Volt egy önkéntelen nap, egy olyan valami, ami nem volt előre eltervezve, megtervezve. Egy régi barát jött, segített, majd hirtelen fölkerekedtünk és elindultunk Dobogókőre. Ezoterikus nézet szerint itt található a Föld szívcsakrája, hát úgy gondoltuk, nem árt, ha együtt dobbanunk, ha bizonyos dolgokat helyrehozatunk – bizony, van mit rendbe tenni most körülöttem-bennem bőven. Magam nem vallom ezt a nézetet, de nincsen avval problémám, ha a körülöttem levő emberek más törésvonalak mentén képezik le a bennünket körülvevő világot. Érdeklődéssel figyelem gondolkodásmódjukat, bizony vannak olyan értékeik, amikből én is tudok egyet s mást tanulni, képes vagyok fejlődni, továbblépni hatásukra. Mert sokszor, ha a pillangó szárnya meglebben valahol, a föld másik szegletében már vihar keletkezik. Szóval az emberi kapcsolataim így hatnak rám, és néha kapok olyan visszajelzéseket, amiből kiderül, én is hatok így másokra. És ez mindennél fontosabb, tudni, hogy valahol nyomot hagytam, valamit hozzáadtam, valaki hozzám adott, értem tett egy pillangószárny-lebbentést………..
Már jártunk a hegytetőn korábban is, akkor fagyos közeg vett körül – nem tudom az okát. Most nem tántorított el ez a múlt béli kép, nem voltak elő-félelmeim, elvárásaim, csak adódott egy lehetőség, hogy a természetben, a hegyen, fák között bolyonghatok pár percet, esetleg néhány képet is készíthetek. Boldogsággal töltött el külön, hogy Marci fiam is csatlakozott első szóra – két éve nem volt erre példa, abban a korban van az édes kicsi gyermek, amikor ciki egy édesanya. A hegytetőn a jókedv várt, a bohémságok tanyája – bennünk tombolt a laza viccelődés, az újralátás öröme elvarázsolt mindannyiunkat, úgy vettük fel a fonalat, amit kb. 3 éve ejtettünk el, mintha mi sem történt volna. A környezet is segítette ezt a laza hangulatot, hiszen találkoztunk egy kutyával, aki Bendzsó, de „csak” Sanyinak hívják, találtunk gólyaetetőt (ami igazából darázscsapda volt), és az eső a fa koronája alá kergetett pár percre. Ezek az apróságok, édes semmiségek, jelentéktelen marhaságok nevetésre, újabb és újabb saját poénra hecceltek. Közben sétáltunk, néztünk, fényképeztünk, kávéztunk, autóztunk – úgy elszaladt az idő, mint talán ezer éve nem. Itthon folytatódott a hangulat egy fergeteges kártyacsatában – amit UNO-kártyával követtünk el. Ebből is látszik, a társasjátékból ezúttal nem a játék volt a lényeg. Bizony jó ideje elmúlt már, hogy ilyen jót nevettem: lehet annak talán két éve is.
Nem tudom, létezik-e az ezotériára bármilyen igazolás, azt sem tudom, igazolni kell-e egyáltalán. Nem tudom, igaz-e ez a szívcsakraság (mi az igaz mértékegysége egyáltalán, vagy a megfogalmazása). Nem tudom, érdemes-e ilyen hiedelmekkel megkönnyítenünk az életünket. Amit tudok, hogy tegnap, elég hosszú hónapok után végre, köszönöm, tökéletesen jól voltam! És ha ez attól van, mert a szívcsakra dobbant, hát legyen! De akkor had vegyek házat Dobogókőn a sípálya mellett!!!!!!!!!!!!!!!!
