Budapesttől kb. 50 km-re, Sóskút és Pusztazámor után, de még Alcsútdoboz (van, ki e nevet nem ismeri?) előtt, Fejér megye Pest megyével határos részén található egy kb. 1000-1500 lelkes falu. A hely neve: Gyúró.
Van egy baráti társaság, néhányan időről időre összegyűlünk egy korsó sör mellett, túrázunk, evezünk vagy biciklizünk egyet a mai magyar valóságban. Ebben a baráti társaságban van egy házaspár: Szilvi és Robi.
Tavalyi év nyarán Gyúró és SzilviRobi megtalálták egymást. Szerintem a falu is nagyon jól járt velük, de a családon szemmel látható jóleső érzés áradt szét az elmúlt egy évben. Szerencsére ők olyan emberek, akik az örömüket és az életüket nagyon szívesen megosztják másokkal is. A kertes házuk folyton nyitva áll, így olyan, mint egy sziget, ahol kicsit kikötsz, megpihensz, feltöltődsz, aztán mész tovább. Belesel, elcsevegsz, eszel-iszol egyet, szívsz egy kis falusi levegőt, beszélgetsz kicsit az éppen a teraszon időző szomszéddal, aztán irány újra a robot, a nagyváros…….. Nem megvetendő a kert sem, ami virágot, fűszernövényeket ugyanúgy rejt, mint pár tő kukoricát, dinnyét, cukkinit, padlizsánt, borsót, paradicsomot, stb.
Most szombaton Gyúrón bálafesztivál volt. Nem, nem hádás ruhacsere volt éppen, versenyfutás mások levetett holmijáért, nem………. Ez rendes szalmabálás fesztivál volt, autentikus népi játékokkal, mint pl. zsákbafutás, gumicsizma hajítás, kocsitolás, stb. Hallottam olyat az irigykedőktől, hogy ez tulajdonképpen parasztolimpia méhlepényevéssel…….. Beszálltunk mi is, városi vagányok, a falusi nép legnagyobb derültségére. Meg hát kellett valaki, hogy ne ők, az őshonosok legyenek az utolsók……… Rendesen végigjátszottuk, az esélytelenek nyugalmával derültünk, kacagtunk és fetrengtünk egy-egy feladat kapcsán. Kredencződ pólónk (ahogy Robi elnevezte az egyenruhánkat) alig maradt tiszta. Viszont ha kimostam és megszárad, örök emléke marad ennek a kellemes, hajnalba nyúló napnak. A verseny közben langalló sült, aki megszomjazott, sörrel öblíthetett (a mi kosarunk pálinkát rejtett, míg el nem fogyott). Rossz hírem van Gyúró, el kell szomorítsalak Szilvi és Robi, én menni akarok MÉG, MÉG, MÉG………..
A vasárnap hajnali hazaérkezést megfejeltem egy vasárnapi evezéssel a Dunán. Krepler barátom kiadta az ukázt, irány a Luppa-sziget, hát markoltuk a falapátot, csaptuk a vizet. Mivel elég hamar fölértünk (nagyjából az Északi.összekötő hídtól indultunk), Krep úgy határozott, megkerüljük a Luppa-sziget mellett található iszapszigetet, melynek neve Tündérsziget. Szemem-szám elállt az első pár csapás után, aztán már nem is eveztem, csak faltam az élményt……… Ilyen hely Budapesttől pár percre: abszolút érintetlen a környezet, letört, eldőlt fák, a Dunába visszatükröződő lombok, vízen futkározó bogarak, szürke gém, mocsár és haláli csend meg nyugalom……… Ami azért az igen alacsony vízállásnak is köszönhető. A víz annyira alacsony, hogy a legtöbb helyen evezőinket csáklyaként, az iszapba fúrva, hajónkat előre tolva-taszigálva tudtunk csak előre jutni. De a testi fáradtságot elnyomta a látvány, a fákról lelógó liánok hada, a mindent uraló természet, a mély kékeszöld szitakötő, a táj érintetlenségének szépsége. Sajnos, ahogyan beküzdöttük magunkat, úgy kellett visszafelé is küzdenünk, hiszen a Duna állása annyira alacsony, hogy a szigetet egyszerűen nem lehet körbeevezni, mert egy részén egyáltalán nincs víz. Kemény fizikai munkánk után már várt a Luppa-sziget (amit Luppa Péter országgyűlés képviselőről neveztek el, akinek múzeuma is van Pomázon). Ott pedig a kiskocsmában a rántott hús és a korsó sör……….. Hazafelé, a Duna folyására bízva magunkat már nem kellett annyira húzni, remek alkalom volt arra, hogy figyelni tudjak a helyes evezési technikára (mert ilyen is van, kérem szépen). Megálltunk egy csobbanásra, majd elég hamar elértük a helyet, ahol vízre szálltunk pár órával korábban. Este fél hétre már otthon is voltam. A hétvége nem múlt el nyomtalanul. Este nyolckor már zuhantam az ágyba, szemeimet mintha ólommal takarták volna le, képtelen voltam ébren maradni. És kredencződet álmodtam…………
