Second-hand kultúra

Zsuzsa barátnőm az Állami Operaház énekkarában énekel. Mint egy rendes édesanya, előfordult, magával vitte nagycsoportos óvodás lányát is a munkahelyére. Fanni pedig egy jelenség. Szép, mint a friss harmat, karcsú, nádszál, apró, törékeny kezekkel, vékony csontocskákkal, mélybarna szemekkel, és olyan barna, hosszú göndör hajjal, amely gyakran fordul lokniba. Ehhez még cserfes is, mindenhol ott van, gyors, kíváncsi, okos, mindezt azért – és nem a rosszindulat beszél belőlem-, hogy észrevegyék. Korát tekintve kicsi, mint a bors, de minden eszközt megragad, hogy nagy legyen – festi magát, piperészkedik, ha hozzájut, magassarkúban tipeg, illeget, megmagyaráz, kérdez és mesél egyszerre, abszolút természetességgel. A vérében van mindez, de annyira a sajátja, hogy nem lehet nem észrevenni és nem lehet nem szeretni. Nos, Fannit fölfedezte magának az Operaház erre szakosodott szeme egyszer, amikor Zsuzsa éppen magával vitte. Így most három alkalommal Fanni alakította Cso-Cso-Szán kisfiát. Igen, a kisfiát – hiszen Fedák Sári is volt már Kukorica János. Fannira matrózruhát, szőke, rövid parókát adtak. Mindent jól láttam, nem csak azért tudtam, hogy ő az, mert az anyja mondta, hanem mert igen nagy szerencsémre a Proszcenárió páholyban ültem – ez a páholy, ami a zenészárok fölött, közvetlenül a színpad mellett van – innen igen élvezetes a műsor, hiszen minden mozdulatot, grimaszt látni – így ismerhettem rá Fanni arckifejezésére is. És látni a zenészek munkáját is – például azt, hogy a harangot megütötte az ütőjátékos, majd kiment, egy fél óra múlva egy ütésre bejött és újra eltávozott – vajon ő ugyanannyi fizetést kap, mint a hegedűsök? De most nem ez a téma. Amúgy Fanni okán is eszembe jutott, de jó lenne riporternek lenni, mert akkor ilyen „fontos” dolgokra rákérdezhetnék, vagy pl. arra, hogy Fanni legelőször a második felvonás elején lép színpadra, átvonul a színen, egy „szikla” mögött eltűnik (de a színpadon, nem megy ki), és a felvonás végén, amikor Pinkerton hajója közeledik, újra előbújik – kb. fél órát kuporog valahol közben! Nagycsoportos gyerekről beszélünk!!!!! De kérdezném azt is, hogyan próbálnak ilyenkor? A rendező (jelen esetben Kerényi Miklós Gábor) fogja a kislány kezét, ide-oda viszi, miközben magyaráz neki? Hiszen egy gyereknek – talán – nem mondhatja, játszd el, hogy sajnálod anyukádat. Bár lehet, hogy mégis…………… És a felnőttek? Hogyan tudják munkájuk legjavát adni, a nehezen elérhető hangokat szépen kiénekelni, miközben fél szemmel egy botladozó gyermekre is figyelniük kell? Vajon Fanni mit érez, amikor egy „idegen” nő a gyomrához szorítja kis fejét, hevesen, miközben extra erővel énekli ki magából az ária legfontosabb hangját?  Hogy tudja egy ennyi idős gyerek megtanulni, hogy ez az indulat csak játék, hogy a lelki fájdalomtól fetrengő Cso-Cso-Szán igazából nem szánni való, csak héttől tízig? Nos, Fanni erre úgy reagál – Zsuzsa elmondása szerint -, mint a felnőtt színészek. Ők a büfében vagy valahol színházon kívül gyakran isznak még egy sört, levezetik a feszültséget. Fanni este fél tizenegykor, „lesminkelés” után felpörögve szinte követeli, had játsza el még egyszer az egészet elölről.
Akkor most lásuk az előadást. Nem is olyan régen fanyalogva írtam e blogban a romantikus operákról. Módosítanom kell álláspontomat. Talán ennél nem sok romantikusabb opera akad, Puccini egyik legszebb műve a Pillangókisasszony. Ellentétek csatája, egybeolvadása, világot változtató érzelmek áradása – gyönyörű zenébe öntve. Kentaur színpadképe ötletes (tologatható, átlátszó, japán virágmintás falakkal lehet a teret határolni), a jelmezek nagyon beszédesek, jól mutatják, ki az amerikai, ki a japán, ki az amerikaiakat kiszolgáló japán. Frankó Tünde Butterfly-a nagyon szép termetre, pofira, a hangja egészen átható, mégis, a második felvonásbéli nagyáriában a magas hangoknál erőtlenné vált. Fekete Attila Pinkerton szerepében ilyen színpad-közelből folyton Nacsa Olivérre emlékeztetett, ami a karakterét illeti. Nem tudom eldönteni, vajon valóban ennyire maníros, majdnem ripacsságig fajuló mimikája, testtartása van, vagy evvel a gyávaságát akarták még jobban színre vinni? Engem minden esetre zavart a modorosság, ami nem a hangjából, mozdulataiból, beállásaiból adódott. Emiatt énekelhetett volna, akár egy trubadúr, akkor sem tudtam volna vele mit kezdeni. Hangja hibátlan, szép fényű, mégsem tudtam elszakadni a modorosságtól. Gémes Katalin Szuzukiként volt nekem a ragyogó ékkő. Testes, megbízható hangja legalább olyan széppé varázsolta őt, mint amilyen szép Frankó Tünde volt. Örülök, hogy megismerhettem. Bonzó szerepében Gurbán János baritonja fogott meg még, sajnálatomra csak egy-két percet volt a színpadon – ennyi a szerepe japán nagybácsiként.
A történetet biztos ismeritek (amerikai csávó elvesz egy 15 éves japán gésát, hazahajózik, megnősül, nem tudja, hogy közben a gésa gyermeket szül, majd visszamegy Japánba, kéri a gyereket, a gésa feláldozza magát, átadja a gyereket, de megöli magát – igaz, nem a gyerekről szól a történet, de távirati stílusban ennyi.) Ami elgondolkodtatott a darab kapcsán, az az a tény, hogy ismét egy sánta, egy féllábas szerelem okoz gondot. Valamiért megint a nő az áldozat, ismét ő szeret jobban. A férfi – mint a mai való életben is – nem tud dönteni, nem akar fölvállalni, döntést hozni, elköteleződni, nem akar férfiként élni. Hogy ez amiatt van, mert a nők erősek és eleve nem hagynak neki helyet, csak a gyáva-oldalon, vagy a nőknek azért kell erőssé válniuk, mert a férfiak eleve gyávák – nos ez nem a darab témája.  A féllábas szerelem konfliktusa már elég lenne egy jó kis tragédiához, de Puccini megspékelte kicsi társadalmi felhanggal is: a fejlett nyugatot szembeállította kelettel. A lehelet-finom keleti apróságok, de mély érzelmek tárházát az egyszer-élünk fogyasztói koncepcióval harcoltatja a történetben.  Pinkerton élvezi Japánt, hogy bármit vehet, eladhat, aláírhat, amikor hazájába visszatér, annak semmi folyománya nem lesz – a japán papír Amerikában olyan, mintha nem is létezne. Csodálatos kilátással rendelkező házat, feleséget vesz.  Majd Amerikában elveszi „az igazit”. A japán lány, bár üzletből megy Pinkertonhoz, mire odajut, hogy feleség legyen, odaadó szolgaként igyekszik belesimulni ura társadalmába, igyekszik az amerikai nép hasznos tagja lenni (igaz, Japánban), szokásokat, hitet átvenni – saját gyökereit megtagadja, amikor választásra kényszerül. Japán vére, hagyományai mégsem hagyják cserben, senki nem tud a világnak ezen a felén úgy várni, ahogy ő várja Pinkerton hajóját, amikor meglátják a tengeren közeledni. Még Amerikát hordja szívében, de talán már érzi előre a sorsát, támaszt a gyökereiben – a japán vérrel szerzett apró, de mély érzelmekben - találja meg. A második felvonás zárása a Zümmögőkórus. Mélyről fölszakadó, esti ima ez, a várakozás zaja, a zsibongásé, melyből egyre csak azt az egy érkezőt kívánjuk.  Jelen rendezésben a kórus a színfalak mögött áll, nem látni, csak az árnyékukat (mintha ris-papíron vetítődnének át az alakok).  Némely alak lebeg – gyermekrajzokból tudható, aki lebeg, az vágyálom, az nem valóság, vagy fizikailag távol van. Ez a jelenet volt a legerősebb az este folyamán – azon vettem észre magam, folyik a könnyem. A felvonás végén, a taps után, a felvillanó lámpák fényében a nézőtérre lesve láttam: itt a tavasz! Sorra nyíltak a zsebkendők – többen megkönnyeztük ezt a zárójelenetet. Nos, a gondolatokra visszatérve, mikor Cso-Cso-Szán már érzi a vesztét, visszatér teljesen japánságához, japán hagyománnyal hasba szúrja magát, avval a szamuráj-tőrrel, mellyel apja is végzett magával. Ez talán utalhat arra is, bárki vagy, bárminek adod is el magad, csak az lehetsz ősi magodban, ahonnan jöttél. Ha teljesen lecsupaszítod magad, csak őseid romjain állhatsz, egyszerűen nem lehet ez másképpen. És bár kultúrák, társadalmak hathatnak egymásra, formálhatják egymást, tagjaikat, azért mindig csak a hazulról hozott az igazi, az abszolút alap. A támaszt a múlt, a hagyomány, a gyökér szolgáltatja, amiben szocializálódtál, az húzza meg az irányvonalat, az a fonal, amibe kapaszkodni fogsz. A darab végén a halott Cso-Cso-Szánt karjában tartó amerikai férfi kétségbeesetten nézi a gyermeket, akiért Bonzó, a szamuráj-nagybácsi is nyúl………….. Nos, mi lesz veled, emberke? Melyik a Te világod? Melyik a Te ősöd, a gyökered? Hová fogsz visszanyúlni, hol fogsz szocializálódni? Valami új született? Létezhet valami teljesen új, abszolút előzmények nélkül, vezérfonal nélkül, gyökértelenül? És ha igen, az ilyen ember hány pszichológusnak ad munkát felnőttként? Nos, jó gondolkodást!