Valami megmozdult a magyar filmeseknél, sorra jönnek a filmek, egyre másra hallunk külföldi sikerekről. Hogy ez Vajnának, a politikának, A Mundruczó és alkotótársai sikereinek köszönhető, nem tudom, de már sorra kerülnek fel újabb és újabb nevek a filmvászonra, és ez már önmagában is jó.
Komoly rajongója vagyok a magyar filmeknek, igen, bevallom, néhány perverzitásom közül ez az egyik. Nem, félreértés ne essék, nem a nemzettudat vonz, pusztán közel állnak hozzám a hazai képi megoldások: ugyanazt látom, amit a magyar filmesek, sokszor hasonlóan gondolkodunk, de az biztos, félszavakból (félképekből) is megértjük egymást. Igen, szeretem a Deltát, szeretem a Vizsgát, imádom Eszter hagyatékát. És még a Fehér tenyér is le tudott nyűgözni (nem ez, nem a kutyás Fehér isten, azt még nem volt szerencsém látni)– jó, azért a Csak szex is ott van, meg a Valami Amerika is. A nyomozó című filmről, az Isteni műszakról sem kell megfeledkezni, és a sor még nem teljes, korántsem.
Az elmúlt két hónapban két magyar gyöngyszemmel találkoztam. Kettő új rendezői név, két új film, két új látásmód a magyar filmes palettán – és mindkét film nagyon jó. Egyik sem térdcsapkodós vígjáték, de mindkettőben hol a felszín alatt, hol nyíltan, ott a humor. Nevetni is kell, miközben azért a magyar nyűg, a tehetetlenség ólmai is dolgoznak rendesen. Mindkettő a máról szól, a mai magyarság hétköznapjairól ad képet.
Az Utóélet Zomborácz Virág filmje. A történet annyi, hogy egy erős családi kötelékben élő fiú nem találja helyét a családban, a világban. Miután apja meghal, szellemét maga mellett érzi, és folyamatosan ráeszmél, ellent lehet az akaratának mondani, lehet másképpen élni és cselekedni, meg lehet önmagát valósítani. A filmben az önébredés csak addig jut el, amíg a halott apja szellemével száll szembe, élőkkel még nem konfrontálódik, de a film végén a lány megjelenése már utal arra, hogy a fiúban lezajló lassú változás az élete valódi változását is magával hozza.
Reisz Gábor már a filmcímmel is hódít: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A kihívó filmcím mögött egy 29 éves fiú története rajzolódik ki, akinek élete abszolút csődben van. Erős családi kötelékben él, barátnője elhagyta, állása nincsen, ő nem érti a világot, őt nem érti senki. Kilóg……… Bár ahogy az ő szemén keresztül láttam a romkocsmát, az ismerkedést, a finnlandiás-lányokat, a családi (v)iszonyokat, a napi robotot, a multinacionális álláskeresést, egyre inkább azt éreztem, nem kilóg, belóg. Vagyis hogy ő van jó helyen, a többi csak maszlag, csak divat, csak körítés. Ő is keresi önmagát, még külföldre is kikóborol, hogy aztán rádöbbenjen, ugyanazt a favágó életet kínálja az ottani közeg is, amit itthon nem élt, hát visszatér. A blogírás itt is jelzés arra, hogy talán elindul azon az úton, melyen lennie kell.
Mindkét film „normális” család fiúiról szól. Normális alatt a két eredeti szülős, nem „patchwork” családot értem. Vasárnapi ebédek, programok, család egy asztalnál beszélget típusú családok gyerekei. Mindkét fiú a húszas évei végén, egyetemet végzett, állás nélkül, a családja nyakán – a család féltő (túl szoros) ölelésében. A családban mindenhol zajlik a kommunikáció, csak a két főhős szava nem számít. Hallják, de nem hallgatják. Ez (és talán más vonások is) mindkét fiút a bizonyítás kényszerébe hajszolja. Mindketten annyira akarnak bizonyítani, hogy magukat vesztik el lépésről lépésre ebben a folyamatban. Mindkét film onnan indul, amikor felismerik, hogy ez nekik így nem jó. Amikor mindkettő élete darabokban, cserepekben hever, amikor senki ezt nem látja rajtuk (minek mondani, mikor úgysem hallgattatnak meg). És mindkét fiú elindul keresni magát. A tapogatózás néhány vakvágánya után valami reményt vázolnak fel mindkét kép zárójelenetei, de persze nem dőlt el semmi véglegesen. És mindkét fiú botorkálása kiváló komikus helyzetet okoz , és mivel mindkét jellem zárkózott, „bölcsész-forma”, ezért nem csak a helyzetek, hanem az abból fakadó kommunikáció is mérhetetlenül kellemes humorral szövi át mindkét filmet.
70-es évek, Bohóc a falon. Emlékszik erre a filmre valaki? Talpra esett, csavargó, valóban fizikailag az úton keresi magát és a megoldást. Jó az, ahogyan éppen van, de többet szeretne. Jól néz ki, jól kommunikál, a jég hátán is megél, családi kötelék………… ki tudja……….. 2010-es évek (40 év), ez a két film az útkeresésről. A 70-es generáció gyerekei alkotják ezeket a filmeket. Az akkori földön járó, talpraesett, vagyány(kodó) csávók fiai ma erős szülői felügyelettel, bölcsész szemlélettel, a pörgő kapitalizmusból kilógó életszemlélettel fogyasztják életük hátralévő perceit. Véletlen lenne, hogy két ilyen film is van? Véletlen lenne, hogy annak a generációnak a gyerekeiről szól mindkettő? Véletlen lenne, hogy nem lányok, hanem fiúk a főszereplők mindhárom filmben? Majd kíváncsi leszek 40 év múlva egy ilyen témájú filmre!