Ismét egy előadás, ezúttal Don Giovanni az Operában.
Mozart zenéje elvarázsol, játékos, kellemes. Mégsem voltunk fölkészülve ilyen hosszú előadásra. És a hosszúság itt nem csak az időbeli jellegre vonatkozik. Néha majdnem unalmas volt, valahogy nem ütött át. Rossz nem volt, csak nem volt meg az a plusz, az az extra, amiért csettinteni lenne érdemes. A székek kényelmetlenek lettek, sokat iceregtünk-ficeregtünk. És bár voltak kiemelkedő énekhangok, a főszereplő (Molnár Levente) elég átlagos énektudással szerepelt, sokszor modorosan igyekezett pótolni azt, ami az énekléséből kimaradt. Pozőrként tűnt föl a színpadon, ez talán a szerepből is adódik (a Nagy Hódító), de talán egy kicsit túlzottabban volt pozőr, mint ami Mozart zenéjéhez illett volna. Ellenpólusként ragyogott a színpadon Don Giovanni szolgája, Leporelló, aki nevéhez méltóan sokoldalú énektudással bír, remek színészi előadást is láthattunk tőle – igazi hangfestő ez az ember. Az énekes neve: Tóth János. A női előadók közül két nevet érzek érdemesnek az említésre, Donna Anna szerepében Kolonits Klára, valamint Bátori Éva Donna Elviraként.
A nagy élmény mégis megérkezett, igaz csak alig két percben – a darab végén. Ezt a részt úgy hívják, második finálé, sokszor nem is játszák el. Ez esetben a finálé lement, a színészek kijöttek a függöny elé, a közönség tapsolt, majd a zene indult és elkezdtek oly módon énekelni a függöny előtt, mintha koncert előadás lenne. Mindeközben a „vizes árok”, vagyis a zenészek „színpada” elkezdett emelkedni. Ahogy a hidraulika dolgozott, úgy változott, teljesedett egyre jobban a hangszerek világa, annál inkább lehetett érezni, hogy a zene körülfon és mi is része leszünk. Aztán mire a zenészek „felértek, a függöny széttárult, a színpadon egy teljes kórus állt, nem színpadi jelmezben, hanem kórusruhában, egyen-mappával a kezekben és énekeltek, énekeltek: „Ilyen véget ér az, ki gonosztettet követ el. A bűnös úgy hal meg, ahogy élt.” Fura, ahogyan a dolgok globális szinten is összeérnek. Sűrűn járok Operába, mégis csak most találkoztam Don Juan történetével, Jold ritkábban látogatója ennek a színháznak, Budapesten mégis ez volt az első, amibe belebotlott. A Kungfu panda c. filmből már tudjuk: nincsenek véletlenek…….. De visszatérve az előadásra, hazafelé az a kérdés fogalmazódott meg bennünk, ha ilyen „ütős” második finálét tudtak színpadra állítani, akkor miért nem sikerült az „előzményeken” is javítani? A második finálé annyira sikerült, hogy még most is, amikor írom e sorokat és erre gondolok vissza, bizsereg a bőröm, a libabőr futkározik……. Az előadás többi része rossznak nem volt mondható, de ezt a felemelő, katartikus élményt nem hozta. Lehet, hogy ez mégis így volt jó, hiszen így „szólhatott” akkorát a második finálé. Bár szívünk egyfolytában sajgott, mert a Duna másik oldalán Boban Markovic húzta a talpalávalót, azt gondolom összegzésképpen, megérte a vége miatt maradni………
