válogathattunk a helyek között. Aztán fények le, függöny fel és elkezdődött az abszurd komédia. Ami az 1880-as években íródott, az emberi hülyeségről. Amibe akkor beletartozott az adóhatóság embere, a gróf, a politika (a forradalom, aztán az új Napóleon, a grófból lett képviselő, stb.), a helyi orvos, tanító és a gazdag özvegy, a lelkész és a rendőrfőnök, mint nobilitások – és nem utolsó sorban a két főszereplő, a dilettánsok. A két férfi Párizsban volt irnok, egy örökség folytán vidékre költöznek, ahol csak és kizárólag a tudománynak szentelik életüket. Könyvből tanulják meg, hogyan kell a mezőgazdaságot irányítani, hogyan kell befőttet eltenni, mik a politika mozgatórugói, hogyan kell a nőkkel bánni – és mindezt véghez is viszik a gyakorlatban, de természetesen messze elrugaszkodva a valóságtól (csak az olvasottak mentén), és emiatt sorozatos bukásokra vannak ítélve az élet minden területén. Gazdaságuk csődben van, gyümölcs kompótjuk - melybe a könyv útmutatása szerint karfiolt és borsót is belefőztek – , ehetetlen. Hölgyekkel való kapcsolatuk igazából nincs, a politikába belesodródnak – előbb a tömeg melléjük áll, majd kivetik maguk közül, hogy az új rendben (ugyanaz a rendszerváltás ment végbe Franciaországban 1848 után, mint nálunk 1990 után) megtűrjék őket – míg teljesen ellenük nem fordulnak. Leginkább azért, mert az egyes emberek nem képesek a két férfi gondolkodásával azonosulni, kívülállónak, másnak (nem szexuálisan) titulálják őket – és ez ugye minden korban gyanús. És ahogyan az állatok kivetik maguk közül, például az albínó egyedeket, úgy vetik ki az emberek a maguk köreiből azt, aki nem felel meg a többség által felállított normáknak. Természetesen megtalálható volt ebben a korban is az álszentség – a divat-templombajárás………. Elsősorban ezek az áthallások adták meg számomra a darab sikerét – biztosan ebben a sorozatos általában az alkotók „keze” is jócskán benne volt, biztosan „rájátszottak” a színpadra állítók és a színészek is. De kérem, ettől lesz élő, mai egy régi darab, ettől fogyasztható a mai ember számára. És ez a darab evvel azt is sugallta, mennyire hülyék vagyunk mi magunk, hogy gondot csinálunk mi ugyanazokból a dolgokból, ugyanúgy megvezetődünk, mint az 1800-as évek végén ez a pár ember Franciaországban……… Mert semmi sem változik, csak újjátermelődik. A darab telis tele volt olyan mondatokkal, melyek akár szállóigeként is továbbélhetnének és idézhetnénk a mai élet egyes területeire. Sajnáltam, hogy nem tudtam jegyzetelni. Nagyon sikeres lehetnék a sörözős asztaltársaságban, ha feldobnám kicsit a beszélgetést ezekkel a mondásokkal. Természetesen a hülyeség győz (gondolt valaki mást?), hőseink elmerülnek a csillagokban, igyekeznek a holdra – tulajdonképpen elmenekülnek a sok hülye, elől és a saját hülyeségük elől is. Ki ebből a világból. Mondjátok, ma nem erre hivatott az ezotéria? És a vakhit? Vagy a politikába burkolózás?
A darab abszurd komédia. Nagyon vicces a mai helyzeteket korhű kosztűmben látni. Viccesek a ma is hatásos mondatok, állítások, kijelentések. Abszurddá a szereplők szinte vásári komédiákra jellemző kifestettsége, mimikai játékuk harsonasága teszi. Olyan érzésünk volt, mintha Kusturica egyik filmje köszönt volna vissza – bár sem a kor, amiben játszódik, sem a milliő nem egyezik, de a túlzások, az abszurditások rendszere teljesen azonos volt. Két megdöbbentően eltúlzott személyt emelnék ki, akik számomra az abszurd csúcsát jelentették, az egyik Ónodi Eszter, aki feketén, óriási, tűzpirosra festett ajkakkal grimaszolt – bár jellegzetes arcvonásai és hangja okán azonnal ráismertem. Viszont taszított az abszurditása. Taszított, de ezért nem utáltam, ez a „borzongás” hozzátett az abszurd érzésem kiteljesedéséhez. Másik kiemelendő személy Nagy Ervin. Igen, ő az, aki például a Kaméleon című film főszereplőjeként néha férfiasan tökéletesen jelenik meg a filmvásznon. Nos, most pocakja volt, göndör hajacskája, és dölyfösen kacsázott a színpadon. Bevallom, nem tudtam, hogy ő az, csak most, amikor e sorokat írva kicsit utánanéztem egy-két adatnak a színdarabbal kapcsolatban. Ebből az ámulatból még most sem térek magamhoz, zseniális karaktert hozott a színpadra, engem teljesen megtévesztett. Vagyis nem tévesztett meg, mert őt nem cseréltem össze senkivel, csak megállapítottam, hogy ezt a színészt nem ismerem……..
Kiemelem még Rajkai Zoltánt. Erre pedig személyes okom van. Együtt – bár nem egy osztályban – koptattuk a gimnázium padjait, volt olyan diák színpados előadás, ahol mindketten szerepeltünk. Azóta eltelt 34 év és én még nem láttam őt színpadon! Filmben igen, játszott például az Angyalbőrben című sorozatban (ő volt Éder), szinkronhangját sok filmben és reklámban (például most a UPC reklám hangja) felismerem. És most láttam magabiztosan a színpadon. Hol orvosként jött be, hol fodrászként – sok átváltozást igényelt tőle a darab. Látszólag nem okozott ez gondot. Orvosként kimerevített, lenéző grimasza megrémített, én pattanásos, mindig mosolygó fiúnak emlékeztem rá.
És akkor a két dilettánsról. Nos, ők aztán abszolút nem dilettánsok, sőt! Máté Gábor nem véletlenül oktathatja a jövő színészeit! Ebből a kelléktárból ha csak a felét adja át, akkor is marad több nemzedékre való még, amit kiadhat magából. Valamikor Huszti Péter játszott így az Ördög című darabban (Molnár Ferenc), vagy Haumann Péter a Kean, a színész című előadásban. Amikor a történet és az előadó azonos, eggyé válik a figurával. A majdnem őrült zseni, akit önnön világán (hülyeségén) kívül nem talál el semmi – ez volt Máté Gábor. De tőle nem is vártam mást.
Pozitív meglepetés volt számomra Elek Ferenc. Nem megy ki a fejemből napok óta a személyisége, az alakítása. Tudjátok, ő az a túlsúlyos, kicsit talán az átlagnál alacsonyabb színész, aki többek között a Szomszédok című sorozatban Julcsi udvarlójaként tűnt fel, aztán apróbb szerepeket kapott például az Állítsátok meg Teréz anyut, az SOS szerelem vagy a 9 és fél randi című filmekben, és még több másikban is. Viszont 2010-ben a legjobb férfi főszereplő díját kapta a magyar filmszemlén, Dyga Zsombor: Köntörfalak című filmjében nyújtott alakításáért. Nos, ez a film is megérne egy bejegyzést, nagyon kedvelem. De térjünk vissza Elek úrra. Szóval az alkotása mérhetetlenül lenyűgözött. Tőle nem ezt vártam. Ennél sokkal kevesebbet, langyosabbat, semmitmondóbbat. És meglepetésre súlya volt a színpadon (bocsánat az ízléstelen viccért). Oda kellett rá figyelni, és ezt nem kiabálással, harsány mozdulatokkal, erőszakos játékkal érte el. Látszatra mindössze csak úgy játszott, ahogyan a víz jön a csapból, vagy ahogyan a nap felkel…….. Mégis hátborzongatóan zseniális volt.
Az este tökéletesre sikerült, igaz, a hirtelen jött programok legtöbbször nagyon jól sülnek el. Nem értettük, miért ilyen kevés a néző? Aztán eszembe jutott az a bizonyos Szecsuáni jó lélek c. előadás két évvel ezelőtt a Magyar Színházban, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, és rajtam kívül egy negyed nézőtérnyi emberben. Mondjátok, hova meneküljek az emberek mai hülyesége elől????????????
