Van egy író a mai magyar valóságban, akinek először azt hiszem a Nők Lapjában akadtam írására. Ez meglepő, mert én nem igazán kedvelem a Nők Lapját, felső középosztálybeli hölgyek kvázi pletykalapjának tartom. Olyasfajta lap ez szerintem, mint ami az unatkozó és kicsit többre hivatott háziasszonyok életét szeretné színesíteni – és nem csak pletykákkal. Azért jó pár nevet tudnánk sorolni, akik dolgoztak vagy dolgoznak a lapnál, és mégis szeretjük, elismerjük munkájukat, például Vekerdy Tamás, V. Kulcsár Ildikó, esetleg D. Tóth Kriszta……. Az újságban olvastam először részleteket Závada Pál Jadviga párnája c. művéből is annak idején. Nos, így akadtam rá Háy János: Házasságon innen és túl című kötetére is. A könyvet elolvasva olvastam még más írását is, aztán kb. két éve (hogy repül az idő, már szinte történelem …..) láttam Háromszögek c. darabját a Magyar Színház kamara termében – és bizony mondom Tinéktek, hogy az nagyon jól boncolgatta és igen élesen láttatta a férfi-női kapcsolatok mibenlétét, a kapcsolatok váltogatásának fölöslegességét, hiszen az ember mindig ugyanabba a folyóba lép, csak eleinte azt hiszi, mégsem. Mire kiderül, hogy de bizony, addigra már nyakig merült a következőben, ami olyan, mintha az előzőt folytatta volna: minden kiszámítható, semmi sem egyedi, kis porszemként ugyanúgy pergünk előre, a verkli egyre csak forog – velünk és bennünk. Érdekes lenne megkérdezni azt, akivel akkor ezt a darabot láttam, igaz volt-e a darab kicsit pesszimizmusra hajló felhangja? Vajon valóban ennyire értelmetlen minden? Vajon tényleg csak pár napig számít az újdonság, és vajon nem nemesebb feladat-e az újdonságot a régiben kutatni és fellelni - mélységben, mint folyton új újdonság felé teperni – horizontálisan (felszínesen)? A kérdéseim csak költőiek, nem várok választ. Inkább mesélek tovább. Szóval már azt is elárultam, hogy láttam a darabot, és az írásokból, az előadásból kirajzolódott valami, gondoltam valamit, milyen is lehet az író. Mivel a társnélküliségnek az a jó oldala megvan, hogy nem kell vacsorával várni a páromat este munka után (gyerekek a nagymama-hotelben étkeznek többnyire – köszönet érte), igyekszem az agyamat, a szellememet frissen tartani, keresem azokat a lehetőségeket, ahol fejlődhetek, ahol valami mással szembesülök, ahol olyan emberek társaságára lelhetek, akiktől valami felemelőt remélhetek. Már hallom, ahogy rosszindulatú suttogások kelnek szárnyra megkaptam ezt már a múltban, kb. két éve): nos, itt van, mi megmondtuk, ez pótcselekvés, valami hiány pótlása. Én változatlanul nem így érzem, de ha a suttogóknak van igazuk, akkor miért baj az, hogy ez a pótcselekvés és nem a cigi vagy a pia……… De már megint fölösleges betűkkel foglalom a helyet. Ott tartottam, hogy végigböngészve a mai programlehetőségeket, már előre örültem, hogy meghallgathatom Háy Jánost. Külön örömmel töltött el a helyszín: a Nyitott Műhely invitálta meg az írót. Az apropó a Lettre folyóiratban megjelent úti leírások voltak. Az EU biztosított lehetőséget és forrást különböző országok-béli írók számára, hogy egy idegen országot egy hónapon át figyeljen, majd arról „beszámolót” írjon, művet alkosson a maga eszközeivel. Háy Jánosnak Németország jutott. Úgy gondolta, nem egy helyen tölti el az egy hónapot, így körbevándorolta az országot, mindenhol rajzokat (térképek) készített, jegyzetelt, hogy aztán összeálljon a mű – amiből föl is olvasott. Humora csendesen búvó patak: nem harsány, inkább karcolatokkal, emberi vonásokkal operál, helyzeteket hoz olyan helyzetbe, hogy az olvasó a gondolataiban maga ültethesse rá a poént. Nem nyilatkoztat ki, nem von le konklúziót, egyszerűen csak egymás mellé tesz tényeket, fölsorakoztat megállapításokat, észrevételez emberi külső és belső vonásokat, de a gondolatmenet végén (ahol nem mondódott ki a fő esszencia) a nézők feje egyszerre, azonos pontnál lendül bólogatásra, a mosolyuk egyszerre válik halk nevetéssé, hiszen mindenkinek „leesik”, mindenki találkozott már hasonlóval, értjük egymás szavát…….. Hiszen itt élünk, minden ugyanúgy halad, semmi nem változik, miért is lehetne egyáltalán mást és másképp gondolni? Tulajdonképpen történetei a maguk hétköznapiságával azon túl, hogy akár velem is megtörténhetett volna, biztonságot is sugároznak, hiszen ami velem megtörtént, lám mással is megtörténhet….. A megnyugtató biztonságnak, a nyugalomba burkolózásnak Háy János figurája maga a tökéletes ellentmondása. Varázslatosan kék szemeivel egészen kamaszos módon csodálkozik a világra – miközben írásai mutatják, hogy a látszat csal, nagyon is belelát ő a történésekbe, de csontig ám, és ha akarja, akár egy szempillantás alatt is. Miközben kicsit félszegen, haját csavargatva ül a széken. De nem annyira szerényen, hogy ezt el is higgyük neki. Mert közben mindenhol érezni rajta, nagyon tudja hol van, és ebből mit fog alkotni. Mert történet lesz az egyszer Németországban látott bolgár lányból…….. És külön megnyerő volt számomra, ahogyan magát emberközelbe hozta: egy helyzetet úgy jellemzett, neki a közlekedési lámpánál a zöld csak opció az átkelésre, hiszen ott van még a sárga és a piros is……….. Felolvasott pár történetet a Lettre folyóiratban megjelent leírásból. Meglepődöm, a hangja is kellemes. Látszatra olyan korunk-béli, de megjegyzi, hogy korábban 1982-ben járt Németországban. Gugli a barátom, utánanéztem, 1960-ban született……… Karcolatai, megelevenített úti élményei kedvet teremtettek az utazáshoz. Afféle bolyongásra vágyom, ahol van idő betérni a kocsmába egy csocsó-partira a helyi lakosság kocsmai törzstagjával – tudom, ez itthon lehetetlen – főleg úgy, hogy nő vagyok (azt hiszem :-)…….. Pedig micsoda tárháza van ennek a szociológiai mélységnek itthon is! Micsoda izgalmas utazás az, amikor társadalmi rétegeket, anyagi helyzettel is összefüggő kasztokat lépsz át – bármelyik irányba. Mennyi tanulásra, tapasztalásra nyílik mód – csak merj ismerkedni, kérdezni, beszélgetni – kicsit horizontálisan (felszínesen) élni. Vagy itt már ez nem is felszínes? Mert mögékerült a minőségi idő? Nos, Háy Jánossal akár több éjszakát szívesen átbeszélgetnék, akár ő választhatná meg a helyszínt is. Sőt, azt is hagynám, ő beszéljen többet (na jó, minden harmadik órában).
A helyszín (Nyitott Műhely) is már egy ideje itt bolyongott körülöttem, mondhatnám úgy is, kikövetelte magának, hogy ne menjek el mellette, kierőszakolta (jó értelemben) a találkozást. Kicsit kérettem magam, de remélem, lesz még az ismeretségünknek folytatása. Először a HANEM zenekar honlapját böngészve, programjaik, fellépéseik után kutatva akadtam egy koncertre, melyet itt tartottak (ez az a női zenekar, akik tangókat játszanak), aztán a Kultúrfürdő programsorozat keretén belül, ha jól emlékszem, Závada Pál neve csalogatott volna ide, de mindig akadt valami zavaró tényező, amiért ki kellett hagynom a látogatást. De zsigerekben éreztem, jövök még az utcájába. És igazam lett. Belépve régi, öreg könyvek szaga fogad, a falakon állnak a könyvek, érzed, antikváriumban jársz. A székek, fotelek egy jobb romkocsmában is megállnák helyüket, de pultnál nem sört mérnek, hanem teákat öntenek, limonádét kever az antikvárius. Közvetlenül a pultnál a séf ajánlata – egy rakat könyv, amikre alkudni is lehet – ha éppen nem teát főz a pultos J A boltocskában minden pakolható helyen szövetek, anyagok, bőrdarabok, egy sarokban varróeszközök – talán nappal itt kézművesek uralkodnak. Egy asztalkánál középkorú, türelmes, könyveket jól ismerő édesapa nyolc év körüli fiával könyvet válogat a kopottabbak közül – majd köszönnek, könyvvel a kezükben, fizetés nélkül távoztak. Nem értettem a dolgot, közelebb mentem, és láttam: ingyen elvihető könyvek……… Így lettem birtokosa Déry Tibor Befejezetlen mondat c. regényének. A könyveken kívül bakelit lemezek, CD lemezek, filmek várnak felfedezésükre, és hogy kissé ellaposodott életekbe valami színt, valami pluszt vihessenek.
A Lettre magazin estjére még Dés Mihályt is meghívták. Dés úr már 25 éve él Spanyolországban, azóta spanyolul irogat, az elmúlt 25 évben most először írt könyvet magyarul: minden fejezetben más írói stílusban: esszé, film forgatókönyv, leírás, riport, jelentés, stb. A felolvasott rész számomra kicsit fennhéjázó volt, ahogyan a soká magyarázott, hosszan tartó bevezetője is. Az emberközeliséget, amit Háy egy szempillantás alatt felépített, az egyívásúak vagyunk érzését pillanat alatt átváltoztatta én az író és Ti az olvasók helyzetté. Bár a felolvasott részletben szereplő valamikori és mai politikai (filozófiai, gondolkodó, rendszerváltó) közszereplőket sokszor az irónia segítségével igen jól látatta (megint egyszerre bólogattak a többnyire női fejek), inkább volt olyan érzésünk, mintha azt akarná tudomásunkra hozni: látjátok, anno kiket ismertem?
Sajnáltam, hogy nem volt mód beszélgetni Háy Jánossal, tudtam volna mit kérdezni. Lehet, hogy csak céltudatosabbnak kellett volna lennem, de a hajcsavargatós mozdulata az úti beszámolója közben annyira ellágyított, a helyenkénti (helyzetfüggő) félszegsége annyira elnőiesített, hogy inkább futottam haza az októberi dörgésben – az éppen 20 éves lányomhoz.
Nos, az olvasmányaim beszámolójára (Pletyka, Boldogság esetén) még mindig várni kell, adós vagyok még Vásárhelyi Tamás vezénylésének beszámolójával, és a hétvégén Mozart Requiemjéhez is volt szerencsém - miközben már újabb olvasnivalók igyekeznek kifúrni az elődök hatását……….
