Utána néztem, pontosan 21 napja nem írtam semmit, ideje összeszednem magam. Úgy érzem, nem vagyok még ráhangolódva, de ennyire elzárni magamat (és főképp Benneteket, nyálas – bocs! – olvasóim) nem lehet. Igyekszem hát összeszedni azt a kulturális dömpinget, amit az elmúlt időszakban kaptam, hogy aztán, mint egy jó szüreti kosárból, préselésre kiborítsam elétek a sok fürtöt. Aztán hagyom, had tiporjátok, ki gumicsizmában, ki mezítláb. Csak szólok, az íz-élményt a végén akár ilyen apróságok is befolyásolhatják J Remélem, van időtök ebben az esős évszakban, mert ez hosszú lesz………
Szóval, az első ragyogó fürt legyen az Andrássy úton megrendezésre került „zeneünnep”, Mahler és Liszt tiszteletére szeptember 5-én. Erre csak annyit tudnék mondani: még, még, még – és persze mindeközben képzeljétek el, ahogyan toporzékolok. Jó idő volt, a zenék (mert öt emelvényen is futottak a kezek a zongora fekete és fehér billentyűin) belesimultak a korzózó tömeg adta alapzajba, kicsit kávéházi duruzsolás és zene egyvelegét jutatta ezáltal a fülünkbe. Mi pedig hol itt, hol ott ültünk lánykámmal, és hallgattunk, bámészkodtunk, miközben nem gondoltunk semmire a napfényben. Estére felöltözve visszatértünk, hogy opera-dalokat hallgassunk, és együtt énekeljünk az operaházi karnagy vezényletével. Hangulatos volt. Hazasétálva még megakadtunk a jazz-emelvénynél, élveztük, ahogyan az előadó játszott – és most ezt szó szerint, és nem fellengzősen kell érteni. Valóban játszott, kommunikált és együtt élt, a zenével és a közönséggel egyaránt. Biztos kávéházi zenészként kezdte, mert zseniális (köszi ezt a szót Jold) volt a folytonos jelenléte.
Szeptember 11-én megismertük, mit álmodik Eszenyi Enikő. Bizony nagyon tetszik Enikő álma. A Vígszínház nyílt napján jártunk. 250 Ft volt a belépő, annyi élményben volt részünk……. Az olcsó árra való tekintettel, a programok miatt, vagy pusztán a rendezvény híre miatt jöttek el annyian, nem tudom, de lépni alig lehetett, voltak olyan helyzetek, amikor szabály szerint nyomorogtunk, kerestük egymás kezét a tömegben, nehogy elsodródjunk Irénkével egymás mellől, mint Eszter a Képzelt Riportban (na, jó, elismerem, ott más is lehetett a háttérben, amivel mi nem élünk)…… A helyszín, a helyzetek sora szinte hétköznapi, de a világtól mégis elzárt. Viszont a kedvesség, a báj, a vendégszeretet áthatotta a napot, minden egyes programot, minden egyes helyet a színházban. Megnéztük a Túl a Maszat-hegyen próbáját (itt jegyzem meg, Varró Dániel művét minden kicsinek és nagynak olvasnia kell, legalább annyira kötelező Szösz néne, és mondjuk a „dáthás költő”, mint a Paripám csodaszép pejkó!!!!!), jártunk a zsinórpadláson, a forgó-színpad alatt, a kelléktárban, a fodrászatban, ahol a parókák születnek, hallgattuk Pap Vera meséit a munkájáról, ettük a sütiket……..
Este horoszkóp előadás volt. Helytartóként és jegyzetelőként ültem be, és meglepődtem azon a változáson, amit ez a téma kivált belőlem. Nem utasítottam el élből, és ahogyan figyeltem, voltak olyan pillanatok, amikor a gondolatmenetre, a logikára fel tudtam kapaszkodni, és a többi juhhal együtt tudtam bólogatni……… Igaz, voltak helyek, ahol nekem döccent a pásztor botja, ahol nem úgy gondoltam, ahol azt éreztem, túlzottan általános, és egy olyan csőbe tereli a hallgatóságot, aminek logikus kifejlete az, amire az előadó akar rávezetni bennünket, azon igyekszik, hogy a csőből ne lássunk ki……Példákat hozott fel egy-egy helyzet modellezésére, általánosan, de mégis egy konkrét – elképzelt – helyzeten keresztül. És kizárt volt, hogy az elképzelt helyzet másképp végződhessen – ezt nem engedte meg az előadó, a beszélgetést arra terelte, hogy a történet csattanója az ő általa elmondottakat támassza alá. Ez néha zavart, végül úgy sommáztam magamban az estet, hogy ezektől a sallangoktól megszabadulva csak azokat a gondolatokat őriztem meg magamban, amit értékesnek tartottam saját magam építésére. Viszont elgondolkoztam azon, mi lesz azokkal a lelkekkel, akik már benne ülnek az előadó által odakészített csőben, és már nem látnak ki………………….
Szeptember 12-én a nagy családi asztal mellől kerekedtünk fel, hogy Geszti Péter által létrehozott plakát kirándulásra zarándokoljunk el. Tapasztalatom szerint évről évre szegényesebb, humortalanabb és ötlettelenebb a kiállítás. Nem tudom viszont eldönteni, mindez azért van, mert már nekem nem új az alapötlet, vagy, mert már nem lehet újat alkotni ebben a témában? Már kifáradna a valamikor remek ötlet? Nem mondom, volt egy-kettő plakát, ami elgondolkoztatott (pl. Üdvözöljük Újpalotán c.), volt, ami szórakoztatott (pl. a 7-es busz barátai az iwiw-en), de emlékszem még az első plakátokra, mekkora szlogenek voltak, mekkora humor duzzadt bennünk. Azért az apával játszom c. mű megdöbbentett: egy gyerek lapátol egy halom valami szélén ülve. Aztán látod meg, hogy urnából ömlik ki a halom, közepében egy cigarettacsikk………..
A napot a Magyar Dalnak tisztelegve fejeztük be. Mi tisztelegtünk, de a hely és az élmény nem volt teljesen alkalmas a tisztelgésre. A Zöld Pardon felé vettük az irányt, és nem magával a szórakozóhellyel volt a gond. Székek rendben, tömeg sem volt óriási, kellemes volt a környezet, udvariasak a beengedő emberek. A belépőjegy ára is tűrhető volt. A gond nem itt volt. Bródyért és Péterfy Boriért tettük meg az utat odáig, egy hosszú listából választottuk a két előadó okán ezt a helyet. Énekeltem volna Bródyval – na, nem úgy, csak a magam helyén, dúdolgatva az ismerős hangokat. Őt látni, hallani is lehetett, a 3 szám, amit előadott, ismert volt, kellemes és éneklésre ösztönző. Csak aztán abbahagyta. Na jó, nem magától, őt ennyire kérték aznap arra a színpadra. Lelohasztó volt. Sebaj, jön Bori, nézz mélyen a szemembe, elvidámkodja ezt a dalt, és bár sok dalát nem ismerem, már tudom, érdemes a szövegeit figyelni, mert van mire…….. Na, hát itt pont ezt nem lehetett. A zene csörömpölt, hajdan-volt színésznőnk ugrált, mint egy cséphadaró, csapkodott a karjaival……… Annyit tudtam meg, hogy a dalai egymástól nem különböznek, a zene mindenhol ugyanaz,. Valószínűleg a szöveg különböztetné meg ezeket a dalokat, de, hát ugye azt ebben a hangosításban nem lehetett érteni, és pláne nem élvezni. Igaz, én voltam a hibás, hiszen akik már törzs-szurkolók, és kívülről tudnak mindent, ők nagyon nagyot mulattak – üvöltöttek. Csalódottá váltam, én egy szép estét szerettem volna. Még kicsit ott maradtunk, a Karaván Família népszerű pop-rock dalokat adott elő cigányzeneként, időnként színpadra léptek velük együtt az eredeti előadók is. Így került újra Bori a színpadra. Bizony ebben a produkcióban tökéletes volt. Szépen domborodott az énekhangja, nem hajtotta a legyeket maga körül, érteni lehetett a magvas mondanivalót. De ez csak egy szám volt. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna?
Szeptember 15-e a Bolyki Brotherssel telt el. És akkor számomra ez volt a Magyar Dal napja – bár nem csak magyar előadókat szólaltattak meg. De ez méltó fellépés, méltó ünnep volt. Budafoki fesztivál keretében a Záborszky pince egyik járatában, óriási boroshordók tövében (majdnem azt írtam, árnyékában, de ugye, a pincébe soha nem süt be a nap. Vagy az a börtön ablaka lenne?) hallgattuk a leírhatatlant. A négy srác humoros, piszok jól énekelnek, egy percig nem engedik, hogy a néző ne figyeljen. Kellemes, szórakoztató este volt, csodálatos minőségű énekhanggal, minden percben lehetett érezni, mennyi odafigyelés, mennyi munka, mennyi gyakorlat van egy-egy produkcióban. Teljesen olyan volt számomra, mint a jó, minőségi bor – a sok munka, a folyamatos gondozás gyümölcse. A belépőjegy 500 Ft volt. Ez nagyon megérte!
És még nem volt vége a hétnek! Pénteken egy szerencse folytán az Operában találtuk magunkat, méghozzá nem is rossz üléseken: a színpaddal szemközti páholy első sorában. A darab Arrigo Boito olasz zeneszerző egyetlen befejezett operája, melyet először 1868-ban, majd átdolgozás után 1875-ben, végül 1876-ban, újabb (apróbb) átdolgozás után mutattak be. A Faust-történetet dolgozza fel. A most látott darabot Kovalik Balázs rendezte. Engem a zene, a nagy kórussal előadott operadalok nagyon megfogtak. A rendezés a posztmodern határát súrolta, de számomra nem lépte át a tagadás vonalát, nem kell elhatárolni magam tőle, annyira volt posztmodern, hogy az újdonsága, a mássága meghökkentő legyen, de még élvezhető. Egy spirál alakú „járat” van a színpad közepén (a kórusban éneklő ismerősöm szerint DNS-spirál – ezt én nem éreztem bele igazán a műbe), amikor a kórus arra „tekeredve” énekelt, izgalmas összhangzásnak lehettünk tanúi. De meghökkentő volt az a színpadkép is, amikor felfújt gömbökben mozogtak az emberek, a földön lévőket más kórustagok „görgettek” odébb, míg a levegőben szálldosók maguk mozgatták azokat. A zene jó volt, a darab élvezetes, a színpadi megoldásokat élveztem, hazafelé még a mondanivalót is sokáig tudtuk elemezni. És korántsem biztos, hogy megfejtettük, például azt, mit jelentett a darab végén a fejre állított, belógatott angyal………… Szóval összességében jó volt, ebből az örömből kicsit elvesz az, hogy Zsuzsa – az ismerősöm – nem szereti a darabot. Ő –elmondása szerint – sok veszélynek van kitéve például akkor, amikor 3 m magasra emelkedik a színpad, ő a szélén áll közvetlenül, és félelmét legyőzve énekelnie kell…………. És megint belátok a kulissza mögé, de ami a Vígben egy élmény volt, ebben a helyzetben inkább ront egy élményemen – kicsit elveszi az örömömet. Ma reggel viszont erre az idézetre akadtam: „Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog”+. Ezt a mondást Hugh Downs követte el, ő pedig televíziós személyiségként vonult nyugdíjba Amerikában. Akkor azt hiszem, megreformálom a világomat, és semmi esetre sem leszek szomorú.
Látjátok, a puttonyomba van minden: piros szőlő, kadarka, szőlőskertek királynője…… Némelyik szem kissé zöld, akad ami éppen kezd rohadni, de hát ez mind-mind úgyis belekerül a nagy olvasztótégelybe, mindből must lesz, majd kicsit érik (nemesedik) és ott a bor……….. Építsem hát magam ezekből a szemekből, és épüljetek Ti is – kellemes borozást J!
