Évről évre megrendezésre kerül a Budapest100 elnevezésű mozgalom, melynek keretében 100 éve épült házakba, épületekbe lehet ellátogatni, előadásokat, kiállításokat nézni, csevegni ottlakókkal, enni a sütijükből - jó kicsit kizökkenni nekünk és kizökkenteni őket. A hivatalos intézmények gyakran kiállítással, ünnepi beszéddel, apróbb színpadi (zene)művekkel ajándékozzák meg a kíváncsi közönséget. Persze akadnak olyan házak is, ahol "csak" az épület bejárására van lehetőség, de a legtöbb helyen az idegenvezetés az alap, és a lakók összefogása, emberszeretete ad még hozzá a programhoz. Már sok meglepő dologban volt részem, sokat tanulhattam a házak történetén keresztül az 1910-es évekről is. Szeretem ezeket a napokat, ezeket a programokat. És ezen a hétvégén erről szól a két nap. Ma a Haris köz egyik házába mentünk vendégeskedni. Szép, gangos, körfolyosós ház, kőkockás udvarral, 4 emelet............ Ami különleges volt, hogy a Katnona József Színház ifjúsági stúdiója tartott előadást Magyarország 14-44 címmel. 14-ben épült a ház, 44 meghatározó év volt, 14 van most. A szokásos "elvont" "Katona"-i jellemzők megtalálhatók voltak a darabban (elgondolkodtató kimerevítések, szöveget kísérő kényszerrángások), igazából talán ezek jelezték, hogy itt nem iskolai színjátszókörről van szó. Meg az a két fiú és egy lány, akikről minden bizonnyal hallani fogunk még - izzóan tehetségesek, kimagasló volt a pár mondatuk. A történet az emlékezésről szólt. A színjátszók már az elején világossá tették, ahányan vannak, az Emlékezetről mind mást és mást gondolnak. Én avval értettem a leginkább egyet, aki azt mondta, az emlékezet a család dolga. Nehéz a történetet leírni, mert annyira szerteágazó, gömbölyded valami, komplex érzés volt, hogy nem is igazán lehet a kavarcsot szavakba önteni, talán annyi, hogy 1914-et követően az ország az eszméléssel együtt irredenta szólamokat, kötelező dalokat is kap és harsog. Összeállnak polgári ruhákban, polgári fényképekre a fotósnak, majd egy-egy ember föláll, ragaszt egy sárga csillagot a ház falára és eltűnik - a végén csak egy marad. A híradót egyszerre 4 hölgy indítja,mindegyik egy-egy mondattal kezdi a maga idejéből, 2014 mondata: Seherezádé esett ki a villából................ Megdöbbentően tanulságos volt! Miután egy bújj-bújj zöldág játékhoz használt seprűnyéllel "eljátszották", hogyan mentek a zsidók a halálba, hirtelen szoborcsoportot alkottak, amelyet az alkotó megmagyarázott. A szobor a Kossuth térre készült, az alkotást elfogadták. Az alkotó "kertelése" ebben a szövegkörnyezetben világossá tette, semmiben sem vagyunk távolabb a zsidókérdéstől, mint 1944 előtt............. A darabot végül a diákok a körfolyosóról a nézőkre szórt papírcsíkokkal zárták. Először csak bámultunk, de hamar kiderült, a papírokon szövegek állnak, minden csíkon egy kérdés: "Valaha világos lesz bármi is?" "Kik állnak e mögött?" "Hogyan fogunk emlékezni a jelenre?" "Vállaljuk a felelősséget?" Nos, ha csak a kérdésekre koncentrálunk, ugye már ezek önmagukban mennyire nem egyszerű dolgok? És ugye látszik, hogy bár itt a múlt egy szeletét emelték ki a ma fényében, de ennél mégis többről van szó. Bár kérdés, mi lehet több egy ember életénél, mi lehet több egy ember megalázásánál. Talán ha sikerül válaszokat találni a kérdésekre, elkerülhető a többi is. Ha gondolkodunk, ha nem a tömeghisztériának, a médiának dőlünk be, ha nem hisszük el, "Magyarország jobban teljesít", ha csak a magunk tapasztalásának, érzéseinek útján haladunk, ha nem fogadjuk el készen a dolgokat, hanem utánajárunk és -olvasunk, ha nem leszünk felületesek, lusták, és nem elégít ki Seherezádé, mint vezető hír, akkor itt kicsit jobb világ lesz
Kriszti, aki most először jött el a 100 éves házak programra, kérdezte, tavaly hol voltunk. Mondtam neki, nem tudom, évek óta járunk ilyenkor mindenfelé. Vannak programok, amikre nagyon sokáig emlékszem valami miatt, azt már nem tudom, melyik évben volt hozzá szerencsém. A Katona József Színháznak üzenem ez úton is: erre az előadásra kiemelt helyen fogok emlékezni. Megdolgoztatott, a házról ugyan túl sokat nem tudtam meg, de az érzést magammal vittem, miattuk egy dologgal többet kell eltárolnom, lett egy újabb kedves helyem Budapesten. És mindez nem jöhetett volna létre a Katona József Színház újító, baloldali nézeteit felvállaló szelleme nélkül.
Az Astoria szálló következett, az idegenvezetőnk megbízható hangja jól esett, végre bármit lehetett érteni, akár az utcán, akár a szállóban egymástól távolabb állva mesélt valamit. Felkészült volt, fiatal és nagyon szép görögös férfi - látvány és hall-vány tehát abszolút rendben volt. A szálloda? Nos, az belülről pont olyan, mint kívülről........ 3 telken, 3 tulajdonos összefogásából 2 építész építette. 1914-ben, 1928-ban átépítették, 1963-ban hozzáépítettek............ Valahogy feszül benne a csillogás és a pompa, de nem képes kitörni. A helye a városban: központi, de koszos, büdös és hangos. A ház külső fala is koszos szürke. A bejáratnál galéria felezi el a teret - bár kényelmesen elférünk mind a földszinten, mind a galérián, azért az impozáns tér, a mennyezeti 100 éves csodálatos üvegablakok csak veszítenek így hatásukból (a galéria 1928-as ötlet). A lépcsőház nem annyira díszes, a melléklépcső alig marad el mögötte, igaz, az 1963-as lépcső otrombasága megszépíti mindkét korábbi lépcsőt. Az 1963-ban hozzáépített épületrész emeletei kisebbek, így a régi résszel hol egy lejtővel, hol lépcsőkkel kötötték össze - nem értem, mire volt jó ez a gányolás, ha már építettek, miért nem lehetett a múlthoz igazítani az újat. Ami viszont meglepett, hogy a szálló 1914-ben liftekkel épült, valamint - most kapaszkodj! - központi porszívóval!!!!!! A porszívó csövét úgy illesztették a falba, mint ma a villanydugót a konnektorba, a pincében gyűjtötték és ürítették a porszívó tartalmát.......... Ott, ahol 1944-ben Gestapo főhadiszállás, fogda is volt. Amúgy Károlyi Mihály őszirózsás forradalma (1919) is innen irányítódott............ Kemény múlt van az épületben, igen súlyos. Kár, hogy a pompa, a csillogás nem jár együtt vele. A túra végén a kávézóban linzersütik és egy pohár üdítő várt - kár, hogy nem cukrászati remekek hívogattak. Valahogy nem érzem azt, hogy Budapestre látogató vidéki vagy külföldi ismerőseimnek ezt feltétlenül meg akarom majd egyszer mutatni.
