Adott egy helyszín Budapesten a Csengery utcában, amit úgy hívnak Pótkulcs. Imádom az ilyen neveket, ez olyan, mint a tacskót Piperének, a macskát Lecsónak hívni……… Van valami zamata már eleve a dolognak pusztán magától a névtől. Szóval adott a helyszín. Udvar, pince, szórakozásra, sörözésre alkalmas hely. Kopottasabb bútorok, félhomály, cigarettafüst, sörszag és háttércsevegés zaja. Akik betöltik a teret (a kiszolgáló személyzeten túl), azok többnyire egyetemisták, szociológusok, bölcsészek, kezdő diplomás értelmiségi munkatársak. A ruházatban sok a szín, a meghökkentő kalapok, kötött sapka a fiúk némelyikén, lányok sállal, stólával. Szóval, ez a környezet szolgált egy iszonyúan pörgős ereszdelahajamat bulihoz alapul tegnap este. A pince boltozatában a Cimbaliband foglalt helyet. Kilenckor kezdték, fél éjfélkor hagyták abba. Már írtam a bandáról, de keveset. Most meg azon töröm a fejem, hogyan lehetne leírni azt a multikulturális etnózajt, amit játszanak. Mert ha ezt olvassátok, úgy lehet érteni, hogy rossz, hogy disszonáns. Pedig pont az, hogy nem. A tangóharmónika és a cimbalom fölerősíti a basszusgitárt, a jazz és a népdal (főleg Eszter csengő hangján) vagy a swing ütemű legényes tökéletesen összeillenek, mintha fogaskerekekkel kapcsolódnának egymáshoz. És működik a dolog. Méghozzá döbbenetes, hogy mennyire. Felüdítő és humoros hallani a magyar népdalt, miközben a dobos söprűszerű dobverővel simogatja a dobot a háttérben. De remek például a Megyek az úton lefelé c. népdal, amiből pillanatok alatt átváltanak, és máris zakatol az Orient expressz. Persze az sem megvetendő, amikor az Emil Rulez zenekar himnuszát, a Hello, Tourist c. dalt adják elő cimbalommal, tangóharmónikával, hegedűvel…. Ez nekem még inkább országimázs-dal, mint a Hajós-féle (egyébként általam igen kedvelt) dal. Az eredeti kicsit az elegáns szállodák vendégeit célozza meg, míg ez a verzió a gulyáskommunizmus maga – tudom, hol van már a tavalyi hó, de a korosztályom (és az idősebbek) ebből értik leginkább, milyen is ez a dal, ha Cimbaliband nyúl hozzá. És akkor ne is beszéljünk már arról, hogyan füstöl a hegedű, miközben Dincu Csalogányát utánozza – virtuózan. És ez a zene hirtelen átkötéssel kelt életre a Hello, Tourist c. dalból. A hegedű iramát bizony a cimbalom is bírta, de a dob és a gitárok sem maradtak le. Csoda-e ezek után, hogy az először ürességtől kongó hely fokozatosan megtelt, a tömeg táncolt, ahol helye volt, és amilyen stílusban csak tudott (a kanászosra például többen pogóztak), pörgött, forgott a nép, időnként csapkodták a bokájukat, egy fiú guggolóst járt, a lányok hastánc-félével próbálkoztak, mi meg megdöntöttük az asztalnál ülve táncolás rekordját. Az ujjaim elkoptak a csettintgetéstől, a hangom elment az énekléstől és az örömteli kiabálástól. Minden pulzált, mindenki lüktetett és a világ többi része megsemmisült.

József Attila: REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. márc.

Úgy hozta a sors – mert véletlenek ugye nincsenek -, hogy a Várban járván megpillantottuk a plakátját ennek a koncertnek. A Mátyás-templom kórusa és zenekara adta elő Mozart Requiemjét vasárnap este. A helyszín is lenyűgöző, azt gondoltam, az előadás is színvonalas lesz, és az is eszembe jutott, hogy annak a csodálatos épületnek biztosan nagyon jó az adottsága egy ilyen zenei előadáshoz, és hogy ezt még én sosem élvezhettem. Eszembe jutott az is, hogy egy Requiemet, Verdiét, májusban már élőben élvezhettem, kíváncsi voltam, Mozart felkavar-e, megérint-e legalább annyira. Igaz, Mozartot nagyon kedvelem, sokszor könnyed és játékos stílusa közel áll hozzám, de azt is tudtam, ez nem az a műfaj. És avval is tisztában vagyok, amit az ember bakelitről, médiából, médiaközvetítéssel hallgat, az azért nem képes utolérni az élőhang, az élettel teli zene varázsát. Szóval jó hangulatban vágtunk neki a vasárnap esti Budapestnek, a BKV buszával a Vár felé emelkedve még csodálatos esti városi képekben is gyönyörködhettünk. Tehát a jó érzésem csak fokozódott, és ha ennyi lett volna csak arra a napra, már akkor is minden rendben lett volna, egy szép és tökéletes hétvége méltó lezárása is lehetett volna akár. De beléptünk a templomba. Oda, ahol Martzimat keresztelték, ahol Bözsi hittanosokat vezet, ahová annyiszor mentünk a gyerekekkel Mikulást várni. Szép emlékek kötnek ehhez a helyhez, és ahogy beléptem, ezek mind megelevenedtek. A templom belseje monumentális, a festés, a díszítés kellően hivalkodó, pontosan úgy, ahogy egy ország egyik vezető templomától azt a bámészkodó turista elvárja. Pár turista akadt is, ők örültek a potya-lehetőségnek, hogy valamit hallanak is a látvány mellé (nem a zenekar és énekkar munkáját jellemzően írom le, de idekívánkozik belőlem egy hülye, de mégis kedvenc viccem: amit látok látvány, és akkor amit hallok, az halvány?). Már pótszékeket nyitottak, mert a padokban ültek bőven azok, akik nem voltak restek otthonról időben indulni. Viszont ők az oltár felé néztek (a padok valamiért abba az irányban helyezkednek el J), míg a zenekar és a kórus a főbejárat előtt foglalt helyet, tehát a korán jövők nem láthatták az előadást – mondjuk nem is történt sok minden az éneklésen és a zenélésen kívül. Mi pedig a székeinket oda fordíthattuk, ahová kedvünk tartotta. Aztán elkezdődött a zene áradása. Nekem pedig eszembe jutott Roman Polanski Mozart filmjének az a képsora, amikor a járványt követően szedik össze a hullákat, egyszerű fakoporsóba teszik és jeltelen sírba tömegével, mésszel leszórva temetik a holtakat – köztük Mozartot is. A filmben ez a zene festi alá a tragikus képsorokat. És itt történt egy lelki defekt, mert nem az jutott erről eszembe, hogy életem egyik maghatározó élménye volt ez a film, hiszen Németországban láttam, és azok a landshuti napok mennyire szépek voltak és milyen remek időszakot töltöttem ott, mennyit tanultam, mennyire gazdagodtam, és hogy anno mennyire megvoltam elégedve magammal – sőt, egyenesen büszke voltam magamra -, hogy megértettem a német nyelvű filmet. Nem, Ágónak egyáltalán nem ez jutott az eszébe. Ágónak a mai jeltelen halottak, a „még koporsóra sem érdemes” halottak jutottak az eszébe. És az, hogy mennyire nem rajtunk múlik ez, hogy ezt mennyire nem tudjuk befolyásolni. Hogy mennyire kevesek vagyunk mi ehhez az egészhez, amit úgy hívnak, élet. És hogy az élet Mozart kora óta e területen nem igazán változott, sokszor ma sem ér többet egy emberélet, mint abban az időben, pedig elvileg a mi tudásunk már sokkal több. Hiszen mennyivel több mindent hoztunk létre, mennyivel többet tudunk a régmúlt időkről. Közben mégis mennyivel kevesebbet tudunk talán saját magunkról, mennyire lemondtunk a természetes dolgokról. És Ágó bizony sírt. Szinte egyfolytában. Lehet, hogy a Requie-versenyben Mozart győzött, bár nagy előnye volt némi személyes érintettség (landshuti emlékek) okán. De ne keseredjetek el, nem rontotta el ez az érzés a hétvégémet, sőt, szinte megtisztulva léptem ki a templomajtón. Ez az a helyzet, amikor azt kell mondjam, jó volt sírni, na!

Fittyet hányva az etyeki Kezes-Lábos fesztiválnak, a vecsési Káposzta fesztiválnak és a felhős reggelnek, szombaton Rácalmásra indultunk. Még sosem hallottam erről a helységről, ami kb. 70 km-re található Budapesttől Dunaújváros irányába. Közel másfél órás buszos zötykölődés után meg is érkeztünk a városka széléhez, innen gyalogoltunk be a Jankovich Kúriához, ahol a tökfesztivál zajlott. A kb. 1-1,5 km-es úton végig tökemberek üdvözöltek bennünket. Volt vicces figura, családias hangulatú életkép, egymás mellé meghatározott sorban rakott tökökből kialakult állatok……….. Egy térhez közeledve tökpiramis várt bennünket – lenyűgöző volt a zöld réten a két ember magas narancssárga, ütemes piramis. Jó fotótéma is volt, háttérben lila virágos bokorral. Már maga ez az út elég lett volna, volt annyi ötlet, annyi szín – itt valóban öröm volt az őszben létezni.

A kúriánál fejenként 300 Ft volt a belépő. A kúria kertje szép, gondozott, zöldellő. Mindenhol ebben a zöld környezetben virítottak a narancssárga, sárga és zöld sütőtökök. Az életképeket az iskola osztályai készítették: volt manófalva, bábszínház, busz és buszmegálló, gomba-földe, csigaverseny, állatfarm, stb………. Ötlet ötlet hátán, és bizony nem kevés munka. Öröm volt nézelődni. Képek itt láthatók: http://picasaweb.google.hu/Moormota/100925_Racalmas#

A látvány mellé színpadon programot is biztosítottak. Bár a műsor első fele (cowboy-tánc, szamba dobos álbrazil lányokkal, stb.) elég gyenge volt, színvonala ezeknek a produkcióknak a falunapok rózsaszín műanyag förtelmeit jutatták eszembe, a nap második része kárpótolt bőven. Nyitásképpen dobosok jöttek át a tömkegen, ütemes tapssal kísérték őket. Fantasztikusak voltak a srácok, ahogy koreográfiátz betartva püfölték a dobokat. Hozzájuk is csatlakoztak táncosok, de ők már valóban brazilok voltak. Elkezdett beköszönteni a programba a minőség. És ezt tudták még a további fellépők fokozni. A Kormorán Memory Band nagyot szólt. Jenei Szilveszter (az együttes egyik gitárosa) eszembe jutatta az 1994-es Euroviziós dalfesztivált, ahol Bayer Friderika Kinek mondjam el vétkeimet c. számát vitte sikerre (4. helyezett lett Friderika ezen a versenyen). Jó kedvemet csak fokozta, hogy ez a dal eszembe jutott, mert ezt annyira szeretem. Friderika hangja, a dal stílusa igazán kedvemre való volt 1994-ben, és most újrahallgatva sem veszített semmit az igényességéből. Kár, hogy e remek hangú énekesnőnk mostanában csak a HIT gyülekezetben engedi szárnyra a hangját. Sokat vesztünk evvel. A bensőséges hangulatot csak fokozta, hogy előadták a „Kell még egy szó” c. dalt, amit a közönség együtt énekelt – zászlót lobogtatva (ki az, aki egy fesztiválra magyar zászlóval jár?????????). Kormorán Memory Band előadása sokszor eszembe jutatta a Ghymes zenéjét, aminek szintén nagy fogyasztója vagyok. Ezt az előadást a Cimbaliband követte. Őket még nem ismertem. Fura csapat, de ez nagyon jót tesz nekik. Sváb, cigány, szerb, horvát és turai fiatalemberek (leány), cimbalom, hegedű, tangóharmónika, dob, gitár, ének………. Balkáni hangulat áradt a zenéjükből, ami viszont magyar népdalokra, klasszikusokra épül, abból kiindulva hoz valami újat létre a jazz világában akár, de elmennek akár a népszerű igényes pop-ig is. Felüdülés volt őket megismerni. Sajnos a végét a koncertjüknek az eső már elmosta. De látom, lemezük jelent meg, azt gondolom, én fogyasztójuk leszek. Kiváncsiaknak és bátraknak nagyon ajánlom az Oppadiridá c. dalukat meghallgatásra, egy kis napfény ebben a csöpögős őszben.

Utána néztem, pontosan 21 napja nem írtam semmit, ideje összeszednem magam. Úgy érzem, nem vagyok még ráhangolódva, de ennyire elzárni magamat (és főképp Benneteket, nyálas – bocs! – olvasóim) nem lehet. Igyekszem hát összeszedni azt a kulturális dömpinget, amit az elmúlt időszakban kaptam, hogy aztán, mint egy jó szüreti kosárból, préselésre kiborítsam elétek a sok fürtöt. Aztán hagyom, had tiporjátok, ki gumicsizmában, ki mezítláb. Csak szólok, az íz-élményt a végén akár ilyen apróságok is befolyásolhatják J Remélem, van időtök ebben az esős évszakban, mert ez hosszú lesz………

Szóval, az első ragyogó fürt legyen az Andrássy úton megrendezésre került „zeneünnep”, Mahler és Liszt tiszteletére szeptember 5-én. Erre csak annyit tudnék mondani: még, még, még – és persze mindeközben képzeljétek el, ahogyan toporzékolok. Jó idő volt, a zenék (mert öt emelvényen is futottak a kezek a zongora fekete és fehér billentyűin) belesimultak a korzózó tömeg adta alapzajba, kicsit kávéházi duruzsolás és zene egyvelegét jutatta ezáltal a fülünkbe. Mi pedig hol itt, hol ott ültünk lánykámmal, és hallgattunk, bámészkodtunk, miközben nem gondoltunk semmire a napfényben. Estére felöltözve visszatértünk, hogy opera-dalokat hallgassunk, és együtt énekeljünk az operaházi karnagy vezényletével. Hangulatos volt. Hazasétálva még megakadtunk a jazz-emelvénynél, élveztük, ahogyan az előadó játszott – és most ezt szó szerint, és nem fellengzősen kell érteni. Valóban játszott, kommunikált és együtt élt, a zenével és a közönséggel egyaránt. Biztos kávéházi zenészként kezdte, mert zseniális (köszi ezt a szót Jold) volt a folytonos jelenléte.

Szeptember 11-én megismertük, mit álmodik Eszenyi Enikő. Bizony nagyon tetszik Enikő álma. A Vígszínház nyílt napján jártunk. 250 Ft volt a belépő, annyi élményben volt részünk……. Az olcsó árra való tekintettel, a programok miatt, vagy pusztán a rendezvény híre miatt jöttek el annyian, nem tudom, de lépni alig lehetett, voltak olyan helyzetek, amikor szabály szerint nyomorogtunk, kerestük egymás kezét a tömegben, nehogy elsodródjunk Irénkével egymás mellől, mint Eszter a Képzelt Riportban (na, jó, elismerem, ott más is lehetett a háttérben, amivel mi nem élünk)…… A helyszín, a helyzetek sora szinte hétköznapi, de a világtól mégis elzárt. Viszont a kedvesség, a báj, a vendégszeretet áthatotta a napot, minden egyes programot, minden egyes helyet a színházban. Megnéztük a Túl a Maszat-hegyen próbáját (itt jegyzem meg, Varró Dániel művét minden kicsinek és nagynak olvasnia kell, legalább annyira kötelező Szösz néne, és mondjuk a „dáthás költő”, mint a Paripám csodaszép pejkó!!!!!), jártunk a zsinórpadláson, a forgó-színpad alatt, a kelléktárban, a fodrászatban, ahol a parókák születnek, hallgattuk Pap Vera meséit a munkájáról, ettük a sütiket……..

Este horoszkóp előadás volt. Helytartóként és jegyzetelőként ültem be, és meglepődtem azon a változáson, amit ez a téma kivált belőlem. Nem utasítottam el élből, és ahogyan figyeltem, voltak olyan pillanatok, amikor a gondolatmenetre, a logikára fel tudtam kapaszkodni, és a többi juhhal együtt tudtam bólogatni……… Igaz, voltak helyek, ahol nekem döccent a pásztor botja, ahol nem úgy gondoltam, ahol azt éreztem, túlzottan általános, és egy olyan csőbe tereli a hallgatóságot, aminek logikus kifejlete az, amire az előadó akar rávezetni bennünket, azon igyekszik, hogy a csőből ne lássunk ki……Példákat hozott fel egy-egy helyzet modellezésére, általánosan, de mégis egy konkrét – elképzelt – helyzeten keresztül. És kizárt volt, hogy az elképzelt helyzet másképp végződhessen – ezt nem engedte meg az előadó, a beszélgetést arra terelte, hogy a történet csattanója az ő általa elmondottakat támassza alá. Ez néha zavart, végül úgy sommáztam magamban az estet, hogy ezektől a sallangoktól megszabadulva csak azokat a gondolatokat őriztem meg magamban, amit értékesnek tartottam saját magam építésére. Viszont elgondolkoztam azon, mi lesz azokkal a lelkekkel, akik már benne ülnek az előadó által odakészített csőben, és már nem látnak ki………………….

Szeptember 12-én a nagy családi asztal mellől kerekedtünk fel, hogy Geszti Péter által létrehozott plakát kirándulásra zarándokoljunk el. Tapasztalatom szerint évről évre szegényesebb, humortalanabb és ötlettelenebb a kiállítás. Nem tudom viszont eldönteni, mindez azért van, mert már nekem nem új az alapötlet, vagy, mert már nem lehet újat alkotni ebben a témában? Már kifáradna a valamikor remek ötlet? Nem mondom, volt egy-kettő plakát, ami elgondolkoztatott (pl. Üdvözöljük Újpalotán c.), volt, ami szórakoztatott (pl. a 7-es busz barátai az iwiw-en), de emlékszem még az első plakátokra, mekkora szlogenek voltak, mekkora humor duzzadt bennünk. Azért az apával játszom c. mű megdöbbentett: egy gyerek lapátol egy halom valami szélén ülve. Aztán látod meg, hogy urnából ömlik ki a halom, közepében egy cigarettacsikk………..

A napot a Magyar Dalnak tisztelegve fejeztük be. Mi tisztelegtünk, de a hely és az élmény nem volt teljesen alkalmas a tisztelgésre. A Zöld Pardon felé vettük az irányt, és nem magával a szórakozóhellyel volt a gond. Székek rendben, tömeg sem volt óriási, kellemes volt a környezet, udvariasak a beengedő emberek. A belépőjegy ára is tűrhető volt. A gond nem itt volt. Bródyért és Péterfy Boriért tettük meg az utat odáig, egy hosszú listából választottuk a két előadó okán ezt a helyet. Énekeltem volna Bródyval – na, nem úgy, csak a magam helyén, dúdolgatva az ismerős hangokat. Őt látni, hallani is lehetett, a 3 szám, amit előadott, ismert volt, kellemes és éneklésre ösztönző. Csak aztán abbahagyta. Na jó, nem magától, őt ennyire kérték aznap arra a színpadra. Lelohasztó volt. Sebaj, jön Bori, nézz mélyen a szemembe, elvidámkodja ezt a dalt, és bár sok dalát nem ismerem, már tudom, érdemes a szövegeit figyelni, mert van mire…….. Na, hát itt pont ezt nem lehetett. A zene csörömpölt, hajdan-volt színésznőnk ugrált, mint egy cséphadaró, csapkodott a karjaival……… Annyit tudtam meg, hogy a dalai egymástól nem különböznek, a zene mindenhol ugyanaz,. Valószínűleg a szöveg különböztetné meg ezeket a dalokat, de, hát ugye azt ebben a hangosításban nem lehetett érteni, és pláne nem élvezni. Igaz, én voltam a hibás, hiszen akik már törzs-szurkolók, és kívülről tudnak mindent, ők nagyon nagyot mulattak – üvöltöttek. Csalódottá váltam, én egy szép estét szerettem volna. Még kicsit ott maradtunk, a Karaván Família népszerű pop-rock dalokat adott elő cigányzeneként, időnként színpadra léptek velük együtt az eredeti előadók is. Így került újra Bori a színpadra. Bizony ebben a produkcióban tökéletes volt. Szépen domborodott az énekhangja, nem hajtotta a legyeket maga körül, érteni lehetett a magvas mondanivalót. De ez csak egy szám volt. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna?

Szeptember 15-e a Bolyki Brotherssel telt el. És akkor számomra ez volt a Magyar Dal napja – bár nem csak magyar előadókat szólaltattak meg. De ez méltó fellépés, méltó ünnep volt. Budafoki fesztivál keretében a Záborszky pince egyik járatában, óriási boroshordók tövében (majdnem azt írtam, árnyékában, de ugye, a pincébe soha nem süt be a nap. Vagy az a börtön ablaka lenne?) hallgattuk a leírhatatlant. A négy srác humoros, piszok jól énekelnek, egy percig nem engedik, hogy a néző ne figyeljen. Kellemes, szórakoztató este volt, csodálatos minőségű énekhanggal, minden percben lehetett érezni, mennyi odafigyelés, mennyi munka, mennyi gyakorlat van egy-egy produkcióban. Teljesen olyan volt számomra, mint a jó, minőségi bor – a sok munka, a folyamatos gondozás gyümölcse. A belépőjegy 500 Ft volt. Ez nagyon megérte!

És még nem volt vége a hétnek! Pénteken egy szerencse folytán az Operában találtuk magunkat, méghozzá nem is rossz üléseken: a színpaddal szemközti páholy első sorában. A darab Arrigo Boito olasz zeneszerző egyetlen befejezett operája, melyet először 1868-ban, majd átdolgozás után 1875-ben, végül 1876-ban, újabb (apróbb) átdolgozás után mutattak be. A Faust-történetet dolgozza fel. A most látott darabot Kovalik Balázs rendezte. Engem a zene, a nagy kórussal előadott operadalok nagyon megfogtak. A rendezés a posztmodern határát súrolta, de számomra nem lépte át a tagadás vonalát, nem kell elhatárolni magam tőle, annyira volt posztmodern, hogy az újdonsága, a mássága meghökkentő legyen, de még élvezhető. Egy spirál alakú „járat” van a színpad közepén (a kórusban éneklő ismerősöm szerint DNS-spirál – ezt én nem éreztem bele igazán a műbe), amikor a kórus arra „tekeredve” énekelt, izgalmas összhangzásnak lehettünk tanúi. De meghökkentő volt az a színpadkép is, amikor felfújt gömbökben mozogtak az emberek, a földön lévőket más kórustagok „görgettek” odébb, míg a levegőben szálldosók maguk mozgatták azokat. A zene jó volt, a darab élvezetes, a színpadi megoldásokat élveztem, hazafelé még a mondanivalót is sokáig tudtuk elemezni. És korántsem biztos, hogy megfejtettük, például azt, mit jelentett a darab végén a fejre állított, belógatott angyal………… Szóval összességében jó volt, ebből az örömből kicsit elvesz az, hogy Zsuzsa – az ismerősöm – nem szereti a darabot. Ő –elmondása szerint – sok veszélynek van kitéve például akkor, amikor 3 m magasra emelkedik a színpad, ő a szélén áll közvetlenül, és félelmét legyőzve énekelnie kell…………. És megint belátok a kulissza mögé, de ami a Vígben egy élmény volt, ebben a helyzetben inkább ront egy élményemen – kicsit elveszi az örömömet. Ma reggel viszont erre az idézetre akadtam: „Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog”+. Ezt a mondást Hugh Downs követte el, ő pedig televíziós személyiségként vonult nyugdíjba Amerikában. Akkor azt hiszem, megreformálom a világomat, és semmi esetre sem leszek szomorú.

Látjátok, a puttonyomba van minden: piros szőlő, kadarka, szőlőskertek királynője…… Némelyik szem kissé zöld, akad ami éppen kezd rohadni, de hát ez mind-mind úgyis belekerül a nagy olvasztótégelybe, mindből must lesz, majd kicsit érik (nemesedik) és ott a bor……….. Építsem hát magam ezekből a szemekből, és épüljetek Ti is – kellemes borozást J!

A napokban többször gurult elém, mint összegabalyodott száraz levélcsomó szeles őszi délutánon. Nagyon nehéz dolog, komplex, összetett, akár lehet mindenekfelett álló összeszervező erő. Erőt adó karó lehet, támaszték akár. Közösség.

Egészen sokszor írtam feltételes módban az előző mondatokban. Mert nem tudok vele mit kezdeni, mert nem tudom, van-e ott helyem, és ha igen, akkor mi is a szerepem. Nem új keletű a dolog, lányom születésének környékén Kovács Lacival töltöttünk a téma megvitatásával napokat, heteket (de szép idők is voltak azok, Tolnanémediben). Nem Lacin múlott (aki evangélikus lelkész), hogy a bizonytalanság ma is tart. Aztán hasonló szerepbe helyezte magát időnként Krepi is, a tudása legalább akkora, talán kevesebb idő jut a beszélgetésre, mint 18 éve. És kiderült, Joldot zavarja, hogy nem őrlünk egy malomban.

Ez egy vetület, a hétköznapokban Joldot kísérem templomból templomba, hogy megtalálhassa a legjobb helyet. Jold református, én többnyire katolikus szertartásokon vettem részt, megfűszerezve néhányszor egy-egy evangélikus istentisztelettel, a református egyházhoz nem fűzött eddig semmi. Bár nem óriásiak a szertartásbeli eltérések, mégis csak vannak. Egyenlőre szemlélődöm. És mint abszolút kívülálló, úgy érzem, az EGÉSZ istentiszteletről korrektebb és higgadtabb véleményt tudok formálni, kiforrottabban látom komplexen, mintha érintett lennék. Fura, hogy lelkész és lelkész (vagy pap és pap) között mekkora különbségek lehetnek. Mert nem mindegy a személyiség!!!!!!!! Nem elég annyi, hogy a templomban rend és tisztaság legyen, nem elég, hogy megkonstruált mondanivalója legyen a misének, a személyiség kell, azé az emberé, aki hozzánk szól……… És ha az pont a megfelelő ember, akkor szinte lényegtelen, hogy milyen rend szerint vezeti végig az istentiszteletet. Ha valóban tud hozzám szólni, ha valóban meg tud érinteni mind a témával, mind a hozzászólás minőségével, akkor szinte teljesen mindegy, hogy ezt milyen díszletek között, melyik templomban, milyen vallás keretein belül teszi. Ezért élveztem nagyon a Pestújhelyi Evangélikus templom istentiszteletét és megrázó volt Krepit látni az oltár előtt a Bosnyák téri katolikus templomban.

Lehet, hogy nem is kellene vallásokra tagolni az embereket? És nem kellene egészen apró korban egy-egy vallásba integrálni a gyermekeket? Hiszen még nem tudja, mit vállal………. Ugyanakkor, ha ezt nem tennénk, talán a közösség megtartó ereje veszne el. Hiszen ha jól működik bármilyen egyházi közösség, ha családias, ha szerető és aktív a közösség, akkor számíthat minden egyes tagja a másikra, a gyermek, ha esetleg bajba kerül, segítséget kaphat a gyülekezettől is akár…….. Ehhez pedig ugye tartozni kell valahová, valahogyan meg kell határoznunk önmagunkat, hogy egy bizonyos fiókba bezárhatók lehessünk. Kérdés csak az a számomra, pont ilyen közösségre vágyom? Jó, végiggondolva, kevés jól működő közösség van. Lehet még a cserkészet, régen volt az úttörők közössége, szerveződhet valami a sport mentén, de az ma már egyre inkább a pénzről szól……… Jó kérdés, még ezen dolgoznom kell…….. És ha erre rá is jövök esetleg, akkor is ott a kérdés, melyik a számomra igazi? A katolikus, az evangélikus vagy a Krisna-tudatúak közössége? És még hányat fölsorolhatnék……….. Honnan lehet ezt tudni? Mitől érzi meg valaki, hová tartozik? Oda tartozik, ahol jól érzi magát? Akkor az elmúlt napok tapasztalatai alapján én evangélikus szeretnék lenni, holott katolikusnak kereszteltek………..

Még érdekesebb lenne arra rájönni, mi az a valami, amit úgy emlegetünk, hogy HIT. És nem vallási értelemből indulnék, hanem általánosságból, hátha így sikerül eljutni a magjához. Magyar nyelvben, ha valakiben hiszünk, akkor erőt tulajdonítunk neki, azt érezzük, képes rá, bármi is az a feladat, ami előtte áll, meg tud vele birkózni. Sikerrel fog járni. Persze érhet csalódás…….. Ahhoz, hogy tudjuk, mire is képes, ismernünk kell, hiszen csak így érezhetjük azt, hogy adott feladattal, helyzettel képes megbirkózni. Tehát valamilyen szinten ismerjük, és az előzetes ismereteink birtokában jutunk arra a döntésre, hogy bízunk benne, elhisszük, amit állít, vagy amit az életben produkál. Persze, nem muszáj, hogy ez egy kívülálló személy legyen, ha úgy ítéljük meg, hogy jól ismerjük saját magunk képességeit, hihetünk mi akár saját magunkban is. Tapasztalatból mondom, egy jól felépített önismereti háló roppant nagy energiákat tud fölszabadítani akkor, ha helyzetet kell megoldani. Az ember ilyenkor fölméri a problémát, megállapítja saját erőforrásait, és ezután nekiugrik a feladatnak, harap egy nagyot a problémából, nekiveselkedik a helyzet megoldásának – aztán jól végzett munka után édes a pihenés. A módszer előnye, hogy senki nem tehet szemrehányást, ha bármi nem, vagy csak félig sikerül. És ha sikerül, akkor ez gerjesztheti azt a büszkeséget is, mely elég talajt ad a személyiség megnyitásának, sikeres problémamegoldás után az ember sokkal inkább el tudja fogadni magát olyannak, amilyen. A sikerélmény akár további nagyobb tervekre, komolyabb problémák megoldására is sarkalhat.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy a sorsunk valami nagyobb szervező erő kezében van (a nagybetűs hit kérdése, ezotériában, horoszkópban, angyalokban, stb. való hit), akkor ugye az előző eszmefuttatásom a hitről merőben fölösleges, hiszen úgysem MI magunk tehetünk a dolgainkért. Bár elvileg „csak” a feladat adott, hogy a célhoz hogyan jutunk el, milyen lehetőségekkel élünk és melyikeket nem használjuk ki, milyen eszközöket alkalmazunk, az már az egyén felelőssége. De abban megállapodhatunk, hogy ebben az esetben az önmagunkba vetett hit nem nyom annyit a latban. Ilyenkor másban kell hinni. A nagy szervezőben, legyen az egy elképzelt személy, a csillagok hálója vagy valami nagyobb szervező erő. Ekkor viszont értelmetlen abban hinni, hogy az a VALAMI megoldja a helyzetet, nem is tudjuk, képes-e rá, hiszen annyira nem ismerjük, hogy még igazából testet sem tudunk rendelni mellé. Ha magát a dolog külsejét sem ismerjük, hogyan ismerhetnénk belső tulajdonságait? Honnan tudhatnánk, mire képes? Tehát nem a helyzet megoldásában kell hinni, hanem azt kell elhinni, hogy minden a létező legjobban van úgy, ahogyan van, és mindennek megvan a maga szerepe és értelme, még akkor is, ha ezt globálisan az elménk nem képes felfogni: az egyén ahhoz túl beszűkült, túl apró pont. Láttam a családomban is olyan embert, akiről lekerült az egyéni felelősség terhe, az önmagába vetett hitet fölcserélte a HITtel. Megrendültem (nem megijedtem, valóban megrendültem), milyen tisztasággal tudta kezelni azt a veszteséget, hogy a fiát elvesztette. Méltósága lett az anyának, és ez a hit adott ahhoz is méltóságot, hogy Krepi tegnap a gyászmisét bírja. A HITtel élő embereke többsége érti, amit Gandhi mondott. Valami olyasmi, hogy bármi, amit teszel, a világnak semmi, de nagyon fontos, hogy megtedd. A hívő emberek talán abban hisznek, hogy a nagy rendszer alkotó elemei, porszemei egy örök gépezetnek, akik haladnak az árral, teszik a dolgukat, és tisztában vannak avval, honnan jöttek és hová tartanak. És azt is tudják, nincs kiszállás, nincs megállás, nincs önálló kezdeményezés, hiszen mindenki egy háló része. Viszont ha tudatában vannak annak, hogy egy összefogó rendszer elemei, akkor mi szükség van az alázatra? Ami ugye a katolikus, az evangélikus és a református vallásoknak is egy alapeleme. Sajnos a többi vallási irányzatot még ennyire sem ismerem. Talán az alázattal azt jelzik, elfogadták a sorsukat? Tudják, hogy a dolguk az, hogy megéljék, ami rájuk vár? Evvel jeleznék, hogy kapálózással nem vesztegetik el az időt, hanem az energiát abba teszik bele, hogy a helyükön az életük, a körülöttük lévők minél jobbak legyenek? Mintha ez egy kicsit pillangóhatás lenne…. Valami olyasmi, ha elkezdesz valamit a szűkebb lakókörnyezetedben (virágot ültetsz, lemosod a közös használatú helységek ablakait) és elég kitartó vagy, lassan követőkre találsz. Persze, abban is hinned kell, hogy az első lépést (és akár a másodikat, harmadikat, stb.) érdemes megtenned, mert az hozza a változást.

Lehet, hogy nem is a hit a lényeg, hanem az, hogy valaminek aktív tagja legyél? Akkor ha az egyén a kapcsolatában hisz, az a jó, ha tesz érte, ha JELEN van benne, és mindezt aktívan teszi, napról, napra. De így jár az, aki a karrierjében hisz, vagy a családban, aki pedig a tudás erejében bízik, az naponta fölkel és tanul valamit……… Jajj, azt hiszem, az elejére lyukadtam ki megint. Csak a magam köreit tudom taposni.

Két vízöntő alkotás, de imádom mindkettőt. Ha lehet vízöntő korszak, miért ne lehetne ezt a logikát ráhúzni kulturális alkotásokra is? Jold türelme alatt megtanultam, a vízöntő jellemzően másképpen gondolkodik, máshonnan közelít. Vagy persze attól függ, honnan is nézzük a dolgok eredetét, lehet, éppen a vízöntő van jó helyen és mi, többiek vagyunk az abszolút mások J

De forduljak termőre és fogalmazzam meg két külön dolog által kiváltott érzéseimet, és akkor talán megértitek, miért gondolom, hogy a kettőnek némi köze van egymáshoz.

Van egy film, nevezzük Erőszakik-nak (külföldiül: In Bruges), bár nem tetszik a cím – erőltetetten akar vicces lenni, és nem is szól arról, ami a film lényege. Adott két profi bérgyilkos, akik nagyon profik, nagyon elegánsak, magyarul nagyon káromkodnak (ez az angol nyelvben nem annyira ütős elem), és most éppen nagyon turisták abban a „kibaszott Brüzsben”………. A környezet lenyűgöző, az óváros sokszor gyönyörűen fényképezett a filmben, legyen nappal vagy éjszaka, de akár a hó is eshet. Szóval a bérgyilkosok egyike nihillista depressziós, a másik idővel a nagybácsi-féle lesz. Adott egy főnök, aki a háttérből irányít, a film utolsó harmadáig, amikor viszont kulcsszereplővé válik. Van még rasszista törpe, kokóárus lány…….. És mindez aprólékos úri finomsággal előadva, angol humorba ágyazva. Egy történet arról, mi a lelkiismeret, hogyan lehet kijönni a depresszióból, és hogy egy bérgyilkos is mennyire emberi, mennyire szerethető, mennyire nagy lélekkel megáldott úriember. Ez így egyben teljesen korrekt egész. A film vízöntősége az apró részletekben rejlik: a nyelvi humorban, és abban a kettősségben, hogy tetteiben és öltözködésében úr a bérgyilkos, de a kocsis nem káromkodik úgy, és ezer apróság, ami tulajdonképpen tördeli a filmet, mert apróságokban hökkent meg és nevettet meg, de ugyanakkor egy másik szemléletmódba átváltva pedig zseniálisan felépített humoros történetté kovácsolja azt. És talán arra próbál receptet adni, hogyan élhet teljes életet az ember, legyen az akár bérgyilkos is. És erre nem akad egyetlen válasz a filmben. És itt jön Bradbury és a Kék palack c. történet. A bolygón az emberek tömegével kutatják a Kék palackot, és mindenki számára mást rejt magában. Palack helyett halottakkal találkoznak a kutatás során, rájönnek, a palack tartalma öl……… De mi a palack tartalma? Mindenkinek az, amire vágyik. De amint kinyitja a palackot, amint hozzájut vágyai tárgyához, meghal…….. Boldogan, de meghal……… Kérdés az, vajon tudsz-e valaha olyan tartalmas valamit óhajtani magadnak, amiért akár meghalni is érdemes? Bradbury egyik szereplője a halált vágyta, másik szereplője pedig egy kis bourbont kívánt. Melyikük járt jobban? És ezt nem álszent kérdésnek szánom, valóban nem tudom………. Mi a jobb, a „kibaszott Brüzsben” lenni, „szájbabaszott hattyúkat” nézni, vagy Angliában múlatni az időt? A film hőse rájön, nem az a lényeg, hol van, hanem hogy mit tud kihozni az adott helyzetből………

Nem politikai szösszenet vagy felháborodás, szimpla nyár-közepi, felhőtlen és kötetlen csajos-mozis este hatása ez a pár betű.

Újrakezdők (The Rebound) Catherine Zeta-Jones-al és Justin Bartha-val (akiről a neve ellenére nem olvasom a neten, hogy magyar vonatkozása lenne). Jó film. Kiegyensúlyozott, nézhető, szerethető. Kapcsolataikban sérült 40-es asszony és fiatal 25-ös fiú egymásra találása a diákkori (vagy az első nagy) szerelmen túl. Olyan emberek találnak egymásra a történetben, akik már nem a nagy érzelmekben, a nagy lángolásban találják a kapcsolat örömét, akik koruk ellenére (vagy éppen azért) már értékelik és tisztelik a másikat. Akik nem fogyasztani és birtokolni vágynak, elementáris erővel és dühvel, hanem kéz-a-kézben sétálni, és értékesen időt tölteni – a másik felükkel, a másik énjükkel. Az életük megoldására, a kerekítésre és a jobbításra törekszenek, de nem izzadságszagúan, hanem ösztönből, örömmel. Valahogy így képzelem el azt, hogy „az Isten is egymásnak teremtette őket”. Ilyen filmeket még……….

Valahogy azt érzem, hasonló cipőben járunk. Még jó, hogy engem nem szorít.

A gyereknek otthon ebédre csak hús van, tegnap nem volt ideje és türelme köretet készíteni. A nagymamát nem látta napok óta, pedig már abban a korban van, amikor minden nap számít. Ez a múlt, a jelen a lelkiismeret furdalásé. De a lelkiismeret furdalást elnyomja, hogy megint itt van ez az érzés, megint úgy érzi, kimarad valamiből, fut el mellette a világ, telnek a napok – nélküle. Ő megint itt marad…… Volt ilyen korszaka 2005-ben, elment Sepsiszentgyörgyre. Volt ilyen korszaka 2006-ban, akkor Neckarsulmban kötött ki. 2007-ben nem emlékszik merre menekült, 2008-ban Prágáig röpítette a vágy. 2009 a gazdasági válság éve volt, így csak egy röpke napra villant át Kassára, hiszen takarékoskodnia kellett. Most pedig már a lánya ért abba a korba, hogy utazni vágyik, élménygyűjtő lett ő is – és a négynapos munkahétből nem telik két külföldi csavargásra nyár végén.

Ezek a csavargások a fiatalkorát, a felelősség- és számlák nélküli lébecolást hozzák vissza. Amikor csak ő volt és az érzései, és mindent megélni vágyott, lebegni térben és időben. Amikor azért lehetett büszke magára, hogy megcsinálta, hogy megélte, ő, teljesen egyedül……. Ahogy annakidején egyedül élte túl Leningrádot, Bécset, Landshutot – és bár sehol semmi különleges nem történt, számára maga a szituáció volt különleges: Idegen emberekkel együtt létezni, tapasztalni és átélni azt, hogy semmi sem más ott sem, és mégis teljesen más minden. És ezeket a tapasztalásokat aztán egy éven át építette be a maga személyiségébe.

Ma a valóság az, hogy amikor a film legkönnyesebb pillanat van, a fia akkor jön be, hogy kellene kétezer forint osztálypénzre, a lánya akkor mesél az újabb barátnős történésekről…….. A menekülései legtöbbször olyan helyzetben történtek, amikor valamiért nem találta a helyét. Nem tudott minden hasonló szituációt meneküléssel megoldani, de a nyár, amikor a gyerekek nem voltak otthon úgysem, alkalmas volt arra, hogy a problémái elől elfusson, és onnan, a távolból nézve a gondjaira megoldást talált, Az élmények, a pozitív benyomások megerősítették, hogy meg tudja hozni a döntéseket, meg tudja lépni a problémái lezárását. Most a jövőt nézve úgy érzi, valami végérvényesen megváltozik egy időre, más lesz a helye a világban, feladatai lesznek. Ez is nyomja abba az irányba, hogy még egyszer legyen része ilyen élménydömpingben, még egyszer érezze át azt, amit szabadságnak vél – bár inkább csak kötetlenség. Mivel pénze nincsen, hát ismét ahhoz az olcsó megoldáshoz nyúlt, amivel tavaly is élt: belföldön keresi a szórakozási lehetőséget, lehetőleg olyat, amire nem kell költeni. Szerencséje van, a barátai már vagy még nem nyaralnak, így eléggé sűrűre sikerült a hete, túlvállalta magát. De bizony ez nagyon édes szenvedés. Szüksége van arra, hogy ne kelljen időre hazaérnie, hogy értelmes emberekkel értelmes gondolatokat váltson, hogy hallja, mi foglalkoztatja a barátait, hogy lássa a felcsillanó szemüket, amikor őt hallgatják. Gyerekkorában sokszor érezte azt, hogy kívülálló, hogy másodvonalbeli, a viccei érdektelenek, sótlanok, a gondolatai fölöslegesek. Nem tudott eleget nyújtani az édesanyjának, nem felelt meg a gyerekközösségnek. Ma, amikor már mások elvárásai nem érdeklik, tud szabad lenni, tudja a saját értékeit, mégis jól esik a visszajelzés, és jólesik érezni, hogy hányan várják a találkozást vele, hányan szeretnének programot vele. Jó értékes emberek szemében értékesnek tűnni – talán éppen ezért választott ilyen különleges embereket a barátainak. Sokszor eszébe jut, ha tudnák, milyen szürke kisegér volt, hogy mennyire félt, hogy mennyire görcsölt……. Az utazások a tini korban arra voltak jók, hogy elmenjen oda, ahol nem ismerik, ott el tudta magát adni talpraesettnek, színes egyéniségnek. Észrevette, hogy elhiszik neki, hogy alapjában ilyen, rádöbbent, hogy tud ilyen is lenni – és nem is esik nehezére. Eszméletlenül pozitív érzésekkel érkezett haza, az önbizalma a csúcson volt – mindaddig, míg a szokásos gyereksereggel össze nem találkozott megint és a hétköznapok nem gyűrték be újra. Aztán tudatosan építette fel magát, ma már ő így természetes. És élvezetes, mert olyan embereket hozott a változás, akikkel kell ez a hét együttlét, még akkor is, ha fárasztó, ha bizonyos dolgok elmaradnak………………….

Tegnap az Időutazó felesége c. filmet nézte meg. És kettősség maradt benne a film után. Csodásan, meleg színekkel fényképezett film, (Ez fontos, főleg annak, aki látta a Közellenség c. filmet, aminek a 40 % nézhetetlenül sötétben játszódik). Hangulatos. A történet leírva érdekes (mindjárt összefoglalom), de este nézve, munka után kissé nehéz követni, elég egy pillanat, hogy nem figyel az ember, már szinte követhetetlen. Egy férfi időutazó, a saját életében utazgat előre és hátra. Találkozik egy kislánnyal, aki a történet bizonyos pontján felnő, és feleségül megy az időutazóhoz – ő maga nem időutazó. Aztán újra kislány a történetben. Például az esküvőn a férfi először harmincon-éves, majd negyvenen túli……….. Azt ábrázolja a film, hogy egy különleges embernek hogyan lehet hátteret biztosítani. Hogy a feleség szerepe az elfogadás és a mérhetetlen szeretet, ha már egy ekkora kincs birtokába jutott. Nem tudja megváltoztatni, csak elfogadnia lehet azt, amit nem is ért talán igazán – még akkor sem, ha ő érti a legjobban a világon. És azt, hogy egy különleges emberért fel kell adnia magát. Viszont azt is igazolja ez a film, ha egy férfi valahol jól érzi magát, oda visszatér, bármi áron. Ha otthonra lel, onnan, ha el is megy, visszatér. És bármi történik vele, jó és rossz, hazatér és hazaviszi. Mindkét fél részéről óriási szeretet igényel ez a hozzáállás: a nő részéről a várakozás, az egyedüllét leküzdése, a férfi részéről annak a tudása, bármerre csavaroghat, bármit megtehet, de elkötelezte magát, és jól esik hazatérnie.

Ezt a filmet megelőzően egy izgalmasabb film háromnegyedét látta: a Szélhámos testvérek c.-t Már lépéseket tett annak érdekében, hogy módja legyen elfogyasztani a teljes filmet. Különleges bája van, Rachel Weiss és a Zongorista c. filmért Oscart kapott Adrien Brody is játszanak benne. A történet csavaros, a párbeszédek légkönnyűek, csalafintaság, furfang, szélhámosság árad mindenhonnan, vékony és törékeny emberek – lélekben, külsőben egyaránt. Nagyon izgalmas film.

Szóval a kötetlenség árad, ömlenek az élmények, csak győzze megélni és aztán feldolgozni. Csoda, ha nem marad idő feldolgozni a krumplit?

Ma hét órát töltöttem el avval, hogy beszélgessek életem fontos szereplőivel. Csak úgy, céltalanul, pusztán a beszélgetés öröméért, az információ cseréért, azért, hogy megismerjem őket újra és talán kicsit másképpen, és hogy megfogalmazzam magam megint, hogy megpróbáljam átadni nekik a világomat, minél többet abból, ahogyan éppen élek és érzek. Sajnos ritkán van erre időm és lehetőségem, tulajdonképpen nagyon lefoglal saját életem fontosságának tudata, és minden apró vacak előtérbe kerül, miközben semmi más nem számít egyáltalán, csak az, hogy ők fejenként 92 évesek……….. És hogy egyre kevesebb esély lesz arra, hogy majd holnap elmondom……… Amit pedig úgyis tudnak, hiszen értően és teljes lélekkel szeretnek, mellettük nőttem fel, kezeik közül is lettem ember. A gyökereim, a támaszaim, a nagymamáim. Egyik mama nagyon elfáradt már, de parázslik a szeme, a semmi is TÖRTÉNIK körülötte, és olyan nincsen, hogy ő kimaradjon belőle. Családi hírközpont, mégsem pletyka, amiben ül. Ő a napos sétatér, ahová azért megy az ember, hogy rokonokról tudjon meg híreket, miközben kikapcsolódik. Sosem ítélkezik, kérdez, választ vár, nem biztos, hogy egyetért, de nem mondja, csak hallgat, figyel, és magában elemez. Nem lehet csak úgy beszélni a világba, a parttalan szövegelés nem a műfaja, talán meg sem hallgatná. Nem tanácsol, nem ötletel, látszólag be sem avatkozik az életedbe, mégis mindent tud, mindenről képben van. És amikor kijössz a szobájából, azon kapod magad, megoldottad egy gondodat, vagy rájöttél valamire. Mert kimondatlanul is arra ösztökél, fogalmazd meg a dolgaidat, mielőtt átadod, mielőtt elmondod. Ahhoz, hogy teljességében tudjam átadni, össze kell kötnöm egy csokorba, és ilyenkor derül ki, mi mivel is illik össze, mi hogyan kombinálható. És az is jó, hogy a tévedéseket is el lehet mondani. Még akkor sem ingatja a fejét. Hallgat és elfogad, de nem kukán és báván szemlél, hanem értő figyelemmel néz. Aztán jön egy újabb rokon, akinek elmeséli (persze a „butított” változatot), és abba már beleszövi a saját ítéletét is. A rokonok példáival tanít, tulajdonképpen véleménycserét végez. Tudja, az elmondott történetért cserébe az újabban felbukkant rokon egy történetét kapja, amit megint meghallgat, majd valakinek tömörítve továbbad – véleményezve. Ezért folyton képben van, a kiterjedt családi rendszert egyedül ő képes már fejben tartani, ő tudja a kibogozhatatlan szálakat még egyben tartani, ő tudja, ki kinek az unokahúgának a férje……Amit ő tesz hozzá, az sosem pletyka, és sosem kötelező érvényű, pusztán ténymegállapítás, a 92 évének reális tapasztalata, miközben arra nagyon ügyel, soha, senkit ne bántson meg.

Másik nagyim talán jobban van. Szeretem a lelkét, szeretem, hogy érti, amit magamról közlök. Példákat, napi történéseket beszélünk meg, de tudom, ha egy szituációt elmesélek, pontosan érti, mit érzek. És azt is tudom, ő pontosan így tette volna. Ez persze nem mindig segít, hiszen a probléma akkor kezelhető, ha eltávolodunk tőle, és más aspektusból szemléljük, de talán ő az, ami a hajónak a kikötő biztonsága: nála sokszor érzem, hogy „otthon vagyok”. Egyszerű lélek, rám hangolva. Folyton véleményez, „megmond”, valamikori példákkal igazolja véleményét. Nem számít, ki kicsoda, vagy éppen hol áll a családi hálóban (számára talán ilyen nem is létezik), pusztán az a lényeg, hogy az a rokon valaha volt, létezett és történt vele valami, ami pont most éppen a történetre illik. Még a rokon neve sem fontos igazán. Nem tanítani, vezetni akar, nem vezet rá a megoldásra, „pusztán” megnyugvást kínál, avval, hogy elmeséli egy valaha volt ember hasonló történetét, az elfogadást sugározza. Mert minden jól van úgy, ahogyan éled, és azt is megengedi, hogy másképpen éld, ha úgy szeretnéd – ő majd arra is talál egy példát, amivel igazolni tud.

Egyik nagyim teljes életet élt, hiszen mindig azt kereste, hogy lehet a legjobban, mindenki érdekeit szem előtt tartva élni az életet, és teljességgel megél még most is minden pillanatot. Megtalálja a tökélyt a lábfájós tehetetlenségben is, hiszen nagyon kreatív és felettébb önálló. Az élni vágyása nem engedi el, a tűz a szemében tartja még itt.

Másik nagyim teljes életet élt, hiszen nagyon sokat szeretett és ezért nagyon sokat föláldozott – elsősorban bizonyos értelemben saját magát. Nem létezett, csak valaki részeként. Most kifogyott alóla a feladat, ez sokszor lehangolja, ez okoz fennakadást néha a kommunikációnkban. Szavaival kimondva már nem szeretne itt lenni, de a lelke még nem vágyik el innen, függetlenül a kimondott szavaitól.

Mégis megegyeznek. Például bennem teljesen jól megférnek, mindkettőjük vére felett őrködöm. Elegyednek, pedig tűz és víz a két érték, ami szerint élnek, amit képviselnek. Én gyakran viaskodom magamban, éppen melyikük attitűdje nyer bennem, kinek a módszerét követve győzök le egy újabb akadályt. Ha igazán okos lennék, nagyszerűen tudnám átkapcsolni magamban a helyzetnek megfelelően a (belső)tüzes és dinamikus (elemző-gondolkodó), vagy a szenvedélyes-lelkizős (hirtelen és ösztönös) alkatot.

Két irányból jöttek, más alapokat hoztak, mindketten példásan nevelték a gyerekeiket, bár nagyon más módon és nagyon más módban. A végeredmény viszont egy: a család áll körülöttük, a dédunokák is szeretettel járnak megcsodálni őket, nem maradt el senki a hosszú évek alatt. Egyikük sem féli a halált, pedig bátorságról egyáltalán nincs szó ebben a helyzetben. Egyik azért várja, mert a halált még sosem élte meg, az valami új, valami megismételhetetlen, valamit tanulhat megint. Másik azért várja, mert újra valaki része lehet, hite szerint Papa várja. A befejezés egyikük szerint újabb tapasztalás (talán valaminek a kezdete?), másik mama szerint megváltás, a szeretet újra fölfedezése. Én meg csak csodálom őket, hogy vannak még céljaik. Hogy nem tehetetlenül sodródnak, hanem értelemmel töltik meg a maguk számára, ami úgysem kerülhető ki. Bizony, föladták a leckét nekünk, ezt nehéz lesz felülmúlni. Én büszke vagyok mindkettőjükre. És bárcsak tudnák ezt! Igaz is, tudják…………. Ugye??????????

A hangevő kifejezést a Kossuth Rádióban most futó Szkeccs-pályázatból vettem, egy gyengébben megírt darab témája volt a fényevők mintáját alapul vevő hangevők ötlete. De erre a hétvégére ez illik. Én most is Lajkó Félix játékát hallgatom. Részben belül, magamban, részben falom a jutyúbról.

Szombaton Múzeumok Éjszakája volt. Miután röpke kitérőt tettünk a Mezőgazdasági Múzeumba, a Fonó felé vettük az irányt (11. kerület, Sztregova utca 3.), hogy régi vágyam teljesüljön és Lajkó Félixet élőben is, hallhassuk-láthassuk. Lajkó Félix 1974-ben született Topolyán, az akkori Jugoszlávia, ma Szerbia területén. De lássuk inkább az élményeket. Bevallom tömegnyomorra számítottam, ehhez képest néhány szolid, egyetemistának maszkírozott budai értelmiségi ült a földön vagy támaszkodott a szépen festett falaknak – némi sörrel a kezükben. Folyt a csevegés, a ki-be járkálás, élet és nyüzsgés volt. A koncert a meghirdetettnél ¾ órával később indult, de ez nekünk szerencse volt, így éppen odaértünk kezdésre. Lajkó urat nem csak hallgatni, látni is gyönyörűség. Élvezet, ahogy egybekel a hangszerével, ahogy szinte testi közelségével, extázisával csalogatja elő a varázslatos hangokat, hangulatokat, a sajátos lüktetést. Tiszta szerelmet láthattunk, vágyat a tökélyre, az arca, a keze minden egyes rezdülésében. A zene vágyását, mintha ennek az embernek a motorja, az étke, az éltetője lenne a zene. Mintha maga lenne a perpetuum mobile: a zene, amit elővarázsol, az élteti, eteti, öleli – és csak ez számít, csak ez az egyetlen igazság létezik számára a Földön. Saját gyönyörűségére, saját túlélésére zenél, és az külön szerencse, hogy ez nekünk is durván nagyon jó……….. Egy megértett (talán inkább időnként megérzett?) és elfogadott zseni, egy varázslatos csudabogár. Finomsága és elvarázsoltsága, a zenei megélés és átadás csodája még engem is megkönnyeztetett, pedig én nem egykönnyen adom meg magam. Na, jó, bevallom, van az a csajos film, de zene még sosem hatott így rám. Azt éreztem, hogy a tüdőm táján valami meleg űr keletkezik, tátong a lyuk, és abba folyik bele a zene, és csukott szemeim mögött csak lebegek a teljesség felé, miközben tudom, hogy élek, hiszen az ereimben lüktet vér helyett a zene……..Másokra is ilyen hatással lehetett, hiszen szegény megfáradt zenészeknek négyszer kellett visszajönni ráadást adni. Dübörgő taps volt, tapscunami, tapsorkán, rigófüttyős koncertverseny vastapssal egybekötve……… ilyenben is ritkán van részünk.

És aztán Boban és Marko Markovic és az ő zenekaruk a Ferencvárosi Fesztivál keretében a Fradi pályán. Könnyű volt elfelejteni a koncertjüket megelőző kissé unalmas Benkó Dixiland Band-et (bár Berki Tamás ismét nagyon zseniális volt, a maga humorával, tehetségével és hangjával), és az Old Boys-ot is – azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ők már hangulatosabbak voltak, csak néha kicsit nem tudtak énekelni, csúszkált a hang például. Ez ugye egy házibuli keretében megbocsátható lehetne, sőt, megkockáztatom, borgőzös állapotban észre sem venni. De ugye koncertkörülmények között kicsit zavaró volt. Azért a You can leave your hat on c. számot üvöltöttük……… Hangulat megalapozva futottunk neki a harmadik zenekarnak, hogy aztán ne akarjuk őket elengedni. Őket és a bennünk gerjesztett energiákat. Apa és fia igen megdolgoztatták a ritmusra lüktető ereket-izmokat. Hatalma tempót diktáltak, könnyedén, játékosan és nagyon profin. Kedves gegeket vonultattak föl a színpadon, trombitával Marko eljátszott egy tyúkudvart például. De zseniálisak voltak a tubások és dobosok is, akik húzták, ahogy bírták, hogy méltó alapot szolgáljanak a két trombitafenoménnak. Nagyot ütöttek az ismert számok, pl. a Djurdjevdan (amit Rúzsa Magdi tett híressé Ederlezi címmel – egyébként a cigányok ünnepe, május 6-án, valamint Boban Markovic születésnapja – nincsenek véletlenek……) vagy a Buba Mara (Black Cat , White Cat c. filmből). Erre a közönség a zenét kísérő ütemes tapssal reagált (én is), ami ugye pluszban tüzelte az előadókat és a nézőket is. De a még nem hallott számok is jót ütöttek, doboltunk az ujjainkkal, járt a lábunk és az agyunk nem járt máshol. Teljesen át tudtuk adni magunkat a zenei örömnek. Egy hibája volt a koncertnek, amiről nem a zenekar vagy a szervezők tehettek, egyszerűen az élet így hozta. Bármennyire feloldódtam, annyira, mint jó régen nem, és élvezni tudtam az utolsó cseppig az este ezen részét, mégis, az élet nagy rendező, vasárnap előtt volt a szombat, és benne Lajkó Félix tökélye. Nálam még az a nap, az az előadás viszi a pálmát, igaz, csak hangyalépéssel jár vasárnap előtt. És mint akaratos kislány, akit elkényeztetnek, folyton az dobol bennem, még, még, még akajom…. Még többet, mindig és mindenhonnan ez szóljon………. Az összes hétvégém ilyen legyen…….. Közben meg azon gondolkozom, mégsem jó ez ennyire sűrűen…… Természetessé válik a gyémánt látványa, elsilányul, ha tömegben van és bármikor rendelkezésre áll. Fényét veszti és hétköznapivá válik, ezt fogalmazza meg jól a mikroökonómia, amikor arról beszél, ha sivatagban jársz és szomjazol, egy pohár víznek óriási értéke van, míg a vízparton ez már nem akkora érték. Sőt, az első pohár vízért bármit odaadnál, a másodikért már valamivel kevesebbet, a harmadik ára még lejjebb megy, és így tovább…….. Szóval az értékét rontja, ha a nemes programok ömlenek az ölembe egyfolytában. Meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk.

Ismét egy előadás, ezúttal Don Giovanni az Operában.

Mozart zenéje elvarázsol, játékos, kellemes. Mégsem voltunk fölkészülve ilyen hosszú előadásra. És a hosszúság itt nem csak az időbeli jellegre vonatkozik. Néha majdnem unalmas volt, valahogy nem ütött át. Rossz nem volt, csak nem volt meg az a plusz, az az extra, amiért csettinteni lenne érdemes. A székek kényelmetlenek lettek, sokat iceregtünk-ficeregtünk. És bár voltak kiemelkedő énekhangok, a főszereplő (Molnár Levente) elég átlagos énektudással szerepelt, sokszor modorosan igyekezett pótolni azt, ami az énekléséből kimaradt. Pozőrként tűnt föl a színpadon, ez talán a szerepből is adódik (a Nagy Hódító), de talán egy kicsit túlzottabban volt pozőr, mint ami Mozart zenéjéhez illett volna. Ellenpólusként ragyogott a színpadon Don Giovanni szolgája, Leporelló, aki nevéhez méltóan sokoldalú énektudással bír, remek színészi előadást is láthattunk tőle – igazi hangfestő ez az ember. Az énekes neve: Tóth János. A női előadók közül két nevet érzek érdemesnek az említésre, Donna Anna szerepében Kolonits Klára, valamint Bátori Éva Donna Elviraként.

A nagy élmény mégis megérkezett, igaz csak alig két percben – a darab végén. Ezt a részt úgy hívják, második finálé, sokszor nem is játszák el. Ez esetben a finálé lement, a színészek kijöttek a függöny elé, a közönség tapsolt, majd a zene indult és elkezdtek oly módon énekelni a függöny előtt, mintha koncert előadás lenne. Mindeközben a „vizes árok”, vagyis a zenészek „színpada” elkezdett emelkedni. Ahogy a hidraulika dolgozott, úgy változott, teljesedett egyre jobban a hangszerek világa, annál inkább lehetett érezni, hogy a zene körülfon és mi is része leszünk. Aztán mire a zenészek „felértek, a függöny széttárult, a színpadon egy teljes kórus állt, nem színpadi jelmezben, hanem kórusruhában, egyen-mappával a kezekben és énekeltek, énekeltek: „Ilyen véget ér az, ki gonosztettet követ el. A bűnös úgy hal meg, ahogy élt.” Fura, ahogyan a dolgok globális szinten is összeérnek. Sűrűn járok Operába, mégis csak most találkoztam Don Juan történetével, Jold ritkábban látogatója ennek a színháznak, Budapesten mégis ez volt az első, amibe belebotlott. A Kungfu panda c. filmből már tudjuk: nincsenek véletlenek…….. De visszatérve az előadásra, hazafelé az a kérdés fogalmazódott meg bennünk, ha ilyen „ütős” második finálét tudtak színpadra állítani, akkor miért nem sikerült az „előzményeken” is javítani? A második finálé annyira sikerült, hogy még most is, amikor írom e sorokat és erre gondolok vissza, bizsereg a bőröm, a libabőr futkározik……. Az előadás többi része rossznak nem volt mondható, de ezt a felemelő, katartikus élményt nem hozta. Lehet, hogy ez mégis így volt jó, hiszen így „szólhatott” akkorát a második finálé. Bár szívünk egyfolytában sajgott, mert a Duna másik oldalán Boban Markovic húzta a talpalávalót, azt gondolom összegzésképpen, megérte a vége miatt maradni………

Erre a hétvégére kevesebb kultúra jutott, mégis izgalmas dolgokban volt részem. Szombaton elkísértem Joldot egy beszélgetésre, Duncan Shelley íróval. Ez a világ számomra még ismeretlen, és bár sok tényező miatt a beszélgetést rettentő kamunak éreztem (nem a hallgatóság részéről), úgy érzem, csak akkor lesz a véleményem korrekt, ha a suttogó ember írásait is megismerem. Most csak annyit tudok róla, hogy roppant rossz előadó (11 fő hallgatta a suttogását, hiába kérdeztek vissza többször, hogy mit is mondott, nem igyekezett hangosabbnak lenni). Olyan érzésem volt, ő nem is igazán házigazda, mert ugye az figyelne a vendégei igényeire…… Azt éreztem még, hogy a terem, ahol az „előadás” volt roppantul tele volt a félelem energiáival. Volt, aki a világvégétől félt, más a pszichiátriától, harmadik attól, hogy a megjelenő könyveket majd betiltják, negyedik a scientológia tanaitól…….. És azt láttam, hogy Duncan, halászik ebben a zavarosban. És jól megél belőle…….. Úgy fogalmaztam meg, a paranoiás emberek vámszedője.

Ezt követően nagyon élveztem a beszélgetést az Andrássy úton Müller Jánossal. Ő íjakat készít és árul. De szenzációsan. Mert nagyon szakmai, mert nagyon emberi és nagyon nem sablonos ősmagyarkodó. Azokat mondta a sablonosságról, a beskatulyázásról, amit én is vallok, ő is szenved attól, hogy mindenkit megítélnek és bekockáznak. Miközben sok dolgot megtudtunk az íjakról, készítésükről, bepillanthattunk abba is, miért voltak a magyarok nyilai annyira gyorsak és később ezek hová tűntek………. Roppant élvezetes ember volt, nagyon élveztem hallgatni a gondolatait – kellemes nyári, sétára csalogató este volt mindehhez. Kellően ellensúlyozta Duncan Shelley-nél érzett kamukat Müller úr kétlábonállása és sablonmentes valóságlátása. Igaz, oktatni nem akar, nem tömegekhez szól, mégi oda kell figyelni, arra, amit mond.

Vasárnap a Duna okozott nagy élményt. Tudom, ez rettentő, hiszen az áradások életeket tesznek tönkre, élelmet vesznek el, fáradtságot és vészt hoznak. Nekem mégis szép volt és különleges. Este a fények, a hullámok, az érzés, a bámészkodó tömeg, az, ahogy az alsó rakpart egy korzóvá vált (természetesen a járható részei). Többször tapasztaltam már, hogy ha jól érzem magam, a belsőm rendben van, az egyensúlyom a helyén van, akkor igazán harmonikus fényképeket tudok készíteni. Akkor, ha van téma. Most téma is volt, a lelki egyensúlyom abszolút a helyén volt, hát sok tegnapi fotómra büszke leszek még évek múlva is. Remélem, fölkerülnek a netre, ha igen, majd bemásolom a linket ide is. És akkor itt van: http://picasaweb.google.hu/Moormota/100606_Jold#

Krepi „miatt”: A Belvárosi Fesztivál egyes programjairól, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Jubilate leánykara és a Cantate vegyeskórus koncertjeiről.

Fesztivál

Pénteken csajos beszélgetésnek indult, aztán kultúrafogyasztás lett. A belvárosban sétálva, a Meridien szálló háta mögött akadtunk rá a jazz-színpadra. Magyar és külföldi együttesek fújták a rezet, ütötték a bőrt és pengették a nagybőgő húrjait, izmosították egyes énekesek a hangszálaikat – nagyon ízlésesen és kellemesen. Két fellépő között átsétáltunk az Erzsébet térre, ahol néptáncosok, hagyományörzők húzták a talpalávalót, ropták a csürdöngölőst (mondjuk, mi éppen kolot láttunk). Időközben szereztünk információt a programokról, kedvünk lett volna még Kispál és a borz koncertre menni, de aztán kifolyt az idő a kezünkből és nem mentünk. Ezt sajnálom. Meg azt is, hogy nem tudtam semmit előre a fesztiválról. Külvárosban lakom, ott is dolgozom, ezek szerint ez nekem nem jár. Pedig lehetett volna e köré szervezni a hétvégét – sajnos ez ezúttal elmaradt és nagyon átszervezni sem volt módom. Remélem, nem ez az egyszeri alaklom volt, és talán több hírverése lesz a következőknek……..

Jubilate

A koncert a Szent Imre Gimnázium színháztermében volt, ahogyan ezek a koncertek lenni szoktak. Sajnos azonban ezúttal az iskola udvarán tornaversenyek zajlottak, szurkolással, hangzavarral – behallatszott és ez nem tett jót sem az előadóknak, sem a hallgatóságnak. Ennek ellenére a koncert második fele (csak arra értem oda) remekül sikerült, nagyon színvonalas volt. Az iskola beállítottsága alapvetően a templomi zenék előadása, de ezúttal a zenekar amerikai filmek / rajzfilmek zenéinek átiratát adta elő – és volt létjogosultsága a dolognak. Aztán következett az első szenzáció: egy darab hárfán jazz-t játszott egy lány. Kivételes, pókhálófinomságú, jazz volt. Összhangban a hárfával, a lánnyal. Aztán újabb váltás (második szenzáció). Az ütős tanszék valóban ütőset alkotott- a szó átvitt és eredeti értelmezésében egyaránt. Kavicsokkal kezdték a zajt kelteni, ütemesen verték a keresztnevükre szabott hangokat.Aztán folyamatosan kapcsolódtak be a harangok, csörgők, botok, egyéb zajkeltő eszközök, a faxylophon, míg végül nagy erővel megszólaltak az afrikai dobok is: Hejj Dunáról…… és énekelni kellett. A kétszer két strófa alatt (mert ismételtünk is, bizony!) a tér és az idő egybefolyt, a dobok a bőr alatt lüktettek. Kiváló volt, zajos ünnepléssel a végén. Ezt követően lépett színpadra a Jubilate leánykar. Hozták a szokásos minőséget, szépen énekeltek tartalmas templomi énekeket. Az új szellemiség jegyében ők többek között Gershwin egy darabját dolgozták fel. Lépegettek, kezeket emlgettek, legugoltak, fölálltak – szóval külsőségekben is elrugaszkodtak a formaságtól, úgymond ellazultak. Őket evvel visszatapsolták……..

Cantate

Vasárnap a Batthyányi téri Szent Anna templomban adtak várva várt koncertet, ami közel két órán keresztül varázsolt el Bennünket. Nemes helyszínen nemes és míves darabok szólaltak meg, Kodály Budavári Te Deumából a Miserere c. rész lenyűgözött, meghallgatása után nem tudtam kommunikálni, mert annyira elvarázsolt a zene, ami a mellkasomnak dőlt és nyomott hátra. Erő volt, aztán lágyan körbefont…… Műsoron volt még Monteverdi, Kocsár Miklós, Gyöngyösi, Whitacre, Bárdoss művei közül egy-egy……… Két ráadás dallal is készültek – e részben már elhagyták az oltár előtti helyet, a széksorok mellett, a fal mentén álltak körbe a templomban, ifj. Sapszon Ferenc karnagy a templom közepére állt és onnan vezényelt. A zene körbefolyt, a szellem körülölelt, áthatott minden jó minden irányból. Szinte láttam az erővonalakat összecsapni……… Felírtam a „soha nem fogom elfelejteni” élmények közé.

Tegnap élelmiszerbiztonsági irányítási rendszerekről tájékozódtam. Órákon át szabványokat nézegettem, összefüggéseket elemezgettem és a folyamatszemléletet gyakoroltam. És azon töprengtem, hogy valamit, ami finom, ami jó állagú, aminek fogyasztás előtti látványa jó esetben élvezetet okoz, és fogyasztva legalább annyit, ami vagy építi a testet-lelket, vagy rosszabb esetben károsítja azt, szóval az hogyan fér bele valamilyen szabványok által előírt keretek közé. Jó, értem én, annyi van élelmiszerből, hogy valahogy, megkülönböztetve a másiktól, piacot kell neki teremteni – és ez is egy lehetőség erre. És valamit csak úgy lehet összehasonlítani, ha van mérce, amihez viszonyítjuk – ehhez pedig ízekre kell szedni (bár ez a kijelentés élelmiszerek esetében félreérthető J ). Értem ezt a törekvést, és a munkahelyemen látom azt a pozitív változást is, amit a minőségirányítási rendszer hozott. Bár lehet, hogy nem pusztán a minőségirányítás, hanem inkább az a szemlélet, hogy folyamatokban, előre tervezetten kezdtünk el gondolkozni és dolgozni, ennek eredményeképpen ma már szinte bármi visszakereshető, azonnal elővehető. Hiszen helye lett, „rendszerbe lett állítva”, és ez nagyban megkönnyíti már a napi munkánkat……… Tehát nem ellene akarok beszélni a rendszerszemléletnek, a lefektetett előírásoknak, csak elkezdtem azon gondolkozni, innen már csak egy lépés a kultúra mérése…… Határértékékeket kellene fölállítani, tetszési indexeket meghatározni (bár valami ilyesmi a nézőszám ma is). Vagy lehetne mérni, mondjuk csajos filmek esetén az egy főre eső kiszenvedett könnyeket. Ez legalább akkora marhaság lenne, mint pszichológiából tesztet írni félév végén. Igaz, ha jobban belegondolok, egyfajta mércének alávetik a kultúrát is: filmszemlék, zenei díjátadók, a nemzet színésze, tehetségkutatók, stb…….. De ezek mégis csak szubjektívebb ítéletek (ezért is váltanak ki vitákat, indulatokat, gondolatokat), és nem annyira vegytisztán felügyelt és szabályozott módon mérettetnek meg, mint az élelmiszer a HACCP rendszerben. De megpróbálhatok most egy filmet ilyen szűrőn át nézni, ilyen katonásan felmérni. Legyen ez a film, mondjuk a Pengeélen (Sling Blade), melynek írója, rendezője és főszereplője is egyaránt Billy Bob Thorton. Kezdjük avval, mi a film célja. Semmiképpen nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elgondolkodtatás, annak a folyamatnak a láttatása, hogyan lehet felnőttként szocializálódni. És a szeretet erejének megmutatása. Felvillan a film végére az a kérdés is, ki a valóban beszűkült? Aki az elmegyógyintézetben töltött hosszú éveket, elzártan, begyógyszerezve, de most igyekszik a társadalom hasznos tagja lenni, vagy a beszűkült inkább a „mindennapi sörömet-haverokat-bulikat-asszonyverésemet addd meg nekem Uram” típusú pótapa lenne? Másodikként vizsgáljuk meg, mik a film eszközei? Kisvárosi környezet, erős jellemfejlődés, szocializáció, a főhős igen érdekes kiejtése, beszédstílusa, gyerekkori trauma, elfogadás és a katarzis a végén (ami a film elején előre megjósolható volt – ezt éreztem a film egyetlen hibájának). Miért írom, hogy katarzis, amikor is a beteg visszakerül az intézetbe? Katarzis, mert föláldozta magát, hálából azért, mert befogadták, mert elfogadták, mert megszerették. Ugyanazt lépte meg, amit már egyszer elkövetett, ami az intézetbe jutatta, de akkor öntudatlanul cselekedett, most pedig tudatosan, előre kidolgozva, előre megfontoltan – és úgy, hogy a számára fontosak körül is elrendezett mindent. Áldozott a szeretet oltárán. És ezért sokatmondó ez a film. Akkor most vizsgáljuk meg a film kritikus pontjait (Analysis of Critical Control Points). Nem azt mondom evvel, hogy gyengék, hanem azt, hogy ezek azok a határértékeke, ahol hiba következhet be, ezért ellenőrizni (mérni) kell. A film esetében inkább kiemelten figyelni. Az egyik ilyen az a kérdés, szerencsés-e, ha az ember maga írja, rendezi és főszerepli a filmet? Ez gyengíti vagy pluszt ad? Azt gondolom jelen esetben Billy Bob Thorton nagyon jó munkát végzett, briliáns a magába fordult, de mégis kifelé vágyó ember alakítása. Szenzációs, ahogyan egy abszolút kisembert naggyá tesz. A történet sem rossz (bár amerikai), de a figura, amivé átlényegül, az igazán zseniális. Annyira, hogy a többi karakter körülötte talán eléggé egysíkú. Nem látunk túlontúl nagy konfliktusokat, vagyis egyszer, az alkoholista és a családja között, de az sem a főszereplő elfogadása vagy beilleszkedése okán tör ki. Nem látunk egyéb személyiségfejlődéseket sem. Lehet, hogy evvel még plasztikusabban kiugrik az az áldozat, amit a végén a főhős bevállal – mert egy kicsit értelmetlen, hiszen a többiek nem változtak meg, élték a mindennapi életüket és vágyták a változást, de nem tettek érte. És a film azt sem láttatja, az áldozat eredményes volt-e? Csinált-e egy fecske nyarat, beindított-e bárkiben azt követően valamit? Másik kritikus pont a számomra az, hogy a történet amerikai, és így, amint a főhős kilép a diliház kapuján, hogy új életet kezdjen, már tudom, hogy ide vissza fog térni. És ahogy halad előre a történet, már a film háromnegyedénél tudtom, hogy kivel mit fog tenni ennek érdekében. Sajnos ez a tény sablonossá tette a filmet, és nem is tudom, milyen csavarral lehetett volna ezt a felismerést késleltetni.

De összességében érdemes megnézni a filmet, és kérlek, ha az első 5 percben nem jön be a film, ne adjátok föl!!!!!!!!! Egyszer föladtam, aztán rájöttem, hogy nem kellett volna. Az első öt perc kell a kontraszt miatt, a hatás kedvéért, bírjátok ki!

József Attila Színház. Régen voltam ott, azóta fénye jócskán megkopott. Nem csak szellemi fénye, de a berendezés, a miliő……… Úgy alakult, a Hamlet várt ránk.

Amint leültünk, a színpadon láttuk a kissé kopott díszletet, előtérben a giccses porcelán állatokat, művirág-csokrokat. Hátul mélyen be lehetett látni a színfalak közé, a „színészjáratokat” nem takarta semmi, a játéktér nem különült el a színpad többi részétől, a kiszolgálást ellátó területtől. Mintha az egész a kopottságon túl, az avíttságon túl a nyitottságot akarta volna sugallni, a mérhetetlen lehetőséget jelezte volna. De csak azt észleltük, ez hű de „gagyi”, hű de kopott, már-már arcpirító az igénytelenség. És akkor elkezdődött a csoda. Tartottunk tőle, hogy a szünet nélküli két óra húsz perc nem lesz egy fáklyás menet, de csalódnunk kellett. Az lett. Igaz, amikor a kifejezetten rikító, egymástól színben, mintában elütő jelmezekben, hányavetin és igénytelenül magukra dobált kabátokban-ruhákban megjelentek a színészek a színpadon, újabb irtózat rázott meg belülről. Először szinte nem is tudtam a darab történéseire figyelni, mert a székhez szögezett az irtózat, a giccs utálata. És az, hogy próbáltam megfejteni, mire is jó ez, mert nem hittem el, hogy ez pusztán öncélú lenne, hogy a színháznak ennyire nincsen se pénze, se kultúrája. A színpadon közben a színészi alakítások folytak. Szépen, rendben, de mégis valami más volt, valami nem odavaló. Mikor már nem a giccs szerepére koncentráltam, akkor fogtam föl, hogy a monotonitás, az érzelmek nélküli beszéd, a nem pátoszos, hanem túl leegyszerűsített, túl hétköznapi, szinte elmesélő előadásmód (szövegmondás) az, amit furának véltem. Ahogy ráálltam erre a tónusra, megszoktam, már viccessé vált, már görbe tükröt tudott mutatni. Belefért az is, ami a sheakespeari művek értelmezésére nem igazán jellemző, hogy ki-kiszólt a nézőknek, eltávolodott a történettől, egy fél mondattal kommentált.. Bár majdnem minden szereplőre jellemző volt ez a stílus, a legerősebben Hamlet hozta ezt a beszédstílust. Fura volt, hogy a darab folyamán mindössze kétszer (Opheliával, majd az anyjával) lehetett érzelmeket érezni a beszédében. Sőt nem csak hogy érezni lehetett, azok kirobbantak, felemésztették a partnert, felégették a viszony maradékát is. Mintha egy valóban megbolydult elme utolsó erőtartalékai törtek volna felszínre. Ha már az őrületnél járunk, csodálatos megoldás volt az a rész, amikor Ophélia eszét vesztve, virágokat, növényeket ad a szereplőknek. Tegnap Zsótér felfogásában, kabátot akasztott a szereplők vállára, a kabátokat nevezte el növénynéven……… Nem romantikus őrület volt (amikor virágokat maga elé szórva lépdel a habokba, hogy öngyilkos legyen), hanem valódi tébolyult, aki játszik, aki elhiszi, hogy a kabát a virág (ki az igazi tébolyult a zárt osztályon, az orvos, vagy a beteg? Mindkettő azt állítja magáról, ő az orvos, ugyebár………) Viszont pont evvel az eszelős őrültséggel vonódott az kétségbe számomra, hogy valóban őrült volt Ophélia. Inkább áldozat, aki ha a szerelmét nem kaphatta meg, másra már nem is vágyott. Meglepően szép volt a temetési jelenete is, de ezt nem tudom úgy leírni, hogy plasztikusan és igazából azt lehessen érezni és érteni, ami ott történt. Nagyon sokrétegű cselekvéssorozat volt, méltó ellenpontja a pár perccel ezt a jelenetet megelőző sírásó-jelenetnek, ami roppant komikusra sikerült. És úgy csúsztak át egyik hangulatból a másikba, mint a naptej a balatoni plázson napozó lány hátán…… A darab végig feszült volt a meghökkentő ötletektől, apróságoktól, ettől vibrálóvá, izgalmassá vált, kíváncsivá tett és elfelejtettem az időt. Tragédia volt, de nem egy egyén szenvedése emelt fel minket, nézőket, hanem társadalmi korrajz, a hazug színészi előadásmód elítélése, a művészet nevelő hatása álltak a háttérben, néha még az is belefért, hogy megnevetessen a mű. Érdekes volt a giccs nyílt színi elégetése (gyertyától lángra kap a műanyag csokor). De hasonló értéket képviselt Bakó Márta pár perces monológja, ami engem egészen az atomjaimban rázott meg. Nagymamám állt a színpadon, Lici mama lendülete és életszeretete köszönt vissza. És a színpadon is azt éreztem, amit Mama tud nyújtani nekem minden nap: csak hittel, szenvedéllyel és örömmel érdemes élni, IGAZÁN és igazul. Nem kell a képmutatás, az etikett, az hosszú távon mind nem számít. Bottal, és kilencvenen túl az agy még működik, az érzelmek élnek, hát nem szabad hagyni eluralkodni a világvége hangulatot. Még akkor sem, ha a mozgás már nem az igazi. Ha mi többiek azt látjuk, nem adják fel lélekben, akkor a mozgásban segítünk, támaszul szolgálunk, akkor akarjuk, hogy helyük legyen közöttünk, akkor vágyjuk a nagy öregek társaságát.

Csak tudnám, Hamlet mostohaapja (korábbi nagybátyja) miért viselt narancssárga, gorilla-szerű kesztyűt…… Igen, gorillaszerűen szőrös volt a kézfeje és a tenyere barna bőr……… Jolddal hazafelé arra a megállapításra jutottunk, a kesztyű olyasmit szimbolizálhat, hogy így valójában a keze tiszta marad, nem ér a dolgokhoz, nincsen azokhoz köze, nem részese az eseményeknek. Ismerve a végkifejletet (meghal), ez utólag akár mindegy is lehetne. És ha ez így lenne, akkor miért nem sima, átlagos kesztyű, miért állatmancsra hajazó? És miért narancssárga? Tehát ma átgondolva a dolgot, mégsem ez lehetett az igazi jelentése. De akkor mi? Esetleg menjetek el, nézzétek meg a darabot és írjátok meg az ötleteiteket J!!!!! Már csak azért is el kell menii, mert annyi apró ötlet, átkötés, áthallás, mozdulat van, amit nem lehet leírni……. Mert eszembe sem jut, meg azt igazából megélni kell. Átesni azon a sávon, hogy hurrá, fölfogtam, látom, érzem, értem………

Külön állatfaj a drukker. Aki ezt a betegséget elkapja, az a meccs idejére nem anya, nem felelős, nem felnőtt, hanem pofátlanul (és sokszor trágárul) ordító, folyton doboló, dudát fújó, két lábon járó vibrálás lesz. És szid mindenkit (edzőt, bírót, saját csapatot), és üvöltve hajtja a saját fiait a „csatába”. A drukker a szív, a lendület. A meccs sava. A meccs lényege, mert bár a meccset gólra játszzák, az a nézők szórakoztatására szól. Az igazi drukker viszont nem szórakozni, hanem meghalni jár a pálya szélére. És a hangját elveszíteni. Meg tanácsokat beordítani, hiszen az edző nem ért hozzá. Az edző azt sem tudja, a drukker gyereke mire képes. Az edző csak a csapatot összetartani van ott, a taktika a szülői drukkerek tanácsának igen nehéz feladata. És a drukkerekre hárul aztán az a nehéz feladat is, hogy a szünetekben apró ízekre szedjenek mindent, ami a meccsen történt. Mindent szétcincálnak, megrágnak, hogy aztán egy másfajta (kicsit torzabb) valóság álljon össze a meccs milyenségéről. Valami olyan, amitől a kedvenc csapat jobban nyert, kevésbé vesztett, vagy nemesebben vesztett.

A nap végén hiába fut az autó a zuhogó esőben az autópályán, a korábbi vibrálás annyira eltompítja az érzékszerveinket, hogy a kinti tájat alig érzékeljük. Mert a vér még lüktet, a lendület még dobol, még emésztjük a hangzavart…………

Csinált magának egy rossz napot, mert elfelejtette a mondást: semmi sem számít igazán….. De az is lehet, igazából nem hibázott, hiszen a horoszkópja szerint oroszlán, és ott találták el, ahol a leginkább fáj – megsértették az önérzetét. Nagyon dühös volt, és ahelyett, hogy letette volna ezt a hátizsákot, újra és újra kipakolt belőle látványosan, evvel is biztosítva, hogy haragjának tüze ne tudjon kialudni. Nem vette észre, hogy evvel csak magának tesz rosszat, hiszen így pont a megélésre érdemes pillanatoknak nem jutott hely. Pedig alkalom volt bőven, ami kifolyt csak, mint a homok a tenyérből. Szegény Jold, pedig igyekezett…. Evvel az újabb teherrel a lelkén ment tovább vacsorázni, és filmet nézni, azt remélte, ott a föloldozás és a megkönnyebbülés. Kicsit beszélgettek, (jobban mondva egyfolytában mesélt), jót ettek, majd következett a film……… Olyan volt pont, mint a napja. Tehát nem segített. Martin Scorsese-től a Viharsziget. Nagyon bosszantotta, hogy a filmben szereplő igen neves színészek (Leonardo Di Caprio, Max von Sydow, Mark Ruffalo, stb.) mögé oda van vetítve a tenger, a suhanó erdők – kérem, mindezt 2009-ben?????!!!!!!!!…… De később ízlelgetve a filmet (ami a látomásokkal igen sűrűen játszik) az is eszébe jutott, ez direkt volt………. Hogy a néző rádöbbenjen, nem a valóságot látja, csak a minthát……Igen, nem tévedés a h betű, szándékosan benne van. Fura film volt. És nem izgalmasan voltak a szálak összegabalyítva, mint Almodovár színdarabjában, hanem unalmasan. Volt egy pillanat, amikor úgy érezte, ennek a nyüglődésnek sosem lesz vége. Pedig volt benne minden – igaz, egy csomó olyan dolog is, amiről nem értette, miért is kell. Két nyomozó indul egy börtönszigetre, mert az ott őrzött elmeháborodott rabok közül valaki megszökött. Fokozatosan tárul fel a látomásokon keresztül az egyik nyomozó múltja (Dachau felszabadítása, ahol ő, mint amerikai katona vett részt). De az egész sötét múlt olyan képi beállítással van megoldva, ami mű……. Ott van, drámai, de mégsem szívbe markoló, olyan odatett……. Másik vonalon fel-felvillan az eltűnt nő, aki gyerekeit ölte meg. A film végére derül ki, a nő a nyomozó felesége, akit ő maga ölt meg, miután a feleség megölte a gyerekeiket. Megszabadította feleségét film sugallata szerint. A film végére úgy tűnik, nem is nyomozó, hanem ápolt ő is. A feleszmélést, a múlt elfogadását horrorisztikus elemekkel (örültek elszabadulása áramszünet következtében, őrjöngő vihar, stb.) igyekszik izgalmasabbá tenni a rendező – She szerint a kevesebb több lett volna. Ha hagyta volna lelkiekben fejlődni a film főhősével együtt, az jobban megrázta volna – a lopakodó őrültektől igazából nem tudott rettegni. A belső történésekre sokkal inkább koncentrált volna, amit viszont mégsem tehetett meg a lopakodó őrültek miatt. Este 10 óra is volt már, mire vehette a cipőjét, azon gondolkozott, ha most öngyilkossághoz közeli állapotban állna, a film lehetne az utolsó lökés. Hiszen minden zagyva benne, minden bizonytalan – tökéletes egy megbomlott lélek végső rohasztására. De a napnak még nem volt vége. Éppen ízlelgette a filmet, bogozta a kibogozhatatlant, állt a villamosra várva a tönkrement szoknyájában, a csöpörgő esőben, amikor egy női árny nézett az arcába és ráköszönt. Akkor döbbent rá, az árny korábban is jött felé, és ő bár látta, nem ismerte fel – magába volt túlságosan fordulva. Hülye egy helyzet az ilyen, igyekezett hát menteni a menthetőt, elkezdett magyarázkodni, miért is nem vette észre (hülye dolog az ilyen, hiszen este fél 11-kor ki az, aki éber?), azt felelte, éppen emésztgeti a filmet. Megkérdezte a lányt, mi hír nagybeteg gyermekéről. Mire a lány She szavaival felelt: a múlt héten kapott orvosi híreket mi is emésztgetjük………….. She padlóra került, mert megint kiderült, semmi nem számít igazán…….. Kit érdekel az a hülye film, kit érdekel a napi sérelem, miért nem avval törődik, ami fontos? Mi She belső nyomása ahhoz képest, amit a lánynak kell kiállnia, vagy a 13 éves fiának? She lelke helyrejön, de a kisfiú????????? Beszélgetve szálltak föl a buszra, beszélgettek végig, a hangulat oldódott. Mikor leszállt a buszról, az eső ömlött – 5 lépés alatt teljesen elázott, folyt a víz a kedvenc kabátján, csuromvizes lett a haja. Bár a táskában ott volt az ernyő, azért az óvni kell. Lusta volt kotorászni arra az 5 lépésre, és közben úgy is érezte, megérdemli, ez a büntetés az elrontott napért. Gondolta, megtisztul, az eső kimossa belőle a rosszat és lezárhatja, maga mögött hagyhatja az egészet, hiszen az esővel kifolyik belőle………

Ki jött rá, hogy éppen Updike-ot olvasok???????

Hamut szórok a fejemre – megpróbáltam utánanézni, honnan is ered ez a közmondás pontosan. Valamit sejtek, bizonyosságot kerestem, de Gugli, aki egyébként a barátom, most nem segített. Ha lennétek olyan jók és elárasztanátok avval, Ti mit gondoltok vagy tudtok erről a témáról, annak nagyon örülnék.

De ne álljak ki a hamu alól, ne kanyarodjak el a témától. Tapasztaltam valamit, és ez azért fontos, mert Benneteket is érint. Többször előfordult már, hogy későn írtam meg, ami megfogott, hogy hetekkel később öntöttem betűbe a keretek közé amúgy is nehezen beszorítható érzéseimet, amit egy-egy kulturális vállalkozás váltott ki belőlem. Olyankor szenvedek attól, hogy bár sok mindenre gondolok utólag (a távolság, az eltelt idő ilyenkor pluszt ad), mégsem lesz olyan igazi, olyan friss, olyan megélt, amennyire akkor lehetett volna, ha időben hozzáfogok a vállalkozáshoz. Valamikor ősszel tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ezt nem fogom hagyni, nem engedem magam elfolyni, időben kiteszem az asztalra a fogyasztanivalót, hogy ne másnapos, elszáradt kiflivéget kelljen rágcsálnotok. Így tettem a vasárnapi Verdivel is. Aztán amint világgá kürtöltem, volt még időm, unatkoztam és újraolvastam a helyén. És bizonyossá váltam abban, amit addig csak sejtettem, hogy ez bizony nagyon gyenge. „Boborján, a történet enyhén szólva lapos! Nem, mert hegyen-völgyön Csomolungma is vót ottan”……… replikázik a jelenetben Dolák-Saly Róbert. Mindent a maga helyén kell szemlélni, de senkit nem érdekel az ok, Ti, akik olvasni szerettek, nem ezt érdemlitek. Én meg azon gondolkoztam, hogyan fordítsam vissza azt, aminek még nem kellett volna megtörténnie, ami még csak egy kiforratlan kezdemény volt és elbizakodottságomban engedtem napvilágra kerülni. Az egyik megoldásnak az tűnt, hogy kicsit átírom – ez, bevallom nem megy. Már le vannak fektetve a keretek, azok közé szorítani érzéseket és gondolatokat úgy, de mégis mélyebben – erre képtelen vagyok. Megfojt a gúzs. És valahol sajnálom kidobni azt, ami pedig akár jó is lehetne – csak esetleg nem ott és nem akkor. Másik megoldás az lehetne, ha széttörném darabra, mint egy porcelánt, a morzsákat összeszedném és mozaikszerűen, kicsi kötőanyagot keverve még közé, újra valamit alkotni, amiben ennek a cserepei is benne vannak, de mégis teljesen más. Ettől meg emiatt rettentem meg. Mert miért is kellene teljesen másnak lennie, amikor ilyen volt, ezt váltotta ki? Hiszen „csak” annyi a baj a bejegyzéssel, hogy lapos……… Hogy nincs íze………. Ha nem tudom a levest utólag ízesíteni, borítsam ki?

Azért figyelemre méltó visszajelzés, hogy mindössze egy kritikát kaptam – remélem Jold, megmaradsz tükörnek, és nem fogsz torzítani később sem. Ti többiek, ti nem olvastátok? Hé barátaim, hol vagytok olyankor, amikor szólni kellene, Te ez nem lesz így jó? Hogy esetleg gondold át újra? Nem érdekel, vagy nem mertek rám szólni? Katinak a letolás nem szól, Kati, miután elmondtam neki az aggodalmamat, megerősített. Igaz, ő is csak bátorítás után nyomott le a földre, kicsit be is csomagolta, hogy ne üssön akkorát (őt meg ezért szeretem), de megtette és ezt értékelem. Szóval barátaim, Ti többiek, kapjátok csak össze Magatokat!!!!!!!!

A koncert címe: Verdi Terezinben. 1813-1901 között élt kompozitor egy 1874-ben bemutatott mű, melyet 1942-43-ban Terezinben, majd 2010-ben Budapesten is előadtak. Kicsit lehangolt a mód, ahogyan kénytelenek voltunk fogyasztani az előadást: egy honlapon kellett előzetesen regisztrálni, melynek eredményeként juthattunk a jegyhez. A helyszínen derült ki: kevés a fóka, sok az eszkimó, ez ebben az esetben azt jelentette, hogy bár rengeteg széket kitettek a Vasúttörténeti Múzeum csarnokába, nem volt elég a tömegnek, sokunknak állnunk kellett. Nem sok híja volt, hogy otthagyjam az egészet. Hogy mégis maradtam, nem bántam meg. Verdi műve lenyűgöző, munkás – az énekeseknek és a léleknek egyaránt. Fölránt, földhöz csap, hogy aztán hegyet mászasson ismét – mindezt másfél órába sűrítve. Szép, megrázó, fennkölt, és ha lehet zenére ilyet mondani, látványos.

A helyszín nem volt szokványos. Úgy tudom, a koncertet élőadásban közvetítette a Duna Tévé. Ha ez igaz, akkor elképzelhető, hogy ugyanazt a képet látták a készülékek előtt ülők, mint amit mi láttunk a helyszínen óriáskivetítőkön. És bizony döbbenetes volt a csarnok, besötétítve, tömve emberekkel…….. Ha a kamera távolról mutatott bennünket, bizony lehetett átfedést érezni a terezini tömegekkel…….

Hazafelé arról beszélgettünk, hogy a művészet mennyire erős – a hit, hogy valamit alkotni lehet, értékesebbé teszi az embert. Esetleg túl is tud élni szörnyűségeket ennek segítségével, hiszen nem az éhezés a fontos és a rágódás a hogyantovább-on, feladat van, cél van, amit teljesíteni kell, amit véghezvinni kell. Ahogyan Faludy fejben írt verseket a kényszermunkatáborban.

Verdi csodás élmény volt, csak úgy úszott a csarnokban a sok-sok ember feje fölött. Méltó kezdete volt az est többi részének……..

A városba indultunk, és már az út első szakaszán nagyon nagy megtiszteltetés ért: a földalattin Kálloy Molnár Péter ült le mellénk. Kati azonnal a blogról kezdett el beszélni, bemondta a címet, a tárhelyet........ Én meg gyáva voltam, és bár Katinak válaszolgattam, nem léptem oda, nem meséltem el, én vagyok az, akinek a blogját pár napra feltűntette a honlapján..........!!!!!!!!!!!!!!!!  Így múlik el a világ dicsősége :-)

Erzsébet téren megnéztük az Európa-napot. Jobb híjján. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere egy kissé esős majálison. Volt sült kolbász (ezer forintért, igaz kenyérrel és mustárral), volt színházi sátor, kézműves foglalkozás, szappan árusítás......... És a nagyszínpadon Heaven Street Seven koncert - az esélyegyenlőség nevében egy cigány énekegyüttessel közösen léptek fel. És ez nem rontott a dogon, Kiderült, hogy a mai populáris zene is találhat közösséget az etnikai gyökerekkel. Kiderült, hogy a ritmus ugyanaz. És a kettő egymás hatását erősÍtette: a dalokból jobban kitűnt, hogy semmitmondóak, de pont emiatt lehetett a hidat fölépíteni a két kultúra között, pont ez az átlagosan semmilyen életérzés, a ritmnus tisztelete, és a zene, mint a mulatás alapja - ez volt a szenzáció, ami eggyé tette a két világot. És ez volt az, amiért a huszonéves fiatalok vonatozni kezdtek, és ez volt az, ami miatt a babakocsis édesapák kiszedték a kocsiból fiaikat és ugrálós-incselkedős csápolásba kezdtek, hogy megmutassák a gyermekeknek, hogyan is kell ezt. Pont sör mellé való zene volt, kellemes este, kellemes meglepetés lett belőle egy órán át, a hangulatot még az időnként csepergő  eső és a tartósan szomorkás idő sem tudta megtörni. Aztán a séta az új főutcán... Lenyűgözően szép lett a Bazilikához vezető utca. A Szabadságtéren a szökökút éppen nem működött. A Parlament úgy ált a helyén, kissé álmosan, ahogyan szokott. Majd a Néprajzi múzeum mellett továbbmentünk, a Vígszínházzal szemben a török étteremben egy kebabot ettünk. Onnan továbbsétáltunk a Király utcába, ahol másik török étteremben padlizsánsalátát ettünk, majd következett egy fagyi........... Mindezt női csacsogás és gagyogás kísérte, úgyhogy a világ folyása rendben van, nagyon is, hiszen Katival az elmúlt 4 óra leforgása alatt rendbetettük. Mozgásigényünk is kielégült, gyomrunk is megtelt, agyunk is kapott valamit és mindez együtt a lelkünkre is nagyon hatott. Fantasztikus volt, hogy nem történt semmi, mégis a világ fordult meg körülöttünk. A nyugalom lenyűgöző volt, és az is, hogy minden klappolt.......... Pedig semmit nem vártunk ettől az estétől, csak szerettünk volna kis időt eltölteni - nem otthon. Ja, és nem utolsó sorban kiderült, hogy a dalok egyike-másika, melyeket ezen vagy azon a rádión hallunk néha, a Heaven Street Seven együttes dalai. Az élet egy folytonos tanulás :-)..........

Azoknak, akik nem vettek részt a mai napon, akik nem jöttek velünk a semmit élvezni, csak azt tudom üzenni: így jártatok, vessetek nagyon Magatokra - ilyen nyugalommal a lelkemben úgysem tudok Rátok vetni :-)

és a tavirózsa nyílni fog. Jó kép ez a jövőre? Mindenesetre hinni lehet benne. Ha az elemek elpusztítják (Ádám almái), lehet újra ültetni. Egyik elsűllyed, lehet másikat építeni. Mindig van újrakezdés, megerősödve, tapasztalattal. A régi romok megmaradnak, amiket mutogatni lehet, és a romok nemesednek és okulásul szolgálnak. Okulásául annak, aki átélte és annak, aki szemléli. Mert a gyümölcs és a bor elfogyasztásra kell hogy kerüljön, hogy új gyümölcs és új bor kerülhessen az asztalra, hiszen ez az élet rendje. Cserélhető, pótolható..... és mégsem. A mai gyümölcsnek a korábbi hónapok időjárása van az ízében, a korábbi időszak felépített, megszervezett munkája, az összefogás, a gazda odafigyelése, a holnap asztalra kerülő gyümölcs fáját másik kukac rágja. Mert minden gyümölcsöt rág kukac és minden borba került egy-két oda nem való aszuszem is..... Tökéletes tisztaság nincsen, a kérdés az, mennyire hibásat emelünk le a polcról, mi az amit ki kell vágni, mert nem bírjuk elviselni, mi az, amit simán lenyelünk és elfogyasztunk, fittyet hányva a külvilágra. Az viszont biztos, sokszor, ha a gyümölcs nincsen kifejezetten az arcunk előtt mosolygósan a tálban, ha nem hívogat fogyasztásra, ha a bor gyöngyöző üvege nem hívja a kezünket, hogy töltsünk, akkor kevesebbet fogyasztunk belőle, sőt a fogyasztás nem szertartás, nem ünnep lesz, hanem csak étkezés. Akkor csak hétköznapi vitaminbevitel vagy szomjoltás. A gyümölcs és a bor fennköltségét a tálalás, a jelenlét és az adott percben jelen lévő tisztaság, ragyogás és ráérő idő jellemzi. Vagyis kimondhatjuk, a gyümölcs és a bor annál ízletesebb, annál lenyűgözőbb és annál felejthetetlenebbé válik, minél több időt szánunk mi magunk a megéríntésére, megízlelésére, felismerésére. Lehet, hogy egyáltalán nem a gyümölcs, a bor és a tavirózsa a lényeg, hanem az IDŐ? A ráfordított MINŐSÉGI idő? Jold idézi ezt a mondást állandóan, azt hiszem, most ideillik: Semmi sem számít túlságosan és nagyon kevés dolog számít egyáltalán. -Lord Balfourt- Talán az IDŐ az egyetlen dolog a világon, ami számít. És abból igen kevés van, hát sáfárkodjatok vele jól, barátaim - és nekem is adjatok kicsit.......... Joldnak nem szól, de többiek, ugye világos, hogy itt nem a gyümölcsről, a borról és a tavirózsáról volt szó? Köszönöm Hamvas Bélának, hogy megmutatta ezt a stílust, hogyan lehet Istent és a bort összekötni.

Az Élet Bírósága egy vita során arra kötelezett, hogy jelen országos média hasábjain keresztül tudassam a világgal, hogy JOLD márkanevű termék mindig azt jelenti, amit e 4 betűnek tartalmaznia kell. Bár kicsit a tartalma időnként homályos, mint a zavaros tó, a külcsín sem egyezik mindig a beltartalommal, időnként libikóka-szerű döntésképtelenségi hullám jellemzi, de alapjában véve a termék igen kedvező, fogyasztása napjában többször és minden mennyiségben ajánlott. Fitten tartja a szellemet, napi fogyasztása erősen ajánlott elbutulás és szellemi eltunyulás ellen. Pszichedelikus hatással bír ugyanakkor, ami a lelki folyamatokra lehet igen kedvező hatással van - bár túlfogyasztás esetén kicsit káros lehet, könnyen okoz túlpörgéses tüneteket. A szer időnként átcsomagolja magát, olyankor naív ibolya jelmezbe igyekszik bújni - de a szőrös lába és a kék biciklije mindig kilóg a lila virágszirom alól, így könnyen leleplezhető. Hajlamos elcsavarogni, mivel éppen a "hogyan kell tiszta szívvel önzetlenül szeretni" kisérleti projekt egyik fő eleme, ezért az időszakos távolléte problémát okoz - hátráltatja a kísérlet végrehajtását. Ezúton kérek mindenkit, ha látja valahol, terelje vissza a kísérleti laborba!!!!!!!!!!!!!! Köszönöm figyelmüket! (Lehet, hogy Almodovar színdarabja fertőző? Na, én is megyek a laborba.........)

Mindent anyámról a Pesti Színházban. Nehéz elkezdeni, mert nem tudom, mit írjak. Olyan, mintha egy színes pamacsot fölmázolt volna valaki egy vászonra, álljál előtte és mond meg, mit látsz…… Vagy olyan, mint a láda a gyerekszobában, ami különböző méretű, színű legókkal van tele – szép harmonikus, rendezetlen összevisszaságban, de igazából Rád van bízva, mit és hogyan építesz belőle – a végeredmény is tőled függ tehát. De úgy, hogy nem kapsz használati utasítást a legók mellé………… Szóval jár az agyam, és nem tudom megfogni se a történetet, se a darabot magát. Ez viszont nem azt jelenti, hogy rossz volt. Azt jelenti, hogy zavarba ejtő volt, szókimondó, néha megrökönyödtető, csak nem tudok tisztába kerülni vele. És azon gondolkozom, azért nem tudom fölfejteni, ki kivel mikor mit csinál, mert eleve ennyire szürrealisztikus a darab, vagy csak mégsem volt annyira jó a színészi tagolása a helyzeteknek, mégsem volt annyira jó a rendezői felfogás. Ehhez látnom kellene Pedro Almodovar 1999-ben készült azonos c. Oscar-díjas filmjét (ami alapján készült a darab).

Ahogy a csajokkal hazafelé beszélgettünk, kétféle megoldását láttuk a darabnak, én nem tudom, melyik véleménnyel tudok azonosulni: ebben is van valami, abban is, de egyik sem az igazi, viszont nem igazán van jobb ötletem – ha már kritizálom őket, ugye……….. Kati egyszerűbben fogalmazta meg, ő úgy érzi, a darab arról szól, hogy csak a transzvesztiták tudják önmagukat adni, a nők már játszanak……… Evvel nem értek egyet olyan téren, hogy a transzvesztita (Epres Attila elsőrangú alakítása – nagyon kellemes látványú, igényes transzvesztitát láthattunk tőle) ugyanúgy osztotta a férfiakat és nőket egyaránt……… De valóban, annak ellenére, hogy mindenről hangsúlyozta, mennyibe került és mit hogyan tetetett a testébe – ő valóban fölvállalta, mit érez, hogyan gondolkodik és messzemenőkig szókimondó volt. Míg ellenpólusként az anya (Börcsök Enikő) nem akarja fiának elárulni, ki is volt az apja………. Amikor viszont az anya az apácalányt veszi szárnyai alá, ott a viszony már nem képmutató – ellenben az apáca „eredeti” anyja és az apáca közötti viszonnyal……… Az is igaz, hogy központi férfi nincs a darabban, futólag meg-megjelennek a színen……… Tehát azt nem láttuk, milyen a férfi, ha önmagát adja vagy ha képmutató. De vajon hol vannak a férfiak? Ha a legigazibb lény a transzvesztita, akkor nagy bajban vagyunk. Hiszen mindene mű, minden csinált, minden kitalált és megalkotott…… Bár ugyanakkor egy fura pszichológiai zavarban, egy lelki defektusban sikerül kialakítania magának egy formát, amiben viszonylag kiegyensúlyozottan tud létezni. Talán ez egy elismerendő erő. Erő van az anyákban is…….. Lehet, hogy evvel akarja az író jelezni, hogy erő a nőkben és transzvesztitákban van? Ezért nincs férfi a színpadon? (Nem azt mondom, hogy nem jelenik meg, de jelenléte többnyire csak kiegészítő.)

Másik olvasat (Kriszti véleménye), hogy a darab arról szól, meg tudjuk-e látni azt, mi a valóság és mi a játék, hol a határ, hol az átmenet, észrevehetőe-, és ha igen, melyikünk képes erre. A darabban a fiú rendez egy darabot, mely az anyjáról szól. Az anyjáról, aki a Vágy villamosában játszott. Tehát a darabban lévő darabban van egy harmadik darab. Na, innen fejtsd meg, a színészek mikor, melyik darabban vannak éppen a háromból. Ráadásul vannak bizonyos helyzetek, amikor az egyik darabban indul a jelenet, de kacifántosan a másikban ér véget – és utólag nem tudod megfejteni, hol és mitől billent át, hol kellett volna a váltásra figyelned. Csak érzed, hogy már máshol vagy. Mintha Picasso kockás képeiből látnál egyet-egyet, olyat, ahol egy vonal elindul, máshol ér véget, mint amire számítasz, mégis ad egy egységet – csak nem a megszokott formát. A néző pedig eközben szégyelli magát, hogy figyelmetlen volt, becsapható……. Nem érzi, mi a valóság…… Görbe tükör szögezett a karosszékhez, de nem olyan görbe tükör, amin nevetni szeretnél.

A lezáró képben Börcsök Enikő anyaként egy újszülöttel a karján, Hegyi Barbara Börcsök Enikő halott fiával a karján (de azt játsza mégis, az ő fia – ki érti ezt?) – és nem tudtam megfejteni, mi a helye ennek a képnek itt. Értem én a párhuzamot, meg valahogy azt lehetett érezni, hogy ez az egyetlen őszinte viszony a női nemnél, ez nem játék a maga drámai valóságában. De nem értettem, miért van Hegyi Barbarának (aki leszbikus sztárt játszik, gyerekéről szó sincs a darabban) hirtelen köze Börcsök Enikő szerepbeli fiához (Varjú Kálmán zseniális alkotása), aki az anyjának rendezi a darabot, és akit elüt egy autó……… Szóval, kissé kótyagos-katyvaszos darabot láttunk. Néha tudtam másra is gondolni, mint a darabra, a végét kifejezetten soká húzták. Mégis van róla mit összeszedni, van min vitatkozni.

Egy film, amit látni kell. A port.hu-n található ismertető szerint dán-német vígjáték. Hát nagyon nem az. Vagyis dán és német biztosan, de nem vígjáték. Nem szomorújáték, nem dokumentumfilm – de nem tudom bekategorizálni, nem tudom, minek nevezzem, hová tegyem…….. Elgondolkoztató film, erőt adó film, szépen fényképezett film, értelmes film……….. És előnye, hogy nem besorolható, hogy unikum. Több rétegű a mondanivaló, sok mindenen kell még elgondolkodnom, olyanok is biztosan följönnek majd, amik most még eszembe sem jutnak. Többször meg lehet és meg is kell nézni, hogy a lehető legtisztábban érthessük meg. Mert tökéletesen megérteni nem lehet – e téren rokon az Amelie csodálatos élete c. filmmel. Folyton, újra és újra megdolgoztat, gondolkodásra és állásfoglalásra késztet, egy biztos, hidegen nem hagy. Arról szól, hogy az elfogadás, a hit és a szeretet mekkora alap lehet valakinek az életében. Életet adhat, és életet vehet el – attól is, akinek van és adná, meg attól is, aki részére adni szándékoznak. A főszereplő egy bőrfejű fiatalember, akit egy pap vesz „szárnyai” alá – és mint minden tartalmas emberi viszonyban, hatással vannak egymásra, oda-vissza kölcsönösségben élnek egymással. Tágítják egymás világát, jobbá teszi mindkettő a vele élesen szembenálló felet, miközben pedig egymásra vannak utalva……… Azt, hogy az övék tartalmas kapcsolat, jól szemlélteti a film azáltal, hogy bemutatja a templomban lakó embereket: egy alkoholista, egy pakisztáni benzinkút-rabló, valamint egy később csatlakozó terhes nő. Ők nem állnak éles ellentétben a pappal, nem hatnak egymás világára annyira elementárisan.

A „nevelés” a cél megfogalmaztatásával kezdődik. Ez mindennek az alapja. A cél ad keretet az életnek, a túlélésnek, attól lesz az ember vizes felmosórongyból olyanná, aki érdemes a figyelemre. Ezért kell fölkelni reggel és ezért kell az élet nyűgeit is elviselni, hiszen a cél nemes, szép, elérhető és jobbá tesz, ha eljutok odáig.

De vissza a filmre…… Sok rétege van, nem biztos, hogy minden gondolatot le tudok írni, ami eszembe jutott már a film óta. Mindenesetre beszédesek a nevek: Dávid és Ádám…… Mintha a probléma, ami köztük feszül, eredendően, régóta fennállna. Örök kérdést vitat meg: míg Dávid abban hisz, hogy Isten létezik, ő a jó, és létezik az Ördög, aki megpróbálja a világot gonosszá tenni. Dávid szerint, ha ez utóbbiról nem veszünk tudomást, nem fog létezni: ami nincs, az nincs, tehát akkor gonoszság sincs, ha ördög sincs. Ádám a visszáját gondolja, ő úgy érzi, csak Isten van, aki egyben jó és gonosz is. Tehát szerinte nincsen eleve csak vegytiszta jóság. Ilyen szempontból Ádám gondolata nem a fehér és fekete naivitás mentén halad, ő összetettebb, de Dávid pont a végletes gondolkodása által lesz hiteles és követnivaló. Pont az benne az emberi nagyság, hogy megtalálta a célját (a hitet) és attól nem tántorít – illetve amikor mégis, abba majdnem belehal. Ugyanakkor érdekes, hogy amikor Ádám beköltözik, a szobája faláról leemeli Jézust (Hitlert teszi föl helyette), de a film kétharmadánál mát vitázik arról, hogy Isten egy személyben jó és rossz – tehát eljut addig a pontig, hogy elismeri: létezik……

Az almafa a templomkertben áll, ez németül a Kirchengarten – ahogy egy hozzászólásban olvastam a port.hu-n. Ez természetesen Kierkegaardra utal, nem vitás, de elgondolkoztam azon, hogy az almafa gyümölcsöt terem a templomkertben…. Mit is akar szimbolizálni ez? Kierkegaard gondolatai gyümölcsözőek? És almát, éppen azt a növényt, aminek fogyasztása után kiűzetett a Paradicsomból? Ha megnézzük, ebben a történetben Ádámnak megadatik az út vissza a Paradicsomba. Még akkor is, ha elsőre ő nem annyira akarja……. Lehet az a jelentés, hogy Kierkegaard gyümölcsöző gondolatai mutatják meg az utat a Paradicsomba az alkotónak?

Érdekes visszatérő motívuma a filmnek, ahányszor a Biblia a földre esik, mindig Jób könyvénél nyílik ki. Ádám egy idő után próbát is tesz, többször egymásután ledobja a könyvet és figyeli a reakciót – ami mindig ugyanaz. A wikipédia szerint Jób könyvében a mű azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy miért szenved az igaz, és miért él jól a bűnös, honnan ered a sok baj, szenvedés és nyomorúság a földön, van-e ezeknek célja és lényege, és összeegyeztethető-e a rossz és az igazságtalanság egy jóságos és igazságos Isten létével.

Szóval, nézzétek meg a filmet, és ha ráértek, beszélgessünk kicsit…..J