Próbáltam jókislány lenni és nem elcsúszni az írnivalókkal, de szeptember legalább annyira zűrös a programok szempontjából, mint a május. Annyi látni, hallani való akadt, hogy a szokásos tökfesztiválról már le is kellett mondanom: nem fért bele az időbe, nem jött ki a pénztárcámból.
Etyekkel kezdődik az elmaradás. Kezes-lábos fesztivál volt – ami tulajdonképpen ugyanúgy borfesztivál, mint a tavaszi, csak valamiért más néven szervezte meg évről évre a Roxer Produkciós Iroda. Három évvel ezelőtt jártam itt, akkor is Irénkével. Csodálkozva láttam, hogy a nagy látogatottság ellenére a faluban nem változott semmi, például a falu közepén a kút ugyanúgy romos, benne a víz koszos, mint három éve. Azaz hogy mégsem: az idén már el is van kerítve, figyelmeztetve a látogatókat, a hely veszélyes, omladozó. Végigsétáltunk az újhegyi pincesort, tekeregtünk a faluban, jártunk a Kecskegödörben, megnéztük a Cimbaliband koncertjét. Sokat ültünk a szabad levegőn, tulajdonképpen jó kikapcsolódás volt. Mégis, zavart az, hogy hiába a jó ötlet, a jó szervezés évek óta, látszólag a faluban nem mozdul semmi. Olyan zavart volt az egész: bizonyos pincék nyitva voltak, vonzották a celebeket) Csernus Imre, Balázsi Panna (remélem, így kell írni a volt Danubiusos rádióvezető nevét), de a magyar borok mellé pármai sonkát és lazacos szendvicset kínáltak. Valahogy ez az egész fesztivál nem lett a falu sajátja – vagy a pénz az oka, vagy az egyéni depresszió, érdektelenség. Bármelyik is az igazi ok, egyik veszélyesebb, mint a másik.
Most csütörtökön volt az Idegenvezetői világnap. Ez alkalomból egy, a zsidó negyedet bemutató sétát választottam, akkor még nem is tudtam, milyen jó döntés volt. Nagy Zoltán idegenvezető szociológiát végzett, így nagyon sok új információt kaphattunk a zsidóság budapesti történetéről. Megdöbbenéssel hallottam, hogy a zsidók már a magyarok előtt, a hét vezér bejövetele előtt itt laktak. Bizonyos források arra utalnak, hogy a Római Birodalom alattvalóiként már a második században itt éltek, a Kárpát-medencében. Számomra újdonság volt, hogy 1867-ben itt Budapesten volt egy ülés, melyen a zsidóság azt vitatta, merre és hogyan kell továbbmenniük, mi a jövő útja. Az egyik csoport a gyökerekhez akart visszatérni, szerintük mindent az eredeti állapotra kell visszaállítani, mindent az eredeti hagyományok szerint kell bonyolítani. Őket ortodoxoknak hívjuk. Másik csoport szerint a kongresszus idejéig már végbement változásokat meg kell tartani, de azokhoz ragaszkodni kell, azokon változtatni nem szabad. Őket status quo ante névvel illetik, mely elnevezést az eredetileg hosszabb status quo ante congressum (kongresszus előtti állapot) névből rövidítettek. Harmadik csoport a változásban látta a jövőt, őket neológoknak nevezzük. Természetesen mindhárom irányzat képviselői felemelték a maguk zsinagógáit, így lett a Dohány utcai és a Frankel Leó úti neológ, a Kazinczy utcai ortodox, a Rumbach Sebestyén utcai pedig status quo ante csoport imahelye Nem csak a szertartásaik, kipa-viselésük (az ortodoxok állandóan hordják, a többiek csak a zsinagógában) eltérő, hanem a zsinagóga elrendezése is más. Mindegyik zsinagógát kelet felé tájolják, de az ortodox zsinagógák esetében a bima (tóra olvasó hely) középen helyezkedik el, míg a neológ zsinagógáknál a bima ott található, ahol pl. a katolikus templomokban az oltár. Az orrtodox templomokba nem lehet hangszert bevinni, a kántor (természetesen nem kántor, de sajnos nem tudom a megnevezését) énekel, a szertartás azon részénél, amikor a férfiak körbejárnak a tórával, akkor énekel mindenki. A szertartás alatt beszélgetés zajlik, és ez nem tiltott, ezt nem veszik rossz néven. A hívek tudják, melyek a szertartásnak azon részei, ahol nem megengedett a beszéd. Ezzel szemben a neológ templomokban a zene kívánatos, így kerülhetett például a Dohány utcai zsinagógába orgona, így adhat ott csodálatos koncerteket például Lajkó Félix. Míg az ortodox zsinagógák esetében a hüpe, ami alatt a házasulandó pár kimondja a boldogító igent, a zsinagógán kívül helyezkedik el, addig a neológoknál ez a zsinagógában található. Azt hittem, a csoportok kialakultak valahol a világban, elterjedtek, a hírek Magyarországra is eljutottak, és a kongresszuson döntöttek a résztvevők a már kialakult külföldi tagozódás, minta mentén. Nos, ez nem így történt. A zsidóság három ágba történő rendeződése valóban az egész világra kiterjedt, de ez itt, nálunk kezdődött 1867-ben…… Valami lehet ebben a földben, valami fojtogató lehet ebben a jó öreg Kárpát-medencében, hogy ez minden csoport bomlasztására alkalmas……………… És még egy adalék. A Dohány utcai zsinagógát 1859-ben emelték, tehát a kongresszus idején már állt……….
A sétánk során megtekintettük a Spinóza éttermet, ahol színházterem is található, lementünk a Lámpás elnevezésű kávézóba, ami rongyos régi fotelekkel, thonett székekkel és megrakott könyvespolccal marasztalja a pincébe lelátogató vendégeket. Jártunk kóser élelmiszereket, krémeket forgalmazó apró boltban, megtudtuk, hogy a Gozsdu udvar eredetileg csak egy udvarból állt, és a házban 39 lakás volt. Ma a Dob utca felől közelítve a második udvar egyik lépcsőházában a második emeleten eredeti román ortodox templom működik, vasárnaponként misével. Megnéztük a flódni hazáját, ezt az alma-mák-szilvalekvár keverékkel töltött tésztát a Noé cukrászda kínálja. Természetesen körbejártuk a Kazinczy utcai zsinagógát (na, melyik csoporté is ez?), megtudtuk, hogy a gettó legnagyobb temetője a Dohány utcai zsinagóga kertje, de a Klauzál téren is több mint kétezer halottat temettek el – a holttesteket a háború után elvitték, ellentétben a zsinagóga kertjében talált holtakkal. Ellátogattunk a Hírességek házába, ebben a házban élt, alkotott, majd itt ugrott le erkélyéről Seress Rezső (alias Spitzer Rudi), itt élt Beamter Bubi (alias Beamter Jenő), aki a swing zene világhíres művelője volt (Honty Hannát, Barbra Streisandot is kísérte), és több színész mellett e házban született Presser Gábor is. A Fészek klubban tett kis látogatás után mentünk a Fogas Házba, ami tulajdonképpen hasonló romkocsma, mint a valamikori Tűzraktér: többnyire inni lehet rom körülmények között, de napközben alkotóházként, alternatív színházi műhelyként is funkcionál. Éles ellentétben állt a hely szellemével ezután a Soho hotel, ahol az úgynevezett vámpír szobát nézhettük meg: az ötlet pusztán annyi, hogy a szobát fekete-piros színekkel hozták létre, ettől olyan vérfagyasztó lett. Az biztos, hangulata volt a helynek, bár én otthon nem viselném el ezt a környezetet állandóan. Ezt követően a valamikori Hungária fürdő, mai nevén Continental szálloda. Úgy újították fel, hogy a fürdő több elemét megtartották, így látható a medence valamikori elhelyezése, a forgóajtó az eredeti ajtó hiteles másolata fából, bronzzal bevonva. A valamikori termálvizet nem sikerült fellelni, de a szálloda hetedik emeletén van a wellness központ, fedett és szabadtéri medencével. Este csodás dolog a kinti medencében úszni: a város tetején vagyunk, a látvány csodálatos, a fények ragyognak a lábaink alatt, sárgán tündököl a Citadella, a Parlament, ékszerként csillog a zsinagóga és a Bazilika. Meseszép, érdemes egyszer megnézni: 3500 forintért bárki úszhat egyet. A hotel csodái után a Mikve bejáratát nézhettük meg. Ez a kicsit kockás hatású bejárattal rendelkező épület első látásra semmitmondó, simán elmentem mellette többször is. Pedig naponta több nő tisztul meg itt rituálisan, betartva egy évezredes hagyomány szabályait. A férfi részleg sajnos annyira tönkre ment, annak rendbetételére nincs remény. Közvetlen szomszédságában található a Szimplakert, az első romkocsma a környéken. Betértünk, túránk itt ért véget este fél kilenckor (négy órakor indultunk). Három kedves és ismeretlen hölggyel a csoportiból maradtunk még beszélgetni. Este tíz óra után léptünk ki a kapun – igen kellemes este volt.
Tegnap dübörgött a Kutatók éjszakája. Olyan programokat kerestem, melyek megmozgatnak, gondolkodásra késztetnek, így elsősorban a pszichológiai és a szociológiai előadásokból szemezgettem. Hallhattam a szegénység alakulásáról. Sajnos sok újat nem tudtam meg, inkább az a rémisztő, hogy amit e témában eddig gondoltam, azt a kutató adatokkal megerősítette, tényekkel alátámasztotta. A vagyoni helyzetre vonatkozóan olló alakult ki, és bizony a szája folyamatosan nyílik: hiányzik a középréteg…….. Azt a táblázatot szemlélve, ahol arról volt szó, a lakosság anyagi helyzetét tekintve melyik réteg kapja a gyerekek után a legtöbb adó-visszatérítést, a legfelső réteg jár az élen!!!!!!!!!!! Igen, hiszen telik három-négy gyerekre, jó munkára, és a szabályzók lehetőséget adnak az adó-visszatérítésre. A legalsóbb rétegnek is van hat-nyolc gyereke, többnyire a családi pótlék miatt, hiszen a 22.800 ft-os támogatásból nem lehet megélni. De ott annyira kevés a kereső családtag, ha keres is, annyira keveset kap, vagy azt feketén kapja, hogy nincs miből adót vissza igényelnie. Döbbenetes, hogy a legszegényebb családok között több mint 47 százalékban nincs a családban egy aktív kereső sem, ráadásul még nyugdíjas sem……. A korosztályokat elemezve kiderül, nem a nyugdíjasok vannak a legrosszabb helyzetben, hanem a gyerekes családok, a 18 év alattiak. Most tesszük tönkre a jövőnket………
A barátság-kutatásról szóló előadás azért volt érdekes, mert az 1987 óta időnként begyűjtött adatokat elemezve sok figyelemreméltó dologra sikerült következtetni. Eléggé nem jól behatárolható anyag ez, hiszen már az a kérdés „Önnek hány barátja van?” sem válaszolható meg egyszerűen, hiszen minek a fogalma az a szó, hogy barát? Mi a barát szó definíciója? Ki mit ért ez alatt? A nehézség figyelembevételével mégis csak valamiféle következtetésre jutottak a tudósok. Például az 1987-ben megkérdezett emberek átlag 2,5 körüli (nem emlékszem a pontos számra) barátot mondtak magukénak, és jelentős volt azon emberek száma, akik azt állították, egy barátjuk sincs. 1993-ra a szám 7,8 lett, ami mérhetetlen nagy ugrás. Sok szakmunkás számolt be hirtelen a rendszerváltás eufóriájában arról, milyen sok barátja van. 1997-re a szám visszament 3 alá (nem csökkent le az 1987-es szintre). Ennek oka a tudósok szerint abban keresendő, hogy a pártok mentén polarizálódó társadalom a barátságokat nem tudta megtartani, vagyis ha Te más párttal értesz egyet, nem lehetünk barátok. Másik oka pedig a rendszerváltást követő anyagi átrendeződések, ugyanis a túl nagy vagyoni különbségeket a barátság nem viseli el. Itt is azonos érdeklődési körrel, hasonló családi háttérrel és hasonló anyagi hátérrel illik rendelkezni, mint a szerelemben – e nélkül vajmi kevés az esély a tökéletes működésre. A nagy zuhanás óta a barátok száma töretlenül, apránként nő. Változás, hogy míg a közelmúltig a nőknek több pletykázós kapcsolatuk volt, a férfiak jártak el sörözni, meccset nézni, stb., mostanában már lányok is tartanak csajos programokat. Viszont mi vagyunk azok, akik inkább kibeszéljük a kapcsolati problémákat, kiteregetjük az intim dolgainkat a barátnőinknek. A korosztályok elemzése közben számomra igen érdekes volt, hogy a nyugdíjas korosztály igen kevés barátról számol be. Elsőre azt gondolhatnánk, meghalnak a barátok…… nos, persze ez is van, de nem ez az elsődleges ok, hiszen Európa nyugatabb felén a nyugdíjasok több baráttal rendelkeznek. Talán még mindig nem kezeljük jól társadalmilag az öregkor kérdését, talán még mindig nem eléggé vagyunk elhivatottak a téren, hogy az öregkor aktív élet is lehet, és ha aktív, sportolva, kiállításra, koncertre járva éljük napjainkat, ahhoz szükséges egy társ, egy barát – vagy több. És nem a morgós magába fordulás, a mexikói sorozatok és egyéb szappanoperák fogyasztása, a tutyi és nejlon otthonka az öregkor (vagy a szépkor) szinonimája.
A tegnapi nap zárásaként Pál Ferenc atya előadására mentem. Az egyén és a csoport viszonyát igyekezett megvilágítani. Rámutatott, hogy ha feltesszük azt a kérdést „Ki vagyok én?”, és erre 10 olyan mondattal kell válaszolni: „Én……….. vagyok.”, a 10-ből 4-5 mondat valamilyen csoport tagjaként definiálja a válaszadót: én magyar vagyok pl. Tehát az önazonossághoz, az egyediség rögzítéséhez csoporttudatra van szükségünk. Az egyén viszonyát a csoporttal az úgynevezett társas dilemmán keresztül világította meg. Adott egy 7 fős csoport, mindenkinek van 5-5 dollárja. A csoportnak is van saját pénze. Ha legalább 4 ember beadja az 5 dollárját, akkor mindenki visszakap 10 dollárt. Tehát, akik beadták, azoknak 10 dollárjuk, míg a többieknek 15 dollárjuk lesz Kérdés, ki adja be, egyáltalán beadja-e bárki is, beadják-e négyen………. Nos, ennek a társas dilemmának 9 fajta megoldása lehetséges, párat sorolok fel: altruista, mazochista, versengő, agresszív, stb. Az előadó szerint az egyetlen elfogadható megoldás az együttműködő, mindenkinek be kellene adni az 5 dollárt, és így mindenki 10 dollárral hagyhatná el a kísérlet helyszínét. Nos, társaim, akik társasházban hajtjátok nyugovóra a fejeteket, hány olyan közgyűlésen vettetek már részt, ahol a társas dilemma feszítette pattanásig az idegeiteket?
Szólnom kellene még a Pletyka c. könyvről, aztán Foenkinos egyik irományáról is, azt is elmesélném, Bartók zenéje milyen véleménykülönbségeket idézett elő egy az esti Budapest utcáin guruló autóban, de már későre jár és ennyit olvasni Nektek sem túl izgalmas. Megígérem, még beszámolok az említett élményekről is, de most hív az ágy.
