Ebben az évben még nem hajlottam el, hát már éppen ideje volt. Elhajlás hiányban írni sem volt érdemes mit. Na de most……………. A névnapom közeledtével úgy gondoltam, meglepem magam-magam valamivel. Olyasmire készültem, amiben eddig nem volt részem, gondoltam, itt az ideje egy régóta halogatott élménybe fejest ugrani. Radics Zsuzsának sokat köszönhettem korábban is. Régóta húzódott már az angoltanulásom, az idegen nyelv már szinte egy gombóccá csomózódott bennem, mire az ő tanítványa lehettem, és sikerrel jártam. (Nem mellékes, hogy az ő óráján kaptam meg Mulikági barátságát, amit azóta is élvezek). Nos, Zsuzsa az a fajta tanár, aki sikeres tanulás után sem engedi el a tanítvány kezét, ha nem is napi szinten, de kapcsolatban lehet vele maradni. Velünk is ez történt, és különböző fórumokon többször csalogatott már, hol egy Beatles estre, hol egyéb programra. Valami mindig közbejött, vagy a napsütés, vagy az eső, de leginkább a tunyaságom, vagy az ismeretlentől való félelem. Ami azért nem volt olyan túl nagy, hiszen amikor most programot kerestem, és észrevettem, hogy Zsuzsa megint ajánl valamit a közösségi hálón, hát partnert kerestem és azonnal jegyet vettem. Már csak a helyszín miatt is, a koncertek az A38 hajón voltak. Igen, koncertek. Az egész este 3 fellépője mindössze 600 Ft-ba került egy magamfajta megtermett felnőttnek. Ha úgy vesszük, 200 Ft zenekaronként – nos, ez egy felfedezésre nem sok áldozat. A hirdetés szerint a The Merry Poppins, a Presszó Tangó Libidó, valamint a Cabaret Medrano zenekarok presszókabarét játszanak. Nos, ez volt a másik, ami csábított: meg akartam tudni, mi is ez. Hogyan fogalmaznám meg ezt most, túl az esten? Hát valószínűleg ugyanígy. Táncolható, szórakoztató mai presszóhangulatra (ha van még presszó) alkalmas zene, ami azáltal lesz még hangulatosabbá, hogy nem veszi komolyan magát: sok a zenei fricska, a karikírozott stílusjegyek – vagy énekhangban, vagy zenei megoldásokban, netalán éppen a színpadi jelenlétben. Mégis ezáltal a játékosság által a mondanivaló nagyon karcos, nagyon üt, a létezés puszta presszó értelme teret nyer és nagyon komoly valamivé dermed a játék – amit minden szereplőnek muszáj komolyan vennie. A Kabaré c. filmben lehet tapasztalni például, hogy a könnyed játék egy másfajta kontextusban mennyire a véres valóság része, hogy az álarc megteremti a lehetőséget arra, hogy a főszereplő meghúzza az éles határvonalat a kettős létezés elemei között. Sándor Pál Ripacsok c. filmjében is az élet sivárságát váltja fel a nagyon komolyan művelt játék. Ennek a filmnek a híres üzenete az „egyedül nem megy…”. És a bohóc álarca ebben a filmben is segít elhelyezni magát a nézőnek. Nos, a csütörtök este ettől volt komplexebb, összetettebb és talán nehezebb feladat is: nem volt álarc, hogy egyből észre lehessen venni, az előadás melyik része van porondon: a játék vagy a komolyság. De nézzük alkotó elemeire bontva. Az estet egy osztrák zenekar, a The Merry Poppins nyitotta (a név nem elírás!). Látszatra harmincas-negyvenes karakteres arcok léptek a színpadra, talán első blikkre nem igazán különböztek az átlagtól. Csak aztán zenélni kezdtek, és a második leütésnél éreztem, ez nem valami gimis zenekar. Vérprofik………. Vérprofi zenészek, tehetséges az énekes (David Lageder), aki akár a ritmus maga is lehetne. Könnyed eleganciával énekelt, olyan stílusban, mint aki a kisujjából kirázná, legyen szó jazzról, reagge-ról vagy presszó zenéről. Kellően komoly volt és kellően játékos, hogy az egész hiteles legyen. És a hangszíne olyan, hogy a csipkés bugyim most azonnal akár földobnám a színpadra (tudom, azt mondjátok, akkor ott lenne a koncert vége, mert amekkora a bugyim, mindent betakarna). A szaxofonos (Herbert Könighofer) is igen eredeti figura – azon túl, hogy piszok jól zenél. Kinézetre hobbit (nem annyira alacsony azért), minden formát és lehetőséget megragad a játékra. Ha kell, beveti magát a nézők közé, szaxofonjával kotkodálva, utat törve, majd azt megköszönve, a közönséggel kokettálva terem újból a színpadon, és közben egy félrehang sincsen az előadásában. Thomas Aichinger gitározott, Robert Aichinger dobolt, Mathias Vorauer volt a basszus gitáros. Az egész csapat egybe forrott, ugyanaz a lüktetés, mindenki egyért, mindenki a nézőkért – és a nézők tömege értük – jött, táncolt, mulatott, őrjöngött és izzadt. Kezdésnek tökéletes volt, nagyon megszerettem, annyira, hogy a későbbi bejegyzéseimhez rendre fogok is majd csatolni néznivalót. Most még másra kell a hely.
A kezdeti lendület hamar alább hagyott, amikor a Presszó Tangó Libidó nevű zenekar lépett színre. Harmincas korosztálynak saccoltuk őket lentről. Mindenki egyéniség, valahogy a kép nem állt össze, a zenekar alkotóelemiben volt végig – nem értek össze az ízek, bár külön-külön mindegyik jó volt. Nem nagyon jó, pusztán jó. Olyan egyetemista zenekarnak tűntek, akik csajozási szándékkal álltak össze. Volt például tangóharmónika. Nem egy-egy futam erejéig, vagy mondjuk egy számban teljesen, hanem az egész egy óra alatt, mint valamit kísérő hangszer. Csak azt nem lehetett tudni, mit kísér, mert hallani ezt egyáltalán nem lehetett, csak láttuk, hogy a srác a melle előtt feszíti szét és tolja össze. A trombitás srác fazonja: nagypapa kalapja, öltöny-mellény (szürke), fekete ing, fekete fényes nadrág (nem suhogós, inkább jobb öltöny-anyag), barna bőr öv, piros nyakkendő. A basszusgitáros srác fazonja: barna túra nadrág (oldalzsebes volt talán), fekete atléta, majdnem kopaszra nyírt fej, Ferencz József bajusz – ő az a típus, aki gitározás közben jobbra-balra dülöngél statisztikai alapon kiszámított mértani pontossággal, vagy ugyanezt teszi előre-hátra, vagy le-föl ugrál, nyújtott testtel, mint egy bakkecske. Mindehhez az énekes fazonja: gumival összefogott kiscsutak a tarkónál, kicsit kopott „értelmiségi vagyok” ruházat, óriási gitár, olyan forma, ami tábortűznél kerül elő. De a sót ő vezényelte, aki a színpadon állt, mind azért dolgozott, hogy ő sikeres legyen. Vártam, hogy vége legyen az egy órának, nekem nagyon kevés volt – minden jó szándék ellenére, amit nyújtani tudtak. Egyik számuk kiverte a biztosítékot, csak azért nem mentem haza, mert Zsuzsa a harmadik zenekarral csábított erre a programra: amikor a Kelet-közép európai című számukban a refrén úgy hangzott: KELETKÖZÉPERÓPAI – mert prozódiailag nem jött ki másképp, nos, az nekem a kultúra megcsúfolása volt. Nem a játék könnyedsége, hanem az élet undorító izzadtság szaga maga. Ne legyek azért igazságtalan, mert egy dal volt, amit élveztem, ami nem akart annál több lenni, amennyit ők adni tudnak, és ami eleve csak annyi volt, amennyi bennük van. A szám címe: A három biciklista. Jó szöveg, és élvezhető zene. De ha már itt tartunk, az énekest még akkor sem értettük, amikor csak beszélt a mikrofonba. Furán hadart, vagy túl közel volt a mikrofon membránja a szájához, nem tudom. Csak azt vettük észre, hogy az angolul éneklő osztrák zenekar szövegeit érteni lehetett (bár néhol meggátolt ebben angoltudásunk). Most utána olvasva a zenekar tagjainak, igazolódott a koncerten felmerült gyanúm: a tangóharmónikást én már láttam valahol………….. Keszei János a trombitás (kalapos) Lajkó Bencével már egyszer koncertezett nekem és Erzsinek a Király fürdőben Acoustic Gipsy Folk Punk Duo néven. Lajkó egyénisége akkor megfogott, Keszei semmilyensége fölött akkor is fanyalogtam (lásd Závada Pál a fürdőben fütyült című bejegyzésemet korábban).
Az újabb egy óra elteltét jelző szünetet már alig vártuk – kellett negyedóra a másik zenekar fellépése előtti átálláshoz. Megegyeztünk Erzsi barátnémmal, ha a harmadik zenekar nem tud sokkal többet nyújtani, mint az őket megelőző zenekar, mi hazamegyünk, már túl késő van és a türelmünk is elfogyott (meg a sörünk is). Bevallom, innen szép dolog nyerni, nem voltunk igazán korrektek elvárások tekintetében a Cabaret Medrano zenekarral (vajon mit jelent a név – leginkább a második fele?). És akkor most indokolom meg, miért ettől a zenekartól választottam a mai zenét: mert megcsinálták, mert elvarázsoltak, mert nem akartam hazajönni, és sör nélkül is kibírtam (eszembe sem jutott, hála az előadásuknak). Mert ez nem koncert volt igazából, hanem előadás. Nem véletlen: Kamondy Imre előadóművész, színész, filmszereplő, verselő, író, gondolkodó ember, aki megtanulta, a színpadon minden megtett, vagy meg nem tett mozdulatnak, gesztusnak súlya, értéke van – hozzáad, vagy elvesz az előadásból, jelesül a zenéből, evvel máshová lehet helyezni hangsúlyokat, felül lehet írni adott esetben a tartalmat, módosítani lehet az értelmet. És ehhez elég annyi, hogy Imre a közönségnek háttal leguggol, magzatpózba görbül, amikor a dobos éppen szólót játszik: testtartásával is jelzi, mennyire fontos most a dalban a dob hangzása. De vegyem sorra a többieket is. Méltó partnere mindenki a háttérben (sokszor nem is annyira a háttérben), erős egyéniségekre akár külön-külön is lehetne egy-egy zenekart alapítani, de ezek a nagy formátumok jól érzik magukat ebben a zenekarban. És ettől mi is jól érezzük magunkat. Meg azért attól a zenei tudástól is, ami mindenkit jellemez. Darvas Benedek, aki első ránézésre Lajkó Félix fizimiskáját hordja, aztán a második ránézésre kiderül, nem csak a fizimiskáját; a lelkében tomboló tűz, az alkotó vágy, a zenei tehetség neki éppen úgy sajátja, mint szerb kollégájának. Arcával közvetít hegedülés közben, maga az életöröm, csupa mosoly, dinamizmus, ha hegedül, akkor ott a fal, amin belül csak ő van és a hangszer, ha zongorázik, briliáns és heves zenei megoldásaitól feláll a karomon a szőr. Most utána olvasva az este szereplőinek, kiderült, Darvas Benedek a Zeneművészeti Egyetemen Petrovics Emilnél tanult zeneszerzést. Több filmben volt alkotó, több fesztiválon részt vett színházi produkciókkal, színházi produkciókban. Darvas Benedek bármin játszik: hegedül, trombitál, rázza a percussion hangszereket, zongorázik – és mindezt hamuvá égve teszi, semmit sem hagy elégetlenül, perzsel a távolból. Verebes Györgynek valóban van kapcsolata a vajdasággal, Zentán született. Festőművész, például a Lurdy Galéria és a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. Több világzenét játszó zenekarban szerepel, mint zongorista, több zenekarnak alapít tagja is, színházi zenéket szerez, stb. Erzsi mesélte, fiatalkorában tanúja volt, hogy Lipócia bárjaiban, kávézóiban zenélt, gondoskodott a hangulatról zongoristaként. Irigykedem, amiért ez nekem kimaradt. Énekelni is hallottuk, pl. feLugossy László egy korábbi művét adta elő – miközben Darvas Benedek zongorázott. Horváth Gábor basszusgitározott, szelíden és pontosan szolgáltatta az alapot. Szert Zsigmond dobolt, igaz, segítsége is akadt, dupla dobfelszereléssel hajtották a bandát a zene útvesztőiben. A másik dobost Dudás Zsombornak hívják. György Andrea hegedült, aki a Mintapinty zenekarban együtt énekel Szirtes Edina „Mókussal” – ez az információ azért lep meg, mert a koncert során Andreát figyelve többször éreztem úgy, hogy „Mókus” színen van. Ezek szerint nem véletlenül. Erzsivel megállapítottuk, hogy többször akadt olyan érzésünk, hogy valakit vagy valamit megidéztek, valami olyan mintha, de közben mégis más. Balkáni zenéjükkel idevarázsolták Bobanék szellemét, Darvas fizimiskája, lenyűgöző tudása és energiája Lajkó Félixet idézte, bizonyos dalok egy-egy színházi előadás irányába tereltek minket. Megegyeztünk Erzsivel, aki Cseh Tamás munkásságát igen jól ismeri, hogy akár fel is léphetett volna a zenekarral – Erzsi szerint fel is lépett volna. Bizonyos szövegek súlyos társadalmi mondanivalóval Viszockij szellemét idézték….. miközben vad tánc ment a lábaink előtt a nézőtéren. Nem tudtam, hová nézzek, mit figyeljek: az előadást, a zenét, a szöveget, a táncot – komplex élmény volt. Például a Túl késő című számban a fények, a kavargó por, a táncolók őrült tempója és az ének fokozott hangulata lecsukott szemem mögött kiszippantott a való létezésből, kívülről láttam magam és a feloldódásomat – bántam, hogy a szám véget ért. Másik hasonló pillanat az Amsterdam című szám során ért (feLugossy László verse), amikor Verebes György éneke és Darvas Bence zongorája szippantott ki a valóságból: úgy éreztem magam, mintha osztriga lennék, csak csúsztam ki a kagylóhéjamból, bele az önmagam valóságába.
Háromból kettő nem is rossz arány. Ismeretlenül vetettük bele magunkat az A38 gyomrába, hogy az emésztési folyamaton át megtisztulva, feltöltődve jöjjünk ki. Zsuzsa másodszor avatkozott bele a fejlődésembe, és megint nem jártam rosszul. Rosszkedv ellen fölszerelkeztem egy újabb lehetőséggel: presszó zenét kell hallgatni és táncolni kell minden körülmények között. Az élet játék, de komolyan! „Ez nem Casablanca, hanem a Terézváros éjjel….” Sokat kerestem, mivel ajándékozzalak meg (a cím alatt kattintva látható a videó), mert a zenekar annyira az élő zenére épül, a folytonos színpadi jelenléten alapszik, hogy az interneten feltalálható anyagok igazán nem adják át a hangulat teljes báját. Bár szerintem nem a legjobb daluk a Túl késő (nagyon jó, félreértés ne essék, de például első olvasatra mélyebb tartalommal bír pl. a Casablanca c. szám), de a neten található anyagokból ez a legkülönlegesebb, hátha kedvet kaptok a többihez is.
