24 évre került ma pont. Pont ma.
Hétfőn hajnalban szokás szerint a rádió ébresztett, éppen a Cimbaliband zenekar legújabb számával. Boldog voltam, hogy így indul ez a hét. A mai este pedig felvirágoztatott mindent; mintha valami láthatatlan kéz most éppen egyre csak adományozó kedvében lenne, ami a jól sikerült perceket illeti. Erzsivel és Tomival minden hónapban egy kedden a MÜPÁba megyünk, ahol a Magyar Rádió Zenei Együttesei adnak koncertet. Általában az előadás első fele valami könnyebben emészthető, romantikusabb darab, a második fele pedig valamilyen zenei csemege. Például a magyar kultúra napján januárban Borbély Mihály új jazz fantáziáját mutatták be – nagyon élveztem. Azt gondoltam, ez annyira meglepő, más és ötletesen hagyományos volt, hogy ez a legtöbb, ami ebből a műfajból kihozható (nem a jazzból, hanem a komolyzenei műfajból). Tudatlan voltam, erre a mai este rávilágított. A kedvcsináló Vaughan Wiliams I. „Londoni” szimfóniája volt. A szerző 1872-1958 között élt. Művében végigkísér a városon, a jellegzetes londoni hangok, a nagyváros zajai, tereire jellemző dallamok inkább romantikus, andalító közegbe ágyazva szólalnak meg. El tudnám képzelni egy londoni úti film aláfestő zenéjeként. Pont ott ért véget a mű, ahol már szívesen elaludtam volna, nem az unalomtól, hanem a kiegyensúlyozottságtól, a kellemes hangulatú zenétől. A szünetben mozgással segítettünk azon, hogy pilláink ne nehezüljenek el hamar. Én kis izgalommal vártam a második félidőt, az ismertetőben olvastam, a szólisták között Nyári Zoli nevét. Zolival évfolyamtársak voltunk a gimnáziumban, ő francia-német tagozatos, én angol-orosz tagozatos osztályban végeztem 1988-ban. Az utolsó két évben a diákszínkörben tevékenykedtem, többször léptünk fel iskolai ünnepségeken. Az érettségi óta Zolit nem láttam. Bár pályáját követtem, átváltozását drámai színészből operett színésszé, majd operaénekessé a média segítségével figyeltem, és tisztelem azért, amit elért. Szinte naprakészen követtem a híreket 2009-ben a New York-i Mezzo Operafesztiválról, amit megnyert. Még operettes korszakában jegyet váltottam egy előadásra, melyben főszerepet játszott – de aznap már nem, amikorra a jegyem szólt. Addigra már magánénekes lett és teljesen az opera felé fordította figyelmét. Hát vettem egy opera jegyet, természetesen Zoli énekelt – én pedig megbetegedtem, így más hallgatta meg nekem a tenort. Tartottam kicsit attól, valami ma is közbe jön. Nos, a zenekar készen ült, megjelentek a szólisták: Kolonits Klára (szoprán), Megyesi Schwartz Lúcia (mezzoszoprán) és Nyári Zoltán (tenor). Medveczky Ádám a pálcát lendítette és útjára indult a gyönyör. Egyszerűen bekopogott a tavasz: Benjamin Britten Spring Simphony c. műve zsongással, madárfüttyel, csobogó-rohanó patakkal, dörrenő viharral töltötte meg a teret. Ha lett volna erőm félrefordítani a fejem, láthattam volna, hogyan nő percről-percre a hóvirág, ha fölnéztem volna, éppen madarak repkedtek volna – de én nem tudtam kiszakadni a zenéből. Mert a zenét látni lehetett. Láttam Zoli alázatos figyelmét, hogy tudja, mikor és hol van gyönyörű hangjainak helye és ideje. Láttam Megyesi Schwartz Lúciát játszani a fintorokkal, grimaszokkal, hogy minél tökéletesebb hang kerekedjen bele a fejlődő tavaszba. Éreztem a gyermekkar lüktetésén át a tavaszi pezsgést, Britten által komponált hangok szaladgáltak szerteszét, mint kiscsibék, hogy aztán a kotlós alá érve biztonságban, harmóniában elringassák magukat. A híres szólisták kotkodáltak, kakukkoltak, mint Pán Péter, aki soha nem nő fel – mégsem lettek ettől gyerekesek, ellentétben a gyerekfilm hősével. A zenekari „munkások” ütemet jeleztek lábukkal, törzsük dülöngélt ültükben, mint viharban a fák………… Mosolygott, élt és mozgott minden. És Zoli énekelt…….. Énekelt……… Énekelt………….. Megeredt a lelkem. Megfakadtam, mint a bimbó. 24 év után látom, alig 2-3 méterre. Semmivel nem tudok róla többet, mint eddig, de hallottam énekelni – ráadásul, hogyan!
Zoli, emlékszel még?
Ha azt mondom fehér, azt mondja piros.
Ha azt mondom lehet, ő azt mondja tilos.
Fehér – piros, lehet – tilos, örökké ellent mond.
Ha azt mondom spenót, ő azt mondja paraj,
Ha azt mondom idén, ő azt mondja tavaly,
Spenót – paraj, idén – tavaly, mindig csak ellentmond.
