Operába vitt a szerencse és Zsuzsa jóvoltából (és közreműködésével) a harmadik sorból nézhettük meg Wágner Bolygó hollandiját. Sokan nehéznek, sorstól sújtottnak, veretesnek tartják Wágnert, szenvednek, hosszúnak találják. Előítéletekkel tele nehezen adtam meg magam az első Wágner darabomnak évekkel ezelőtt. A Nürnbergi mesterdalnokok lenyűgözött. Kíváncsian vártam a következő találkozást, és a Parsifal még inkább belelovallt Wágner zenéjének szeretetébe. Most a Bolygó hollandit már igazi Wágner rajongóként vártam. Nem csalódtam. Szikora János igen friss, lendületes, modern rendezésben állította a művet az Operaház színpadára. Minimális díszlet, ötletesen forgatható, mindkét oldala használható. Vászonra vetítve a kísértethajó képe megfelelő jelentekben. Erős színek a jelmezekben, vannak kékek és vannak pirosak, mint a boxban: a piros sarokban……… darab a szerelem megváltó erejéről szól a leírás szerint. Én mást is beleláttam. Senta, a kapitány lánya, aki a Bolgyó hollandit szerelmével megváltja, a darab közepén a fonóban várja társnőivel a hajó és a legénység hazaérkezését. Miközben a rokka forog (az idő halad), ő egyre csak egy képet néz a falon: a Bolygó hollandi képét. Mint a lány, aki Isten képét látja, azt vizionálja élete megmentőjének, üdvének. Amikor a Bolygó hollandi teljes valójában megjelenik, minden józan észnek (és a vadász udvarlásának) ellenállva követi őt az ismeretlenbe, feláldozza magát érte. Kicsit azt éreztem, amikor a fiatal lány apácának áll: hiába a vér szava, hiába a lányság lüktető energiái, hiába a szárba szökkenni kívánó női szirmok, mindenről lemond, hogy magát Isten szolgálóleányának ajánlja, örök hűséget esküdve a Mindenhatónak. Ugyanilyen nehéz hűséget követel meg a Bolygó hollandi Sentától, ugyanezt a nehéz és végzetes, önfeláldozó hűséget ajánlja fel a csodált képnek a leány. A darab egy pontján kiderül, a Bolygó hollandi maga a Sátán……….. És a gondolatmenetem itt lesz érdekes, mint az önnön farkába a harapott kígyó. Mit kezdjünk avval, hogy a képen imádott Isten maga a Sátán? Biblia szerint Sátán és Isten egy és ugyanaz. Isten előtt nem volt Sátán, ő teremtette meg. De a Biblia hiányos ismeretével ezt az állításomat igazán nem tudom megvédeni, én inkább úgy summázom, a jó és a rossz egyben van. Ugyanott, csak egyszer ilyen, egyszer olyan. Mint az élet. És mégis hűnek kell maradni. Tűzön-vízen át, jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan. Hűnek maradni, kinek-mihez. Aki párkapcsolatban él, annak a társához, aki egyedül, annak az elveihez – de mindenkinek leginkább önmagához. És ma ez az, amit olyan gyakran elfelejtünk, az önazonosság, a jelenben létezés, a jelen megélése.
De térjünk vissza a színpadra. Wágner darabjai közül (természetesen csak azokból tudok választani, amit eddig láttam) nekem még mindig a Parsifal a kedvencem. Viszont ennek a darabnak a kórus részei igen erősek (vagy ebben a rendezésben igen nagy hangsúlyt kaptak). Nagyon tetszett, amikor a lányok a rokka mellet énekelve, balladázva várják haza tengerészeiket, serényen tevékenykedve. Ezt úgy oldotta meg a rendező, hogy a fonal egyik végét az egyik lány csuklójára, másik végét egy másik lány bokájára kötötte, a fonalak úgy metszették egymást, mint amikor a lányok az iskolaudvaron a két kezük ujjaira fonalakat akasztanak keresztezve, társuk meghatározott rendben átemeli, akkor más formában állnak a fonalak, majd az első lány visszaveszi. Szóval ez a játék rémlett fel bennem a színpadkép láttán. A lányok kezüket-lábukat meghatározott sorrendben emelve, leejtve olyan mozgást utánoztak, mint amikor a rokka forog és hol lent, hol fent tekeredik a szál. Miközben szépen énekeltek. Látványos, emlékezetes volt. Ugyanilyen maradandó kép az, amikor a hazaérkezett tengerészek mulatnak – foszforeszkáló csizma, a lányokon uv-fehérben játszó paróka – az éjszaka mesterséges fényeinek imitálására. Ebben a kórus jelenetben a tengerészek a kísértet hajó legénységét szólítják, mulassanak velük. A jelenet során két-háromszor libabőröztem – a zene, a színpadkép és a tömeg erős hatása együttesen adták ezt az élményt. Jóleső érzéssel távoztam, még az sem okozott gondot, hogy a két és fél órás darabot szünet nélkül, egyvégtében kellett végigülni.
