Second-hand kultúra

Csajkovszkij eme remekműve hosszútávülőknek ajánlott, a cselekmény 4 óra alatt ér a végére. Igazából ezt csak figyelemfelkeltő bevezető mondatnak szántam, mert bár vannak apró hibái az előadásnak az Operaházban, azért az egész nem rossz, sőt. Adott egy Puskin által írt novella, melyből Pjotr Iljics 3 felvonásos operát alkotott. Nem tudom, milyen Puskin elbeszélése, de azt tudom, hogy Csajkovszkij a cselekményt I. Sándor cár idejéből áttette Nagy Katalin idejébe, hogy a számára oly kedves rokokó zenét írhassa hozzá. Az Operaház is tudta ezt, így az összes jelmez a rokokó világot ihlette, nagyon bájos kép fogadott bennünket. Finom hölgyek hajbókoltak a színpadon. A díszletre a kevés, de ötletes megoldás volt a jellemző, nem éreztük úgy, hogy valahol hiányzott volna valami. A zene nekem nagyon kedvemre való volt, szeretem Csajkovszkijt, még akkor is, ha ez a darabja zeneileg sokkal inkább előremutató (modern), mint például a Hattyúk tava. Néha Muszorgszkij futamai jutottak eszembe Csajkovszkij disszonanciái hallatán. A cselekménnyel már kicsit több gondom volt. A lényege elmondható 5 mondatban, amit 4 órában húztak el. Rendben, jó munkához idő kell, lássuk be, de ugyanakkor olyan apróságokat, mint egy szerelem fellángolása, az első 5 percben elintézett a zeneszerző. Valahogy ez nem domborodott ki, nem volt fokozatos, egyszer csak adott volt a dolog. Ez kicsit lehangolt, de ez a mű adottsága, ezen már változtatni senkinek nem áll módjában. Volt viszont olyan zavaró tényező, amit viszont egy jó szereposztással ki lehetett volna küszöbölni. Nem értettük, Liza (Rálik Szilvia), akinek egy magas, vékony, jóképű, gazdag herceg udvarol, hogyan szerelmesedhet bele egy nála alacsonyabb, pocakos, korosabbnak kinéző szegény kártyabolondba. Nah, jó, a szerelem vak, meg öl és butít, de ennyire? És ha valami tulajdonképpen romantikus mű, akkor már a látszatra nem is kell adni? Vagy azt gondolták a színpadra állítók, elég a romantikához a rokokó öltözék? Hát akkor most elárulok egy titkot, kedves színházi emberek: hát nagyon nem!!!!!!!!!! Annyira nem, hogy a szünetben a büfében sorban állva, a folyosókon őgyelegve csak erről beszélt mindenki. Értem én, hogy Hermann (a szegény kis növésű szerető - Badri Maisuradze játszotta) tenor, míg a herceg (a jóképű lovag – Grzegorz Pazik alakította) pedig bariton, de biztosan nem csak ez a két énekes van ebben a hangszínben. Ha egymással nem is lehetett volna kicserélni őket, legalább valakire, valaki másra……….. Hermann mellett kitűnő, kivirágzó színfolt volt Liza üdesége, alakja, sehogyan sem illett mellé, pláne nem hozzá. Még énektudásban is messze fölülmúlta a férfit. Iszonyúan erős hangja volt, sokszor a duettekben is fölébe kerekedett (valószínűleg) grúz társának. Komoly színészi alakítással sem büszkélkedhet a Hermannt alakító énekes: csak bolyongott a színpadon, mint aki helyét nem lelei, mint aki maga sem érti, hogy került ide, mit is keres itt. Most egy kicsit elgondolkoztam, de kétlem, hogy ez a bolyongás szándékos lett volna, mintegy jelezve azt, hogy valóban úgy érzi magát Hermann a cselekményben, mint Pilátus a krédóban. Inkább érzem úgy, hogy ez az énekes színpadi tapasztalatlansága. Erős színpadi jelenléttel bírt ugyanakkor a nagymamát, az öreg grófnét alakító Wiedemann Bernadett, akinek a hangszíne (alt) nagyon megfogott. Számomra az opera egyik csúcspontja a halála előtti áriája volt, amikor ifjúkori, párizsi éveire emlékezett vágyakozva. Másik kedvenc jelenetem, amikor Hermann barátja a három kártya titkáról énekel. Mégis a legjobban a herceg szerelmi vallomása volt kedvemre. Nem, ne vádoljatok, nem a nyálas téma miatt – érdekes módon nem a romantika törvényei mentén vallott szerelmet, hanem pont arról biztosította Lizát, szabadságot ad neki, mert a szerelmének ez a lényege. Az egész jelente, a zene, a szöveg, nagyon megkapó volt. És bizony, nekem az is sokat hozzáadott a mű élvezetéhez, hogy oroszul énekeltek – érthetően. Csak párszor, szinte csak ellenőrzésképpen pillantottam a színpad fölé kihelyezett fényújságra, hol is tartunk a szövegben. Szóval, összességében volt már jobb operaelőadásban részünk, de tulajdonképpen igen jó darabot láttunk, az apróbb hibákat leszámítva kellemes kikapcsolódást hozott. Köszönjük Zsuzsa!!!!!!!!!!

Pénteken a szokásos havi baráti sörözés (aminek leánykori neve First Frida) keretében ellátogattunk Budapest számomra egyik legizgalmasabb kocsmájába, a Pótkulcsba, hogy meghallgassuk, ahogyan a Cimbalibandból Balázs a húrokra csap (mivel cimbalmos, nem írhatom mégsem, hogy a húrokba csap). Fölsorolom a többieket is, megérdemlik: Eszter, Gergő, Gellért, Péter, Szlobodan, Dani – mindegyikük mestere a maga hangszerének, járt a kezük rendesen egész este – kivéve Esztert, hiszen mégis hogyan hatna, ha ő a kezével énekelne, ugye. Fáradhatatlanul, mosolyogva, csillogó szemmel muzsikáltak, szólt a cimbalmos rock and roll kilenctől éjfélig. Láttam őket máshol, hideg időben, melegben, szabadtéren, tv-adásban játszani, ez az örömzene mindig tetten érhető, mindig örülnek annak, amit csinálnak. De a Pótkulcs az igazi közegük, ezt tapasztaltam már tavaly év vége felé is. Szűk a hely, fogy a sör, a közönség talpra pattan, az asztalokat félrelöktük és indult a csíktaposó álmagyar tánc, ami inkább mulatozásnak nevezhető. Ember nem maradt ülve, mindenki tapsolt, dobolt, énekelt. Volt, aki úgy ropta, mint a párjára vadászó túzok, más a már megtalált párját szerette volna minél inkább magába szippantani tánc közben, volt, aki szimplán csak sörrel a kezében jó magyarosan mulatott. A hang áradt mindenfelől, nem csak a zenekar helye felől, hiszen mindenki énekelt, fütyült. Az idő megszűnt, az ivó falai kitágultak, áramlott az energia, a mozgás, és a tűz. A ráadás szám a Pacsirta volt (mint a múltkor is), ez fényes lezárása volt a napnak, de a vendégsereg mulatós kedvét csöppet sem lohasztotta le. Percekig tartó tapsvihar, füttykoncert és vissza-vissza kiabálás tartotta fogva a zenekar tagjait. Bár a muzsika a világzene kategóriába sorolható, mégis abszolút magyar. Olyan, mint délebbi szomszédainknál Boban Markovic és zenekara. Nagyon sajátos, nagyon helyi, mégis abszolút multikultúrális. Talán azért, mert nem tisztelik Cimbalibandék a műfaji határokat, mert a korlát mindössze a zenei tudásuk (ami végtelen), mert nem kasztrendszerben nyúlnak a zenéhez, hanem szívből – mindennel kapcsolatba kerülnek, ami jó, és ami beépíthető. Mert nem lenyomnak egy haknit, hanem a zenéjükkel élvezetes ajándékot adnak, sok ötlettel, energiával és még több szeretettel. Mindenkinek ilyen élményt kívánok!

Sokszor foglalkoztatott már az a gondolat, hogy viszonylag jól körülhatárolható fogalmak mentén hol húzódik a határ, mi az, ami alapján még (vagy már) benne van valami egy kategóriában, ami alapján meghatározható, ami alapján leírható. És hol van a határon kívüliség, ahol már nem azt jelenti, hanem valami mást, amire más fogalmunk van. És azt is tapasztalom, hogy ezek a fogalmi határok máshol helyezkednek el az én értékrendemben és máshol a másik embernél. Ezért is van szükség a kommunikációra, hogy kiderüljön, ki melyik szó, fogalom alatt mit ért, ez a megértés és a másik elfogadásának kulcsa. Emiatt érdekelne nagyon, az alkotók mit gondolnak színházról, színdarabról, most azt keresném leginkább, konkrétan a Hegedűs a háztetőn c. darabról a Vígszinházban mit mondanának el. Mert nekem valahol nincs a helyén. Lehet, hogy én nem vagyok eléggé befogadó, de valahogy nem áll össze a darab. Kínosan hallgattam eddig, tologattam a véleményem megírását, vártam a csodát, hátha felfedezem a lényegét, hátha kikristályosodik annak a kb. 80 embernek a munkája az elmémben, vártam, ha már kellő távolságban leszek a darabtól, akkor fölfedezem, mi is volt ez. Rossz hírem van, ez nem történt meg. A darabot korábbról, filmről ismertem, és természetesen Bessenyei Ferenc nagy lendületű, perzselő dalait is kötelező volt megismerni – jó, ez azért nem volt ennyire kényszer, szerintem ő az IGAZI Tevje. Ugyankkor Norman Jewison filmje, ami a new-yorki musical alapján készült (ami Sólem Aléchem: Tóbiás, a tejesember c. könyvét dolgozta fel), nagyon megfogott, a mag látványvilágával, az emberi sorsok esendőségével. Bár a film is beenged a zsidók hagyomány világába, valahogy emlékeim között a film nem annyira a könnyedségével, mint inkább a zsidók emberi tragédiájával, az antiszemitizmus ébredésével fogott meg. Valami hasonló nagyívű és mély érzelmet vártam most is. Azt hiszem hiba volt, mert elfelejtkezem arról, hogy gazdaság van, válság van, a művészetnek pénzre van szüksége. Hát lejjebb eresztik a szintet, fogyaszthatóvá silányítnak inkább mindent, csak dőljön a nép, csak szórakozzon a nagyérdemű: gondom, bajom másokra hagyom – énekli Tevje is (igaz, kicsit más összefüggésben). Mégsem ennyire egysíkú a kép. Mert a képi világot ugyan nagyon szerény eszközökkel, de annál kreatívabb ötletekkel valósítják meg, ez igen erős hátteret ad a színészek játékának. A ruhák annyira szegényes-kopottak, a szakállak, kalapok annyira „zsidósak”, az oroszok öltözéke annyira „kalinka”, hogy még a „Hagyomány” c. dalnak is jelentős plusz érzelmi többletet ad. A színpadkép, a jelmezek tehát maradandóak, nagyon megteremtik azt az érzetet, hogy ez nem mese. A gond számomra a színészi alkotással volt. Bevallom, nem kedvelem Hegedűs D. Gézát, szerintem egy rossz pozőrnél nem több, még amikor kvázi magánemberként nyilatkozik, akkor is mesterkélt, negédes. Hétfőn ő volt Tevje (másik szereposztásban Reviczky Gáboré a szerep). Szóval, már amikor a színpadra lépett Hegedűs D.én kínt éreztem. Elismerem, innen a darabnak nagyon varázslatosnak kellett volna lennie, hogy meggyőzzön. De ez nem lett volna lehetetlen. Az előadás hullámzott. A táncbetétek nagyon igényesen voltak kidolgozva, nagyszerűen adták vissza az esküvői mulatozást, az orosz köznép és a zsidóság mindennapi harcait. Ugyanakkor Tevje vicces megjegyzései, beszélgetése az Úrral, kiszólásai a nézők felé – mind-mind ripacssággá „fajultak”. És ez nem Hegedűs D. hibája volt, az volt a koncepció, hogy ilyenkor azért, hogy a nézőket nevetésre ösztökéljék, kicsit olyanná tegyék a darabot, mint amikor a bohóc „ingerli” a gyerekeket a túlzott naivitásával. Ellenpólusként viszont ott volt az Anatevka c. záró szám, a zárójelenet, amikor a falu zsidó lakossága batyuval útra kel, ki merre lát. Szomorú a helyzet, szomorú az elválás, a hagyományok és a múlt hátrahagyása, szomorú a pogrom. A színpadon még ezt keményítették avval, hogy a színészek összepréselődtek egy helyen, mintha a halálvagonok valamelyikében utaztak volna. Ez a dal amúgy is szerintem a legkifejezőbb és a legszebb az egész darabban, szívszorítóvá tették a színpadi jelenléttel. Kár, hogy előtte még unatkozni is volt időm. És időnként azon csodálkozni, hogy a gyermetegségen miért tudnak ilyen jót nevetni a kultúra fogyasztói. Egyéni színészi teljesítményről sem tudok beszámolni. Mindenki egyformán átlagos volt, néha meglepett, hogy az éppen éneklő embernek van hangja és/vagy zenei képzettsége (pl. Fesztbaum Béla), de átütő sikert számomra senki nem hozott. Olyan érzésem volt hazafelé menet, ezt is láttuk, ez is megvolt. És nem is beszélgettünk a darabról, pedig akár csak a téma, amit felvet, igen komoly viták alapja lehetett volna.

Kedden megnéztük a rádiókabaré februári felvételét a Stefánia Palotában. Régen nevettem ennyit, bár természetesen itt is akadtak üres járatok, nem minden jelenet, poén volt a legnagyszerűbb. Összességében viszont mégis jó volt, hiszen a rádiós kedvenceinket élőben láthattuk, a grimaszok, jelentőségteljes oldalpillantások, a nézőknek szóló gesztusok sokszor sokkal élvezetesebbé tették a jelenetet. Ez az, amikor rádióban hallgatom, és nem értem, valamin, miért nevet a helyszíni közönség, mikor nem is volt annyira nagy poén………… Hát most már tudni fogom, hogy pl. Hadházi éppen mutogat, vagy Lengyel Tamás éppen elneveti magát a jelenet közben a függöny felé fordulva. Extra pezsgést hoztak ezek az apróságok. Ez az este valóban kikapcsoló és felüdítő volt, a poénokat be tudtam építeni a saját kelléktáramba. Igazán kíváncsi leszek, mennyi marad a kb. 3 órás felvételből a Kossuth rádióban szombaton 13 órakor………..

Nem, nem őrültem meg és nem egy otthoni CD-hallgatós vasárnap délutánról szeretnék beszámolni – már csak azért sem, mert sok más egyéb mellett nappalink sincs. És nem is a konyhaművészet legújabb sütijeinek az alapanyagait soroltam fel a címben (gyk.: Mozart-golyó). Egyszerűen mégis egy csemegét szeretnék átadni, én is úgy kaptam, köszönet érte Vankó Évának.

Szóval Éva írt és a betűk szóltak, azt adták hírül, hogy valami különlegesen emberi dolog van a Terézváros egyik 70 négyzetméteres lakásában. Fellegi Ádám zongoraművész a saját lakásán tart „hangversenyt”, úgy, hogy közben magyaráz is, szünetben édességgel, kávéval, borral vendégeli meg a közönségét. A honlapján online is lehet jelentkezni, pénteken este és vasárnap tart vendégfogadást, Liszt szonátáját és Mozart műveit mutatja most be, elemzi, Vörösmarty verssel színesíti a zenét. Zenetechnikai, kortörténeti, életrajzi elemekkel fűszerezi az estet, majd eljátsza a műveket – roppant nagy átéléssel (bizony, fintorogva, grimaszolva, éli át a zenék hangulatát). A légy röptét meghallani a nappaliban, ami polgári lét nyomait viseli magán: szőnyeg a falon, és bizony, egy kódex is figyel föntről…….. Mindenhol könyvek: polcokon, földön föltornyozva………. A konyha apró és szolid, a szünetben moszkauerrel, sós leveles tésztával, termoszos, eredeti feketekávéval, buborékos és mentes vízzel, borral csalogatja a közönséget. A folyosó apró, a kabátok egymás hátán várják, hogy gazdájuk értük menjen, a szünetben óvatosan kell mozogni a folyadékokkal a kézben. Mégis van valami őrült varázsa, hangulata, a zene mellbe vág, hiszen az arcunk előtt játszik. Ha valahol, akkor itt igazán körbe vesz a zene, hiszen kibújni sincs lehetőség. A zongora alatt egy doboz található, ami becsületkasszaként funkcionál: senkit nem figyelnek, tesz-e bele és mennyit, de jellemző, hogy mindenki, aki ott volt, a kasszához járult. Mi pénteken kb. ötvenen voltunk. A program most kicsit kibővült, Fellegei úr fia – Balázs – áriákat énekelt Mozart műveiből. Hamar elrepült az a két és fél óra, még maradtunk volna. Az biztos, hogy máskor is megyünk még, aki akar, tartson velünk!

Megint van egy hely Pesten, ami arra érdemes, hogy beszámoljak róla. Igaz, itt nem az otthonosság érzése fogott meg, hanem a programok mennyisége és minősége az igen vonzó. Keddenként Perlaki Tamás filmesztéta filmklubot működtet, jó filmekkel, azt követően alkotókkal, filozófusokkal, pszichológusokkal, írókkal folytatott beszélgetésekkel, vitákkal. Ez a hely a Bálint Zsidó Közösségi Ház a Révai utcában. A belépő alkalmanként 8-900 Ft. A hely egy terem, ahol van vetítésre alkalmas felület, széksorok, amik inkább egy konferencia-terem berendezéséhez illenének, színpad. Megint mondom, ebben nincsen semmi otthonosság, semmi vendégcsalogató, mondjuk a Tűzraktér kopottasságával ellentétben. Ráadásul a keddi előadás alatt zavart a kintről beszűrődő csevegés, a mögöttem ülők folytonos beszélgetése, valamint az a gyakorlatlanság, hogy a nézőközönség soraiból kérdezők nem kaphattak mikrofont, sokszor nem csak mi nézők, de az előadó matematikus, pszichológus sem értette igazán, mit is kérdeznek a hátul ülők.

Most először voltunk ezen a helyen, bár mindig csorgattuk a nyálunkat a programokra, eddig valami mindig elterelt bennünket a hellyel való találkozástól. Most kedden ez bekövetkezett. Mérő László mutatta be új könyvét, melynek címe: Az érzelem logikája. A könyvről még nem tudok beszámolni, ugyan már a borítóját megnéztem, a tartalomjegyzéket elolvastam, beleszagoltam a könyv szagába – az ilyenkor, frissen legalább annyira jó, mint a friss meleg kenyér illata. Azt mondhatom, az ismerkedésünk első lépései bíztató jövőt ígérnek, valószínűleg igen hamar elég mélyen fogok a könyvbe hatolni, ahogy már az egy beteljesülő kapcsolatban is szokott lenni. Inkább beszámolnék arról a figuráról, aki ezt a könyvet írta. És itt nem sértés a figura szó. Aki ismeri Mérő fizimiskáját, érti, hogy ez a szó tökéletesen jellemzi őt. Kinézetét, mondatait, gondolatait. Biztosan sokan emlékeztek Sándor Györgyre, aki humoralistaként határozza meg önmagát (igen, ő volt az, aki még a November Hetedike téren egy Burda újságból vett szabásmintával a kezében kért útbaigazítást tv-kamerák kereszttüzében a járókelőktől). Mérő úr hasonló típusú ember, de még továbbfejlesztve: hosszabb szakáll, a kopaszság alatt még több, még hosszabb, még szerteágazóan loboncosabb haj. Egy jelenség. Az előadás akadozó kérdésekkel indult, majd a közönség is feltette az áltudományos álarc mögé bújtatott semmitmondó kérdéseit, és Mérő úr lassan bemelegedett. Mindenre volt válasza, még arra is, amire valójában nem válaszolt. Ezt is olyan frappánsan, viccbe, anekdotába ágyazva hozta a tudomásunkra, hogy felüdülés volt hallgatni. Aztán elkezdte ontani, hinteni és szórni a gondolatait. Súlyos gondolatok görögtek le lazán a szájáról, olyan könnyedén úsztak a levegőben, mint a pihe, természetes volt, hogy mindenki mindent értett. Csak azt nem értettük, ha ezek ennyire egyszerű összefüggések, erre ilyen könnyű rájönni, akkor eddig miért nem tettük ezt meg? Vagy miért éppen ő kellett ehhez, például én miért nem tudtam ezekre rájönni? Természetesen itt van a csapda, a popularizmus csapdája. Mert azért ez korántsem ennyire laza és könnyed. Sőt, az előadó nemegyszer maga is beleszaladt, hogy rájött, korábbról kellene kezdenie a magyarázatot (a mesét) ahhoz, hogy ne túl tömören adja át a hallgatóságnak, mert nem fogjuk érteni a mélységtől a felszínt. Ilyenkor egy-két másodpercre elcsöndesedett, majd elnézést kért, mondván hosszú lesz, és vicces példákkal teletűzdelve végigvezetett bennünket a logikai úton. Szórakoztató módon tudta a banánért lefekvő (szexelő) majom lányt párhuzamba állítani a nőkkel, rámutatva közben, mitől is vagyunk mi nők különbözőek a majomtól. De a humoros és felüdítő részek között azért megtudhattuk, hogy az érzelem és az értelem (vagy ha jobban tetszik: a logika) nem mozognak külön csatornán. Sőt! Sok esetben például a düh segíti elő az összetettebb gondolkodást, az érvek kikristályosodását. Hallhattunk arról, hogy az optimizmus tanulható, hogy a tehetetlenség is tanult viselkedésminta, a rákkeltésben fontos szerepet tölt be. Hallhattunk arról is, hogy a pszichológiának új irányzata van feltörekvőben, mert egyre több pszichológus látja úgy, hogy nem csak a beteg lélek gyógyításának a tudománya ez, hanem pusztán arról van szó, hogy a lelkileg teljesen egészséges ember is kerülhet néha rossz passzba – érdemesebb evvel foglalkozni. Mérő László szerint a jelenlegi gazdasági válság nem hitelválság, úgy véli, a közgazdasági modellek válságát hagyjuk lassan magunk mögött. Jóslata szerint a jövő gazdasága a szórakoztatóiparra épül majd, a szolgáltatási szektor már betelt, miközben Amerikában a lakosság mindössze alig 2 %-a gazdálkodik………

Látható, súlyos, komplex témák kerültek szóba. Igaz, csak érintőlegesen, a megfelelő pontján az előadásnak mindig átszőve humorral, anekdotával, kiszólással – remekül tudott élni a figyelem-fenntartás eszközeivel. Minőségi este volt, kis pénzért egy nagy emberrel. Egy nemzetközi hírű nagy emberrel, aki itthon van, farmer ingben és tegezve a hallgatóságát. Egy figura, aki hétköznapi agy, aki nem szállt el önnön sikerétől, korszakalkotó gondolataitól. Szeretné, ha más is részesülhetne a tudásából, szeretettel közelít a hallgatósághoz, emberi módon kommunikál, és egyetemi tanárként sem érezteti azt a kasztrendszert, ami a mai felsőoktatás vagy tudományos-kutató élet sajátja. Lehet, hogy e mögött az áll, hogy – saját bevallása szerint – nem készült sem matematikusnak, sem pszichológusnak, csak úgy sodródott és ezt lökte elé az élet. Nem fetisizálta ezt a világot, nem akart megfelelni, nem görnyedt a cél érdekében – egyszerűen csak gondolkodott, használta az adottságait. Nem címet akar, tudást hajszol, megismerést vágyik – és igyekszik mindenkit maga mellé emelni, vagy legalábbis törekszik arra, hogy ez minél több ember esetében sikerüljön. Ehhez pedig mérhetetlen megértés, türelem szükséges, és az, hogy a hétköznapi hallgatóság világát ne veszítse teljesen szem elől, mert akkor csak hangzatos szövegeket és száraz adatokat tud sorolni az előadásain, amit csak egy szűk réteg képes befogadni. Az előadás előtt fejeztem be Richard Bach könyvét, melynek címe: Sirály. Sok dologról ír, a sirály sok nem hétköznapi emberi tulajdonsággal van „felszerelve”. Azt gondolom, nem véletlen, hogy a könyv főhőse egy sirály, aki szabad szárnyalásra képes. John Livingston-t (a sirály neve – ez is milyen emberi……) az oktatói arra ösztönzik, akarjon fejlődni, higgyen abban, hogy képes megtenni azt, amit elképzelt, hiszen nincsen korlát, csak a szabadság van. Mikor sikerül megtapasztalnia a gondolat szabadságát is, onnantól válik képessé mások tanítására, ami csak szeretettel megy, határozottan, de finoman. Úgy, hogy a leggyengébb képességű sirállyal is elhiteti, hogy képes megoldani a feladatát. Hasonlót éreztem Mérő úr előadása közben is. És mert ő elhitte, hogy mi meg fogjuk érteni a gondolatait, hát mi meg is értettük………

Tegnap a Nemzeti Táncszínházban nagyon érdekes felfedezést tettem. Jolddal és Mesóval voltunk élményfogyasztók – még akkor is, ha különböző mértékben éreztük élménynek. Megnéztük a Tánclépések c. modern táncelőadást. Modern, tehát olyan, mint a széttört zene, a jazz bizonyos ága. Nehéz dolgom van, mert nem tudok égni, mint mondjuk Lajkó Félix hallatán, nem tudok lobogni, mint amikor az Experidance-ot látom, mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt jó. Mert még az is érdekelt, ami igazából nem tetszett. Még az is különleges és nem mindennapi volt. Csak ez nem az enyém, ez nem az én ösztön-világom. Klassz, csak nem nekem való. Az első részben egyfolytában gondolkoztam. Kerestem a széttörtség fonalát, azt a korlátot, amibe kapaszkodva megérthetném ezt a zagyva világot. Volt egy-egy másodperc, amikor bevillant valami, de igazából nem állt össze semmi. Olyan érzés volt, mint amikor a láthatatlan kiállításon csak úgy bolyongtunk a térben, minden fogódzó nélkül. A különbség csak annyi, hogy oda direkt ezért az érzésért mentünk, ide meg bizony nem. Ide kikapcsolódni jöttem volna, eltelítődni a zene szépségével, megfürödni a mozgásokban és átmosódni, felejteni a mindennapi gondokat, a robotot, azt, hogy az élet nehéz. Ehelyett egyfolytában gondolkoztam, görcsösen érteni akartam, hogy élvezhessem. Miközben azt vettem észre, hogy nem táncolnak egyszerre, sokszor nem, pedig csak nyolcan álltak a színpadon. A mozdulatok szokatlanok voltak, a térben a kifacsart testek jól mutattak, meglepő mozgásokkal szembesültünk. Ilyenkor viszont az jutott eszembe, megéri ez a fájdalom? Mert egész biztosan fáj nekik az a kifacsartság. Megéri a művészet a szenvedést? Tudtak vajon nekem többet adni azáltal, hogy olyasmit csináltak, ami fájdalmas? Nekem, akinek egy egyszerű néptánc lenyűgöző? Sokszor láttam apróságokban, hogy egy-egy emelésnek nekikészülnek, egy ugrást előkészítenek. Úgy éreztem, ez a tánc nem ösztönös, nem belülről jön, ez tanult valami, nem ősi. Nem gondolom, hogy a tanultságtól kevesebb lenne valami, mint az ösztönös, csak nekem ettől elmúlt a varázsa. Kihunyt a lobogó tűz, elveszett a megértés odaadása. És így kezdtünk bele Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” c. második részbe. És ez már jó volt. Mint a hallgatható jazz. Nem lobbantott fel, de éreztem a történet fonalát, és itt is néha elgondolkoztam, minek a fájdalmas művészet, és itt sem emelték egyszerre a lábukat, de lenyűgözött pl. az a mód, ahogyan a lányokkal, mint kiállítási tárgyakkal bántak – a tánc nyelvén. Itt már a zene megérte. Elismerem, mélyről kellett ennek a résznek megnyernie, de a végére egészen sikerült. Nekem ez a rész elég lett volna. És teljes lett volna az egész este.

Nem bánom viszont, hogy a határaimat feszegeti Jold. De azt sem hiszem, hogy a széttört jazz élvezhetőbb lesz avval, hogy minél többet hallgatom. Ez olyan, ha nem szeretem a gesztenyepürét, hiába etetnék velem naponta, akkor sem fog az íze tetszeni. Általában nem azért nem szeretünk valamit, mert nem ismerünk (legalábbis azt gondolom, mielőtt nemet mondanánk valamire, előtte ki kellene próbálni), hanem valami összetevője, vagy az egész nem áll össze, nem érezzük azt az ízt, azt a hangzást, azt a színt, ami nekünk megnyugvást ad, boldogságérzetet kelt, egyensúlyba hoz, vagy továbbgörget. Ezek inkább a bennem lévő diszharmóniát hozzák felszínre, valami olyasmit, amivel naponta küzdök, hogy kikerüljem. Valami disz-komfort érzés kerülget a gesztenyepürével, a széttört zenével, a megtört mozdulatú tánccal. Lehet, pszichológussal kellene elemeztetnem, miért. Ez a tánc az írók közül Márai analógiája: a kimunkált, a tudatos, az aprólékos Máraié. És Márait imádok olvasni. Nagyon szeretm (rajongásig szeretem) Márai Eszter hagyatéka c. filmjéből készült filmet. Remek szereplők (Nagy-Kálózi Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Szilágyi Tibor, Eperjes Károly, Kolovratnik Krisztián, Udvaros Dorottya, Hámori Gabriella, stb.), a meleg színekkel fényképezett kora-ősz (Gózon Francisko műve), és a balaton-felvidéki helyszín varázsa sokat segít Márai csodás művéhez. Élvezem a film minden cseppjét, mint szüretkor a friss must apró kortyait. Ösztönből, habzsolva szeretem – beleharaptam volna. És akkor megnéztük Jolddal, büszkén mutattam, mint egy kincset. Mint a saját kincsemet. Jold a maga elemező, rácsodálkozó, türelmes és magányos módján figyelte. Lenyűgözött, hogy a film közben mennyire ott volt, az egész teste, az egész arca átszellemült, más lett, hiszen eggyé vált a filmmel. Élveztem őt, ezt a változást figyelni, oldalra lestem sokszor, hogy ezt lássam a film mellett. Büszke voltam, hogy találtam egy filmet, ami neki legalább akkora kincs, mint amennyire nekem az. Mindeközben nem vettem észre, hogy mennyire elmerült, milyen mélyen van már a történetben, mennyire magáénak érzi. A film után derült ez ki számomra, és csalódottá váltam. Elvette a kincsemet. Azóta ez sokkal inkább az övé. Pusztán azért, mert nem ösztönből falta, hanem kultúráltsággal, tanult módon, összeszedve közelítette meg. A maga úri finomságával elrabolta tőlem az ösztönösen fogva tartott kincsemet, ami már neki ragyog inkább. Szóval ki tudja, az ösztön-lét vagy az „uralkodom magamon” lét a jövedelmezőbb J

Erre e rétre azt gondolom, én sosem jutok el, pusztán azért, mert én nem ilyen vagyok. De szeretek túlmenni a korlátokon, a saját határaimon, mert kíváncsi vagyok, valaha megértem-e ezt a világot., tudok-e annyit dolgozni egy mű befogadásán, hogy az eljusson hozzám úgy, ahogy kell, vagy a magam lusta módján  csak az hoz majd örömet, amit meló nélkül tudok fogyasztani? Ezért fogom még egyszer megnézni a Rosenkranz és Guilderstern c. filmet is – túl fáradt voltam az agymunkához, amikor megnéztük, pedig ez komoly meló nélkül nem fogyasztható film. Annyit azért éreztem belőle, hogy megéri, érdekes és gondolkodtató, de nem voltam fogadóképes. Remélem, nem sokára beszámolhatok majd erről a filmről is.

Vannak helyek Budapesten,(és természetesen más városokban is, hiszen ez az ilyen helyek sajátja), ahol az ember jól érzi magát, pedig első látásra azt gondolja, nem kéne. Szeretem a Pótkulcsot, mert bár kopott és avittas az egész berendezés, mégis valami ódon hangulat, valamiféle ecseri-piaci szag lengi be és teszi otthonossá az egészet. És valami hasonlót éreztem tegnap a Tűzraktérben. Úgy esett, hogy Irénke ráakadt erre a helyre, és kiderült, remek programokat találtak ki a közönség szórakoztatására. Tegnap este például Jazz Jam Session-t ígértek, ráadásul ingyen. Plusz csábítás volt a dologban, hogy a Hegedű utcában található, pár lépésre attól a helytől (valamikori munkahelyünktől), ahol Irénkével összebarátkoztunk. Izgalmas estének ígérkezett. Mikor leszálltam a BKV-ról, gondoltam, elsétálok a kultúrcentrum előtt (igen, mert nem csak KOCSMA. Kiállítások otthona, alkotóház és egyfajta rétegkultúra gyűjtője is egyben). Egy kollégium, és családok átmeneti otthonának közvetlen szomszédságában van, ennek megfelelően lepukkant épületben, a bejárati ajtó is ütött-kopott rendesen, benéztem rajta és a falakon firkák, grafittik, inka vagy maja motívumok, nagyon színesen kergetik egymást. Először az ugrott be, huhh, az Irénke mit fog itt keresni……… De gondoltam, tágítsuk csak a határokat, aztán majd, ha ellenállásba ütközünk, ráérünk akkor visszahúzódni. Továbbsétálva éles kontrasztot adott a Paulay Ede utcában pompásan felújított ház a maga szecessziós ablakaival, áttört fényeivel, hófehér faragott homlokzatával. Viszont annyira szép volt az épület, hogy csak álltam a Hegedű utca sarkán és ittam a látványt. És emlékeztem: itt ebédeltünk, itt más üzlet volt, itt lógtunk kicsit, itt vettük a fornettit………… A múltidézés folytatódott, hiszen a Két Szerecsenben adtunk egymásnak találkát, ahová anno ebédidőben be-betéregettünk egy kávés-kikapcsolós csevegésre. Ennek a helynek is van hangulata (pl. a Csak szex és más semmi c. filmben a főhős ide várja a vele ismerkedni vágyókat). A mentás csokis kapucsinó elfogyasztása, és némi információcsere után felkerekedtünk, hogy megnézzük, mit is kínál a Tűzraktér. Belépve engem megfogott, hogy a belső udvarban mindenhol biciklik állnak különböző helyekhez odaláncolva. Nem tudtam viszont eldönteni, a szórakozóké vagy az ott lakóké az a sok drótszamár – ugyanis az épületben laknak, élnek, léteznek, míg az alsó részekben (alagsorban, földszinten) zajlik az éjszakai élet. Ennek megfelelően nem volt egyáltalán hangos a zene. Annyira nem, hogy nem is hallottuk, merre is kell mennünk, így sikerült elsőre a kocsmahelységbe betalálni: poros padló, pár unatkozó egyetemista-alter fazon szívta raszta hajjal a cigit – a füstöt ennek megfelelően kaszabolni lehetett. Kerek asztalok mellett székek, beszélgetés moraja, sörszag. Éreztük, mi nem idejöttünk, de nem tudtuk igazán, akkor hová. Kitántorogtunk az udvarra, ahol valaki készségesen megmutatta a pincelejáratot, ahol diszkréten kihelyezett mécsesek mutatták az utat – valahogy úgy, ahogyan a reptéri kifutó fényei hívogatják a gépeket éjjel a sötétben. Az ajtó, amin keresztül jutottunk közelebb az áhított zenéhez, rosszabb volt kinézetre, mint egy lepukkant szoci gyár bejárata. De ez izgalmas volt, bár kissé taszító, mégis valami más. Egy „bunkerrendszeren” keresztül jutottunk el – szerintem - a másik ház pincéjébe. A falakon grafiti hatású rajzok, jellemzően szürke falak, amik festve szürkék, alapul szolgáltak jól a színes önkifejező művészeknek. És itt már lehetett hallani a zenét. Aztán belépve láttuk is. A teremben annyi füst nem volt, mint a kocsmai részben. Sörszag itt is volt, de láthatóan nem volt senki részeg vagy drogos – ennél kultúráltabb fazonok töltötték meg a termet. Kultúráltak és csórók – kispénzű egyetemista társaságok csoportosultak asztalok vagy fotelek körül. Bizony, a fotelek olyan hatást tettek rám, hogy szinte vártam, mikor dől ki valamelyik lábuk, az sem lepett volna meg, ha valamelyik az egyik lába helyett téglákon álldogált volna. De pont ez illet a helyhez. A színpadnak nevezhető részben állt a zenekar – csupa fiatal talán zeneakadémista – srác. És nyomták a zenét. Amikor együtt szóltak, akkor kellemesen harmóniákkal telve áradt a zene, ereje, lendülete volt, néhol tán varázsa is. Amikor egyedül kellett megmutatniuk a hangszerükkel mit is tudnak (jammolniuk kellett), akkor bizony időnként tétovává vált mindegyikük, a varázs megszűnt (pontosabban csak egy-egy másodpercre villant fel mondjuk a trombitás esetében, evvel viszont csak olyan érzést sikerült kiváltani belőlünk, hogy elhúzta a mézes-madzagot, tudatva, akár ilyen is lehetne). A dobos igyekezett a finom harmóniákra ráhangolódva kicsit kevésbé verni a dobjait, de nem volt nála a szokványos seprű-dobverő, így igen küszködőssé vált a szerepe. Mi meg éreztük, bármit is tesz, ez nem az igazi ehhez a hangzáshoz. De mindez finoman kezdő hangulatú volt, finoman műkedvelő fílinget adott az estének, ezek nem durva hibák voltak, inkább bájossá tették a fiúk igyekezetét, és mindenképpen lehetett látni, van hová fejlődniük – és úgy tűnt számomra, fognak is fejlődni. Mikor hazaindultunk, a lépcsőházból egy hasonló egyetemista-hatású, rasztahajú alter fiú lépett ki, vállán hozta a biciklijét, mondom, hogy szimpatikus volt a hely. Még akkor is, ha a Pótkulcs számomra ebben a kategóriában lágyabb, nőiesebb, a Tűzraktér meg a maga színivel, firkáival karcosabb, férfiasabb. Aztán egy kicsit elkeseredtem. A Paulay Ede utcai paloták fogják ellepni a környéket, szalonok, csillogó fodrászatok, neves ruházati boltok jönnek majd, és ennek a kis koszos szigetnek mennie kell. Mert ez a „romkocsmák” másik sajátja.

Egy: összeszedtem pár embert és elindultunk hóban-fagyban, hogy a bejgli szeleteket és a rántott halat kicsit átmozgassuk a bendőnkben. Kő-hegyre tartottunk. Ez a hely Pomáz és Szentendre között található, formájára nézve olyan, mint a Kis herceg c. könyvben az a rajz, amikor a kígyó lenyelte az elefántot – kalapra emlékeztet. Fenn a turistaháznál misztérium játék fogadott, amit nagyon élveztünk – forralt borral a kezünkben. Kellemes társaságban, jó hangulatú kirándulás volt.

Kettő: egy kis fapados – de annál kedvesebb – Suzukival december végén Hévíz felé vettük az irányt. Még sosem jártam itt, így nagy kíváncsisággal láttam neki az útnak. És a várakozásaim beigazolódtak, roppant jól éreztem magam. Pedig ez nem a csapatról, a mulatozásról, hanem sokkal inkább a kikapcsolódásról, az ellazulásról, a gondolatok gereblyézésről szólt. „Szaladjon kifelé belőlem, gondoltam, egyetlen” – ahogy a Quimby (későbbi átiratban a Csík zenekar) dalában írva vagyon…….. Úszás, szauna, fóka medence……….. Egyfolytában erről szólt három nap. Az egyik délután a tóra is eljutottunk. 15 óra után a belépő csak 1200 Ft (előtte a háromórás belépő felnőtteknek 2400, gyerekeknek 1900 Ft)., de a tóban csak sötétedésig lehet maradni. Roppant fura párában úszni, szinte csak sejteni lehet, hová visz az út, merre úszol, ki van a közelben……. Furcsa volt decemberben a mínuszok között mindenhol az üzletekben fürdőruhák garmadát, a legkülönfélébb úszógumikat, fürdősapkákat látni. És egy csomó külföldit……… Kicsit nyáresti siófoki utánérzésem volt, csak a kabátok és a sapkák zavarták meg az emlékképeimet.

Három: jazz est a Fonóban. Nem vagyok nagy jazz fogyasztó, de ezért megérte menni és kicsit kitekinteni a saját kereteim közül. Két órás koncertre számítottam, ehhez képest 5 órán keresztül fogyasztottuk – inkább faltuk, tömtük magunkba – azt az élményt, amit a jazz fogalomba bele tudtak nyomni az év végén. Volt itt minden – a Junior Szakcsi zenekartól Balázs Eleméren át a kissé poposabb zenekaron keresztül (Lamm Dávid trió) a népdal imitációkig (Győrffy Gergely – Lőrinszky Attila duó) -, ami jazzes szem-szájnak ingere. Bevallom, a legutolsó formáció (zzaj H. Quartet – már a név is görcsösen akar jópofa lenni) nekem már nagyon nehezen ment le……….. Sting könyvének a címe jutott eszembe: Széttört zene……. Ez a jazznak az a változata, amikor mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti a maga kis hangszerén, és elvileg valahol összhangoznak időnként…… Kicsit indiai közlekedési csomópont jut az eszembe, ahol mindenki más közlekedési eszközzel tülekedik át a lámpanélküli kereszteződésen – időnként kénytelen mindenki megállni, mert nem lehet eldönteni, ki is jön………Tudom, vannak olyan emberek, akik ezt nagyon át tudják élni, mert a rendszer pont a rendszertelenségben van és pont az a csodálatos, hogy mennyire távoli területek képesek egymással összekapcsolódni, hogy aztán szaladjanak is tovább…….. De nekem ez nem az ösztönös zene – ez görcsös zenealkotás. Még akkor is, ha az éppen nagyon élvezi, aki alkotja. A szív nem így dobban, a láb nem erre az ütemre akar lépni. Ez a zene nem a vérünkben, hanem az agyunkban van. De ne csak panaszkodjak. A Dresch Quartet nekem lenyűgöző volt. Ha szeretni fogom a jazzt, csak miattuk és csak ezt a válfaját. Mert elragadott. Mert csodásan beleillet a koncepcióba a cimbalom és ifjabb Csóóri Sándor (az unoka) népies hegedűkísérete. Az egész programért egy nagy BRAVÓ a Fonósoknak!!!!!!!!!!!!!

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián innen és az Üveghegyen is túl ott álltaz Üvegtigris. Mielőtt tovább mennék, tudjátok-e, hogy az Óperencia szavunk honnan jón? Volt egy falu Ausztriában, melynek neve Ober-Enz (Felső Enc) volt. Aki azon túl ment, az az Óperencián is túljutott. Valami olyan átalakulás ez, ami a Fandel szóból fandlit, a Handel szóból handlé-t, a Mackel-ből makulát, a küss die Hand-ból kisztihand-ot kreált - hallás után magyarítva a helyes német alakzatokat. Deugorjunk az Üvegtigrisre (vagyis ne, nehogy eltörjön!!!!). Szóval az Üvegtigris valami nagyon sajátosan magyar. Igaz, van némi köze a látványvilágnak Kusturica filmjeihez, minden összevissza, rendetlen, a takarítást ott oldja meg Lali, ahol a papok táncolnak (vajon hol táncolnak?). Alapjában véve mindhárom Üvegtigris film helyzetgyakorlatok szövevénye. Ebben szenzációs Rudolf Péter, ezt a stílust láthatjuk tőle a Beugró-ban, ezt játszatja el színész kollégáival a Keleti Pu. c. színdarabban is. Nagyon nagyot alkot e téren. És a film szenzációsan hozza a helyzetgyakorlatokban a kispolgárok (vagy a munkavállalók) rétegének mindennapjait. Minden figura élő, biztosan mindegyik figurára tudnánk a környezetünkből egy-egy nevet mondani. Zseniálisak együtt és külön-külön. A nagysikerű filmeket gyakran követik második és harmadik változatok, és valljuk be, az esetek többségében ez nem szerencsés. Az Üvegtigris (az eredeti) nagyot alkotott, abszolút újdonság volt, több szállóigét adott (ízi rájder öcsém; anyámmal élek, macskám van, Babettával járok.......... stb.). Az Üvegtigris 2. ennél KICSIT gyengébb volt, de pusztán csak annyival, hogy már nem volt újdonság. De a két rendőr "szolgálattétele" vagy Kavics temetése (és a polgármester szónoklata) ebben is üdítő színfolt. Az Üvegtigris 3.-ban már nem lehetett volna teljesen erre a vonalra menni, az már annyi újat nem adott volna. Ezért találhatták ki a road-movie betétet. Persze az alakok mit sem változtak. És vannak bizony szállóige-gyanús beszólások: Csoki, új fogad van? Dehogy, az anyámé, csak kölcsönvettem............. Vagy, amikor Csoki odaszól a cabrio-vezetőnek: hé, haver, tetőre már nem tellett? Szóval nem annyira szórakoztató, mint az első film volt, de ha az 100 százalék, akkor a harmadik 92. Pont ott van, ahol az Üvegtigris 2. Attól semmivel nem rosszabb - és én azt is nagyon szerettem.

Cimbaliband adott megint szenzációs és fergeteges koncertet a Vörösmarty téren. Most nem voltak annyira mostohák a körülmények (kb. 10 fok volt). Szenzációs hangulat volt, többen együtt énakaltük a számokat. Eszter karácsonyi dalokkal is kedveskedett nekünk - szerencsére nem a kötelezően játszandó számokat, hanem népdal-feldolgozásokat hallhattunk tőle. Megmelengette a szívemet, hogy ritkán hallott, kedvenc dalaimból válogatott. Egyre jobban imádlak Benneteket. Nagyon eltalálta ez a banda a lelkem húrjait. Megjegyzem, a múltkori óbudoi koncerten valamilyen újságíró lefényképezte, ahogyan mulatunk és megjelent a képünk az Óbudai újságban. Ha találkozom Krisztivel az ünnepek után, meg is kapom........... Jold ajándékba vett egy CD-t, és dedikáltatta a bandatagokkal. Mindezt úgy, hogy nem jöttem rá, annyira mulattam, nem vettem észre, hogy eltűnt mellőlünk. Köszönet neki, de legalább ekkora köszönet Cimbaliéknak, akik műsoron kívül dedikálták azt. Kellemes ünnepeket mindenkinek.

Nem, nem az Ízek, imák és szerelmek. Nem is a Csokoládé. Valami olyasmi, de nem annyira túlfűtötten romantikus, mint az utóbbi, és nem annyira érdektelen, mint az előbbi. Sokkal inkább valódi, mint meseszerű. Ebben a filmben Amy Adams és Meryl Streep ízig-vérig valós nőket alakítanak. És csorog a nyálunk az életük, az ételük után. A film címe: Julie és Júlia. Julia az 50-es években élte alkotói szakaszát, Julie a kilencvenes években. Julia unatkozó külszolgálatos feleségként nem a nayafogást, a pletykálást, a szellemi elzüllést választotta, nem a férjnyúzók táborát szaporította, hanem - több próbálkozás után - megkereste és megtalálta azt a hobbit, amiben aztán kiteljesedhetett. És amiben aztán akkorát sikerült alkotnia, hogy az minden álmát felülmúlta. Megtanult francia módra főzni. Bájával és tehetségével sikerült azt a módot megtalálnia, hogy a tudását az amerikai háziasszonyok számára is érthetően könyvvé formálja. Az úton végig voltak segítői. Bár nagyon erre az "önmegvalósításra" fűzte fel a mindennapjait, mégis a férje tisztelettel és szeretettel maradt mellette. Az út során barátnőkre is lelt, akik segítették tervei megvalósításában. És bár néha összeomlott, mégis volt valami, ami a valós életben, a gondolkodó, alkotó, értelmes életben tartotta, ami nem engedte elmerülni és megfulladni. Julie Quens-i feleség, éppen harminc éves. Közszolga, a ledőlt tornyok ügyeit segíti intézni, ügyfélszolgálaton fárasztja magát és tompítja le nappal az érzékeit. Muszáj ebből kitörnie, ennek módját abban találja meg, hogy megfőzi Julia szakácskönyvének ételeit (524-t) egy év alatt - és erről blogot ír. Ahogyan Júlia könyve sem kizárólag recepteket tartalmaz, az ő blogja is sokkal inkább az ételek elkészítését követő világáról, gondolatairól számol be. Közösség alakul a blog körül, kiadók figyelnek fel rá, elindul egyfajta írói karrier........ Természetesen szerető férjjel a háta mögött. Aki ugyanúgy élvezi - és elnézi - felesége mániáját. Hol vannak ilyen pasik?????? A film végére mindkét nő több lett. Többek lettek, mert megtanultak főzni, mert kiadták írásaikat, ami abszolút túlmutat rajtuk, és mert megtalálták a módját, hogyan éljék túl a világ sivárságát úgy, hogy képesek legyenek ők is és a környezetük is épülni eközben. Természetesen a filmben látunk pár ínycsikalndozó ételet, amikor készültek, vagy amikor készen a tálon gőzölögtek...... De nem szakácsfilm, nem a Szindbád film remek képsorai (rezgő csontvelő a tányéron) jutottak eszembe. Sokkal inkább az a szeretet, mellyel Juliette Binoche simogatja készítéés közben a csokoládét. Csak ez a film nincs annyira romantikusra fényképezve, ennek a filmnek nem túl melegek a színei, az árnyékai, ez a film nem selymes, mint a csokoládé. Ez a film ízes. Kereken ízes. Ropognak a mogyorók, érezni a borsot és a vajkaramellát, miközben nézed. Az önmegvalósítás nem jutott eszembe a film kapcsán, csak amikor elkezdtem gondolkozni a filmről. Olyan aspektusban jött be mégis, hogy mennyire más önmegvalósítás ez, mint Julia Roberts filmjéban, az Ízek, imák, szerlmekben (de sok Julia, Julie, Juliette van ebben a blogban most). Julia Roberts divatból önmegvalósít. Mindent elhagy, mindent felad, hogy újra összerakja önmagát. A filmben nem is igazán ő végzi ezt a munkát, ő "csak" nyitott arra, hogy mások valamilyen irányba lökdössék, míg végül megtalálja a helyét valaki oldalán. Valakit elhagyott, hogy ugyanolyan helyzetbe érkezzen egy bizonyos idő múltán. Ebben semmi fejlődést nem látok, bár valószínűleg boldogabb lett a végén.De az meddig tart........ De ne legyek rosszindulatú. Ezek a csajok viszont nem önmegvalósítottak, hanem pusztán találtak valamilyen tevékenységet, amiben pusztán jól érezték magukat. És alkottak a maguk és a környezetük örömére és fejlődésére. Nekik eszükbe sem jutott aqz, hogy önmegvalósítsanak, ők nem akartakm eljutni semmilyen óriási cél felé, pusztán meg akarták tölteni az életüket fénnyel. És ezen út mentén társaságra, közösségre leltek. Olyat alkottak, ami Julia Roberts filmbeli boldogságánál mindenképpen maradandóbb. És valamilyen módon sokkal értékesebb. Szeretnék én is Julia vagy Julie módjára fózni. Nekem 3 dolgo hiányzik ehhez: főzni tudás, pénz a minőségi alapanyagokra, szerető-támogató-segítő élettárs................ E háromból egyet tudok én magam megváltoztatni.

Tegnap két igen mai élmény ért igen gyors egymásutánban, még az egyiket visszaböfögni sem volt időm, a másik már harsányan az érzelmeimet birizgálta. Véletlen egybeesés lenne? Fura, hogy vannak napok, amikor csak kapkodom az elmém, aztán meg egyfolytában csak a szenny és a mérhetetlen unalom. A Csörgess meg c. színházi előadást az m2 vetítette. Sajnos nem láttam az elejétől - így jár, akinek nincsen műsorújságja. Az egri Gárdonyi Géza Színház remek darabja volt a tavalyi évadban, Máté Gábor rendezésében. A legnyagoybb név (természetesen számomra, pesti embernek) a színészi gárdából Fenyő Iván volt. De a klényeg nem ő volt - bár kimondottan jól játszott, lazán és mégis pontosan hozta a rászabott figurákat -, hanem a darab maga. A darab szituációk sorozata. Olyan szituációké, amik nem fűződtek egybe szorosan, nem volt egyik helyzet a másiknak előfeltétele, nem jött az egyik kommunikációból logikusan a következő. Miközben mindvégig megvolt az az ív, ami mentén mégis összetartoztak, mégis lineárisan haladt a darab. Az egyik a mobiltelefon volt, hiszen minden helyzet azon bonyolódott, vagy akörül. A másik pedig az a lélektelen és sivár mai világ, amiben a mobilnak létjogosultsága van - akár, mint tárgy, akár, mint státusz-szimbólum, akár, mint kommunikációs segédeszköz. Mert az életet könnyebb azon rendezni, mint szemtől szemben. Mert a mobil magányában nem kell felelősséget vállalni, mert a mobil magányában nem kell avval szembesülnünk, a kimondott szuónak mekkora ereje van, mekkora becsapódást idéz elő a másik oldalon egy-egy félmondta vagy megjegyzés. Mobilon vitatkozva a vétel megszűntatésével egyszerűen kiléphetünk a kínos kommunikációból, nem kötelez semmi, nem kényszerít a folytatásra semmi. Joldnak ezért mondom, nem beszéljük meg a már nem létező dolgainkat telefonon. Mert a szeme, a mimikája, a gesztusai, a hangszínváltozásai nincsenek benne a rohadt térerőben. Nem egy mobillal van elintéznivalóm. Nem szabad teret engednem a dühömnek, hát térjek vissza a darabra. Fiatalos, nagyon mai, nagyon pörgős, vicces, de mindenekfelett elgondolkodtató. Sajnálom, hogy élőben nem lehettem részese ennek a valaminek, ennek a maiságnak. Hajrá Eger, még ilyen előadást, párat!

És akkor a Szkafander és pillangó c. film. Megtörtént esetet dolgoz fel. 1995-ben az Elle magazin főszerkesztője agyvérzést kapott és lebénult. Minden. Nem tudott nyelni, beszélni, mozogni. Csak gondolkodni. De azt nagyon. Hol szarkasztikusan, hol kissé cinikusan, hol halálra készülve, hol feladatokkal megrakodva. A bal szeme mozgott mindössze. Az ábécé közvetítésével, pislogással kombinálva, és két csodás nő segítségével megtanult türelmmel kommunikálni a külvilággal. A logopédusa és a könyvét leíró hölgy eszméletlen türelme és kitartása volt az, ami adott egy könyvet, aminek ugyanaz a címe, mint a filmnek. A film elején Jean-Do (Jean-Dominique Bauby) szinte mindig úgy érezte, egy szkafanderben van, valami mély tengerben, bezártan, magatehetetlenül sodródik a kissé zavaros vízben. A film közepe felé felismerte, hogy a belső fantáziáját használva akár pillangókról és nyíló virágokról is gondolkodhat. Emlékeit, fantáziáit és a testével történő napi törtáénéseit, a kezelésről alkotott véleményeit írta (íratta) le a könyvében. Egy olyan világot tárt fel, amiről elképzelésünk sem lehet, amíg az életünk rendben zajlik. Szavak nélkül, a türelem lépcsőfokain előrehaladva, a csodálatos nők közreműködésével alkotott valami olyat, amihez fogható talán csak a Trainspotting c. film lehet - azoknak a filmje, akik visszajöttek a halálból. Bár itt a halállal magával nem találkozunk, de a bezártsággal mindenképpen. És avval, hogyan lehet a leglehetetlenebb helyzetben is az elmét segítségül hívni a túléléshez. Ahogyan tette ezt Faludy a munkatáborban. Persze azért a film azt is bemutatja, hogy vannak pillanatok, amikor a szkafander üvege mögött verdes a pillangó, kiutat keresve. A bezárt szellem a tehetelen hústömegből szeretne kitörni és szárnyalni......... Azt gondolom, Lici mama is hasonlót érezhet. És csodálom, hogy mindig mosolyog és mindig Bennünket hallgat meg. Kiváncsi vagyok az ő pillangójára.........

A terhes társaság c. igen közepes amerikai szórakoztató filmet néztem meg a héten. Olyan film, amit ewgyszer meg lehet nézni. Csak minek.......... Pedig az egyik főszereplő nagy név (Robert Downey Jr.) és bár a másik név számomra nem annyira ismert (Zach Galifianakis), talán mégis az ő személye volt az, ami vitte a filmet. Na, azért nem túl nagy lendülettel. A történet magja (hiszen amerikai kommersz filmről van szó, kell magnak és tanulságnak lennie, ráadásul olyan tanulságnak, ami pofán ver, nehogy gondolkodnod kelljen) annyi, hogy az egyik főhős másik miatt bajba keveredik, mégis vele kell tartania, legyőzve magát, átalakítva a személyiségét, miközben általa alakul a másik fél is. Természetesen egy fillér nélkül, egy árva bankkártya nélkül kell átszelniük Amerikát - mert náluk az a faca gyerek, aki pénz nélkül is megél. Mi, akik ezt napi szinten gyakoroljuk, nem tartjuk ezt olyan nagy kalandnak. De nézhatjük onnan is, ott az érték, a leggfőbb érték, aminek az abszolút elvesztése igen komoly kihívás, az a pénz. Sajnos egyre több területen nálunk is fetisizálják már, ez is az egyik eredménye a határnyitásnak - ahol a falak nem védenek, ömlik a szenny. Az is igaz, a fal korlátol, nagyon mélyen akadályoz, zsigerileg árnyékol. Ez van a Pink Floyd művében is.... Egyik dalrészletben azt énekli,: van valaki odakint? Később ez így szól: van valaki odabent? (Is anybody out there............. is anybodi in there), Rémesen jó és éles karcolata ez a dolgoknak, arra mutat, hogy nem csak egy oldal, egy aspektus, egy sík van, fölül kell emelkedni sokszor, merni kell elengedni a biztos talajt, ki kell törni a falak közül azért, hogy lássuk ki van kint és ki van bent.

De a filmre visszaugorva......... Szóval hapiend, de nem akartunk a székhez szögeződve még a moziban maradni és a látottakon gondolkodni. Nem akartunk a filmről bezélgetni, szóba sem került később. Hiába billeg kissé buzisra vett járással Zach Galifiniakis még mindig a szemem előtt, ha erre a filmre bármi mioatt gondolok, ez nem maradandó, ha nem kerül úton útfélen majd a képem elé a plakát, a kritika filmről, már ez sem fog felbukanni bennem többet. Ez azért nagyjából előre sejthető volt a filmről. Kérdés, akkor mégis miért? Bevallom, hozott az élet egy lehetőséget, vonzó volt a társaság, és van az emberi kapcsolatoknak olyan szintje, amikor pont egy ilyen semmiség a jó......... Remélem, lesz folytatás.

A hétvége a nézetegyeztetések jegyében telt. Pénteken jót beszélgettünk semmiségekről egy kávé mellett ismerősökkel, majd jött a szokásos First Frida – most a második pénteken. Várakozásaimmal ellenétben, igen pazar vita bontakozott ki, érdekesebbnél érdekesebb érvek karcolódtak ki az asztal és a Borostyános korsók körül. Okos emberek sorolták az élettapasztalatuknak megfelelő érveket, próbáltak ugyanazon irányba terelni, de máshonnan közelítve a problémát. Segített, mert a sok véleményből tudtam összegyűrni a magam álláspontját. Igaz, még nem tudom, mi lesz belőle.

Szombaton Jold valóban elköltözött, hozta a gurulós bőröndöt. Igyekeztünk megoldást találni, igyekeztünk beszélgetni, és pár percre még azt is sikerült elhinni, hogy minden maradt a régiben. De aztán csukódott a bejárati ajtó és a kulcsa a kis fa-ládikóba került, árván fityeg a szögön. De azt hiszem, tudom, hogy mit akarok, már ezért sem lehetek szomorú. Új utakra tértem, és ez felvillanyoz………….

Ma délelőtt elmentünk és megnéztük a WAMP karácsonyi kiállítást a Millenáris Parkban. Izgalmas volt. Mert bár karácsonyi vásárként egy lehetett volna a sok közül, amiért mégsem lett azzá, pusztán az eladók személyiségének köszönhető. Bizony, itt valódi művészek árulják kézzel, különböző kézműves technikákkal készült műveiket: gyöngyökből csodák, bőr táskák, különleges ruhák, egyedi (szinte hordhatatlan) cipők, nemez táskák és kabátok, mézek, kézzel készített, különleges ízesítésű csokoládék……………. Nagyon megfogott az az igényesség, ami ezeket a tárgyakat jellemzi. Kicsit lennék budaibb, mind pénztárcában, mind szocializáltságban mérve, kicsit lennék polgáribb és két kézzel habzsolnám ezt a világot……… De ez (is) kimarad az életemből – csak a látvány az, aminek örülhetek. De az lenyűgözött……. Hiányzott viszont a karácsonyi hangulatú, igényes zene………

Ezután megint egy bögre kávé oldotta meg a barátnők nyelvét, hogy aztán egyenesen csatlakozhassak unokaöcséim születésnapjára. Bizony, a fiúk születésnapilag kergetik egymást. Finomakat ettünk, még jobbakat ittunk, beszélgettünk, mulattunk a gyerekekkel, és jó volt azt érezni, tartozom valahová………. A múlt hét után rám fért ez az érzés: nem vagy egyedül.

Apósomról megemlékeztem Eötvös Károly szavaival. Pedig nagyon komoly kapcsolat nem volt köztünk, az nem mindig elég, hogy kedveltem. De ha az ő gyászára ilyen szép ídézetet tudtam találni, akkor nem tehetem meg, hogy most a mi igazi gyászunkra ne írjak semmit. Bár nem pszichodobozzá akarom tenni, mégis talán ez a legjobb helye annak, hogy szóljak, ne kérdezzetek, majd beszélek.............. Vagy nem................

Szóval több napi tipródás után Jold ma reggel az első adag holmijával elment, 8 hónapnyi szinte együttélésre tett pontot. Elejétől fogva tűz és víz voltunk, ez adta meg a harmóniát és az izgalmat, sokszor mondtam, úgy egészítettük ki egymást, mint a fogaskerekek. Én voltam a tűz, ő a víz, de nem kioltottuk, tápláltuk egymást. Mégis ő tervezte vehemensen a jövőt, viszont az alapot, amire építhettünk volna, nem akarta, nem tudta adni. Most is azt gondolom, ő az igazi, az egyetlen számomra, de elfogadom, hogy ő az elköteleződést és a felelősséget nem tudta vállalni - hiszen folyik szét víz-ségében. Én pedig nem tudok légvár alapokra jövőt álmodni. Akkor sem lett volna semmi, ha e téren maradunk, ha a kapcsolatunk nem fejlődik tovább, de ennél mindketten fontosabbnak éreztük, minthogy ilyen lassú kimúlásnak, elhétköznapiasodásnak tegyük ki. És ennél jobban tiszteltem őt - gondolom, ő is engem. Ma éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtunk, de a gyerekek ébredését megvárta, elmondta, ő nem tudta ezt vállalni tovább, aztán segített Martzit a cserepeiből összerakni.

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Ez eredetileg a Quimby zenekar dala. Olyan városiasan lelketlen előadás, monoton, szürke - valóság. De a Csík zenekar csodát művelt vele. Átgondolta, roppanósan magyar népzenévé varázsolta, abszolút az én hangulatomra alkották meg. Néhány napja már dúdolom, ma reggel búcsúzóul le is játszottam, had sírjanak a fiúk egymás vállán. Fura, hogy még most sem keserűség vagy pánik, hanem szeretet és megbékélés uralkodik el rajtam, ha erre a jelenetre gondolok. Ezt a dalt énekelte kicsit továbbgondolva Janicsák Veca is az X-faktorban. Hát ha szerettek egy kicsit, szurkoljunk együtt, hogy ő nyerjen. Emlékül - nekem............

Itt az adventi vásárok ideje. Fabódék minden lehetséges téren, bennük fagyoskodó, toporgó, kezeiket huhogó árusok (vajon ők hol és mit dolgoznak év közben? Lehet, hogy ők a lángos- vagy a hekk-sütők a Balatonnál?). Mindenhol ugyanazok a kötött kesztyűk, sapkák, zoknik, sálak, ugyanazok a bögrék, kulcstartók, hűtő-mágnesek (ugyanúgy sehol nem lehet kapni Márton vagy Boróka, esetleg Rebeka feliratosat), ugyanazok a gyertyák, ugyanazok a töki pomposok, forralt borok. Mintha minden de minden EU szabvány lenne itt is. Tavaly tapasztaltam, nagyon nagy eltérés Bécsben sincsen, talán kicsit mívesebb az ál-kézműves ajándékok hada, talán kicsit látványosabbak a karácsonyfadíszek, talán kicsit harmonikusabb a díszítés, talán kicsit nagyobb az összhang, de a lényeg változatlan. Állítólag az igazi vásárért, a minőségileg más vásárért Berlinig kell utazni. Remélem, egyszer majd lesz módom megtenni. Bár lehet, hogy addigra Budapesten is lesz legalább egy hely, ahol valóban az otthonos ünnepvárás lesz a jellemző, nem a kézműves álca alatt eladni kívánt gagyik töltik be a teret, ahol valóban valamilyen (kulturális) értéket kaphat az odalátogató. Gondolok olyasmikre, hogy az egyik részen karácsonyi verseket olvasnának fel, irodalmi igényességű karácsonyi történeteket elevenítenének meg a színpadon, karácsonyi szimfonikus zenék, népzenék szólnának a másik helyen (élő előadókkal, akár CD-ről), más népek karácsonyvárásáról lehetne beszélgetni harmadik helyszínen a messzi országok / földrészek autentikus képviselőivel. Miközben eredeti karácsonyi játékokat tanulhatnának a gyerekek a népművelőktől, eredeti mézeskalács házikót készíthetnének közösen. A sarokban pedig lehetne fogyasztani halászlét, bejglit, rántott halat, forralt bort, puncsot, pulykát, bárányt, mert hiszen többfajta karácsonyi menüsor is létezik.

Óbudán sem az álom valósult meg, „csak” egy szimpla karácsonyi vásárnak ad helyet a Szentlélek tér. Aprócska korcsolyapályával a tér szélén. De tisztaság vesz körül mindent, lumpen elemektől mentes a vásár. A programok, amiket színpadra álmodtak, igen igényesnek tűnnek. Kipróbáltuk, elmentünk megnézni nagy kedvencünket, a Cimbalibandot. Ismét le a kalappal előttük. Már új a hangzásvilág, már itt-ott hibátlanul tudjuk a dalok szövegét, hát most azon igyekeztünk (két deci forralt bor után), hogy megtaláljuk az ehhez a zenéhez passzoló tánclépéseket. Akkorát mulattunk Mesóval, mint régen nem. Talán a tesóm esküvőjén utoljára. Nagyon élveztem ezeket a perceket. És nem is fáztam, sőt! Ami nem volt elmondható a zenészekről. Vicces látvány volt, ahogyan a bőgős két húrkarmolás között gyorsan lihegett egyet a kezére. Majd a számok között mindenki azonnal a gázégőkhöz tartotta a kezét, hátha használhatóvá melegszik. Mindenesetre nem hallottuk, hogy a hideg a színvonal rovására ment volna. Szóval le a kalappal Cimbaliband áldozata előtt, és itt szeretnék megemlékezni minden hasonló szórakoztatóipari szakmunkás és gagyi-árus előtt, akik a hidegben mulattattak vagy mulattatnak még. A karácsonyi vásár hétköznapiságát számomra ünneppé tette a zenekar, ezt már nem lehet tőlem elvenni. És azt sem, hogy hazafelé rám fagyott az izzadtság, volt cidri és fogakkal táviratküldés egészen a forró vízzel teli kádig. De nagyon megérte, ez már nagyon kellett.

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

Mi egy kapcsolat alapja? Nyilván más, ha munkatársi, ha baráti, ha családi, vagy ha párkapcsolatról van szó. Mégis, létezhet olyan, ami mindegyikben közös kellene, hogy legyen? Az lenne a lényeg, hogy a kommunikáció (vagy kapcsolat) szereplői azonos értékeket valljanak? De ez nem teljesen igaz abban az esetben, ha mondjuk olyan barátod van, aki más politikai vagy felekezeti elveket követ. Mondjuk az egyik szereplő mélyen hisz valamiben a másik pedig mélyen hitetlen gyaur. Van ilyenre példa az életemben, ettől még a kapcsolat működik. Azt kiindulási pontként el kell fogadnunk, hogy azért a közös ismeret nem árt. Bár mindannyian ismerünk koldus és királyfi történeteket is, ahol a kölcsönös tisztelet megvan egymás iránt, és a tisztelet mentén mégiscsak körvonalazódik valamiféle kapcsolat, amire érdemes odafigyelni, amiből akár táplálkozni is lehet.

Vajon lehet-e nevesíteni a kapcsolati alapot? Össze lehet-e egy listát állítani? Vagy ez helyzet és emberfüggő? Szerintem itt lép be a karizma, az X-faktor, ahogyan mostanában divat szólítani ezt a valamit. Szerintem az alap maga az nem egy tudatos dolog. Jold szerint egy kapcsolatnak ez az első célja, a közös alap. Szerintem nem, az vagy adott, vagy nem. Vagy van valami összecsengés, valami, ami miatt érdemes vele tovább foglalkozni, vagy nincsen. Szerintem régen rossz, ha az alapot építeni kell, mert akkor az nem egyértelmű, nem ösztönös, ami egyszer tudatosan építtetett föl, az aztán tudatosan le is rombolható. Persze erre fölmerülhet az a kérdés, miért is akarná tudatosan lerombolni bárki, mire az én válaszom csak ennyi: miért ne? Szerintem inkább az alap (optimális esetben) az ősi ösztönből táplálkozik, talán a gének szerepe is fontos lehet. A szocializáció, a csoportdinamika………. Ez nem egy tudatos valami, amit el akarunk érni, ez olyan valami, ami vagy van eleve, vagy nincs. Ha valahogy létrehozzuk, akkor beszélünk arról, hogy közös platformot alkottunk, ilyen helyzetet el tudok képzelni, mondjuk egy munkatársi kapcsolatban, ahol ugye mindenkinek érdeke, hogy döccenőmentesen működjön, de legtöbbször azonnal fel is bomlik, amint érdek nem fűződik hozzá, nem kell már dolgozni rajta. Ugyanez a helyzet viszont számomra elképzelhetetlen egy baráti vagy társas kapcsolatban. Bár elismerem, a dolgok vegytiszta önmagukban sosem fordulnak elő.

Szóval még nem teljesen világos, mi is az az alap, gyanítom, hogy egységes, mindenki számára elfogadható definíció itt sem létezik. De tételezzük föl, hogy megvan az alap, lehet rá építkezni. Abban gondolom, egyetérthetünk, hogy az építkezés a kapcsolatban az a közös jövő, ami közös céllal, célokkal érhető el. És akkor itt van egy következő kérdés. Melyik cél szolgálja a kapcsolat fejlődését, megmaradását? Mondjuk egy közös autó vásárlása (ez ugye leginkább párkapcsolati cél lehet)? Vagy a másik szereplő gondolatainak megismerése? Érzelmeinek átélése? Sorsában való osztozás? Közös programok, élmények? Munkahelyi kapcsolatok esetén közös főnök szidás? Közös teljesítmény? Ez utóbbi talán közös alkotásként is felfogható, és talán itt van a blöki elhantolva. Ez lehetne a közös cél, a közös alkotás, teremtés. Mert mondjuk a párkapcsolatban a közös autó eladható, az érte kapott összeg felezhető, tehát ez nem valódi kapocs a jövő felé. A teremtés már mélyebb kategória, az nem osztható ketté, nem felezhető, mint az ágy, asztal, tévé………. Látszólag a baráti kapcsolatok is a sörözés miatt fejlődnek, de ha mögé nézünk, azt mégsem a torkokon lefolyó gyöngyöző buborékok halmaza tartja össze, hanem a sörözés folytán megismert és megvitatott gondolatok, világnézet, életérzés. Ha ez nem így működne, akkor a múlt ködébe veszett Laci nem válaszolna a megkeresésemre, és akkor Andreával sem kezdenénk már egymással semmit soha többé. Nem vitatom, a közös célhoz azért a közös jelenre nagyon szükség van, de biztos többen tudtok arra is példát hozni, amikor valakivel csak ezer évben egyszer találkozva tudjátok ott folytatni, ahol abbahagytátok. És bizony szegényebb lenne a világ, ha nem ismernétek egymást.

És akkor megint éljünk egy feltételezéssel. Bár nem tudjuk még, mi a közös cél megfelelő definíciója, de tételezzük föl, hogy megvan a közös cél is. Ekkor jön a felelősség kérdése. Legégetőbb az, hogy vállaljuk-e a felelősséget. Azt gondolom, a jól működő kapcsolatokban ez nem igazán kérdés. De mégis, mielőtt azt vágja rá bárki ész nélkül, hogy igen, járjuk egy kissé körbe, hogy milyen felelősség létezik. Én úgy gondolom, ha van közös cél, akkor a felelősség is közös. Hiszen a közös cél egy kapocs, ebben az előbb már megállapodtunk. És a kapocsért nem egyvalaki a felelős, ahogyan a híd sem Pestet köti össze mondjuk Pesttel. Az már megint egyéni megítélés kérdése (helyzet és/vagy személyfüggő), ki mennyire felelős, milyen mértékben. Szerintem ez onnan fogható meg, mennyi energiát, munkát, ötletet tett bele a közösségbe. Jold szerint ez azért nem jó, mert itt kezdődik egymás hibáztatása. Én azt gondolom, ha jó az alap, amin közösen állunk, akkor a közös cél nem a széthúzás, hanem a kapocs kell legyen, ezért értelmetlen a hibáztatás intézménye. És a hibáztatás alapja az, hogy megítéljük a másikat, HIBÁSnak érezzük. Kérdés, ki ítélkezhet hibásságról, jóról vagy rosszról………. Szabó András lelkész szerint ugyanarról beszélünk, csak egyikünk a hatalom (férfias verzió), másikunk a szeretet (liberalizmus, nőiesebb verzió) felől közelíti ezt a kérdést. Laci lelkész szerint egyszerűen nem létezik nem közös felelősség, hiszen ennek csak akkor lehetne értelme, ha az egyén senkire és semmire hatással nem lenne, ehhez autonóm remeteként kellene léteznünk a világban. Valami hasonlót jelentetett meg a képernyőn a Pillangóhatás c. film is, bár az inkább a cselekvések, a cselekmény hatásait vizsgálta, igaz, ezzel összefüggésben kitért az emberi személyiségek hatására is. Laci szerint Isten eleve nem magánzónak teremtette az embert, hanem közösségi lénynek. Tehát szerint az egyén nem „an Sich” (önmagában), hanem csak egy közösség tagjaként értelmezhető. Másokhoz viszonyítva van csak helye és értelme a létezésének – ezt a gondolatot már én szőttem bele mintegy lezárásként. És akkor most lehet vitatkozni vagy egyetérteni.

Ez a hétvége a társas kapcsolatok kialakulásának és ápolásának kedvezett. Amit hiányoltam belőle, az pont a társammal való megbeszélés, a gondolatok átmosása magamon, átgondolása az ő szavai után, az ő reakciója alapján. Annyira túlzsúfoltuk, hogy erre már nem maradt idő. Egyrészt örülni kell a kivételes lehetőségnek, hogy sok jó programban lehetett részünk, de ugyanakkor iszonyú űr tátong a lelkemben. Ismerem a kék noteszem titkait, tudom, hogy az elkövetkező pár nap sem lesz alkalmas arra a kétirányú emésztésre, amire szükségem lenne. Az egy dolog, hogy én ide leírom, mit is gondolok, de azt is tudom, nem kapok vissza gondolatokat, és a leírt szó nem ér ugyanannyit, mint egy szóbeli, metakommunikációval kísért vita. És ha arra gondolok, mennyi dolgot kellene amúgy is tisztázni végre egymás között, hát rémüldözöm csak………… De ne panaszkodjak, szegény ember vízzel főz.

Pénteken filmeket néztünk. Először a 4 hónap, 3 hét, 2 nap c. 2007-es román filmet. Cristian Mungiu alkotása 1987-ben játszódik, egy elzárt diktatórikus társadalomban tiltott abortusz története. A film annyira jó, hogy soha többé nem akarom látni. Olyan, mint a Zongorista. Annyira igaz, hogy karcol, vág, mar. Annyira keserű, hogy még sírni sem enged, de mérhetetlenül zavarba hoz. Ugyanazt éreztem, mint a Zongoristánál, hogy sokszor egyszerűségében annyira kegyetlen, hogy kizártnak tartom, hogy ne pontosan így történt volna meg. Fáj, ahogyan a lányok anyai érzések helyett gépek maradnak, fáj, ahogy a férfi a hatalmat jelképezve kihasználja a lányokat és fáj, hogy nincs mit tenni. Ha valahol, akkor ebben a történetben kristálytisztán látszik, hogy az ember a sorsát nem tudja irányítani, és nem kerülheti el. A film annyira kínos, és annyira reménytelen, hogy a végén a lányok egymással beszélgetnek, egyikük kimondja, erről soha nem szabad beszélni. És innentől a film már csak hallgatás. Kínos csend. És mi sem beszélgettünk, hanem előkaptam erre a magyar filmipar válaszát: Csapd le csacsi. Tímár Péter filmje 1989-ben játszódik (a film ’90-ben készült), egy házaspár vitáján keresztül mutatja be az éppen alakuló rendszerváltás Magyarországát a családok szemszögéből. Poénosra véve a figurákat, mégis a poénokon keresztül odamondogatva. Ahogyan már Tímártól megszokhattuk, a karakter elnagyolt, mégis tudjuk, kiről, milyen embertípusról szól. Köztünk élnek / éltek, akár a szomszédunk is lehetne. Ez a film feledtette a román film súlyát, kellőképpen el is álmosodtunk a végére, de a román film lenyomata megmaradt a lelkünkön. Leginkább az, hogy nem beszéltünk róla, mert az volt a könnyebb.

Szombaton a Szent Imre Gimnáziumban volt bérleti hangversenyünk, a Laudate, az Exultate és a Jubilate énekelt. Ezek a kórusok a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara, vegyes kara (csak fiúk) és leánykara. Mindig színvonalas előadásokkal örvendeztetnek meg bennünket A leánykar sok népdalfeldolgozást énekelt. Mindegyik a madárról szólt és mindegyik búskomor volt. Fura volt a 10-14 éves lányokat látni, ahogyan búslakodnak……….. A fiúk misét énekeltek, majd Rachmanyinov egy dalát. Orosz tudásommal bizony nagyon kellett kapaszkodni, hogy legalább sejtsem, miről énekelnek. Nem tudom, ki és milyen forrásból tanította meg a dalok szövegét, de hogy inkább volt halandzsa, mint orosz, az biztos. Viszont ez a zenei értéket nem vonja kérdőre, nagyszerű volt a kórus felállása is: a karnagy is beépült a kórusba, tulajdonképpen ő szelte ketté a nagyok és a kicsik csoportját. A leánykar szintén jól szerepelt, igaz, egyes vélemények szerint a k9ncert végén felhangzó, dobbal kísért afrikai ének lehetett volna élettel telibb, kirobbanó alkotás. Az örömnek kellett volna áradnia a hang szárnyain. Összességében jó volt az előadás, még akkor is, ha beleszámítjuk, hogy a gitár kicsit más hangfekvésben szólalt meg, a dobokat kísérő csörgő néha kiesett a ritmusból, az egyik szólóénekes csak a magas hangoknál engedte ki a hangját, a mélyebbeknél visszafogta magát………..

Ezután a Pestújhelyi Evangélikus Közösség fiatal lelkésze által szervezett vacsorára voltunk hivatalosak. 4 pár vett részt a mártogatós-piritósos vacsorán. Az első közös élmény, az első közös vendégség minden bája és gyermekbetegsége előjött. A csapat nagy része már jó ideje ismeri egymást, mi lennénk az új szó, az új jövevény, akitől a csapat némi frissítést remél, mi pedig igyekeznénk mélyíteni ismereteinket. Nem mindenkinek tudom a teljes nevét, ezért előre elnézést kérek, ha hibázom. Hát akkor, velünk együtt ülték körbe az asztalt: Szabó András a lelkész, aki szervezte és levezényelte az estét. Felesége Zsuzsa, aki a hátteret biztosította számunkra. Máté katolikus kántor Pesterzsébeten, így különösen nagy élmény volt a dolgokat olyan szemmel nézni, mit lát valaki a protestáns világból katolikus szemmel. Kapy Judit - Máté társa – az evangélikus közösség kórusát szervezi. Kendeh K. Péter, a Luther Kiadó igazgatója, és felesége Johanna. Igazából mély dolgokat Pétertől kaptunk, Máté is hozzá intézte kérdéseit, mi is az ő Biblia magyarázataira reflektáltunk. Nekem minden új volt ebben a témában, ezért a hittel, Bibliával kapcsolatos dolgokkal nem tudtam vitába szállni, az én szerepem inkább az volt, hogy rámutassak olyan túlzásokra, vagy apró figyelmetlenségekre, ellentmondásokra, amiket külső szemlélőként, azáltal, hogy nem kapott el a vita heve, észrevettem. Tulajdonképpen könnyen kotyogtam közbe, mert annak tétje nem volt. A nagy dolgokba ismereteim hiánya okán nem volt beleszólásom, de élvezet volt nézni a vita alakulását. Tetszett, hogy András ritkán szólt bele, de végig aktív követője volt, és amikor hangját hallatta, annak veleje volt és figyelni kellett arra, amit mondott. Hazafelé 10 percünk volt arra, hogy Jolddal eszmét cseréljünk – ez igazából nagyon kevés idő volt arra, amit szombat este átéltünk. Éppen csak a benyomásainkat tudtuk egyeztetni és már otthon is voltunk. Megint maradt bennem hiányérzet. Aztán érdekes volt vasárnap az istentiszteleten Andrástól azokat a gondolatokat is hallani a prédikáció során, melynek megszületésénél mi magunk is ott voltunk. Egyenesen hátborzongató élmény volt, melynek a lelkész úr legalább annyira örült, mint mi magunk. Bár azt gondolom, az asztalnál ülők közül a beszélgetős este nem mindenkinek nyújtotta ugyanazt az élményt, mint nekem vagy Joldnak, azért remélem, valamilyen formában tovább tud működni a kezdeményezés. Szerintem nagyon nagy szükségünk van ilyen gondolat-szigetekre. Igaz, eszembe jut, hogy nekik, a nagy tudásúaknak, a beavatottaknak vajon mi hasznuk származik a mi csetlő-botló tudatlanságunkból, ártatlan és gyermeki naivitásunkból. Igaz, lehet, ez a válasz benne volt a prédikációban.

Vasárnap este Dédimama 92. születésnapjára gyűlt össze az ünneplő tömeg: gyerekek, vejek és menyek, unokák, dédunokák – összesen 24-en voltunk a csoportképen. Ketten maradtak igazoltan távol mindössze. Dédi izgatott figyelme, a kíváncsisága (és később a fáradtsága, amivel végig dacolt, nehogy lemaradjon valamiről) nagyon megkapó volt. A család kicsi gyerekei (fél évestől 5 évesig terjed a skála) elvarázsoltak mindenkit. Nagyon élveztem, amikor a féléves kommunikálni kezdett az egyévessel, és szívemet melengette, amikor a két és fél éves felszólítás nélkül átadta a játékát az egyévesnek, és amikor elment mellette, megsimogatta a buksiját……… Megint hozták a felnőttek a formájukat, időnként adomázgattak, időnként viccelődtek, élcelődtek a család valamelyik tagján. A nagymama pedig csöndben, csillogó szemekkel ült a középpontban…………. És hazafelé megint nem volt módunk beszélgetni. Eltelt úgy a hétvége, hogy nem tudok semmit, csak azt, amit én láttam, hallottam és gondolok. És közben ezernyi kérdés is áll sorban. Reménytelenül?

Van egy ötlet, ami bejött. Bejött a kitalálóknak, bizonyos szempontból bejött a látássérülteknek, és bejött nekem, mint szemlélőnek. A Népligetben van a Láthatatlan kiállítás. Kicsit szervezetlenül indult, a koordinátorok nem mindig voltak a helyzet magaslatán, de a fogadó részben egy fiatal, a Pázmány Péter Egyetemen tanuló egyetemista beszélgetett velünk a látássérültek mindennapjairól. Hogyan kell(ene) Braille-t használni, hogyan szól a neten a hangos program, miért nincsen a BKV megállókban látássérültek számára is elérhető módon az információ, és hogy miért is fölösleges Budapest valamelyik aluljárójában a látássérültek számára készített Braille –térkép. Ők ugyanis bottal – a földön – tájékozódnak, nem tapogatják végig tenyerükkel az aluljáró mocskos falát, vajon hol a térkép……….. Megtudtuk azt is, hogy a Braille-írás alapja az angol ábécé, ez minden országban azonos, tehát mondjuk a spanyol és a magyar B betűt ugyanúgy írják – olvassák, de azokat a betűket, amik különböznek az angoltól, azt minden ország maga szabja meg, így fordulhat elő, hogy pl. a mi hosszú Ő betűnk spanyolban a „nyunyez” elnevezésű, hintás n betűnek felel meg. Szerettem, ahogyan természetes módon kommunikált velünk, nem drámázott, elmesélte a napi dolgokat, megosztotta az életét, és az sem zavarta, hogy csodabogárként tekintettünk rá, tátott szájjal bámultuk (mondhatnátok erre, persze, hogy nem zavarta, hiszen nem látta). Kipróbálhattuk, milyen úgy dominózni, hogy a „köveket” nem látod, csak tapintod. Próbáljátok ki, rettenetesen lelassul a játék, viszont nekem így nem annyira unalmas J Sok egyéb ügyességi játék (sakk, kártya, ördöglakat, stb.) is volt még az asztalon.

Ezután bemehettünk a kiállításra, kis csoportok indultak negyedóránként. A mi csoportunk kilenc főből állt. Tulajdonképpen homogén egységgé kellett volna válnunk, hogy segíteni tudjuk egymást az azt követő másfél órában, hát ez nem sikerült. Csoportdinamikailag érdekes lehet a helyzetet elemezni. Majd később elmondom, mit gondolok erről, most vissza a tapasztalásokra. Amint elindultunk a sötétben, máris tapogatóztunk a fal mentén. Tárgyakat kellett megkeresni, tapogatással, karral, lábbal………. Volt, hogy majdnem átbuktam valamin, máskor a fal jött velem szemben. A kiállítás során tematikusan modelleztek egy-egy helyzetet, egy hétköznapi környezetet. Az első rész egy falusi gazdaság volt, tehénnel, méhkassal, kutyaóllal, létrával…….. Ezután bementünk az erdőbe, ahol egy tuskó állt az út mellet, benne egy fejsze. Aztán beléptünk a vadászházba, ahol szarvasagancsot, mosdótálat, kályhát, hordót, fogast kellett kitapogatni. Innen kimentünk az utcára, itt egy Polski Fiatot, motort, utcai kukát, buszmegállót lelhettünk, majd jött a piac, ahol csillagtökbe, krumpliba, hagymába, kókuszba, stb. botolhattunk – volt, hogy szó szerint. Jártunk múzeumba, ahol szobrokat tapogatva kellett kitalálni, mit ábrázolnak. Megnéztünk egy építkezést (belerúgtunk a talicskába), majd jött egy kis lakás – konyhával, nappalival. Ezután a bárban ültetett le a tulaj (mert leülni sem tudunk, hiszen a HOVÁ, mint fogalom, nem létezik, míg valaki nem irányít), majd fizetnünk lehetett az italért – fémpénzzel……… Gondoljátok végig, egy-két fémpénz kivételével vajon tapintásra megállapítjátok-e, melyik pénz mennyit ér? És aztán ott a másik kérdés, honnan tudja, hogy amit én kértem, az a pultjában hol van, meddig kell esetleg kitöltenie, hol a kezem, amibe átveszem tőle………. És akár hiszitek, akár nem, flottul működött……. Sajnos itt nem volt módunk beszélgetni, mert a csoportok egymásra futottak, mi vártuk, hogy az előző csoport elmenjen, de már ott lihegett a következő a sarkunkban. Viszont a látássérült vezetőnkkel sokat beszélgettünk. Mint kiderült, főállásban pszichológus. Bármelyik látássérült, akivel a kiállításon találkoztunk, roppant kommunikatív és készséges volt, mindenki a „hülíye” látogató még hülyébb kérdéseire válaszolgatott – fáradhatatlanul és mosolyogva. Pedig gondolom, hogy naponta ugyanazokat a dolgokat kérdezik meg, maximum csak más hangot hall………..

És a csoportról pár szót. Mi négyen mentünk, a maradék öt ember 3+2 felállásban jött, de ismerték egymást. Mi érdeklődtünk, sokat kérdeztünk, ez őket hallhatóan zavarta. Már az elején kialakult a klikkesedés, ők hanggal és mozgással segítették egymást, mi pedig megoldottuk ugyanezt a feladatot – magunkban. Nem titok, nem régóta élek a társas kapcsolatban, ezért kifejezetten érdekes volt számomra, hogyan is bízunk egymásban. Lesz-e odafigyelés a másikra, jön-e automatikusan a segítség. Miközben persze az is kérdés volt, hogyan fogom elviselni a sötétet, hogyan reagálnak a helyzetre a gyerekek. Elvárásaim nem voltak, de tudtam, hogy bármit is hoz, ez egy érdekes helyzet lesz. Örömmel, jelentem, sikeresen vizsgáztunk. Igaz, koncentráltunk is rendesen, a helyzetre, és egymásra is. Sokat nevettünk azon, hogy ilyen mondatokkal segítettük a másikat: erre gyere…….. Vagy azt ellenőriztük, a másikunk megélte-e azt a helyzetet, amit mi: láttad? – tettük fel a kérdést automatikusan. Például ilyen kommunikáció sem hallatszott a másik öt ember irányából……. Igazából ajánlom nagyon párterápiának is ezt a kiállítást. Megmutatkozik feketén-fehéren (bár inkább csak feketén), mennyire számíthattok egymásra, mennyire figyeltek egymásra, mennyire vagytok együtt. Nekem jól esett, mert ha máshonnan nem éreztem volna, most abszolút bizonyosságot nyerhettem arról, hogy négyen létrehoztuk az elmúlt időszakban a csodát. És ma pont ez az az érzés, amit saját eszembe kell juttassak, mert bizony az édenkertben is vannak döccenők. Még jó, hogy vannak ilyen pozitív pillanatok, különben a bizalmatlanság befagyasztana mindent.

És akkor zárásként unokahúgom, Vénusz nagy mondása. Ő három éves, szülei nyaggatták egyre valamivel, mire a kislány megunta és rávágta: Látom, nem vagyok süket!

Már megint tele volt a hétvégém, és természetesen az élmények megtaláltak ezúttal is. Hogy hogyan kerül a képbe a Kis herceg és az ő rózsája? Remélem, mire a futtatásom végére érek, az is világos lesz. Ha esetleg mégsem, legfeljebb majd írtok, reagáltok a soraimra.

Pénteken a szokásos első pénteki sörözés volt (jó, egy kissé megkésve). Jókat beszélgettünk, olyan emberek véleményét, történeteit hallgattuk meg, akikkel ritkán találkozunk, olyan embereknek meséltünk magunkról, akik nagyjából ott tartanak, ahol mi, mégis a világ egy más szeletét élik. Ehhez a Borostyán gyöngyözése jár, oldja a feszültséget, a szesztestvéri státusz sok helyzetben segíthet átlendülni, ellazulni, kötetlenné válni. Nem arról beszélek természetesen, amikor mérték a vödör és a tartózkodás az asztal alatt. Arról beszélek, amikor ugyanaz az íz a szánkban, hasonló mámor a fejben és nagyjából ugyanazt gondoljuk egy sztori hallatán…….. Jó egy csapatnak a tagjaként létezni, jó tartozni valahová. Még akkor is, ha ez a csapat olyan, mint a futóhomok, folyton változik. Hol kevesebben vagyunk, hol többen, van, akit csak évente egyszer látunk, vannak törzstagok………… Viszont avval, hogy valahová tartozunk, valami fontos, valamilyen időpont számít, valamihez igazodunk, avval felelősek lettünk azért a csapatért, melyhez tartozunk.

Szombaton az Operába mentem, hogy megnézzem, hogyan is történt Rigoletto lányának elrablása…… Verdi története közismert Gildáról, Rigoletto-ról, Sparafucile-ről. Az asszony ingatag, kezditek énekelni többen a híres áriát. A darab hozta a romantikus operákra sablonosan jellemző díszleteket, zenét, hangszerelést. Ez még talán patikamérlegen mérve is nagyon rendben van, de ha csak ennyit tudott volna nyújtani, az igazán nem villanyozott volna fel. Amitől nagyon különleges lett a darab, az a Gildát alakító Miklósa Erika volt. Valahol én azt gondoltam, pusztán sznobság valamilyen operaénekesért rajongani, és csak azért operába menni, mert VALAKI ott énekel éppen. És sznobság azt hallani a nagy énekesektől, hogy már 5 évre előre telve van a naptárjuk fellépésekkel és helyszínekkel a világban. Most rá kellett döbbennem, hogy ez nem sznobság. Nem mondom, hogy semmi menedzselés, semmi marketing nincs benne, de ez nem sznob érzület volt, Miklósa Erika játéka, hangja, alakja, maga a megtestesült gyönyör. Futott a hangokon, repült, a hanggyöngyök gurguláztak a szájában, és minden kristálytiszta volt, minden csillogóan éles és fényesen tökéletes volt. Csukott szemmel léptem át egy más világba arra a pár percre, míg Gilda áriája tart az első felvonásban. De hogy ne maradjunk el a felelősség kérdésének boncolásától, nézzük meg, hol van ez jelen a darabban. A drámát tulajdonképpen felelőtlenségek sora idézte elő. Rigoletto felelős apaként gondoskodik lánya bizonyos szükségleteiről: van hol laknia, van, aki vigyáz rá, van mit ennie, stb. Rigoletto viszont felelőtlenül korlátozta lányát egyéb szükségletei kielégítésében. Túlzottan elzárta a világtól őt. Hogy azért-e, mert féltette, vagy azért, mert valóban ismerte a világ kegyetlen voltát, ez a felelősség szempontjából mindegy. Nem megélni tanította meg a leányt, kikerülni a veszélyes csapdákat, hanem bújtatta, eltakarta. Felelőssége itt hibázott. Gilda ha felelősségteljes lett volna, beszámol apjának a látogatóról, bimbózó érzelmeiről. Ha vállalta volna a felelősséget arra vonatkozólag, hogy szeretni kíván, átélni valamit, amit eddig számára nem volt megengedett, biztos megtalálható lett volna a módja annak, hogy mindenki jól járjon. A herceg, ha felelősségteljesen gondolkozott volna, nem ölelte volna Gildát, hogy aztán továbbröppenjen más virágra, miközben asszonya várja otthon….. A férfiak, ha felelősségteljesen éltek volna, nem akarják Rigolettot megcsúfolni, hiszen felelősséggel senki nem kényszeríthető valamilyen helyzetbe akaratán kívül. Kérdés, ha ezekből a felelőtlenségekből akár csak egy elmarad, elkerülhető lett volna-e Gilda – és rajta keresztül Rigoletto – tragédiája. Másik kérdés lehet az, hogy vajon a történet szereplői utólag rádöbbentek-e a felelősségükön, és volt-e akkora a döbbenet, hogy a sorsukra hatással legyen……. Másik kérdés az, kinek a felelőssége mindez? Létezik kollektív felelősség? Kizárólag csak egyének felelőssége létezik, és azok összeadása hozza létre a közös felelősséget? Ki miért felel igazából? Ki határozza meg a felelősség mértékét? Ki mondja meg, meddig vagyok felelős a gyerekeimért térben és időben? Ez tőlem függ? Vagy valamilyen etika, szocializáció, csoportdinamika, elvárás, stb. determinálja? Létezhet esetleg, hogy más-más helyzet más-más felelősségi szintet kíván? Vagyis létezhet, hogy a gyerekvállalás, gyereknevelés mondjuk közös felelősség, de egy adott gyereknevelési szituáció már az egyén felelőssége? És mikor súlyosabb a felelősség, ha egyedül kell a terhet viselni, vagy ha meg kell osztani, és folyton monitorozni kell a másikat, hol tart, hogy ahhoz képest módosítsam szükség esetén a saját vállalásomat? Megszűnik-e a felelősség avval, hogy valaki bármilyen okból kilép egy szituációból? Lerakható-e a felelősség, mint egy jó télikabát?

Természetesen nem kerülhető ki Antoine de Saint-Exupery:

„A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire búrát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

Van számomra egy újabb hely Budapesten, amiért megéri itt lakni (vagy Ürömön mondjuk). Ez pedig a Tabán mozi. A hely megmaradt a gyerekkorom mozijainak stílusában, talán egy kis dizájnt kapott az újabb kortól, de az sem számít igazán. Igazi, békebeli mozi. Elnyűtten otthonos, avittasan kopottas. És nagyon jóízű. Gondolkodtató a levegője. Talán a hely szelleme okán, tematikus esteket tartanak, sok jó film valamilyen szerevező gondolat okán egy-egy sorozatba kötve, okos emberek, gondolkodók utána előadnak, beszélgetnek. A sós rágcsa és a bor hiányzik a házibuli hangulathoz, de egyébként minden adott ahhoz, hogy otthon legyen a néző.

Ebben a környezetben néztük meg tegnap este Francis Ford Coppola Tetro című, 2009-ben készült filmjét, mely önéletrajzi elemeket is tartalmaz. A film egy család fiú-ágát mutatja be, a testvérek, apák-fiúk közötti rivalizálást, a harcot, úgy, hogy mindvégig ébren tudja tartani a figyelmet. A film zenéje lenyűgöző, a többnyire fekete-fehér képkockákat akkor váltja színesre a rendező, amikor a múlt történéseit mutatja be. Jold szerint a fekete-fehérség egyik oka a film címe lehet (Tetro majdnem RETRO), de abban egyetértettünk, hogy az egyik főszereplő a múltban él, nem tudja megélni a jelent, annyira tagadja a múltat. Minden erejével a titok elfedésén van. De ugye a pisztoly, ha előkerül, az el is sül (bár ebben a filmben éppen nem), így ha egy darabban titokról hallunk, előbb-utóbb csak kiderül a nagy sötétség – ez itt is így történt. Hogy végül az megoldást hoz-e bárkinek, az a filmből nem derül ki, a megkönnyebbülést követően a film zárul. Mindenesetre jól mutatta be az apai szerepeket, ki hogyan vállalja vagy éppen nem vállalja föl azt, ami feladata lenne. Ki mit tud kezdeni az esélyeivel, a lehetőségeivel. Nagyon elgondolkoztató film volt. Miközben néztem, egyre erősödött bennem, hogy hasonlót már láttam valahol. A 2003-as Velencei filmfesztivál nyertes filmje, az orosz Visszatérés c. film (Vozvrosenyije) ugyanerről szólt. Arról, hogyan adja át a mintát a családfő – legyen az apa, báty……….. Ki hogyan leli meg helyét az új helyzetben, hogyan lép előre a családi ranglétrán, ebben a (többnyire) kihalásos rendszerben.

Visszatérve Coppola filmjére, pontosabban az azt követő előadásra, roppantul élveztem, ahogy TT rámutatott a szimbólumokra. Hogy a fény a Nap analógiája, ami a horoszkópban (is) a férfi szimbóluma. Rámutatott, hogy a konyhában egy fotel volt, hogy a lépcsőnél a bejárat fekete-fehér, ami azt jelzi, nem az, aminek látszik……….. Elmondta, hogy a fiú, amikor elkezdett dohányozni, annak a jelentése az, hogy ő nem teljesen (teljes hittel) vesz részt abban a szituációban (a fiú akkor a bátyja írását gépeli éppen és formálja kicsit át saját képére). Lenyűgözött ez a sok apróság, amit néztem ugyan, csak nem láttam. És megkérdeztük, vajon a rendező tudatosan használta ezeket? Ennyire jártas lenne a horoszkópban? Nem, tudattalanul élt ezekkel a jelzésekkel, és mi tudatlanul vesszük ezeket a jeleket. Ettől még erősebb a film üzenete, mert érezzük, még ha nem is tudjuk, miről van szó. Ezek bizony nagyon lenyűgöztek, elvarázsolódtam. De aztán magamhoz tértem, mert hirtelen az ország első számú sablonképzőjében éreztem magamat, amikor a szimbólumokról általában kezdett el beszélni. Értem én, hogy ő tudja, én meg racionalizálok, de tiltakozom az ellen, hogy ennyire sablonos lenne minden. Biztosan vannak analógiák, valami mentén bármi és minden összekapcsolható, de a piros rózsa nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Számomra másik hiányossága az volt az előadásnak, hogy végig férfi mintáról szólt, mindaddig, míg egy néző konkrétan rá nem kérdezett, hogy a lányokkal mi is van akkor……….. Jold megvédte szeretett mesterét, szerinte ez csak a film témája miatt van így. Ellenőrzöm majd legközelebb, neki volt-e igaza. Amit még hiányoltam, és ami kicsit elrettent a horoszkóptól, az az, hogy amikor valaki egzakt választ kért arra, úgymond egy cselekvési tervet, hogyan kerülje el a mintát, amit nem akar követni, erre nem kapott korrekt választ. Satírozás volt, elkenés………. Jold korábban már elmondta, ez azért van, mert mindenkinek magának kell az utat megtalálnia és végigjárnia – ez a mondat már úgy megy, mint egy mantra. Háááát nem tudom, ha nekem segítség kell és ezt a választ kapom, arra én bizony rávágom az ajtót…………………. Zavart még az, hogy a közönség soraiban jó néhányan ültek TT tanítványai közül. Magyarázatra szorul az előző mondat, mert nem a tanítványok zavartak, hanem az a cinkos összenevetés, az, hogy jó páran sokszor elvesztettük a vita során a fonalat, mert az előadó nem fejtett ki dolgokat, hanem a bennfentesek mosolyával összekacsintottak. Igaz, ez az állapot nem volt állandó, de egy-egy nekifutás azért csak becsúszott.

Szóval a hely és a film remek volt, az előadásból a kicsit kevesebb sokkal több lett volna. Nekem elég lett volna a szimbólumok kifejtése, aztán viszlát…………… Nem az előadás és az előadó személye miatt fogom fenntartani az érdeklődést a horoszkóp iránt, az biztos. De akkor sem adom föl, hála Joldnak, fogok még e témáról írni.

Mérő László előadásán jártam a Corvinus új épületében. Az előadó publicista, matematikus, pszichológus, az ELTE Gazdaságpszichológiai szakcsoportjának egyetemi tanára. A helyszín lenyűgöző, modern. Kicsit elgondolkodtam azon, tini koromban miért nem vágytam olyan mélyen ebbe a diák-valóságba (na jó, nem pont ebbe a frissen alkotott épületbe, hanem magába a diák létbe), hogy jobban kapartam volna érte. És most a lányom miért nem vágyik ide? Lehet, hogy hasonlítunk?

De a téma nem ez. A téma a játékelmélet, Mérő úr azon belül is most azt boncolgatta, a kompetitív, vagy a kooperatív együttműködés a nyerő hozzáállás. Bevezetőjében megemlítette az üzleti terv fogalmát, ami valami, ami mentén ELVILEG haladni lehet. Beszélt a „best practice” fogalmáról, majd kiemelte a különbségeket az amerikai és a magyar gondolkodásmódban, hozzáállásban. Kitért arra is, mennyivel másabbak a keleti kultúrák hasonló folyamatai. Míg Amerikában mindenki tisztában van, hogy valahol valaki van nála jobb, addig Magyarországon megmagyarázzuk miért nem vagyunk valamiben a legjobbak. Általában külső mentségeket hozunk fel, védekezünk. Keleten pedig monitorozzák a versenytársakat, hogy ellessék, miben jobb a másik, hol lehet tanulni. Magyarországon kicsinyítjük a versenytársakat, hibáikat nagyítjuk, virtuálisan lenyomjuk, csak hogy mi magunk jobb helyzetben, jobb színben tűnhessünk fel. Bár az előadásnak a súlyponti témája nem ez volt, a rávilágítást csak a téma fölvezetéseként alkalmazta, azért én hiányoltam, hogy legalább egy mondat erejéig a minőségirányítás bizonyos technikái nem fértek meg mondjuk az üzleti terv említése mellett. Mire is gondolok pontosan. Leginkább és szinte azonnal a benchmarking jutott az eszembe. Ez az, hogy megfigyeljük versenytársaink folyamatait, munkamódszereit, erőforrás gazdálkodását, és azt vesszük át, azt adaptáljuk a mi szervezetünkre, amiben ők jobbak, amitől ők jobbak nálunk. De ezután eszembe jutott az EFQM-modell is, ami ugye a Nemzeti kiválósági modell alapjául is szolgál. Ennek egyik eleme az önértékelés (nem pszichológiai szempontból, hanem inkább szervezetre alkalmazva, bár lehet erőforrásokra is – többek között emberi erőforrásra is – alkalmazni). A bevezetésben elhangzott kulturális különbségek Amerika és hazánk között itt is nyomon követhető. Bár már nem divat, ezért a minőségirányítási rendszerek elterjedése is visszaesett Magyarországon, de ezen belül is sokkal kisebb a benchmarkingot alkalmazó (pláne EFQM-modellt alkalmazó) cégek száma. Hiszen ez a másik megfigyelésén, értékelésén és nem a letaposásán alapul. Hiszen REÁLIS önértékelésre lenne szükség, nem olyanra, amiből az derül ki, miben vagyunk mi jobbak, és a hátrányosságainkért, gyengeségeinkért milyen környezeti körülményeket tudunk okolni. Vajon mitől alakult ki bennünk ez a fajta hárítási mód? Ez a kollektív hárítás? Az amerikai ember tudja, maga felel az elért eredményeiért, tudja, hol a helye. Mindig maga irányította az életét, a társadalom abból indul ki, az egyén felnőtt. Tekintsük csak át gondolatban a 2. világháborút követő évtizedeket egészen a rendszerváltásig……….

Mérő László említette a keleti kultúrák versenyhez való hozzáállását is. Van a keleti kultúrából induló minőségfejlesztési technika is, például a Poka-yoke, ami elsősorban a hibaelkerülésen alapuló vállalatszervezési modell. A hiba elkerülésének egyik módja a hiba minél megelőzése, korábbi felismerése, ezáltal a veszteségek minimalizálása…… Gondoljuk végig, a mai magyar vállalati kultúrák többségében mi történik, ha egy hiba kibukkan? Alapjaiban nagyon hasonló az eredetileg a Motorola által kifejlesztett Six sigma vállalatszervezési modell is. Érdekes, hogy ebben a rendszerben a bizonyos tudatossági szintet elért minőségirányítási szakemberek ugyanúgy övekkel rendelkeznek (bár szerintem inkább csak virtuálisan), mint a mondjuk a karatésok.

De ez csak a bevezető volt, ami viszont engem ilyen távolabbi gondolatokra ragadott el. Mérő beszélt ezentúl Thorndike tanulási modellje mentén arról (amikor az állít ketrecébe be van lógatva egy kallantyú, kapálózik, véletlenül beleakad és erre enni kap; ez néhányszor véletlenül megismétlődik, felismeri a folyamatot és használni kezdi az eszközt), ha szinkronban vannak a versenytársak, akkor kialakul a kooperáció, míg ha bármilyen aszinkron lép fel (például időbeli eltolódás) a kondíciókban, akkor nem alakul ki a kooperáció – bár mindkét félnél a ritmusos változás megvan, ugyanaz a „menetrend”, csak eltolva jelenik meg. Ha két ember két külön kísérleti helyen ül, mindegyik a másiknak tud jutalmat vagy büntetést adni egy-egy gomb megnyomásával, akkor, ha minden azonos időben zajlik, előbb-utóbb rájönnek, melyik gombbal tudnak jutalmat osztani a másik félnek, és mikor a jutalmat visszakapják, a rendszer beáll a neked is jó és nekem is jó alapra. És tartósan marad is. Viszont ha eltolódik a gombnyomás és a jutalom közötti idő, akkor az egyik fél hiába nyom jutalmat, mondjuk vissza büntetést kap (amit viszont nem akkor küldött neki a másik fél), hát ő is bűntető gombot nyom a másik számára, aki viszont ezt csak később fogja érezni, mikor már lehet, hogy éppen jutalmat küldött errefelé……….. Szóval ebben a helyzetben bizonyos analógia azért kialakul, rendszer lesz a büntető és jutalmazó gombok nyomogatásában, és mindkét fél részéről ugyanaz a rendszer lesz, de a ciklusok a két félnél nem esnek egybe.

Bár az előadásmód nem volt annyira szuper, mintha Fodor Árpádot hallgattam volna (olyasmi a két előadó előadási különbsége, mint mondjuk a Tátra és a Csomolungma – már látom, ahogy kattog az agyatok, hogy az utóbbi elnevezés melyik hegynek is a lánykori neve), de mégsem volt monoton és unalmas. Egy kis kitérő erejéig viszont most elmesélném, ki is az a Fodor Árpád. Ami legelőször eszembe jut róla, hogy nagyon sokszor a TÜV Rheinland Akadémia hallgatói díjas előadója volt, kommunikációt oktatott nekünk. 2001-2004-ig a Magyar Értékelemző Társaság elnöke is volt. Előadói személyisége elvarázsol, lázba hoz mindenkit. Példákkal, napi szintű adatokkal érdekfeszítően tudja az előadás iránti érdeklődést ébren tartani, és ez működött Mérő László esetében is. Ez valami fajta nyugati szemlélet, hogy bármilyen elméletről legyen szó, eljutunk addig, hogy találunk olyan egészen hétköznapi példát, amire analóg, amivel igazán fogyasztható az első pillantásra talán bonyolultnak és nehezen fogyaszthatónak tűnő elmélet. Amire a hétköznapi ember csak bólogatni képes, hiszen ilyen már vele is megtörtént számtalanszor. De térjünk vissza az eredeti témához. Az előadás kifejezetten érdekes volt számomra, mindig lázba hoz, amikor tulajdonképpen igazán távol eső területekről kiderül, hogy mégis van kapcsolat közöttük, és hogy minden mindennel összefügg. Ettől szép, holisztikus és kerek a világ. Hogy a pszichológiában a kísérleteknek valamilyen eredményei vannak, hogy azok mérhetőek, sorba rakhatóak, viszonyíthatóak, és statisztikát lehet alkotni belőlük, ez ugye tiszta sor. Hogy a játékelmélet tulajdonképpen a pszichológián IS nyugszik, az is érthető. Mégis fura a játék és a törvényszerűségek, a képletek együtt emlegetése. Még akkor is, ha van sakk, van gó……….

Kultúrák közti különbségre jó példa A Lélek útja (Taking Chance) c. film is, melynek főszereplője Kevin Bacon. Nagyon aktuális a film témája. Chance Phelps őrvezető meghal Irakban. Haza kell a testét szállítani. Irakból Németországon át Amerikába, majd Amerikán belül a családig, a temetés helyszínéig. A testet ebben a filmben egy őrnagy kíséri és ellenőrzi Amerikán belüli útja során. Ez a tiszt a harcoló csapatok emberanyag utánpótlásáért felel, tulajdonképpen csak statisztikai adatok és számsorok alapján dönti el, hány embert küld veszélybe. Útjuk során szembesül a valósággal, mennyien vannak megrendülve, akár idegenek is, mennyire ott van az egyén, az ember a számoszlopok, százalékok mögött. Lehet, hogy a történet banális, de a film valós alapokon nyugszik. Szinte dokumentarista módon mutatja be, hogyan lesz a totálisan roncsolt testből méltó halott. A testet jégkockákkal borítva indítják Irakból útnak, mikor megérkezik, egy speciális porszívóval először a vizet kell eltávolítani, hogy ezt követően azonnal megröntgenezzék, nem rejt-e robbanóanyagot………. Érdekes volt, nem is igazán gondolunk ennek a tragédiának kapcsán ilyenekbe bele. A film számomra azért is érdekes volt, mert nem olyan régen haltak meg magyar katonák Irakban. És bizony nálunk beindult a médiahiszti. Nem hiszem, hogy ez a fájdalom átérezhető lenne, a gyászt sosem értheti meg más, csak az, aki gyászol. Nem a gyászról beszélek, nem a veszteségről. Arról beszélek, ami Magyarországon ezt ebben az esetben (is) kíséri. Érdekes módon Amerikában ez nincs – legalábbis ez a dokumentarista elemekkel operáló film nem jelzett ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert ott úgy gondolkoznak, hogy a haza mindenek előtt? Értem ez alatt, hogy kint természetes az amerikai zászló jelenléte kertekben, temetéseken, stb. Nálunk ezt egy politikai irányzat kisajátította, így vannak, akik büszkék rá és lobogtatják, hogy álláspontjukat fejezzék ki és nem a Magyarországhoz való tartozásukat. Mert itt is az az elv uralkodik, hogy nyomd le, taposd el, mert csak akkor leszel győztes, ha nincs nálad jobb.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

- Egymásmellet és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Iskoláit Vácon és Budapesten végezte. 1917-ben fedezte fel Osvát Ernő. 1918-ban fél évig volt hallgatója a főváros jogi karának. 21 éves korában (1920) lektorként került az Athenaeum Könyvkiadóhoz, ahol igazán az irodalom kellős közepében élhetett. Első kötete 1926-ban jelent meg Angyalok harca címmel. Már ez időben a legjobb barátai voltak Szabó Lőrinc és Németh László, akiknek intellektuális izgalma meg is zavarja harmonikus világképét. Következő kötetének verseiben már nyomon követhetjük lelki válságát, erre vall a könyv címe is: Váltott lélekkel. 1927-ben részt vett a Pandora szerkesztésében. 1935–1938 között a Válasz című folyóirat szerkesztője volt. 1936-ban megindította a "Magyarország felfedezése" című irodalmi szociográfus sorozatot. Még ebben az évben feleségül vette Molnár Mártát, Molnár Ferenc lányát. 1937-ben a Márciusi Front egyik vezetője volt. 1938-ban a Frontnak a Válaszban közölt felhívása miatt bíróság elé állították. 1939-ben egy ideig a Kelet Népe munkájában vett részt. 1944-ben tüdőszanatóriumban kezelték, majd ugyanebben az évben munkaszolgálatra hurcolták. 1945. március 8-án végelgyengülésben halt meg Balfon.

Kaptam Katitól a kritikát, hogy csak szidom magunkat és nem számolok be az élményekről. Pedig az élményeim pont azok voltak, amik szidásnak minősülnek. Mert valóban nagyon élveztem reggelire a lazacot (ez abból is látszik, hogy ismétlem magam). Ugyanúgy a reggelihez kapcsolódik az az apró ötlet, ami szintén felvillanyozott: magyar zászló várt az asztalon. De beszámolhatok a teák széles választékáról, a gőzölgő császár zsömléről is. Amit nem tudtam megszokni, az a kávészörp volt. A németes, hosszú lére eresztett kávé, amit szerintem tea helyett isznak. Na jó, ez vicc volt. Ezután mentünk a gyárba. És ott minden alapos és precíz volt. Az alkatrészek, amikkel dolgoztak, sorban álltak, milliméterre pontosan rakták egymás keze alá. Minden tiszta és aprólékos volt. Az inasok jókedvvel kreálnak egyfolytában modelleket, esztergálnak apróságokat, amit a cég nagy büszkeséggel kiállít. Emléket állítottak az ötvenezredik elkészült pumpának is.

Délutánonként különböző programokra vittek el kinti kollégáink. Egyik nap Bad Buchau belvárosában néztük meg a zsidók utcáját, és azt a helyet, ahol a zsinagóga állt. Az utcában laktak Einstein szülei, egy évvel Einstein születése előtt költöztek a kb. 30 km-re levő Ulm-ba, ahol végül is a híres tudós meglátta a napvilágot.

Felsősvábiára jellemző az úgynevezett Fachwerkhäuser építészete. Ezek azok a házak, amelyek kívül hordják fagerincüket. Igen látványos házak ezek. Most megtudtam, ha sikerülne egy ilyen házba bemennem, belülről ugyanezeket az „ereket” láthatnám, hiszen először a házak gerendáját ácsolták össze, majd a hézagokat töltötték ki saras kötőanyaggal, később egyéb építőanyaggal. Egyes vidékeken ezek a házak egymást érik, errefelé ritkábbak voltak. Azért, mert a jelenlétük attól függ, a helyi vezetőség mikor ismerte fel a házak jelentőségét. A legtöbb területen csak a nyolcvanas években kezdték el a múltat gondozni – addigra már sok régi házat tataroztak – új módszerekkel. Amely helyeken a régi értékét már a hatvanas-hetvenes években fölfedezték, ott eredeti mívességüket megtartva tatarozták azokat, evvel turistákat sikerült vonzaniuk.

Első este Steinhausenben vacsoráztunk. Ez a hely Bad Schussenried melletti kis falu, ahol barátaink elmondása szerint a világ legszebb falusi temploma található. Hogy mi a szép, ehhez képest mi a szebb és a legszebb, az ugye elég szubjektív. Azt is tudom, egy városi templom nem állítható versenybe egy falusival. Mégis csak álltam ott és néztem, és azt éreztem, szép, valóban szép, de hol van a Mátyás-templomtól, vagy a foktői templomtól…………

Viszont a kis faluban egymás mellett két remek étterem volt. Az egyik abszolút csárda hangulatú volt: egyszintes, hófehér, barna szalus ablakokkal, ahol a lecsüngő vörös muskátlik ontották a dinamikus színeiket. Lehetett volna akár a Balaton partján is az épület. Közvetlenül mellette állt a mi éttermünk, mely inkább a vadászi jelleget hangsúlyozta – bár nem vitte túlzásba. Mindkét étterem működött, egyik sem haldoklott, egy kis faluban. Felsősvábiában…………

Pénteken elautóztunk Meersburgba, amely a Bódeni-tó partján található. Útközben megálltunk Otterswangban, hogy megnézzük a St. Oswald templomot. Itt ugyanis – ők úgy mondták – virágszőnyeget fektettek az oltár elé. A szőnyeg hatalmas volt, három hétig készítették a legkülönbözőbb magokból (árpa, rozs, búza, mák, tökmag, stb.), körberakták fehér főtt tojással, zöld almával, díszítették tökkel, szőlővel, áfonyával. Látszatra úgy nézett ki, mint egy perzsaszőnyeg. Valamiféle szent mozzanatot ábrázoltak, minden évben újabb mintát adnak a szőnyegnek. A magok lehelyezéséhez falapkákat használnak elválasztásul. A falapkákat hibátlanra kell csiszolni és csomómentesen lakkozni, hogy az eredmény egyenletes legyen. A szőnyeg hálaadásig áll a templomban.

Meersburg a Bódeni-tó Tihanya. Vára turistacsalogató. Sok nyugdíjas élvezte a napfényt a tóparti sétányon. A vár magasan van, jó a kertjéből a rálátás a tóra. A vár története a merersburgi honlap szerint I. Dagobert király idejéig nyúlik vissza (azt hittem, ilyen hülye név csak Disney-nél létezik). Pedig ez az úr meroving király volt a hetedik században………..

Valamikor Annette von Droste-Hülshoffs (1797-1848), nagy német írónő élt benne.

De ami sokáig megmarad még bennem, az a terítés nagysága. A szalvéták, amiken a nap mosolyog, miközben a szöveg szép napot kíván, vagy azt üzeni, szívesen látnak. Szépek a tányérokon elhelyezett ételek is, az öntetek színei, az étkek elhelyezése, a színek és a térrendezés harmóniája a tányéron. És a kapkodásmentes nyugalom, a ráérős precizitás, az aprólékos szépség.

Hát az úgy volt, hogy jól megjártuk. Mármint az utat Dürmentingenig és vissza. És jól tudom, messziről jött ember leginkább azt mond, amit akar, azért remélem, hogy elhiszitek, amit itt összekalimpálok Nektek. Szerdán, az aradi vértanúk napján indultunk Ausztrián át Oberschwaben tartományba (Felsősvábiának szeretem fordítani). Alig 10 órás út után (Memmingenig autópálya, onnan kis falusi utak) letettük az autót és a csomagokat Bad Buchau-ban a Hotel Stern Pension-ban. Klasz hely volt, igazán gemütlich, rendesen informált tulajdonossal, Hauswirttel, olyannal, aki valóban a szívén viseli azt, hogy otthon érezze magát a messziről jött vendég. És mindent (de szó szerint mindent és bármit) tud a környékről: szórakozási lehetőségek, árak, utak, helyzetek, stb. Rengeteg program, finom ételek vártak, új emberek, új helyzetek, a következő 3 nap az abszolút rácsodálkozás időszaka volt. Ilyenkor imádok mindent, mindenre nyitott vagyok, szinte vadászom azokat a lényegtelen dolgokat, amik szétválasztanak vagy összekötnek. Érdekes tudni, hogy ott is kék a hideg víz jelzése, és érdekes tudni, mennyire finom a füstölt lazac reggelire – ami az ára miatt csak ott elérhető. És én csak most tanultam meg például azt is, mi is az a Spätzle, és hogy az mennyire finom. Egyik legszembetűnőbb eltérés a két ország kultúrája között számomra talán az, hogy Németország női ország, míg Magyarország férfi ország. Hogyan is értem ezt? Németországban a nőknek van energiájuk és igényük, megvalósítják az apró dolgaikat, a férfiak pedig alkalmazkodnak ehhez és közreműködnek. Nálunk többnyire kinevetik a nőket hasonló törekvéseikért. Mire is gondolok pontosan. Adott egy falu kint és Magyarországon bárhol. Németországban a főétkezés szerves része a saláta: előételként, főfogásként, ez mindegy, de van, és szívesen fogyasztják – a férfiak is. Magyarországi falvakban a saláta maximum a pörkölt mellé járhat ecettel nyakon öntve. Próbálj meg vidéki feleségként salátát másképp tálalni! De beszélhetünk a terítésről is. Magyarországon a viaszosvászonra pakolják a leveses tányért, sokszor abba osztja a háziasszony a vízbefőtt krumplit és a körömpörkűttet, amit aztán leveses kanállal fogyaszt a zember. Mert nincs igény többre. Kint a teríték minősége, a szalvéta mosolya is számít. Mondhatjátok, persze, mert étteremben étkeztünk. Rendben, legyen igazatok, de üljetek be szerda délben egy szekszárdi étterembe, de bármilyen egyéb helyet említhetnék. És vannak egyéb tapasztalataim a házi vendéglátásról, a baráti vendéglátásról is, és ott is fényéves eltérés tapasztalható az országaink között. Németországban is van sertés, marha és egyéb állattartást is végeznek. Miért nem áll a konyhában a malac-szaros gumicsizma? Hogyan maradhatnak meg a porták tisztán, kézimunkától hemzsegve, színekkel és díszítésekkel? És lépj be itthon egy portára Etyek főúttól messzebb eső részén vagy Fejér megye déli területein, de biztos nem jobb a helyzet Szabolcsban sem. Nem akarok túlzásba esni, biztosan kint sem fenékig tejföl (DEHOGYNEM :-) ), de a különbségek nagyon is érezhetőek – hazám kárára. Amit pedig igen nagyon szeretek, de attól még igaz, hogy most alulmarad. Írhatnék regéket a vállalati kultúráról is bőven. Hogy italautomata van az üzemben, hogy üzemi étkezésre van lehetőség, hogy mennyire lassan, precízen és kifinomultan dolgoznak, nincs hajtás, nincs őrület, nincs para…. Egyszerűen csak ráérősen teszik a dolgukat, szép csöndben, mindenki a magáét. Az már csak természetes, hogy mindehhez tökéletes ipari háttér és felszereltség áll rendelkezésükre. És a végére még egy igen szembetűnő különbség. Bad Buchau mocsárra épült. Bár nem süllyed el semmi és senki, azért a mocsár dolgozik. Reggelente szitáló köd lepi el a tájat, ingó-erdő van a kisváros határában (ahogy jársz az erdőben, lépteid nyomán a fák megdőlnek), iszappal gyógyítanak a Kurzentrumban. Tehát él a mocsár, együtt élnek vele. Olyannyira, hogy a mocsár munkái miatt az utak három-négyévente megsüllyednek és fölpúposodnak, hát nem restek három-négyévente új utakat csinálni. Nem, nem foltozni, pótolni, dehogy. Teljes úteltakarítás (delete), aztán új alap, és a nulláról teljesen új út………… Ja, és az országút mellett jobbra bicikli út………. Na, azt sem felejtik ki………… Mikor beérkeztünk Budapestre az M1 felől és már túljutottunk az Erzsébet hídon, kollégám a Rákóczi útra gondolva megkérdezte: mi ez, mogyorós csoki?:?????????