A múlt héten világzenei koncertek voltak a Budapest Parkban. Számomra új hely, a Kopaszi gáttal átellenben, a pesti parton a Rákóczi híd lábánál a Soroksári úton. Többfajta zenei irányzat szerelemesei több helyszínen kényeztethetik füleiket – jobbnál jobb italok, pizza-szelet, tekerős fagyi és gyros társaságában. Olyan kultúrált hely, ahová nem csak a húszonéppentúliak mehetnek el mulatni, hanem akár a már középkor-felé járó párok/egyedek is benézhetnek. Színvonalas programok, egységes asztalok, székek, tisztaság – no és kicsit lassú kiszolgálás az ételes pultnál. De ez nem ront el semmit, legfeljebb beszédtémát ad pár percre.
Szóval itt egyik este Lajkó Félixet hallgathattuk meg. Hol a hegedűjével került intim közelségbe, hol a citerájától varázsolódott el. Cimbalom, nagybőgő és a méltánytalanul keveset emlegetett állandó brácsása, Brasnyói Antal kísérték, színesítették előadását. Lajkó hozta a szokásos lajkói repertoárt, a megszokott dalai csendültek fel, sem szóban, se4m metakommunikációval nem utalt arra egy pillanatra sem, hogy tudatában lenne annak a ténynek, hogy több százan figyelik lentről: andalognak, ropják a táncot, dúdolnak és tapsolnak. Nem volt Lajkó ellenszenves, de befeléfordulása, zenéjét kísérő fintorai, görcsös, kitekert rángatózása, amivel átadta magát saját művészetének, sokkal inkább szolgálták tavaly a MÜPÁban egy koncerten a közönség elvarázsolását, lenyűgözését, mint most ebben a közegben. A munka után laza szórakozásra vágyó, sörrel a kézben a színpad előtt ácsorgó tömegre ez most inkább elszigetelőleg hatott, inkább eltávolította az egyébként zseniális művészt, aki a kiváló zenéjét hibátlanul – és mérhetetlen energiával – adta elő. Csak valahogy ez az energia elakadt a színpad szélén, nem tudott átütni, nem tudott ütni, elragadni, feltölteni. A koncert jó volt, sőt, nagyon jó volt, továbbra is rajongva szeretem a dalait, és az este is egész kerekre sikeredett – egészen másnapig teljesen elégedett voltam mindennel.
Azután……… Markovicék léptek a deszkákra. Boban és fia, Marko. Akik tulajdonképpen a fúvószenekarukkal mulatós zenét, mondjuk ki, lakodalmas zenét játszanak. A programjukba ügyesen bele-belecsempésztek egy-egy jazz számot, hogy azért kiderüljön az is, mennyire nagy zenészek ők. És a lakodalmas huppolagot időnként megbolondítják arab elemekkel, cigányságuk okán első kézből beszerzett cigány dallamokkal, kanyarításokkal, a mai trendhez pontosan alkalmazkodó dj-elemekkel. Ettől az egész roppant impulzív, slágeres, könnyen fogyasztható lesz, mégis valami olyasmi elegy keveredik ki az egészből, ami nem kommersz, nem konvencionális, és a hagyományokon erősen túlmutat. Amitől igazán fantasztikus, az a zenekari jelenlét. Pontosan mit értek ez alatt? Az energiát, az erőt.. ami felrobban a színpadon, és a nézőknél is. Tombolás volt, jelentem. Álltunk a lefektetett pallókon, mozdulnunk sem kellett, ugrált az egész aljzat….. De nem lehetett nyugton maradni. És ha ez nem lenne elég, Marko még varázsolt is: egy ütésére énekeltünk vagy elhallgattunk, lelassultunk vagy vetkőztünk (na azt éppen nem, de akár)……….. Huszonéves korára mérhetetlenül frivolan irányítja a közönséget: egy kézzel trombitál, hogy a másikkal vezényelni tudjon nekünk, mikor lemegy a színpadról, egy nézést, egy dallamot még elejt, hátrahagy, hogy a félőrült tömeg azt skandálja tulajdonképpen gyertyafény mellett, vágyva a show folytatását……….Tulajdonképpen Irénke fogalmazta meg, akár az esküvőjére is meghívná őket zenét és hangulatot csinálni, mert annyira jók. Igen, régen mulattam ennyire jól, régen voltam ennyire önfeledt én is.
Késő este hazaérve Lajkó Félix egy évvel korábbi MÜPA-beli koncertjét sugározta valamelyik tv-csatorna. És én csak lenyűgözve hallgattam, néztem fintorait és elvarázsoltságát. És megállapítottam, az ő műsora zeneileg mennyivel színvonalasabb az éppen „eltáncolt” Markovic féle zenénél. Ezután kipróbáltam: a lejátszóba Markovic dalokat tettem, párat meghallgattam a szobában, fekve az éjszaka árnyai között és elmélyedtem a zenében. Önmagában nem volt igazán ütős. Ehhez a zenéhez a tombolás, a tömeghisztéria kell. A pár órával korábbi lüktetés emléke persze még erősen kísértett. Lajkó pár számát is elindítottam, Félix zenéje önmagában elvarázsolt. Nem kellett semmi tömegpszichózis, elég volt andalogni, a bokorban lenni a zene hangjaival.
Mégis kerek volt mindkettő koncert, remek élmény és emlegetésre méltó esemény volt mindkettő. Máshol és másban voltak erősek, más érzelmi-értelmi húrokat érintettek és találtak meg.
