Second-hand kultúra

Van ez az ország. Ebben van pár ember, aki gondol egy jót, és olyan jó emberekkel van körbevéve, hogy a jó gondolat meg is valósul. Így többen látják-hallják, mi a jó. És megszeretjük, megtartjuk, ismételjük – hagyománnyá emeljük. Ilyesmikre gondolok, mint a z ARC kiállítás, vagy a Magyar Dal Napja (és biztos van még jó pár, akár helyi jó ötlet is). Ma volt a 7. Magyar Dal Napja rendezvénysorozat, szerte az országban. Kávéházak, koncerttermek, színházak, színpadok, közösségi terek nyíltak meg fellépők és közönség előtt, hogy egy műsorfolyamban szóljon a dal – legtöbbször magyarul. Sosem látott formációk, még az adott formában (az adott előadótól) sosem hallott hangok, zenék szálltak onnan ide pár forintért (néhol ingyen). A műsor közben a nézők közül van, aki elmegy, van, aki érkezik, néha egy gyerek hangosabb, zörög egy táska, vagy a néni szól egy mondatot a bácsihoz…………. Valahol ez mégis hozzá tartozik. Attól, hogy nem pisszenéstelen a csend, hogy nem frakkos az áhítat, hogy másokkal megosztva veszünk ebben részt (és a mások jelenlétével folyton szembesülünk), sokkal családiasabb, sokkal inkább szerethető, sokkal közösségibb, sokkal inkább a sajátunk ez a nap. Sokszor tapasztalom, ha valaminek nem kérik meg az árát, annak a formába öntéséről sem igen gondoskodnak. Nem tudom, mi a helyzet az underground zenék, a rock vagy a blues helyszínein, jazzt, színpadi zenét, szvinget hallgatok inkább ezen alkalmakkor. Idén a MOMban töltöttem pár órát, lemondva Falusi Mariannról és a Hanem zenekarról a BJC-ben.. Berki Tamást sajnos lekéstem (Édes Élet rajongóknak mondom, nem, ő nem a Krisztián bátyja, ő az egyik legkiválóbb jazz énekesünk), Mózes Tamara zenekarának hangjaira érkeztem. Nem ismertem ezt a zenekart eddig, pár villanás lekötötte a figyelmem, de a problémáim nem űzték el. Semmi hiba nem volt az előadásban, csak valahogy nem talált meg velőig. Az őket követő Stúdió 11 lenge zenécskéje (LGT parafrázis) sem igazán a világom, valamilyen ismeretterjesztő film hangulatfestése is lehetne. Váczi Eszter biztos mély hangjai és csipke finomságú érzékenysége kellemes volt – áttörő fény, csak hol a szikrázás? Veres Mónika (NIKA) testes tónusai, hang ereje (direkt nem írtam egy szóba!) már izgatottá tett. Nikát – ha jól emlékszem – 3 éve hallottam először élőben egy koncerten. Többek között Tina Turner dalt énekelt akkor, úgy, olyan tomboló energiával, hogy örökre szívembe zártam. Most is erre vártam,miközben Cserháti Zsuzsa és Kovács Kati egy-egy dalát ánekelte de az érzés helyett Kocsis Tibor jött – rózsaszín, nagy érzelmi amplitúdójú, kissé szenvelgős dalokkal. Több is veszett Mohácsnál, túl lehetett élni, hallgatható volt, csak nem vitt el, nem vett szárnyra, a zene e szelete nem az enyém. Mert végighallgattam, jutalom járt érte, hát visszakaptuk a színpadra Nikát, saját dalát adta elő. Kinyílt, saját érzéseivel tudta megtölteni a dalt. És az atombomba robbant. Nem kaptunk levegőt a nézőtéren, beleszögeződtünk a székbe, számoltuk a libabőröket…………… Nika mint egy traktor jött, és mindent elvégzett egy pillanat alatt, mindent, amiért jöttünk, amit végezni akartunk. Egy csapásra elénk tette……. Nem értem, a tehetségkutató műsorban (Pál Dénes szériája volt nem tudom melyik adó melyik nevű sorozata) hol volt ez a megsemmisítő energia, ez a tűz miért nem volt érzékelhető a képernyő innenső oldalán? Letekerték? Vagy ez csak élőben működik? Valószínűleg Váczi Eszter mérföldekkel képzettebb énekesnő, mint Nika – de ez kit érdekel? Szuper volt Váczi Eszter, de Nika felejthetetlen. Zárásként méltó volt a három énekes, háttérben a zenekarral tisztelettel (és nagy lendülettel) énekelték: Zene nélkül mit érek én……………… Lassan jutottam el erre a pontra, de már szívesen hallgattam volna tovább a dalokat ezen a szinten. Azt hiszem, ilyen érzésekért lett a jó ember jó ötletéből hagyomány.