……….öröm. Nekem is, és bár pesszimista a magyar ember, azért gondolom sokunknak. Még akkor is, ha elmegyünk - hosszabb-rövidebb időre vagy tán örökre- Magyarországról. De más minőségű öröm magyarnak lenni külföldi magyarként. Más mondjuk egy romániai magyar múlttal, a hosszú elzártság évei után végre levegőt venni. És más végre nem csak lélekben magyarnak lenni, hanem papíron is. Hivatalos okmányokban helyesen, magyarul látni a magyar neveket végre.

……….procedúra. Amit most ugyan megkönnyítettek, de még sincs kidolgozva semmi. Mégsem könnyű. Hosszú percek (majdnem óra) volt a papírok beadása, fordítások, hitelesítések vitték el a pénzt, többszöri adatpótlásra kellett időpontot egyeztetni az év elején, de ezeken már túl vagyunk. Most a Honosítási okirat átadása volt hasonlóan nyögvenyelős. Erre még később visszatérek.

……….politika. Mert az elsők, a nagy nevek, fent a „krém” valóban ünnepélyesen vehette át a média kereszttüzében az okmányokat. Lehetett joggal párás a szemük a méltó ünnepségtől. De a hétköznapi embernek ez már nem jár, itt már kérem, futószalagon gyártódik az új magyar állampolgár, tanácsi dolgozók (bocsánat, már önkormányzati, de talán a tanácsi szó olvastán jobban el tudjátok képzelni a kinézetüket) szigorú sorfala között. Ez már kérem nekik napi nyolc óra munka egy szelete, mit nekik az az érzés, hogy azok az emberek, akikkel éppen foglalkoznak majdnem belerokkantak magyarságukba, de hogy a személyiségüket befolyásolta a folytonos ellenállás és félelem, az biztos. Mindenesetre jellemző, hogy amíg várakoztunk a papírok egyeztetése után az ünnepség megkezdésére, az István a király c. műből az Ó, mond, Te kit választanál dalt többször is meghallgathattuk………

………..lelketlenség. Talán inkább fásultság. Az alpolgármester asszony elmondta, a kerületében 10 naponta van ilyen ünnepség. Megszámoltam, a mi alkalmunkkor 40-en voltak az új állampolgárok. 10 naponta 40 új magyar………! Még szerencse, hogy mindig is rossz voltam matekból, így nincs lehetőségem most sem elájulni attól, hány fős potenciális jobb oldali beállítottságú, szavazati joggal rendelkező új állampolgárunk lett (elnézést kérek azoktól, akik nem kívánnak szavazni, vagy akik nem ezt az oldalt kedvelik). De számoljak be inkább a „ceremóniáról”. Anyakönyvi díszterem, olyan házasságkötős, magyar zászlóval, európai zászlóval. Egy órával az ünnepély előtt kell menni a papírok rendezése miatt, ám ezt hamar lezavarják, hármasával járulnak az asztalhoz a névsorban szólított delikvensek. Negyed óra alatt vége ennek a résznek. Marad még háromnegyed, csendben duruzsolva a teremben. Majd a tanácsi dolgozó kilép a közönség elé és katonásan tájékoztat, mi az eskü szövege, és nehogy elrontsák, mert akkor ismételni kell, és az botrány. Szavai összefüggéstelenek, én nem érteném, ha nem tudnám, mi ilyenkor a teendő. Azt viszont nem közli, hogy az átadott honosítási okirat hátulján van a szöveg, az csak itthon, véletlenül derül ki. Aztán felolvas neveket, akinek a személyi igazolványa vagy a magyar útlevele elkészült, de nem adják most át, másnaptól ugyanebben az épületben átvehető. Az „igazi” magyaroknak, akik itt születtek vagy már magyar állampolgárok, postán küldik ki ezt az okmányt, ha úgy rendelkezik az illető, de itt még csak az ünnepség után sem lehetett volna azt átvenni, vissza kell jönni másnap, rend a lelke mindennek, na! Majd fölolvas neveket, akiknek – legnagyobb sajnálatára – az okiratai nem készültek el időre, őket majd telefonon értesítik. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy vannak olyan romániai magyarok például, akik direkt azért utaztak ide, hogy Budapesten vegyék át a papírokat, mert az mégis csak a főváros. Ideutaznak több ezer forintért, majd esetleg meghallják, hogy mg nincs kész az útlevél, majd valamikor újra ideutazhatnak érte.  Listák után tanácsi néni dörren, üljenek előre az eskütevők, rokonok hátra. Még fél óra a kezdésig, ismerősök, rokonok szétválasztva, mimikával és karlengetéssel próbálunk kommunikálni, mintha a szögesdrót két oldalán állnánk. És akkor „eksön”, csapó, kezdünk. Alpolgármester asszony színre lép (engem kakadura emlékeztet tupírozott fejével és bárgyú protokoll-mosolyával). Himnuszt a helyi ének-zenei iskola segítségével vérszegényen adtuk elő, bár látszott némely eskütevőn a megrendülés. Az esküt természetesen elrontják, újra kell kezdeni – a tanácsi dolgozók fejrázása közepette, de túl vagyunk, alpolgármester asszony beszédén is – ami nem magvas csak lőzungokat puffogtat, - majd egyenként díszborításban kakadunk átadja a hivatalos okmányt, mely aktusról hivatalos fotós képeket kattintgat – négyszáz forintért darabját. És mivel már többen nem vették át a megrendelt képeit, előre kell fizetni, majd ő küldi a végeredményt………. Az okmány mellé fáradtsárga színű rózsa is jár. Amikor a nevek elfogynak a papírról, irány a terem végében az asztal, ahol egy pohár pezsgő vár – az ifjú magyar állampolgárra. Aki bele is kapaszkodik a talpas pohárba, hiszen mégiscsak nagy pillanat ez………. Majd döbbenten nézi, nem tud kivel koccintani, hiszen az övéin kívül senkit nem ismer, azok meg, ugye nem ünnepeltek, hát nem kapnak inni. Ekkor lép színre Protokoll kakadunk és smúzol mindenkivel két szó és egy újabb kép erejéig. Aztán fáradjanak az új állampolgárok az asztalhoz, négy helyen írjanak alá ezt és azt, evvel lesznek állampolgárokká. Felvétel állj, haza lehet szépen menni. Amit magunkkal viszünk, az a nesze semmi, fogd meg jól.

…………..szégyen. Én szégyellem magam a folytatásért, mert magyar vagyok, mert ennyire fásult nép fia (lánya) vagyok. Jold ma elment a személyi igazolványért és a lakcímkártyáért. A régi lakcímkártyát bevonták, az újat kiadták……volna. De tanácsi dolgozó volt annyira értelmes (és figyelmetlen), hogy azt lyukasztással érvénytelenítette. Hát újra kellett a helyszínen a plasztikkártyát nyomtatni. Majd Jold orra alá nyomtak egy papírt, melyen az állt, a személyi igazolványt, a lakcímkártyát és az eskü szövegét átvettem. Figyelitek, az eskü szövegét, amit ugye az ünnepélyen már megkapott (csak nem hívták föl rá a figyelmet). Jold megkérdezte, hogy akkor ezt nem az ünnepélyen kellett volna átadni? Felháborodva válaszoltak neki, mit képzel, mennyi papírmunka lett volna ez nekik, ők ezt ott nem tudták volna vállalni!!!!!!!!!!!! Értsétek: a négy aláírás mellé hogyan is fért volna e az ötödik!!!!!!!!

…………..lelki nagyság. Jold mindezen fölül tudott emelkedni. Ez a lépése nekem nagyvonalúságnak tetszik, úri hóbortjai egyikének tartom, de pont ezt a finomságot, a nem lealacsonyodás technikáját élvezem a személyiségében. De Jold ennél még messzebb ment, megvilágította tettével, mennyire földhöz ragadt is vagyok én, hiába akarok acsarkodó fogakkal ölre meni a szeretteimért, a fal ellen nincs mit tenni. Máshonnan kell közelíteni. A honosítási ünnepet követő este vonatra ültünk, hogy Jold városába, Aradra utazzunk. A fáradtsárga rózsa velünk jött, letette a vértanúk szobrához, mondván, nem haltak meg hiába. És én rájöttem, visszaadta a hitemet, én szeretek magyarnak lenni!