Elmaradásom van, súlyos. Régóta.
Húsvét hétfőjén elég hosszú időt töltöttem el az Operaházban. Wagner Parsifal-ját nézhettem meg, majdnem öt órán át. A darab kevés szereplős, ezért az én nyavalygásom a hosszú idő miatt semmiség az énekesekhez képest, van olyan szereplő, aki majdnem 4 órát énekel egyhuzamban (Amfortas szerepe). Torok legyen, ami ezt kibírja! Ezt a torkot mindenképpen dicsérnem kell, ennyire testes, erős, megbízható, de mégis simogató baritont ritkán hallani. Nagyon kedvemre és fülemre való volt Alexander Marco Buhrmester énekbeli megszólalása. Kundry ugyan nem volt folyamatosan jelen a színen, Németh Judit csodálatos szopránja betöltötte a teret, nagyon megható hangja körbefont. Gurnemanz (Robert Holl) basszusa sokszor csalogatott libabőrt a székembe. Alig-díszlet volt ebben a darabban is, de valahogy az előadás annyira hibátlan, annyira tiszta, egyszerű és nemes volt, hogy figyelmemet mindenképpen lekötötte, abszolút nem hiányzott, hogy látvánnyal töltsék ki az űrt. Látvány igazából volt, leplekre festett szirmokkal, levelekkel ábrázolták (és határolták be ) a teret. Itt a minimalista díszlet nem vált hátrányára az előadásnak, a darabban nem hagyott kívánni valót maga után. Másodszorra volt szerencsém Wagner darabbal találkozni (A Nürnbergi mesterdalnokok volt a tűzkeresztségem), és valahogy nem érzem azt, hogy hosszú, hogy szörnyű……… Sőt, nagyon is élvezem, hogy nem dagályosan romantikus, agyoncizellált. Az idő faktort pedig abszolút figyelmen kívül tudom hagyni, amikor Wagner opera van színen. Eddig legalábbis így volt, várom a következő lehetőséget J Az első felvonás egy templomi térben játszódik, egy hálaadás, kenyér és bor (Krisztus teste és vére) állnak a központban. A színfalak mögül beárad az anygali kar hangja, megszólalnak a harangok – amikor ezt most írom, az emlékre libabőrzöm – akkor nem tudtam a szünet elején fölállni a székből…………. Ugyanez a jelenet ismétlődik a záróképben, a történet cselekménye miatt ez már akkor nem akkora hatású, már nincs akkora durranása. Az első részben a hit az utolsó mentsvár, a túlélés lehetséges záloga, az utolsó szalmaszál, a kapaszkodás, a remény. Ugyanez a hit a zárójelentben az új kezdete, az erő jelképe, az újrakezdés lehetősége, az, ahogyan egy rendszer, egy rendszeresség gerincet, tartást ad egyénnek, csoportnak egyaránt. A hit éltethet, a hit felépíthet – és ha az IRA tevékenységét nézzük, a hit rombolhat és ölhet. Kerek ez a világ – vagy inkább szerteágazó. Bár az egyik ág nem lehetne meg a másik nélkül……………….. Összegzésként úgy gondolom, csodás zene, lenyűgöző ének mellé még gondolkodnivalót is kaptunk bőven húsvét napján. Az amúgy elpocsékolt húsvét hétfő egyetlen kiemelkedő eseményeként ez az emlék hosszan elkísér, puttonyomba jó helyre tettem.
Láttam egy különleges filmet, a címe: Rozsda és csont. Amikor az összegzést olvastam róla, eldöntöttem, nem érdekel, bokszról, utcai harcról szól, ez nem az én világom. Aztán valaki pendrive-on adott egy filmet, nem tudta, mi a címe, de azt mondta, nekem való. Elkezdtem nézni, kicsit fáradt voltam, így amikor rádöbbentem, az az a film, ami nem érdekel, már lusta voltam kikapcsolni. És nem bánom, hogy így alakult. Egy férfi gyerekével átszeli Franciaországot, éheznek, a férfi lop, míg a nővéréhez érnek. Elhelyezi a gyereket, biztonsági őr lesz, megismerkedik egy lánnyal……… Nemsoká a lányt baleset éri, egyik lábát elveszti. Felveszi a kapcsolatot a fiúval, barátság alakul köztük, a lány szerelmes lesz, a fiú – bár ezt érzi – nem. De alakul ő is (finomodik) – pusztán szeretetből. A lány igyekszik megfelelni, a fiú utcai harcolásainak a menedzsere lesz – egyedüli lányként, egyedüli műlábasként. A fiú törődik a lánnyal, mindenben segítségére van, kedvét keresi, miközben gyerekét nővére neveli, az apa alig látja, ha találkoznak is, az is kudarcba, balhéba fullad. Semmi felelősség érzete, türelme gyermekéhez nincsen. Egyszer csak a férfi odébb áll, a lánynál nem jelentkezik, fiát elhagyja. Fia meglátogatja, amikor a fiút végzetes baleset éri. Az apa kétségbeesésében a lányt hívja, rádöbben, felelős, a szerelem elől nem menekülhet. A történet végén hármasban élik életüket………….. Bár lehetne akkora szerelem valahol a közelemben, ami ekkora űrt pótol, aminek a hiánya bárkit rádöbbent arra, mi az, valakit szeretni úgy istenigazából……………. A filmet Jacques Audiard rendezte. A férfit Matthias Schoenaerts, a lányt Marion Cotillard alakítja. A Taxi filmekben ő a taxis bájos barátnője……………. Itt pedig briliáns, mesésen ábrázolja a fejlődést, ahogyan a féllábú lány a depresszió mély, büdös, borzas, koszos bugyrából a társ segítségével fényre, lendületre és önmagára talál, sőt még a másikat is doppingolni képes. Úgy látszik az a szerelem lesz életképes, ahol mindkét fél adok-kapok játékban él, ahol mindenki képes a másikon faragni, pusztán a létezésével alakítani, hatni rá. Az igazi szerelem nem féllábú, lányok, ne adjátok alább!
Ha Berlinben jártok, semmi esetre se hagyjátok ki a Potsdamer Platzot, ott is a Sony Centert. Ez Berlinnek egy hasonló része, mint Londonnak a Canary Warf – ez az üzleti negyed, a sötétszürke, sötét és csillogó, hideg felhőkarcolók tere. Londonban ettől szorongó érzésem támadt, kicsinek és elveszettnek éreztem magam, a fa nélküli betonságban. Azt hittem, Berlin ezen részén is ez vár rám, de Marcinak szerettem volna fényképezni a csodát. És ott ragadtam………….. Igen, sötétszürke, és csillogó, de semmi esetre sem hideg……. És erről a tér feletti csoda tehet, a háló, ami üveg és fém keveréke,légiesen könnyed és szemet gyönyörködtető látvány. Leírhatatlan és megfogó. A tervező Helmut Jahn valami fémcsipkét varrt a hideg burkolatok fölé, ennek a csipkének az üteme visszacsillog a hideg tér ablakaiban és ettől statikusságában is mozgalmas a tér, a hidegség mozgással, a mozgás okán élettel, melegséggel telik meg. Jó lett volna hosszabban időzni, vacsorázni a téren, de menni kellett, hajtani a többi látnivalót. Azért azt még fölfedeztem, hogy az 1900-as évek elején épült Hotel Esplanade megmaradt részét beleépítették a karcos felhőkarcolóba. A barokkos, nehéz függönyökkel, sok arannyal, sujtással épített valamikori fényűző hotel a második világháborúban elpusztult, mindössze a bálterem és a lépcső egy része maradt meg. Ma ez eredeti felszereléssel, üveg mögött tekint a tér forgatagára, kinő belőle a mai modern felhőkarcoló. A tér lenyűgöző forgatagához tökéletesen illik a jelen és a múlt találkozása. A teret fentről záró fém-üveg csoda a jövő jelképe lehetne……………..
