HTML

Second-hand kultúra

".......a színház, ahol nem a darab érdekelt, hanem az, amit én majd mondok róla, az irodalom, amelyből nem a könyvek érdekeltek, hanem az írók......" Márai Sándor: Születésnap

Címkék

A38 (3) AnnenMayKantereit (1) ASD (1) Asperger-szindróma (1) Átrium Film-Színház (1) Audrey Tatou (1) Autizmus Spektrum Zavar (1) A legjobb játék (1) A vágy villamosa (1) Balett (2) Bazilika (1) Beck Zoli (1) Benkő Róbert (1) Bereményi Géza (1) Berki Tamás (1) Billy Elliot (1) Bin Jip (1) Bodzsár Márk (1) Borbély Alexandra (1) Boris Vyan (1) Bornai Tibor (1) Böszörményi-Nagy Gergely (1) Budafoki Dohnányi zenekar (1) Budapest 100 (1) Budapest Jazz Club (1) Budapest Music Center (1) Cabaret Medrano (1) Cantate Vegyeskar (1) Csalog Gábor (1) Cseh Tamás (1) D. Tóth Kriszta (2) Deák Kristóf (1) Dés László (1) Diótörő (1) Enyedi Ildikó (1) Építészet (2) Erkel színház (2) Erkel Színház (1) Falusi Mariann (1) Fekete Ernő (1) Fekete Kovács Kornél (1) Feke Pál (1) film (5) Film (1) folk (1) Grecsó Krisztián (1) Gyémánt Bálint (3) Hadik Irodalmi Szalon (1) Harcsa Veronika (5) Háy János (1) humor (2) ifjabb Sapszon Ferenc (1) Igor Sztravinszkij (2) Illés zenekar (1) Játékszín (1) jazz (3) John Grisham (1) Káel Csaba (1) Katona József színház (2) Kentaur (1) Képmás Est (1) Képmás Magazin (1) Kerekes Band (1) Kerényi Miklós Gábor (1) Keszég László (1) Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (1) könyv (3) Lajkó Félix (1) Luciano Berio (1) Mads Mikkelsen (1) Magyar Dal Napja (1) magyar film (3) magyar író (2) Magyar Színház (1) magyar zene (1) Márkos Albert (1) Márta István (1) Másik János (1) Merry (1) MÜPA (2) Musical (1) Nagy Sándor (1) NARTcore (1) Nika (1) Nina Kov (1) opera (5) Operaház (8) operett (1) Oscar-díj (1) Pándi Balázs (1) Papp Lajos (1) Parti Nagy Lajos (1) Pesti színház (1) pszichedelikus rock (1) Puccini (1) Pusztaszeri Kornél (1) Recirquel (1) Reisz Gábor (1) Richard Wagner (2) Rúzsa Magdi (1) Selmeczy György (1) Serbán Attila (1) Sir Elton John (1) Spiritisti (1) szatíra (1) Szente Vajk (1) Szikora János (1) színház (4) Szörényi Levente (1) Szörényi Őrs (1) Takahashi Yuya (1) Tenessee Williams (1) Testről és lélekről (1) The Merry Poppins (1) Udvaros Dorottya (1) Ugron Zsolna (1) Vámos Miklós (1) Várkert Bazár (2) Vastag Csaba (1) Vecsei H. Miklós (1) Venekei Marianmna (1) Veres Mónika (1) Vladimir Viszockij (1) Weiszer Alinda (1) zene (9) Zeneakadémia (1) Zomborácz Virág (1) Címkefelhő

Friss topikok

Rapben oldódó borsodi

2023.01.20. 06:39 Sombokor

Az úgy volt, hogy az időjárás miatt visszahúzódó életünket föl akartuk pörgetni, hát kitaláltuk, hogy random elindulunk egy moziba, és ami ott szembe jön, azt a filmet megnézzük, lesz, ami lesz. Így futottunk bele a jelenleg legjobb magyar filmbe, aminek a címe: Larry.

A történet röviden mesére utal: a csillagszemű juhász elindul szerencsét próbálni. Jó, nem juhász, hanem pásztor, és nem is nyeri el a fele királylányt, hiszen ma Borsodból ez semmiképpen nem lehetséges .A pásztorfiú beszorult élete robbanni fog, ez az első perctől világos, már akkor is, amikor még csak baktat a mezőn, a síneken. Ezt az érzést elősegíti, hogy imbolygó kézikamerával filmezték a főhőst. A társadalmi környezet, a nyomor, a kilátástalanság, a munkanélküliség, a romok, a színesre, harsogóra festett falak látványa feszít. A családi környezetben az apa - a volt alkoholista - magára erőltetett megjavulási próbálkozása lefojt. Ebben a helyzetben csak a rozsdás vasúti híd alatt tud felszabadulni a rapben a juhász. Megmutatja a szövegét egyik havernak (Csalado, a rapper), akinek segítségével beneveznek egy tehetségkutatóba, aminek az elődöntőjébe be is kerülnek. Azonban a juhász képtelen kommunikálni, mérhetetlenül dadog, csak akkor képes nem dadogni, amikor rappel, amikor önmagának rappel. Nincsenek a főszereplőnek nagy monológjai a filmben, mégis mindent érteni vélünk, mindent érzünk: az érzékeny lélek, a tehetség utat tör. A robbanásra nem az unalomig ismert és megszokott utat választja, nem verekszik, nem őrjöng, nem gyilkol, hanem az alkotáshoz fordul - amennyire ösztönösen tehetséges, nincs is más választása. Nem biztos, hogy a művészete nem üt nagyobbat, mintha megverekedne az apjával - máshol fáj, máshogy fáj, máshol hagy nyomot.

Egy karakter fejlődése a film, egy férfi(ké)vé válás, nem a nemiségen keresztül, hanem annak a felismerésén keresztül, hogy ezt nem akarom, de lassan ráébredek, merre kell mennem. Igen, ebbe a keresésbe a hibák is beleférnek, és mérhetetlen sok tétovaság is: biztos, hogy az ismeretlen jobb lesz? Nem, nincs happy end a végén, nem nyerik meg a tehetségkutatót. De azért azt sejthetjük, ha valaki egy ilyen helyen feltűnik, ha nem is gazdagszik meg, de valami csak elindul (falunapok, klippek). Szóval a nyomorúságos élet pörög tovább, talán egy aprócskát magasabb szinten, és mindenképpen úgy, hogy azt csinálhatja, ami a lényege, amiből áll, ami ritmust (és mosolyt), dadogásmentes kommunikációt hoz az életébe. Ez az út azonban csak a nagyon erős embereknek osztályrésze, és a juhász igen erős, talán a lefojtott dühe is adja ezt a drive-ot, ezt a hajtóerőt. A film csúcspontja, amikor ez robban a tehetségkutató színpadán.

Az alkotók nagyon élesen mutatják be azt a borsodi lepukkantságot, ami létezik. Bódis Kriszta (Van helyed alapítvány) szakértője a filmnek. Magyar, cigány ugyanabból a semmiből táplálkozik, bulizik él. És semmire nem jut, esetleg csak hitelből. Nagyon erős eszközökkel szemléltetik a családi szálat: a volt alkoholista apa megtér, és jóvá akar tenni mindent - görcsösen, és úgy, hogy az nem érdekli, a fiú mit akar, csak saját magával törődik: márpedig jó apa leszek. Nagy kontraszt az új keresztény egyház szerepeltetése a filmben: a hitet dalokon keresztül, mézes-mázos szavakkal, showként terjesztve megtisztulhat az egyén és ingyen ellehet kicsit. Felvetődik a nézőben a kérdés: hogyan lehet rendőr egy olyan apa, aki alkohol hatására rendszeresen brutális állattá válik........ Azt nem mutatja a film, hogy a fiú dadogása a családi trauma okán indult-e meg, vagy egyéb oka van (édesanyja öngyilkos lett, ez mentálisan zavartságra utal, előfordulhat, hogy a dadogás nem a trauma hatására alakult ki, de hogy nem segített a probléma kezelésében az apa személyisége, az egyértelmű). Az apa nagyon igyekszik más emberré válni, annyira, hogy önmagán túl nem is lát, de bármibe kapaszkodik, az csak látszat - emiatt nem jut energiája a fiára, hogy meglássa, meghallja. Együtt léteznek, egymás mellett, teszik a dolgukat, de az őszinteségnek a kapcsolatukban nyoma sincs, két idegen ember pedig hogyan is tudná szeretni egymást. Az apa küzdelme öncélú, ő szeretne normális apa lenni - és ugye az apaság gyerek nélkül nem működik, ezért azonnal össze is omlik a felépített kártyavár, amikor a fiú repülni kezd. Addig a pontig nagyon szépen láttatja a film a szárnyak letörögetéseit - mindezt jó indulatból.Két fejlődés története egy lepukkant, élhetetlen társadalmi környezetben. Az egyiknek sikerül valami, a másiknak nem. 

Thúróczy Szabolcsot régóta kedvelem, nagy dolgokra képes. Ebben a filmben sincsen másként, a vergődő, jó útra mindenáron térő apa szerepét, a nyomorúságos kisember küzdelmét jeleníti meg hibátlanul. Hol szótlan, hol kegyetlen, hol diktátor, hol a rend őre, sikerül hitelesen azt megmutatni, ahogyan mi hétköznapi emberek is hol ilyen, hol olyan szerepbe bújunk életünk során a munkahelyen, a szerelmünkkel vagy a bolt kasszájánál - hiszen színház az egész világ. Thúróczy Szabolcs kemény alakítást nyújt, talán az egyik leghitelesebben eljátszott szerepe az apa figurája. Ha csak ennyit adott volna a film, már megérte. De ez a film, ennél többre képes. Vilmányi Benett eszméletlen. Igen, hallottam a nevét (nem mindennapi nevet hamar megjegyez az ember), a Terápia c. sorozatban láttam is, jó volt, de olyan egynek elment stílus. És akkor itt van ez a dadogós, elfojtott, fulladozó, félénk, de erős karizmatikus srác......... És rappelni kell, nem is akárhogy, meg dadogni kell, azt is nagyon hitelesen, és benne lélegezni a nyomorban, a kilátástalanságban. Tudtam, hogy színészt látok, de elhittem, hogy egy igazi rapper van a vásznon, igazi húgyszagú élettel. Bevallom, utána olvastam, honnan ez az elementáris ismerete a filmben ábrázolt környezetnek, honnan jön Benett, mitől tud ilyen otthonosan hiteles lenni. Meglepődtem: apja a Manhattan fiúcsapat Vilmányi Gábora. Ilyen családi indíttatásból még inkább döbbenetes számomra, hogy ilyen hiteles alakítást láthattunk a filmben. Vagy tehetség, vagy óriási munka - bármelyik legyen is, nagyon eltalálta. Azt is olvastam, hogy a film egy valódi borsodi rapper történetét vette alapul: Serrano művésznéven fut Mihalkó Ádám. Talán nem véltelen, hogy a filmbéli fiú Ádám, művésznevén Larry.

Az alkotók a társadalomábrázolással is fenntartották a figyelmünket: a hihetetlen nyomor, az autentikus borsodi környezet roma családokkal, lakóteleppel, gyárakkal, lepusztult romokkal a film alapját adják, de a tehetségkutató műsorok talmisága, csillogása, a pozőrködés, a szponzor kiszolgálása is kap egy fricskát. És igen, tudjuk, hogy ilyen helyzetekben nem a tehetség nyer feltétlenül, hanem az a produkció, amely eladható akár hosszú távon is. És ebbe a kategóriába nem tartozik bele a véres fejjel eldarált, elhörgött rap, mocskos szavakkal, amiben csak egy ember összes életereje, valódi nyomora benne van.

Magyar film, a rendező Bernáth Szilárd első filmje. A port.hu adatlapja szerint 10/9-re értékelik a nézők jelenleg a filmet. Kiváncsiam várom majd a rendező újabb filmjeit.

Szólj hozzá!

Beszélni fogtok Kevinről........

2022.08.08. 15:16 Sombokor

..... ha megnézitek ezt a filmet: Beszélnünk kell Kevinről.

Egy édesanya megszüli első gyermekét, és nem tud mit kezdeni az új helyzettel. Nem tud ÚGY szeretni, ahogy az elvárható lenne. Nincs körülötte senki (bár házasságban él), aki látná, aki támogatná, aki segítené, aki lazítaná, kikapcsolná. Egyedül küzd napról napra, évről évre - és a küzdelemben a sátánt neveli. A sátánt, aki már kb. két évesen, labdázás közben szemmel megölné, ha tehetné. Senki sincsen rendben, se az anya, se a gyermek. És ezt látjuk mi, nézők. De nem látja a férj, nem látja a környezet (védőnő, óvoda, iskola....) Az anya túl megengedő, elnéző, zsarolható, a gyermek ezt már kiskorában felismeri, kihasználja, használja. Éveken át tartó néma küzdelem, versengés, napi szintű, bőrre menő háború, aminek a kishúg (évekkel későbbi) érkezése csak ad még egy lökést. Bár érdekes, hogy az anya-lánya viszony sokkal inkább hasonlít a természeteshez, szóval valahogy nem lehet a fiú viselkedését kizárólag csak az édesanya számlájára írni. Igen, hibás, hogy nem áll bele a konfliktusokba, hogy nem határozott, hogy nem ismeri fel, hogy a baj már olyan mértékű, hogy az szakemberérét kiált. Ugyanakkor ezekkel a hibákkal egy átlagos esetben "fura gyerekorral megáldott" nehezebben kezelhető felnőttet adott volna a világnak, olyan embert, akinek a pszichológusa jól keres........ De ez a fiú sem átlagos. Alapból süt belőle a gonoszság, a versengés az anyával (ki ural kit), a manipuláció, mindez olyan szinten, hogy sikít, hogy szakemberre van szüksége. Mire tinédzserré válik, az apa is kezdi érezni, hogy valami nincs rendben, hát válni akar (ez ugye, milyen egyszerű és elegáns), sokadszorra magára hagyva feleségét a problémával - amit ő sem képes megoldani, de hozzá sem fog, belegondolni sem hajlandó - némán vádolva ezzel az anyát, akinek (az apa szerint) nevelnie kellett volna a gyermeket: az amerikai modellben az apa dolgozik, előteremti a nagy, parkos házat, az anya nevel - mindenki teszi a saját dolgát........... A fiú meghallja a szülők beszélgetését, innen felgyorsulnak a dolgok, és minden (de szó szerint minden) visszafordíthatatlanná válik, minden v églegessaé válik. De ezt már nem árulom el..........

Az anya abszolút kitaszítottan a városban marad, először nem értem, miért. A film záróképsorában megöleli a teljesen összetört fiát....... Az anya megérkezett, meg tudta ölelni (szeretni) a sátánt, aminek a teremtésében részt vett aktívan. Itt értettem meg, a városban maradásának oka kettős: elsősorban így vezekel azért, akit teremtett (akaratán kívül, a tehetetlenségével, a visszahúzódó személyiségével), másodsorban a kitartásával, a makacs ellenállásával tudott csak győzni a fia felett. A film nem mutatja, a könyvet nem olvastam, de képzeletemben úgy megy tovább a sztori, hogy az anya ölelése a búcsú volt, fiát hátrahagyva indul új helyre, új életbe. A fiú pedig marad, élve marad, és hurcolnia kell az emlékeket, viselnie kell a következményeit a tettének. A kérdés számomra az, ez az anyai erő hol volt 15 évvel korábban, vagy a 15 év alatt bármikor? Milyen beteg családmodell az, ahol nem nyilvánvaló, hogy a dolgok nem jó irányba mennek? Hol van az, hogy anya, apa támogatói egymásnak, együtt haladnak előre, összefognak? Milyen beteg az a környezet, ahol egy szomszéd, egy nagynéni nem látja, hogy gond van? Milyen beteg társadalom az, ahol a fülorvos (akihez egy probléma miatt kerül a kisfiú) nem jelzi, hogy itt nincs baj, de más téren lehet....... Hol van a védőnő, az óvoda/iskola?

Igen, az anya nem volt alkalmas Kevin nevelésére. Kérdés, ha segítséget kap, alkalmassá tudott volna-e válni. Kérdés, hogy a férj segítsége elég lett volna. Kérdés, más miért nem vette észre? Kérdés, mi a hiba, ki a hibás....... Azt hiszem, erre mondják, hogy hibák sorozata vezetett a sajnálatos eseményhez - és még rosszabb, hogy tulajdonképpen tevőleges hiba nincs is, csak elhallgatás, félrenézés, magára hagyás......... Rettentő belegondolni, hogy egy beavatkozás, egy hiba-megelőzés, egy probléma kiküszöbölés mennyi mindent jobb irányba terelhetett volna. A szeretet azt követeli, hogy a hibát bocsássuk meg. Felmerül bennem a kérdés, általában mekkora hibát bocsássunk meg? Ehhez a filmhez csatlakozva pedig azt kérdezném, kinek bocsássunk meg: a fiú végzetes tettét, az anya szülői tehetetlenségét, az apa félretekintését.............. Megbocsáthat-e az anya a fiának, aki rettentő tettet követett el, tudva azt, hogy ő saját maga ki nem vonhatóan részese annak, hogy a fiú ilyenné vált? Megbocsáthat-e a fiú az anyjának, tudva azt, hogy az anyai személyiség miatt lett sátánná? És megbocsáthatnak-e maguknak?

 

Nézzétek meg, beszélgessünk!

Szólj hozzá!

12

2021.01.17. 16:13 Sombokor

Henning May, Christopher Annen, Severin Kantereit kölni srácok. 2011-ben alapították meg az AnnenMayKantereit együttest, mikor még mindhárman iskolások voltak, utcazenélésből éltek. Mára már stadionokat töltenek meg, köszönhetően a zenéjüknek, a sokatmondó szövegeknek, és nem utolsósorban Henning May csodálatosan karcos, mély, teljesen egyedi hangjának.

2020 novemberében jelent meg harmadik nagylemezük, amely a 12 címet viseli. A teljes album a lezárásról szól, a járvány miatti kijárási korlátozásról. Mégsem valamifajta kesergés ez. A hétköznapokat dolgozza fel. Azokat az érzéseket, amelyek elkaptak bennünket is minden nap. Ahogyan rácsodálkoztunk, hogy "a koronavírus híresebb, mint a berlini fal leomlása és Jézus együtt", vagy hogy "rá kell szorítanom magam arra, hogy egy pár óráig ne olvassak híreket, mert úgy érzem, a tegnap fele annyira sem volt kemény", vagy arra, hogy "ahogy ezelőtt volt, úgy nem lesz már sosem", hogy "a napok egyre hosszabbak lesznek, a szobám egyre szűkebb", vagy "elmegyek sétálni a konyhából a gangra, élvezem a természetet - a belső kertet", vagy "ha valamit nem értek, az az idő. Mintha tegnap lettem volna 17. Milyen gyorsan tud élni az ember?"..........

Az album dalainak sorrendje meghatározó: a teljes lezárás okozta sokk, a nyári enyhítés és a napsütés öröme, majd az újabb bezáródás dalai jól elkülönülnek egymástól. Az első egyharmad a múltra tekint, a jelent hangsúlyozza fő értékként, hiszen a vírus megmutatta, a jövőnk mennyire bizonytalan. Ez az időszak sokunk életében az elvonulás, magunkba nézés, családban való elmerülés, rendrakás időszaka volt - jobb híján. A dalok líraiak, a szövegek filozofikusak, de csak annyiban, amennyire a hétköznapjainkra támaszkodhatnak ezek a gondolatok. Pont olyan mértékben, ahogyan mi is elgondolkoztunk a rendrakás során 2020 első felében ezekről a dolgokról, az addigi életünkről. A dalcímek is erősen meghatározóak: Intro, So wie es war (ahogyan volt), Gegenwart (jelen idő), Gegenwartsbeweltigung (a jelen birtoklása, irányítása), Zukunft (jövő). A Zukunf arról szól, hogy nem látunk a jövőbe, de sokat tanulhattunk a múltból: "úgy érzem, tegnap voltam tizenhét - milyen gyorsan tud élni az ember?"

Ezt követően a nyári feloldódás, a remény dalai jelennek meg, de a remény mellett ott van az is, hogy nem tudni mit hoz a jövő: Vergangenheit (múlt) az együttes 10 évét összegzi - a folyton útonlevést, a benzinkutakat, az út menti üzleteket, az ott felejtett tárgyakat.... A Spätsommerregen (késő nyári eső) egy alma, egy kávé, barátokkal találkozás. Warte auf mich (várj rám) a sirályokról szól, akik köröznek, de üres a látóhatár és hol van a tenger - ennek a dalnak az érdekessége még, hogy a refrénben leggyakrabban a cím orosz megfelelője, a podozsgyi hangzik fel. A Paloma (galamb) félig spanyolul szól, egy régi fénykép megzenésítése. A Ganz egal (teljesen mindegy) egy szerelmi vallomás .Az Aufgeregt (izgatottan) arról szól, hogy Martin 70 napja nem látta a barátnőjét, és most boldog izgatottsággal megy a randevúra, míg Carla az anyukájával fog hosszú idő után találkozni (boldogan izgatott), mennek egy kört a kutyákkal a tó körül, Andi és Mascha még sosem találkoztak, csak egymás profilját látták, mennek az első randevúra, boldogan, izgatottan......

A második bezárkózás időszaka az Interlude, ami egy akusztikus betét. Majd jön a So laut, so leer (olyan hangos, olyan üres) szavakról szól, frázisokról, ígéretekről. A Das Gefühl (érzés) azt adja, amit a cím sugall - összeszedi a dühöt, a fájdalmat, a traumát, a melankóliát egy-egy példával. A Die letzte Ballade (utolsó ballada) számba veszi azokat a dolgokat, melyek mozgatják a társadalmat: koronavírus, konszern, könyvégetés, hanaui mészárlás - a kérdés az, miről fog dalt írni, ha már ezeket nem lehet megírni? Az Outro az egész lemez lezárása: egy kis laza andalgós pár sor.

A youtube-on a dalok szöveggel feliratozva tekinthetők meg. Mert ennek a lemeznek kiemelkedően fontos, erős a szövege. Miközben hallgatom, azon gondolkozom, nálunk hol vannak az előadók, hol vannak az ilyen munkák, hol vannak az összefoglaló albumok? Igen, tudom, Dés-Geszti alkotott egy (nem is rossz) karácsonyi dalt koronával spékelve - kicsit hurrá optimizmussal. De hol vannak azok az alkotások, amelyek nem drámázni, nem csillogni, nem "hurrá, túléltük"-ezni akarnak, hanem pusztán csak hírvivőként megírni, megénekelni a hétköznapokat, a normál emberi érzéseket? Már azt nem szeretem, hogy túlélte, legyőzte........ Tessék mondani, aki ilyet tett, az hogy csinálta? Hogy győzte le a rákot? Kirántotta a kardját? Vagy inkább szerencséje volt, hogy nem úgy alakult ki, nem akkor, nem ott, és jól reagált a szervezete a kezelésre. Tudomásul kellene vennünk, hogy az életnek vannak területei, ahol nem lehet harcolni. Ha lehetne is fölösleges lenne. Nem harcolni kell: megélni és átélni. És igen. emberek vagyunk, nem csak hősi dolgokat tehetünk, hanem apróságokat, és ezekről születhetnek minőségi alkotások. Sőt, szerintem csak ezeknek az alkotásoknak van értékelhető, maradandó nyoma.

Ha nem is érted a szöveget, akkor is dőlj hátra, adj magadnak 39 percet és érezd, milyen volt nekünk (Neked is!) 2020.

Szólj hozzá!

Címkék: AnnenMayKantereit

Mads Mikkelsen táncol - What A Night!

2020.12.22. 18:55 Sombokor

Belefutottam egy igen izgalmas északi filmbe: 2020-ban Európa legjobb filmje lett - és a színészek is bezsebeltek egy rakat díjat. A film izgalmas, de nem úgy, mint egy thriller. Azért izgalmas, mert rengeteg síkon vet fel kérdéseket. Ezeket jó lenne társaságban - alkohol mellett - megvitatni.

A dán film címe: Még egy kört mindenkinek (Druk). A főszereplő az amerikai filmeket is megjárt Mads Mikkelsen. Az alaptörténet: 4 középiskolai tanár (pszichológia, ének, testnevelés, történelem szakosok) egy ideje megkopottnak érzi a világukat. Egyikük javaslatára egy kísérletbe fognak, mi szerint 0,05% alkohol szintet folyton tartva sikeresebbé válhatnak, hiszen az alkohol felszabadít, ellazít. A kísérletet dokumentálják.... És indul az óra. A lazább hozzáállás sikerekhez juttatja a 4 negyvenest. Úgy döntenek, megvizsgálják, 0,1%-ra emelve a szintet mi változik. Látjuk a változást a diákokkal szemben, látjuk a körülöttük szétesni kezdő családokat. Aztán úgy döntenek, kipróbálják milyen elveszteni a kontrollt, elmenni egészen a falig........... És mindennek következménye van: kiváló, inspiráló tanár az egyik oldalon, széteső család a másik oldalon. Bár visszatalálnak a normálisabb mederbe, a kísérlet mégis áldozattal jár...... Majd jön a végzősök menete, és a felszabadult tánc, a mindent elsöprő kiteljesedés, a laza boldogság (ezt a cím alatt a linken láthatod).

Sötét, északi télies hangulatvilág, amiből kirobban a zárójelenet a színekkel, a fénnyel, a tánccal. A film rámutat az északi népek hétköznapi szokására: az alkoholra. Rámutat arra a társadalmi problémára, hogy minden szinten jelen van. ugyanakkor igazolja azt a tételt, miszerint némi alkoholra szükség van a kreativitáshoz, a lazasághoz, ahhoz, hogy kiereszd a gőzt. Vagy nem is az alkohol kell ehhez, hanem valami kapaszkodó, valami keret, ami mentén elkezdhetünk lazulni........Engem arra is figyelmeztet a film, hogy nem szabad elfelejteni mulatni, ellazulni, kikapcsolni - kinek milyen szokása van erre. Mert a sok felgyülemlett meg- és ki nem élt buli egy szürke robottá alacsonyítja az embert. És igazából nem az alkohol szedte szét a filmbéli családot, hanem a robotzombi üzemmód, az élménynélküliség, a hétköznapok szürkesége. Ez különösen fájón mutatott rá nekem arra, hogy szeptember óta nincs hely, ahol kieresszek. Lehet, beállok a fürdőszobába üvölteni......... Bennem azonban motoszkál a kérdés: ellazuláshoz tényleg kell az alkohol? A mai modern társadalom álszentségét csak valami fogódzkodóval lehet legyőzni? Felvállalni magunkat, gyarló emberségünket csak alkoholos befolyásoltsággal lehet? Mert minden elvárás, mindenhová be kell tagozódni, legyen az munkahely, család, társadalom........... Pont a mai társadalom szab ilyen komoyl gátakat? Hogy volt ez az ipari forradalom idején, vagy Viktória királynő udvarában? Ma minden annyival szabadabbnak tűnik, de ha megkapargatod a felszínt, mégsem. És ebbe családok fulladnak bele, emberek mennek taccsra...........

Felveti bennem a film azt a kérdést is, hogy hol a tanár helye: ezer méter magasan a pulpituson, vagy esendő emberként a diákok gyűrűjében? Mi a sikeres tudásátadás titka? Hogyan lehet felhívni magunkra a figyelmet? És milyen áron? A film válaszként a lazaságot jelöli meg egyértelműen. Nem hiszem, hogy ez a magyar pedagógiai irányelvekkel megegyezne...........

Újabb kérdésként felvetődik, hogy mennyit lehet inni úgy, hogy még működjenek a mindennapok. És hol van az a határ, ahonnan még biztosan vissza lehet jönni. És ez a határ mitől függ? A filmben egy magányos ember nem tud visszatérni: vajon a magány miatt? Vagy mások lennének az enzimjei, melyek az alkohol feldolgozásáért felelősek? Vagy egyszerűen nincs miért megállnia?

A film szomorkás, andalgós, néha egy-egy alkoholos kiugrás, ami nem hoz megváltást, bár önfeledtséget igen, de utána indul a nap: reggeli, kávé............. A film végén Mads Mikkelsen táncjelenete azonban felrobban. Nem csak azért, mert fantasztikusan táncol (eredetileg táncművész volt), jó a zene (amit kórussal megtámogatott úgy a filmrendező, hogy Te is bele ivódjál, részese legyél a jelenetnek), hanem azért is, mert érzed, az élet most lett más............. What a night!

 

Kedvem lett hirtelen élni..... és inni. E sorokat egy pohár kávélikőrt kóstolgatva írom, mert hátha jobbat alkotok tőle :-)

Szólj hozzá!

Címkék: Mads Mikkelsen

Meghitt barátság, ellentétes jellem, és itt a szatirikus vég

2020.04.27. 22:49 Sombokor

Az egyetemen ismerkedtem meg a tanatológiával, a haláltannal. Azóta érdekel, hogyan lehet azzal megbirkózni, ami szerves része az életünknek, de amiről a többség mégsem akar tudomást venni: a végével. A diploma védéshez is ezzel kapcsolatos kérdést kaptam, svéd szakirodalomban kutattam a válaszért. Lassan úgy vagyok ezzel, mint a harmincas éveimben a párkapcsolattal: már tudom, mit nem szeretnék......Tudom, hogy élethosszig kell élni, minden jóval (és rosszal) meg kell tölteni, akkor lesz könnyebb a vége. Persze, mihez képest.....

Ha filmekre gondolunk, biztos mindenkinek eszébe jut az Édesek és mostohák c. amerikai alkotás, ami olyan családi összefogást mutat meg egy bekövetkező halál előtt, olyan érzelmi intelligenciát, ahol a gyerekek állnak a középpontban, ennek érdekében minden összesimul és mindennek, mindenkinek meglesz az új helye.

Amiről most írok, az nem rendez el teljesen mindent, de az alap történet ugyanaz. A Truman c. spanyol-argentín dramedy (vígjáték drámába oltva, vagy fordítva) a mai csemege. Két hatvanas barát a világ két felén él, messze egymástól. Az egyikük rákos, nem vállalja tovább a kezeléseket. A másik 4 napra váratlanul látogatóba érkezik. Hamar kiderül, hogy barátját rá akarja beszélni a kezelés folytatására - ám ez nem sikerül. Két nagyon különböző ember, a fogaskerekek mégis kiegészítik egymást. A távoli barát a precíz, a gazdag, a csendes, a terv szerint élő, a haldokló a zsivány, az illegális, a bátor, a szókimondó. A távoli férfi családos, új országba jól beilleszkedő puzzle, a haldokló egyedül - párdon Trumannel, a kutyával - él, a saját környezetében sincs rend, pénz. Ebből eleve következik, hogy a kettőjük életfelfogása sem lehet azonos. Nem lehet hát azonos a végről való felfogásuk sem. Egy régi, fenntartott barátság folytatódik, őszinte párbeszédekkel, nem kell finomkodniuk - de a helyzet mégis döcögősen indul. Hamar lerakják a mázat, de így is marad kínos feszengésre ok. Mert az élet megy tovább, találkoznak ismerősökkel, családtagokkal, akik mind viszonyulnak valahogy a hírhez, amiről vagy tudnak, vagy nem, vagy talán mégis............ És a hétköznapokban a haldokló varrja el a szálakat: intézi saját temetését, gondoskodik a kutya új gazdájáról, meglátogatja a fiát Stockholmban - mindezt a távoli barát pénzén. És a barát ott van, megy vele, támogat, pénzel, a csínytevésekben szó nélkül részt vesz, hiszen ez egy barát dolga. Mindketten táplálkoznak a másik által, alakulnak. Végül a távoli barát teljese elfogadja a haldokló felfogását, támogatja ebben is, de nem úgy, mint aki beadja a derekát, hanem mint aki érti azt........... Aztán lejár a 4 nap, és a távoli barát hazamegy.............

Nincs amerikai sziruppal megküldve a film. Spanyolországban játszódik, jót tesz ez a környezet a mély beszélgetéseknek. Mély, de nem terjedelmes. Nyitottá tesz a film, nem tudod megtenni, hogy nem veszel részt benne. Igen, sírni is fogsz, de nem tocsogósan, mint az amerikai filmen. Nem a giccses érzelemkeltés a cél, de természetesen a hétköznapokat sem élhetjük érzelmek nélkül - az emberi szövevények (és az állati is) nem nélkülözhetik az érzelmeket, a halál (még ha történetesen nem is következett be) mindenképpen drámai - még ha hétköznapi is. Nincsenek drámai szavak, óriási búcsúzások, ígéretek, de vannak félmosolyok, van humor az utolsó héten, van jó vacsora, egy fantasztikus kiruccanás, van gondoskodás, barátság, van élet, és van halál. Igazi film barátságról, bátorságról, megélt életről és lezárásról. Ez valami, amit én is szeretnék, ahogy én is szeretném.

Nézd meg mindenképpen, és szerezd elő a barátaidat, és gondold végig, mit szeretnél! A kutyáról se felejts el gondoskodni! És beszélgessünk, mondjuk ki, legyünk formabontóak, ha kell, pukasszunk polgárt, mert ha nem tesszük, akkor is jön a felirat: THE END. És hogy az milyen betűtípussal lesz írva, honnan úszik be a képbe, az mind Tőled függ, és attól, amit tettél, vagy nem tettél. És ezt ismered már a Bakancslista c. amerikai filmből is. Legyen ez egy beszélgetésindító filmnézős élmény, mert hidd el, van mit helyretenni, van mit elrendezni - mielőtt még nem késő. És nevess, ha odaér a történet, mert álszentség nem nevetni, még ha a halálról is van szó. Az is csak az élet része. Erre tökéletes példa ez a film.

Szólj hozzá!

Elszigetelődés és elhagyatottság - filmek karantén idején

2020.04.21. 10:03 Sombokor

A kialakult korlátozások okán sokkal több időm jut takarításra, kifli sütésre, olvasásra, filmekre. Úgy vagyok ezzel, mint bárki más, aki nem akar mindig sírni, mindig összetörni, aki szeretne ebből a helyzetből a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni, azok között a keretek között, melyek alapból adottak.

Baráti segítséggel rátaláltam egy online közösségre, ahol filmeket, filmekhez tartozó linkeket osztanak meg egymással a tagok. Vannak köztük ilyenek is, olyanok is, gyakran nem kis munka és nem kevés idő, míg kiválasztom, mi is lehet a jó. De most van erre idő, most lelassult a világ. Az elmúlt időszakban két olyan filmet láttam, melyek - sajnos - varázslatosan jelenítik meg a mai korunkat. Mindkettő az elszigetelődésről, az elhagyatottságról, az elhagyásról szól, egy szeretet nélküli világ képe vetül elénk. Hideg, de csontig metsző filmek, figyelemfelhívó történetek. Mégsem javaslom, hogy karantén idején, egyedül nézd meg. Nagyon szép tájak, nagyon mély drámák, tehetetlen és talpraesett emberek, de annyira valósan, kézzelfoghatóan van jelen az elszigetelődés, hogy ezt erre a kijárási korlátozással terhelt időszakra nem javaslom, csak erős lelkű, kíváncsi embereknek. Mert van min gondolkozni, és utána van mit körbenézni, és rádöbbenni, ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan a filmek mutatják, de a szeretet nélküliség itt van, már az ajtónkon kívül. Talán ideje személy szerint is valamit tenni ellene. Átmosó, megmozgató, de nem felemelő és nem pozitív érzéssel záró filmek.

A Szeretet nélkül (Nelyubov) egy orosz-francia dráma. Röviden arról szól, hogy adott egy rossz házasság, mindkét fél már a jövőjét építi máshol. A gyerek (10 éves fiú) pedig érzi, nincs ő jó helyen, senkinek nem kell. Megszökik. A tragédia azonban nem összehozza, hanem eltávolítja a szülőket. A rendőrség tehetetlen, civil segítőkkel keresik a gyereket - aki nem kerül meg. Ami a sablonnál mégis több, az a felbomló család körüli emberi és intézményi háló ábrázolása, és ez az, ami nagyon élesen jelzi, hogy itt valami már nem mikroszinten nincs jól. Az anya, akinél a fiú él, nincs otthon este, mert új kapcsolatával tölti az idejét, így nem veszi észre, hogy a fiú eltűnt. Másnap az iskola értesíti, hogy két napja nem látták az órákon. Az anya jövője anyagilag felfelé ível, nem fér bele a fiú, akit kollégiumba küldene, majd katonai iskolába szánja. Az apa új kapcsolata az anyjával él, és már terhes, követelőzve magához láncolná leendő férjét - aki libikókázik volt és leendő családja között. Nem tudja (és nem vállalja a harcot új családjával szemben) magához venni a fiút. Megismerjük a nő anyját, a nagymamát, aki megadja a magyarázatot a hidegvérű anya viselkedésére, lánya valószínúleg ugyanígy végzi: elhagyatottan, rendezetlenül, haragosan. A rendőrség nem foglalkozik az üggyel, mert sok más, fontosabb dolga akad (ez el is hangzik), a rendőr adja meg a civil segítők elérhetőségét. Akik jönnek, és vérprofi módon, összeszedetten, katonai pontossággal működnek, teszik a dolgukat, rutinnal, szervezetten - de sajnos eredménytelenül. Beleláthatunk a keresés fázisaiba olyan módon, hogy ez akár iránymutatás lehetne azok számára is, akik mostanság elveszítik egy szerettüket. Viszont látjuk a szülőket. Az anyát, aki az új lehetőségnél vigasztalódik, az apát, aki részt vesz a keresésben. Végül egy kórházban egy holtest azonosításon látjuk őket viszont, ahol azt állítják, nem az ő fiúk van az asztalon - mi azonban nem látjuk, ki az. Amikor a keresők vezetője azt javasolja, csináltassanak DNS tesztet a biztonság kedvéért, elszabadul a pokol - nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy valóban nem az elszökött fiú hevert ott. Ezután az új életeket látjuk, kb. két év telt el.Az anya szótlanul ül tévét néző párja mellett, telefonját simogatja, majd egyedül kimegy a gazdag környezetben található ház teraszára a futógépre futni. Az apa tunyán, új gyerekével a szobában ül, tévét néz, a konyhában az új gyerek anyja és a nagymama a jövőt elemzik, tevékeny ötletekkel, melyek megvalósítása a küszöbön áll. Az apát zavarja a játszó gyerek, megfogja, a járókába teszi, aki erre azonnal üvölteni kezd. Apátia, monotónia, kapcsolat hiány mind a valamikori anya, mind a valamikori apa oldalán a folytatás. Modhatnánk, hogy ez az ő személyes bajuk, ilyen a természetük, a dráma tette őket ilyenné, de nem. Egyik kapcsolat sem gyógyító, nem előre mutató. Mert semmi nem az, mert a társadalom nem az. Ezt jeleníti meg kőkeményen a film.

A kislány (Flickan) svéd film. Adott egy teljes család, anya, apa, fiú, lány. Afrikába készülnek, egy segélyszervezettel fognak dolgozni hosszú hónapokon át, AIDS-esekkel foglalkoznak majd. Már csomagolnak, amikor jön a hír, hogy a 9 éves kislányt nem vihetik magukkal, mert túl fiatal (egy év múlva már nem lesz ez gond). Dönteniük kell, mi legyen. A döntés az, hogy az apa lánytestvére ideköltözik és vigyáz a kislányra, nem adják fel álmukat, Afrikát egy ilyen "apróságért". Önmegvalósításukat kergetve az sem számít, hogy a kislány nem is ismeri a nagynénit. A család háromnegyede útra kewl, a kislány egy idegennel marad, nyári úszótáborba jár. Döcögősen, de elindul az új élet, nagy boldogságra ne számítson senki. A nagynéni élete rendezetlen, szerelmes és bulis típus, aki a nagy vidéki elzártságban iszik, vadul táncol, többnyire ül tehetetlenül, arra sem törekszik, hogy kapcsolatot alakítson ki a lánnyal, akivel elmennek, elélnek egymás mellett. Este a házban féktelen buli, ismeretlen, részeg felnőttekkel. A helyzetnek a kislány vet véget, amikor ír a nagynéni aktuális szerelmének a nagynéni nevében - a lovag hamar a ház előtt terem, a nagynéni pedig máris úton van az udvarlóval a tengerre, hogy hetekre vitorlázzon, szeretkezzen, éljen, hátrahagyva a kilenc éves kislányt - akivel megígérteti, hogy a szüleinek nem szól erről. A lány egyedül marad. A szomszéd farmon lakó családhoz jár át, pajtásaival találkozik, hazudik a nagynéni hollétéről. Elkezd belelátni a felnőttek világába. Amikor a szomszédok megérzik, hogy valami nem stimmel, az apa átjön, azonnal önkiszolgáló módon inni kezd, szembesül az igazsággal, azonban részegen vezetve árokba hajt. A kislány segítséget hívna, de előtte megzsarolja, hallgat az ivászatról, ha a férfi is hallgat arról, amire rájött. A lány egy másik farmon lakó fiúval kezd szorosabb barátságot ápolni, ám egy játékos vitatkozás tragédiába torkollik, a fiút mentő viszi el, a kislány ott marad egyedül a tragédiával, az önmarcangolással, a lelkiismeretfurdalással. Alig eszik valamit (pénze se nagyon van, nem is igazán tud főzni), a lakás elhanyagolt, koszos, az éjjelek sötétek, a lány haját szamárkórok gubancolják...... A család hazaérkezik, a lakás ragyog, a virágok élnek, a kislány pedáns rendben, és a másik szobából vígan előlép a lesűlt nagynéni. A kislány szó nélkül öleli meg a szüleit némi tétovázás után............ A film csodálatosan fényképezett. Nem pörgős a ritmusa, de ez pont jó arra, hogy átéljük a kislánnyal a magányt, a mi legyen most, mi jön most érzést. Ami engem lenyűgözött, a lány sosem unatkozott. Mindig talált valamit, amit elolvasott, amire rácsodálkozott, amit felfedezett: legyen az egy bogár, a női mell, a felnőttek döntései, viselkedése. Fantasztikus utazás a film, egy Tüskevár, női változatban. De itt nem Matula bácsi szeretete ad erőt, azt magában kell megkeresnie.

Mindkét film arról szól, hogy a gyakran emlegetett legfőbb kincset, a gyermeket hagyják magára. Ez bennem felveti azt a kérdést, minek hangoztatjuk társadalmi szinten, hogy a gyerek a legfőbb érték, amikor ez láthatóan nincs így! Ez nagyon rímel arra, amit a karantén alatt innen-onnan hallunk vagy olvasunk: milyen nehéz a gyerekekkel összezárva otthon lenni.............. Kinek szüljük a gyereket? Mindkét film azonban ennél továbbmegy, láttatja az a társadalmi, szociális környezetet amiben ezek a családok, mikróegységek léteznek. Semelyik filmben nem nyitottak egymásra a szomszédok, az iskolai társak, a rokonok, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, szemellenzősen csak a magáé érdekli. Sőt, családon belül is csak a saját pecsenye sül. Egyszer valaki azt mondta nekem, nem jó a túl szoros összetartozás, minden ember úgyis maga, egyedül hal meg a végén. Ha ezeket a filmeket veszem alapul, igaza van. De én mégsem így hiszem. Én megyek, felhívok pár embert, csak azért, hogy halljam a hangját, megkérdezem a szomszédot, meginna-e velem egy kávét, hátha kiderül, milyen közös dologba vághatunk bele még ma............

Összegzésül: mindkettő film nagyon szépen fényképezett, fantasztikus szereplőgárda, mindkét film fogva tart, gondlatokat gerjeszt - egy hamar nem fogom feledni őket. De mindkettő film megrémít az ábrázolt valósággal, azzal, ami az ajtóm előtt itt van. Nem jó karanténfilmek. De ha vége, ha majd télen bekuckózol, hogy valami tartalmasat, valami átértékelésre szolgáló filmet nézzél, vedd elő,keress rá, ne hagyd ki!

 

Szólj hozzá!

Nyakig retróban - ez fáj, nem boldogít

2020.03.02. 17:47 Sombokor

Azzal kezdem, hogy nem nevezem meg a helyszínt, az eseményt. Aki tudja, vagy ráismer, az se tegye. Célom nem a lejáratás, a negatív reklám, hanem inkább annak a végig gondolása, hogyan is van ez és hogyan lehetne másképpen. A kultúrházak működési képtelensége a mai kultúra (nem) támogatás világában.

Február elején rábukkantam a fészbukon egy eseményre, ami majd valamikor tavasszal kerül megrendezésre egy gazdagabb kerület egyik kultúrházában. Billentyűzetet ragadtam, a megadott linken jegyet vettem. Gondolod most, mi ebben a retro, ez a vérvalós 21. század: internetes bankolás, katt, elektronikus jegy nyomtat, vagy a mobiltelefon kijelzőjén bemutat. Igen, valóban így kellene lennie. De nem ez történt. A linkre kattintva megadtam az e-mail címem. Oda levél érkezett, hogy vagy személyesen veszem meg a jegyet a kultúrházban, vagy elutalom az összeget, az utalás megjegyzésébe egy megadott kódot rögzítek, így majd valamikor elmehetek a jegyért (de ugye, az tutira lesz, míg ha csak odamegyek a helyszínen vásárolni, vagy lesz, vagy nem). A levélben ennél több információ nem volt. Utaltam. Most jutottam oda, hogy három órát áldozzak az életemből a jegy átvételére. Rendben, utazással együtt három óra. Szóval BKV-ra kaptam, átbumliztam a városon. Az épületen még a régi felirat van, de már máshogyan hívják, ennek ellenére beazonosítottam (nem tegnap lett új neve az intézménynek). Belépve se az információs pultnál, se a jegypénztárban senki nem volt, ketten álldogáltunk jobb lábunkról a balra percekig, majd egy úr lépett be, körbenézegetett, elolvasgatott minden infót, majd jobb híján elment. Vettem a bátorságot, hogy a büfést megkérdezzem, mi a helyzet. Ő vissza kérdezett, hogy milyen program érdekel, azonban mire felelni tudtam volna, egy hölgy gurgulázott közbe: mindjárt szólok a kollégának.Pár perc múlva ugyanő felbukkant, meglepve kérdezte, hogy nem jött a kolléga? Hát nem. Hősünk újra el, majd újabb percek múlva hallottuk egy férfi morgását, hogy milliókat akarnak itt hagyni biztosan - természetesen rám és a másik hölgyre célzott. Az úr (khhhhhm) tréninggatyában volt, decens (sör)pocakkal megáldott ötvenes, akin látszik, ráér mindent leszarni (már bocsánat!). Próbáltam tréfára venni, mondtam, én nem költeni jönnék, én már fizettem, azt szeretném megkapni, ami jár. Csípőből visszakérdezett: És? Én biztos nagyon hülyén néztem, mert kisvártatva folytatta: Mikor kell jönni? Ott álltam hülyén, néztem, hogy ez a kandi kamera, vagy valami olyan film forog, amiben nem is kellene részt vennem.......... Hát pénztári nyitva tartási időben! - adta meg a választ. Oké, mondom, az mikor van? Háromtól. Óra csekkol, kettő húsz, akkor megvárnám. (Sör)pocak ekkor felvilágosít, hogy amikor a rendezvényre jönnénk, akkor is át lehet venni a jegyet, a pénztáros itt van olyankor. Oké, az e-mailban ez sem szerepelt, no, de sebaj, már itt vagyok! Büfében vettem egy kapuccsínót (szívesen írnám helyesen, de annak nem felelne meg a lötty), leültem az asztalhoz és előkaptam a mobilt, Google a barátom, utána nézek én ennek-annak. Beütöttem az intézmény nevét a keresőbe. Ilyenkor, mielőtt még a honlapot feladná, alapinformációk jelennek meg elsőre a találati listában: cím, nyitva tartás, stb. Ohó, ezt kellett volna megnyitnom otthon, én kis mafla! Rákattintottam a nyitva tartásra............ a válasz az volt: NINCS INFORMÁCIÓ! A honlapon a kapcsolatok címszó alatt biztos van, de ezen az első linken, amin olyan adatok bukkannak fel, amit az intézmény MAGA adagool be a Google-nak, nem volt a nyitva tartásról semmi. Volt időm, nézegettem a honlapot, felfedeztem egy másik érdekes programot. Pár emberrel cseteltem, ki tart velem, kinek vegyek majd jegyet, közben óra 50 lett, mozgás támadt az információs pult körül: egy hatvanas nő be, majd el. (Sör)hasas pasasunk hozzám lépett, barátilag, szinte vállveregetve mondta, ez volt a pénztáros hölgy, felment a főpénztárba, de mindjárt jön. 15 óra 5 volt a mindjárt. Vaqgy messze van a főpénztár, vagy Klárika/Manyika (ne vegye magára senki!) áldozott annak a jó magyar szokásnak, hogy munkaidő kezdetére beérünk, de csak egy kiadós kávézás után vesszük fel a munkát. En is így szoktam, nincs ebben semmi! Csak nálam nem áll sorba senki! Ha pedig esetleg mégis, akkor a kávé később is jó! No, de félre bú, már bent ül a pénztárablak mögött, mondom a nevet, mikor utaltam, nézi a gépet, majd közli, ő úgysem látja, mikor utaltam, és egy halom A4-es kinyomtatott papírt kezd el átnyálazni. Kezitcsókolom, és az adatvédelem???????? Itt kell megjegyeznem, hogy két szemeszteren keresztül tartottam előadást nyugdíjasoknak a fészbuk és a google kezeléséről, tudom, hogy ez nem mindenki számára magától értetődő. És itt az önreklám ideje is, 2017 óta szabadidőmben foglalkozom a nyugdíjasok hasznos időtöltésével, aki még nem ismeri, nézze meg a facebookon ezt az oldalt: Rézvirág. De haladjunk tovább, papír megvan, minden stimmel, bámulja a gépet, nyomtat.....ná. Hogy mennyire béna ez a gép, én ezt nem értem - mondja. Én meg azt nem értem, hogy tudsz Te ülni a gép mögött! Na, a gép kibénult, infó beadva, nyomtatni kellene. De nem nyomtat. Hát, én ezt nem értem - nyögi, miközben feszülten figyeli a monitort. Infók újra, vagy nem újra, hanem máshová, a folyamat megint ott tart, hogy nyomtatni kell........ene. De nem nyom. Klárika/Manyika idegességében már föláll, akármelyik gombra rányom a nyomtatón, ........... és az beindul. Végre! Viszont nem akar leállni, csak jönnek, jönnek és jönnek a valamik, amik jegyeknek tűnnek. Nem vékony a nyakam, de kétszer körbetekerhető sál lett jegyekből a végeredmény. Nosza, nincs más hátra, mint bogarászni kell, melyik kettő is az enyém. Türelemmel várok, közben a pénztárablakon visszatükröződve látom, hogy az információ pultos (sör)hasú területfoglalósat játszik az interneten. Munkaidőben, az adófizetők pénzén - jó, tudom, hogy szinte éhbér. Jegyek megvannak (remélem, a megfelelőek a nagy halomból), mondom, még vennék két jegyet ilyen dátumra. Klárika/Manyika bámul rám, mint hal a szatyorban: miért, mi van akkor? Bakker, anyám, Te Szent Bálna! (Bocsi édesanyuci!) Kapnék a mobilomhoz, hogy internetről felolvassam, amikor (sör)hasú kisegít, megfeleli a pénztáros kérdését, majd ugyanő felvilágosít, hogy arra csak a rendezvény előtt a helyszínen lehet jegyet venni. Túléltem, valamilyen jegyek vannak nálam, kitántorogtam..........

60 percet volt szerencsétlenségem eltölteni az intézményben. Hárman voltunk nem alkalmazottak, kihalt minden. Láttam egy büfést, egy információst, egy pénztárost, egy takarítót és egy jógaoktatót, ez összesen 5 ember. Mondjuk háttérben, az irodákban legyen még 5, az 10. És a jógaoktató nem számít, mert ő bérel valami helyet, szóval 9 fő legyen. 9 ember havi fizetésért nem csinál semmit. Oké, tudom, rendezvény hétvégén, meg néha este........... Akkor is, adjuk már össze azokat a két órákat, mennyi jön ki.......... Az épületben fűtés, világítás a semmire (megjegyzem, dizájnos, a lámpabúrákat borosüvegekkel helyettesítő világítás van - ami nyakig áll a porban. Egy valamire való századelejei borospince nem büszkélkedhet ilyen poros üvegnyakakkal!) Igen, lehet azzal érvelni, hogy minek bármit is csinálni, ha nem jön senki, mert mindenki dolgozik, tanul..... A fenti kép a rothadó nyugaton, Angliában, Chesterben készült. A helyi könyvtár. Ahol élet van. Meg a könyvtárban teázó-kávézó, apró harapnivalókkal, és igen, lehet a könyvek között, az asztaloknál fogyasztani! Játszószőnyeg a kicsiknek, szoptató anyukák is néha, van gyerekpelenkázó, ott van a mozi is, és a hely él, majdnem mindig tele van! Egy időben próbáltam a nyugdíjasoknak értelmes előadásokat kínálni. Téma van, felszerelés is adott, lenne rá igény, de hely nincsen. Nincsen, mert olyan bérleti díjat kérnek, amit nem lehet kigazdálkodni! Németországban a diákok korrepetálása folyik ezekben az intézményekben. Biztosan meg lehetne azt a keretet találni, hogy a tanáraink délután korrepetáljanak, vagy olyanoknak vezessenek szakköröket, akiket az órai anyagnál több érdekel az adott anyagból. Az államnak be kellene szállnia, de biztosan lenne jó pár tanerő, aki másodállásban vállalná a délutáni előadásokat/oktatásokat, mondjuk olyan plusz bérért, ami a nyugdíjukat is növeli (tudom, már nem lesz nyugdíj). Ezen felül dosztra lehetne a nyugdíjasoknak nyelvórákat, szabás-varrást, kötés-horgolást tanítani, vagy videó vágást, barkácsolást, stb. Megkockáztatom, az állam szerepvállalása itt is nagyon jól jönne! Igen, tudom, hogy pár kultúrház megérezte a 21. század szavát, de tartok attól, hogy amit ma tapasztaltam Budapesten, az vidéken még rémesebb, még elmaradottabb, még fájóbb - ha egyáltalán még be lehet menni a kultúrba! Azt érzem most, kevesen maradunk, leszünk kulturáltak, amíg ezek, a nép számára könnyen elérhető intézmények nem teszik oda magukat, nem porolnak le mindent és nem kapják el a 21. századot, és amíg olyan kultúrpolitika van, ahol a zseb uralkodik. Én most azt érzem, nem akarok itthon lenni, menni, de bárhová, ahol emberek töltik meg a könyvtárat! De maradok, és arra gondolok, valaki elolvassa ezt, aki kigazdálkodható áron tud helyet adni nyugdíjasoknak szánt előadásra, társasjátékra, farsangi összejövetelre........

Szólj hozzá!

Beálltam a kórusba

2020.03.01. 16:03 Sombokor

Nehezen indultam a filmhez, mert annyi mindent olvastam: hideget-meleget. Nem működött rendesen az iránytűm, ritkán fordul ez elő velem. A filmben is nagyon erős a pletyka szerepe, a szóbeszédé, ezért nem bánom, hogy nem tiszta kíváncsisággal közelítettem. Átélhettem (kicsit más aspektusból ugyan), mi az, amikor rosszat mondanak.......

A film Szabó István új műve, a Zárójelentés. Éva ismerősöm megjegyezte, a Látlelet pontosabb cím lett volna, és azt hiszem, egyet kell értenem vele. Egy budapesti, elhidegülő családi kötelékű szívsebész, mert nyugdíjazzák, egy falu körorvosa lesz. Az orvos a fővárosban operalátogató, kapcsolata a zenével igen erős. Hirtelen jött szabadidejével nem tudván mit kezdeni, úgy dönt, energiáját felhasználja annak a falunak a javára, ahol édesapja nagy köztiszteletben álló körzeti orvos volt, ahol anyja ma is él. Szeretettel kezd neki a mindennapoknak, nem kíván többet, mint hogy megbecsült, apja nyomdokain haladó orvos lehessen és tegye a dolgát. Ember módjára. Régi barátja a helyi pap, valamikori szerelme az orvosasszisztens. Otthon van, a kifejezés teljes értelmében. Egészen addig, amíg nem mond ellent a polgármesternek. A kialakult helyzetben a falu papjával - gyerekkori társával - beszéli meg a dolgokat, aki lassan - felszín alatt - mellé áll. Ennek következtében áthelyezésre is kerül. A polgármester nagyon mai, nagyon élethű, nagyon igaz. Az ellentmondás nem politikai, nincs is kivel szembeszállni, hiszen a falu első embere független. De azt érezni (mert a pénznek van szaga), hogy csak a zsebre gondol. Az "emberség" pedig ezt nem hagyhatja. A nyugdíjas orvos a hétköznapokban azzal is szembesül, hogy a budapesti kórházi főorvos lét okán a valós egészségügyi szituációktól mennyire távol van - mennyire távol él egymástól álom és valóság, vidék és főváros.......Az idős orvos nem kezd látványos forradalomba, sőt ellenállást sem szervez, mégis ott van a feszültség a múlt és a jelen között. Összecsapnak generációk, társadalmi, szociális nézetek, életszemléletek. Összecsapnak, de nem lobogva-dobogva, hanem csendes feszüléssel. Fogy a levegő az orvos körül, akit házasságtöréssel, majd korábbi börtön múltjával igyekeznek bemocskolni. Az összecsapás vége mindig tragédia. Ezúttal nem a küzdő felek buknak el, hanem a pletyka (melyre erősen rásegített a polgármester) öl. Minden halál értelmetlen, de ez még azoknál is értelmetlenebb lenne, ha nem érkezne el a temetés ideje. A temetőben a kórusban maradt egy-két gyermek - vezető nélkül - énekel, mire sorban visszaállnak a kórust a pletyka miatt korábban elhagyott tagok - végezetül az orvos is közéjük áll. A polgármester csak látványosan nyelni képes. 

A zene csodaszép, a fényképezés eszméletlenül ragyogó. A társadalmi látlelet sajnos tűpontos, a színészi játékok remekek. Egy helyen döccent nekem az egész, mégpedig ott, hogy ilyen rendben tartott, fehérre meszelt portákat, ilyen tiszta, merev, elegáns öregasszonyokat, ilyen friss gyümölcsöket a nagypolgári szalonokra hajazó enteriőrbe az asztalra kirakva nem fogok találni Magyarországon olyan mennyiségben, ahogyan ezt a filmben látjuk.Annyira szép, merev és tiszta minden, sokan vannak a templomban, ahol figyelnek a pap szavára, hogy az én emlékeim szerint egy református közegnek jobban elment volna, mint katolikusnak. Az a tapasztalatom, a mi vidéki életünk a "mi kis falunk" jellegéhez sokkal közelebb áll, mint Szabó István filmjéhez. De ez nem von le a film értékéből semmit!

Korábbi kritika-olvasmányaim alapján Stohl András játékát emelték ki (polgármester). Nem azt kaptam, amit pl. a Mintaapákban nyújt (még jó, egészen más a két műfaj), de nem is azt kaptam, amit vártam - a Hőskeresők c. filmben nyújt akkorát, hogyha ennél egy perccel sem tenne le többet az asztalra, már megérte. Ezt a szintet ezzel a filmmel nem éri el. Nem rossz, de többet vártam. Eperjes Károly tökéletes pap, pont annyira kenetteljes (visszafogva magát), amennyire kell, pont annyira emberi, amennyire kell, jó ütemben van jelen, remek kiegészítője Klaus Maria Brandauernek........ aki pedig hatalmasat játszik. No, nem, most hazudtam. Nem játszik, éli a történetet. Az orvos ő és punktum. Lenyűgözött ez a természetes, izzadtságmentes munka. Ha nem lett volna a Mephisto, azt írnám, nagy találkozás.............Fantasztikus színészek (pl. Bálint András, Martin Márta, Börcsök Enikő, Szervét Tibor, Elek Ferenc, stb) kisebb-nagyobb szerepekben - és ez a "tüzijáték" jót tesz a filmnek.

A film nem fog nemzetközi karriert befutni. Ezeket a helyzeteket csak mi ismerjük itt, ebben a loncsos-lompos, piszén-pisze Közép-kelet Európában. Nem lesz magyar mozisiker, mert ellen-kritikák bőven vannak (van is miért félniük a kritikát megfogalmazóknak). Fura, hogy ez mennyire rímel a filmbéli pletykára. Még az is, hogy az orvost egy múltban elkövetett, pár napos vallatás után akkor lezárt üggyel újra befeketíthető (szándékosan és irányítva), ahogyan Szabó István ügynökmúltja is előkerült újra hirtelen - vajon miért? Kérdezem naivan................ Nagyon kívánom, hogy a rendező annyira ne üljön fel erre a hullámra, ahogyan az orvos nem ült fel a pletykára: nem védekezett, nem állt ellen, nem magyarázkodott. Méltósággal viselje, énekeljünk inkább, én beállok!

Szólj hozzá!

Hallgatni akartam..........

2018.10.21. 17:18 Sombokor

Egy októberi esős pihenőnap a legtökéletesebb egy mozilátogatásra. Nem is hagytam veszendőbe menni.

A hullám. Szabadság, szerelem. Holt költők társasága. Pál utcai fiúk. Valamelyik filmet biztosan ismered. Ha mindet, akkor nem biztos hogy érted, miért hozom ezeket ide, hiszen az egyik '56-ról szól, a másik a huszadik század elején játszódik, a harmadik a kilencvenes években, a negyedik pedig az ötvenes évek. A hullám német közegben, a Szabadság szerelem itthon, a Holt költők amerikában, a Pál utcai megint itthon játszódik. Akkor mit akarok? Hallgatni.......

A szabadság, szerelem úgy dolgozza fel a történelmet, hogy hétköznapi emberek sorsán keresztül mutatja meg a forradalom hevét. Alulról láttatja a nagy dolgokat. Alulról, ahol talán nem látják, nem érzik, mi van fönt, hogy működnek a dolgok. Vagy van, aki látja.......

A hullám olyan gimnazista kamaszokról szól, akik valamit megtalálnak, akik valami ellen lázadni akarnak, akik összefognak - és előre mennek. Közben felnőtté válnak.

A Holt költőknél hasonló az indíttatás, az összefogás a szabad gondolkodásért. A valamiben hivés (bocs a szófacsarásért).

Pál utcában a Grundban való hit ad értelmet és motort a felnőtté váláshoz.

Szóval ezek a filmek átmenetet ábrázolnak a trottyos, lompos, loncsos és piszén-pisze kölyökmackó korból a felnőttlétbe. Még az általam nem sokra becsült Szabadság, szerelem c. filmben is megtalálható ez a szál. Az átmenet bemutatása hol jobban, hol kevéssé jól sikerült, hol csak fiúk, hol fiúk és lányok a részesei. És megszenvedői. És mindegyik filmben ott van a mély hit, az elköteleződés. Hit VALAMIBEN vagy VALAKIBEN. És mindenhol van vezéralak, hangadó, valaki, aki talán gyávább (bár a Szabadság szerelemben nem emlékszem ilyen karakterre, igaz, lehet, hogy volt, de a film nekem annyira felejthető).Csak a Pál utcai fiúk mondja ki, ki az áruló, a Holt költők és a Hullám az áruló helyzetét, gondolatait is árnyalja, és már ott nem lehet olyan önkéntelenül a részünkről ujjal mutogatni rá.

De miért ez a sok locsogás négy filmről? Mert ezeket juttatta eszembe a most látott A néma forradalom. Megjegyzem, az eredeti cím szó szerint azt jelenti: a néma osztályterem. Részemről jobban a számra áll a néma osztály cím, ami utalhatott volna politikai osztályra is. No, de engem erről nem kérdeztek. A film nem régen került a hazai mozikba. Az 1956-os eseményeknek (is) állít emléket, a hétköznapi ember történésein keresztül. Olyan srácok és szüleik életébe helyezkedve, akik nem vagy alig értik a NAGY politikai erők működését. Az alaptörténet: Berlinben még nem áll a fal. Két, érettségi előtt álló haver átlép a nyugati zónába, az egyikük meglátogatja a nagypapa sírját (aki Waffen SS tiszt volt), a másikuk moziba vágyik, valami filmben női mellett látni. A moziba belógva a film előtt hiradót néznek, amiben beszámolnak a magyarországi forradalomról, és arról, hogy Puskás a felfordulásban életét vesztette. A fiúk hazatérve keletre hétfőn reggel elmondják az osztálynak, mit láttak, az egyik politikai megfontolásból kéri őket, hallgassanak az órán 2 percig tiltakozásul. Az osztály nem igazán kapható a dologra. A lazább barát mentő ötletként bedobja, hogy muszáj megtenniük, hiszen Puskást megölték........ Az osztály többsége elfogadja a kihívást, ezért a történelem óra elején két percig senki nem szól. Senki, az egy áruló kivételével, bár ő is csak annyit mond: ez egy tiltakozás.........

Az iskolaigazgató igyekszik helyén kezelni a dolgot, érti, hogy ez egy elhamarkodott, átgondolatlan diákcsíny, de mire elrendezhetné a dolgokat, színre lép az iskola párttitkára, már be van vonva a járás, a történet egy pontján megjelenik a miniszter......... A fiúk pedig elkezdenek egy nagyon külvárosi romos helyre az öreg nagybácsihoz járni, hogy amerika hangját hallják a rádióban a magyar helyzetről. A szülők is értesülnek a dolgokról. lassan körvonalazódik a múlt: a város vezető párttitkár egy SS-Waffen lányával él házasságban, kemény drillben uralva a családot. A vasöntődében keserű és nagyon kemény munkát végző apa valamikori 1953-as forradalomban szerzett olyan "érdemeket", hogy azt máig szenvedi a család. Az áruló fiú apja híres vöröskatona volt, a fiú úgy tudja, végül lágerben pusztult el, anyja egy papot választott élete párjául...... A nyomozás során (a vezetőség azt akarja tudni, ki kezdte, ki lehet a bűnbak) a hatóság semmilyen eszköztől nem riad vissza: vallatás, egymás ellen kijátszás, és a családi múlt felemlegetése. Több fiú így szembesül az elhallgatott múlttal. Mi pedig láthatjuk, hogy a Waffen SS nagypapát azért lőtték le, mert vállalta, amit elkövetett, unokája is kiáll a gondolataiért. A vasöntödei munkás fia ugyanúgy elégedetlen és forrong, mint 53-ban az apa. Az áruló pedig......... ugyanúgy áruló, mint az apja. Mert a valóságban nem lágerben halt meg, felakasztották társai a háború utolsó pillanataiban, nyakában egy tábla: áruló. A fényképet a járási hölgy adja a fiú kezében. A kép hátterében a város párttitkára, a gondolataiért kiálló fiú apja (aki, úgy tűnik, beköpte az árulót).......... A történet kavarodik, az öregembert letartóztatják, az osztály körül szorul a hurok, a főhős elhatározza, nyugatra szökik, kéri barátját, gondoskodjon róla, hogy mindent rákenjenek, és mindenki érettségizzen le. Másnap az osztályban Kurt helye üres. A vezetők állnak sorban, utasításba adják, álljanak fel egyenként és mondják ki, hogy a nyugatra szökött fiú volt a felbujtó. A ciciért nyugati moziba ment havert szólítják elsőre, aki nem hajlandó ezt megtenni. Kirúgás vár rá. Egy barát emelne szót, azonnal elbocsájtják őt is. Egyetlen kelet-német iskolában sem érettségizhetnek. Cókmókkal kifelé mennek, amikor egy lány feláll, és mellettük szól. Majd sorban, egyenként a többiek is. Szinte ugyanaz a jelenet, mint amikor a Holt költőknél el kell mennie a tanárnak, és a fiúk a padra állnak fel egymás után. Abban reménykednek a német filmben, hogy egy egész osztályt nem rúghatnak ki. Az igazság az, hogy de. Nincs mit tenni, karácsony jön, úgy kell csinálni, mintha nyugatra mennének rokont látogatni, és soha többé nem kell visszajönni. Ott kell érettségizni, ahol lehet. Az igazgató utolsó mondata az osztályhoz: vajon mire mennek ezzel a végeredménnyel a magyarok?

A film megtörtént esetet dolgoz fel. A film végén ott az írás, hogy az osztályból mindössze 4 fő nem disszidált karácsonykor. A nyugatra menekültek mindegyike leérettségizett.

A film nagyon erős, fogva tart, érzelmeket is korbácsol rendesen, van benne hűség, hűtlenség, árulás, temetetlen múlt, indulatok, érvek és ellenérvek. A szülői párok éles lenyomatai a múltnak, igyekeztek minél többet belenyomni egy-egy családi körbe. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy "fő párt ember" egy volt náci tiszt lányával élve "fő párt ember" lehetett. Vagy ha mégis, akkor annak nagyon nagy szerelemnek kellett volna lennie, hiszen az ember a semmiért az egész karrierjét nem reckírozza, de a filmbéli házasságban a férfi a parancs, a nő a remegő kiscica, a szolga, szeretetnek, szerelemnek, otthonosságnak nyoma sincs. Nehezen hiszem el, hogy a volt híres vörös katona férj özvegye egy pap neje lehet..........Nehéz elképzelni, hogy az 53-as múlttal rendelkező apa sosem osztotta meg gondolatait otthon, a gyermekei semmit nem tudnak.......... De ezek a "költői túlzások" tökéletesen ábrázolják az akkori kor ellentmondásait, illetve tökéletesek arra, hogy bárki bármikor zsarolható legyen. Ezeket nem hibaként rovom fel, mert működik, lesz feszültség ettől bőven, jót tesz a filmnek ez a történelmi sűrítés. Jól keretezi be a srácok felnőtté válását. Mert a dolgok olyan kemény irányba mennek, a szinte diákcsínyből a lövöldözésig, a családi szennyes kiborulásától a felelősségig annyi mindent élnek meg intenzíven, hogy nem maradhatnak felhőtlen kamaszok többé. Ahol egy ki nem mondott szó miniszteri látogatást okoz, ahol egy kimondott szó emberéletekbe kerül, ahol a hallgatás családi tragédiákat hordoz, ott nincs egészséges (kamasz) lélek, ott nincs szép lassú átmenet a felnőttkorba. Muszáj felnőtté öregedni napok alatt. 

A film kulcsmondata nekem az, amikor az öreg nagybácsi mondja a srácoknak, hogy nem az számít, hogy a kommunizmusban, a kapitalizmusban vagy a királyságban hiszel. Az számít, hogy hiszel valamiben. És ettől válsz rendszerellenessé. És innen már nincs visszaút, csak döntés: mit választasz.........

Én még maradtam a stáblista utolsó betűjéig. Még két percig hallgattam...........

Szólj hozzá!

A budai vörös

2018.10.14. 18:47 Sombokor

A cím nem egy 20. századelejei nagypolgári, mondén hölgyre utal. Nem. A cím nem utalás, valóság. Pátyon 1805 és 1850 között pincék épültek, hogy a 300 hektáros szőlőnek legyen helye folyékony formában. Ám jött a gonosz filoxéra és mindent vitt. Mondjuk, a pincéket nem. Azok az első világháborúban "légópinceként" szolgáltak.

Aztán pusztultak, pusztultak. Némelyik még ma is csipkerózsa-álmát alussza.Némelyik azonban ébredezik. Nem híres borászok dombja ez az erdei fák ölelésében. Kisemberek próbálkoznak borkészítéssel. És mivel helyben szőlő már nem terem, szállítják / szállíttatják a szomszédos Telkiből, a távolabbi Szekszárdról, a még távolabbi Tokajból. Asztalos, kőműves, kecsketenyésztő darálja aztán, préseli, hordókban tárolja........ És ha valaki arra jár, megvendégelik rndesen: újborral, bográcsos gulyáslevessel, zsíros kenyérrel. Cserébe annyit kértek, vigyük hírét a pincehegynek. 

Köszönöm Platz Ágnesnek, hogy a facebookon felfedezte, hogy Pátyra tartunk, köszönjük, hogy "összetrombitálta" a pincés társait, és köszönjük a NAGYON szíves vendéglátást! Minden egyes Rézvirág-társam hírét fogja vinni a mai napnak, mert ma majdnem minden klappolt. Sajnos a quiche elfogyott.... Lehet, hogy újra el kell mennünk, már pusztán emiatt :-)

Szólj hozzá!

A gép az ember legjobb barátja. Vagy nem. Vagy igen.

2018.10.04. 22:48 Sombokor

Komoly feltöltődésben volt ma este részem a Várkert Bazárban az immár rendszeresen megrendezésre kerülő Képmás Est sorozat újabb rendezvényén. Kati barátnőm hívta fel a figyelmem egy filmvetítésre, és az azt követő beszélgetésre.De mielőtt elmesélem, meg kell jegyeznem, hogy hiszek a folyamatos tanulásban,az élethosszig, vagy a mostanában egyre jobban terjedő életszélig való tanulásban (az egyik vertikális, a másik inkább horizontális töltetű). Kedvelem az olyan emberek társaságát, akik több nézőpontból látnak rá helyzetekre, történésekre, dolgokra, mert világot láttak, mert több felől jutnak tudáshoz - akár azért, mert kiváncsiak, akár azért, mert olvasottak, képzettek. Ugyanígy kedvelem azokat az embereket, akik egy valamit tudnak mélyen, professzionális szinten, abszolút elhivatottsággal és teljes hitelességgel megélni. Van mit tanulnom tőlük. És hogy jön ez a személyes vallomás ide? Hát, olvass tovább!

A Képmás Est sorozat a Képmás újság marketing rendezvénye, olyan, ami szerethető, megfizethető, feltöltő. A belépődíj egy Képmás újság. Amit utána hazaviszel és elolvasol. Az Esteken figyelemreméltó emberek egy-egy témát járnak körül - gyakran van a beszélgetések előtt felolvasás, versmondás, vagy ahogy ma történt: filmvetítés. A mai film címe: A legjobb barát. Hallottad Te is, hogy a gép az ember legjobb barátja, vagy ennek a mai változatát: a gúgli az ember legjobb barátja. Nos, igen, a húszperces kisfilm pont erről szól. Egy fiú, majd egy kolléganője, miközben a monitoron az áramló, közlekedő tömeget figyeli, a képernyőkön megjelenő utasokkal egy program segítségével "játszik": az egyes embereket banditává, másokat kiválóvá "játsza", a csomagokat hol bombás csomagnak, hol veszélytelennek ítéli - úgy, ahogyan ezt a számítógépes játékoktól megszokhattuk - gyorsan, a reakciókért elektronikus pontokat bezsebelve. A kollégák között harc dúl, a minél magasabb pontszámokért folyik a verseny, a rangsor a mágnes táblára is felkerül........... Ám a program egyszer csak lefagy. PC szakember jön, és a főhős hamarosan összerakja, hogy itt - bár úgy tűnik, játékról van szó - valójában a gép betanítása folyik. A játék arra szolgál (azon túl, hogy a monitor előtt ülő térfigyelő őr ne aludjon bele a monotonitásba), hogy a pontok gyűjtésén keresztül tanítsák meg a gépnek azokat a veszélyhelyzeteket, amire majd a gépnek reagálnia kell - mondjuk egy veszélyjelzés leadásával. A betanítás már kb. 83 százalékos...........  És ugye nyilvánvaló, ha a feladat elvégződik, az embereknek nem lesz többé munkájuk. A főhős tenni akar, változtatni, de a főnökkel történő egyezkedés nem vezet sehová. Kolléganőjét is beavatja. A tehetetlenség egy pontján a hölgy megjelenik az aluljáróban, fura, meglepő, a szabályostól, a megszokottól eltérő mozdulatokat tesz a térfigyelő kamerák előtt, mire a bent ülő társa (a főhős) gyorsan elkezd kattintgatni, hogy a gépet ezzel rosszra tanítsa, a betanítást visszafordítsa. Ezzel kezdetét veszi a folyamat, a gép elbutításának folyamata. Társak kellenek, egyre több egyéni ötlet, mozdulat. Az első pár diák után még több ember kell, még több ötlet. Valamiféle flashmob alakul, egy közösség (Tanár úr de megróna ezért, hogy ezt közösségnek titulálom), mely arra hivatott, hogy legyőzze a gépet és megmentse az embert a mozgással, a tánccal, az együttléttel. Ezzel az eufórikus dinamizmussal (lüktető zene, tömeges, színes tánc, nem megszokott mozdulatok, helyzetek egy szürke, megszokott, monoton helyszínen, egy aluljáróban Budapesten) ér véget a kisfilm. 

A film valamiféle csúcson áll meg. Valamiféle csúcson, hiszen a forradalom heve március 15-én volt a legnagyobb, mégis az azt követő háború sok áldozattal járt és elbukott. Ez a film a másnapról, a flashmob utáni pillanatról, a technika (és az azt kiszolgáló emberek, vezetők) esetleges ellentámadásáról már nem szól.

Ebben a felemelő hangulatban kezdődött a beszélgetés a film rendezőjével, Deák Kristóffal (igen, ő kapta az Oscart a Mindenki c. kisfilmért), Nina Kov-al, aki a koreográfus (és Deák Kristóf felesége), valamint Böszörményi-Nagy Gergellyel, aki tanácsadó, a Brain Bár esemény alapítója. Deák Kristóf elmondta, hogy nem véletlenül érzünk összecsengést a Mindenki c. film és a most vetített A legjobb játék c. kisfilm között, hisz mindenhol a közösség ereje adja a film lendületét, a kisemberek ha összefognak érzését, mindkét film kulcsszava az empátia.A filmre vonatkozó gondolatok, értelmezések után áttért a kérdező az ember és a technika kapcsolatára, egymáshoz való viszonyára. És én innentől kezdve előbb megfeszültem, majd feloldódtam. Megfeszültem, mert divat a technikát szidni: szar a tévéműsor, káros a net, dühöngő lesz az ifjúság és kezelhetetlen a sok kütyütől, nincsenek már kapcsolatok, rohad a világ........ És ezután a film után ebbe az irányba nagyon el lehetett volna menni, én pedig ezzel a vonallal nem tudok mit kezdeni. Én az ember felelősségét látom, az egyénét, aki fáradtan hazaérve nintendót nyom a gyerek kezébe, leülteti a net elé rajzfilmet nézni, mert addig legalább csönd van, vagy békében meg tud nézni a másik szobában egy epizódot a Dr. Csontból. Természetes, hogy az erre nevelt kölyökből felnőve gombokat nyomogató, kapcsolatot teremteni képtelen, a virtuális világ látszatbékéjébe és újabb három életébe kapaszkodó nyomorult, emberi roncs lesz. Meg kell tanulnunk a kikapcsoló gombot használni. Nem mindig, de gyakran. Mert a gép a világ egy szelete. EGY szelete a sok százból. De arra az EGYre szükség van. Mert kapcsolatot teremt, épít és ápol, még ha más minőségűt is, mint a valóvilág emberi érintései, kapcsolatai. Időseken látom, hogyan akadnak régi ismerősökre, ezek mentén milyen új és valódi találkozások alakulnak, így harcolva a magány ellen. Látom milyen az, amikor a fájós lábú nem elvánszorog a bankba vagy a boltba, hanem leül a gép elé. Látom, amikor nincs pénz könyvre, de a neten a könyvtárban vagy a Digitális Irodalmi Akadémián fellel egy "könyvet" és olvas, vagy megnéz egy filmet, egy TED előadást...............

Szóval előbb megdermedtem, majd kiengedtem. Mert nem ment el a beszélgetés a populista irányba, nem kezdték el fennhangon a gépeket, a kütyüket és a rothadó világot szidni. Nem szidták az embert sem. De munkaerő piactól az amerikai választásokon át a Föld jövőjéig mindent érintve elemezte művészeti alkotó és gazdasági tanácsadó a gép és az ember helyzetét, egymáshoz való viszonyukat: kölcsönhatásukat, egymástól való elfejlődésüket, együtt állásukat. Nem voltak az érvek és ellenérvek egyik oldalon túl művésziek, túl légből kapottak, a másik oldalon meg túl gazdaságiak, túl átpolitizáltak, sőt, néha a művész volt talán a racionálisabb, míg a tanácsadó merészebben szárnyalt (bár úgy tűnt, szárnyalása magabiztos, érvei mögött széleskörű tudás áll). Kellemes vita alakult, melyben hol egymás ellen beszéltek, hol egymás gondolatait erősítették, vitték tovább.Kultúráltan, kulturálisan, nagy tudással, mégis közvetlenül. És ez mindhárom résztvevőre igaz volt, mindenki emberére talált a másikban, mindenki azonos színvonalon volt képes a beszélgetésben részt venni. Ez a kiegyensúlyozottság eredményezhette azt, hogy - bár Böszörményi-Nagy Gergely szerint a világunk 70 éven belül elpusztul, Deák Kristóf szerint pedig a folyton fejlődésre szoruló kapitalizmus (a fejlődés a kapitalizmus motorja) csak akkor nem falja fel önmagát, ha még inkább és egyre gyorsabban tud fejlődni - a súlyos gondolatok ellenére mégsem a depresszió, hanem a valódi és teljesen komplex élmény érzésével és lendületével értem haza. És egy üzenettel: menjetek el Képmáskodni: legközelebb november 12-én!

Szólj hozzá!

Címkék: Várkert Bazár Deák Kristóf A legjobb játék Nina Kov Böszörményi-Nagy Gergely Képmás Est Képmás Magazin

Költészet a Várkert Bazárban

2018.09.29. 10:40 Sombokor

Egy vallomással kezdem. A posztban található kép Alma Mahlerről, melyet Gustav Klimt festett, nem az én ötletem, lenyúltam. De annyira jó ötlet volt, hogy élek vele, másolom. De elmesélem, ha van időd, dőlj hátra kicsit!

Tegnap este a Várkert Bazárban jártam. Az esemény címe: Nagy Magyar Versek 1.0. A kultúra nagyon közel áll hozzám, akik olvasni szoktatok, ezt jól tudjátok. Akik ismertek, még jobban. Jöhet építészet, opera, festmény, bármi. Nem értek hozzá - vagy bizonyos értelemben igen. Nem értek hozzá, mert nem tudom, a festmény milyen technikával készült, legtöbbször nem tudom, amikor a novella íródott vajon részeg volt-e az író. De értek hozzá, mert megélem, eggyé olvadok, elveszek ezekben a szépségekben, ahogyan az őszi erdőben lehet gyönyörködni egy gyilkos galócában. Szóval az alapállás szerint nem értek hozzá, de fogyasztom és mérhetetlenül élvezem. A versekkel különösen úgy vagyok, hogy egy nyugodt vasárnap délutánon sem jut eszembe Weöres Sándor kötetet levenni a polcról és lapozgatni (ha ilyen hangulatom van, ott van nekem a jó öreg Márai, abba lapozgatok bele). De ismerem pl. Lackfi mai működését, szeretek a régebbi versekből is jó párat. Nos, ezért örültem, amikor jött egy lehetőség, hogy tágítsam ismét a határaimat: elmentem megnézni a Várkert Bazárt.

A cím alapján valami veretesre, valami fajsúlyos, nehéz bársony illatú estre számítottam: NAGY is és MAGYAR is........ Gondolkoztam, hogyan kell ehhez öltözni, aztán direkt alternatívabbra vettem a fazont. És tudjátok mit? Bejött!

Na jó, nem csigázlak tovább. Szóval a terem fekete. Fekete falak, fekete padló, fekete színpad...... És színes székek. Nem, nem holmi műanyag vackok, kényelmes, párnás székek. Amikor pedig leültem már és volt időm a színpadra figyelni, láttam, hogy hófehér bútorok várják az előadókat: fotelek, asztal. És olyan átlátszóan foszforeszkáló hatásúak volt. Azt éreztem, egy csokor kála van a színpadon. Fentről belógott egy tábla, ami akár egy üzemben is lóghatna, csak ott rozsdás vasból lenne. Rajta a betűk: ENEMVÉ, vagyis Nagy Magyar Versek. És akkor most a címről egy kicsit. Az ENEMVÉ azonnal megnyerte a tetszésem. Mert nem felkent, mert nem veretes. De értem én, hogy az semmit nem jelent. Értem én, hogy akkor csak a rappes generáció ülne be ezekre az estekre. Mégis úgy érzem, a teljes cím melléfogás. Azóta azon töprengek, mi lehetne jobb. Nem tudom. De ez nekem nem tetszik.

Beck Zoli a 30Y zenekarból nyitotta az estet. Gitárral, verselve-énekelve, kiváló rockos hanggal kellemes hangulatot teremtett. Fekete Ernő orgánuma elvarázsol, ahányszor csak megszólal, mondta is a nagy költők verseit. Udvaros Dorottya igazán Udvaros Dorottya volt, kiváló ütemmel, szép ejtéssel mondta a neki osztott verseket. Majd a sarokból előjött egy fiatal színész. És mondta, suttogta, sutyorogta, élte és élette a VERSET. A fizimiskája olyan volt: "hű de fiatal, de ezt a kölket én már láttam valahol". Szégyenlem, de a műsor után meg kellett néznem, ki volt ő (igen, már megint nem készültem előre). Nos, Vecsei H. Miklóshoz volt szerencsénk. Mert szerencsénk volt, az tuti! Időnként Ugron Zsolna olvasott fel pár bekezdést egy novellából. A háttérben két kivetítőn festmények, fényképek váltották egymást. A vetített anyag a versekhez volt igazítva.Sokszor annyira erős volt a kép, úgy belefeledkeztem, hogy kicsit kiestem a versfolyamból. Úgy éreztem ilyenkor, egy múzeumban nézem a csodás festményeket a huszadik század elejéről, de minden kép előtt állva felvehetek egy fülhallgatót, amiben egy Ady verset éppen Fekete Ernő szaval. Igazán komplex élmény volt!  Csodálatosan összerakott este volt, kiváló nagy és többnyire nem annyira ismert versekkel, az 1900-as évek elejétől (József Attila, Ady Endre) a mai napokig (Bereményi Géza, Lackfi János, Grecsó Kisztián), és közte a "nagyok": Weöres Sándor, Csóóri Sándor, stb. A képek Klimttől az avantgardon át a költőkről készült fotókig mindent átöleltek. És itt hiányérzetem támadt. Mivel az est lényege a hangulat teremtése a versekkel a zenével, a képekkel, nem sokszor hangzott el, kinek melyik művét halljuk. Értem, hogy a cél nem a didaktikus tudás átnyomása volt, de például Petőfi egy őrülettel kapcsolatos versének szívesen utána olvasnék, és nehéz lesz rátalálni ilyen minimálisi információ alapján a neten. Szívesen vettem volna egy listát, hogy a műsorban elhangzott versek, a műsorban látható képek és fotók szerzői, címei......... Lehetne ez a lista akár a facebook eseményhez csatolva, vagy a bejáratnál egy táblára (na jó, háromra) kitéve........... De még jobb lenne kézbe adva. Például azt sem tudom, Ugron Zsolna kinek melyik novellájából olvasott. Vagy felolvasta-e egyáltalán az egészet? Azt, hogy novellát olvas, ő mondta el egy átkötő szövegben, ha nem mondja, abban sem lettem volna biztos, hogy novella, vagy szabadvers. Igaz, ez a tény mindegy is a befogadás szempontjából, hiszen nem figyelek másképp, ha valamiről tudom, hogy novella.

A színpadképen az ENEMVÉ tábla nem idegen, elegáns. De valamiféle kontrasztot sejtet, valami olyat, ami nem sarkos, ami békében megfér. Amikor vártam, ezt még nem tudtam, de az est végére összeállt. Fekete Ernő és Udvaros Dorottya a régi, megszokott, Vers mindenkinek adásból ismert veretes versmondást hozta, nagy, kifejező hangsúlyokkal, szinte mozdulatlanul, csak a szövegre koncentrálva. Vecsei H. Miklós elementárisan más. Az egész teste adja át a mondanivalót. Vidám, néhol koboldos, ha kell, kicsit belehal, kiváló ritmusérzéke van. Az első tapsot is ő kapta. Rengeteg verset mondott el fejből. Hihetetlen nagy élmény volt tőle verset hallani. Beck Zoli megzenésített verseit pedig órákon át tudtam volna még hallgatni. A régi stílus végig keveredett az újjal. Nem volt születési sorrend a versek között, Ady volt a vége felé is, nem volt kitétel, hogy Adyt csak Fekete Ernő szavalhat, nem volt kötelező az sem, ha Vecsei H. szaval, csak friss és fiatalos szavalás lesz......... A múlt és a jelen, a régi és a mai, az ENEMVÉS -ség és a Nagy Magyar Versek-ség végig ide-oda hullámzott. Nem elvált, hanem megfért, együtt élt, egymásba folyt. Valamiféle "ilyen volt, ilyen lett" állapot jött létre, amelyben sem a VOLT, sem a LETT nem volt rosszabb vagy jobb a másiknál. Emiatt sem tudom, mi lehetne ennél jobb cím, pedig kell lennie! Mert ez egy nem egy este, ez egy sorozat. Olyan, ami az időseket és a fiatalokat egyaránt le szeretné ültetni egy időben, egy helyen verset hallgatni. Amolyan "hozd el a nagypapát is" stílusú program. És működik! A nézőtéren sok fiatal, és talán ugyanannyi ötven plusz ült. És tapsoltunk.

A végére fantasztikusan éreztem magam. És szégyenlem magam, amiért nem olvasok Pilinszkyt. Megyek is a boltba, délig még nyitva van...........

Szólj hozzá!

Címkék: Fekete Ernő Udvaros Dorottya Várkert Bazár Beck Zoli Ugron Zsolna Vecsei H. Miklós

Naturalizmussal a hiányosságainkról

2017.12.27. 22:54 Sombokor

Van egy nagyon különleges magyar film, a létrán egyre tör fölfelé. Enyedi Ildikó valami igazán mást alkotott, valamit, ami Oscarra is érdemes lehet akár - viszont nem fogok meglepődni, ha a szobrok szobrát mégsem kapja meg végül. A film címe: Testről és lélekről. A film mellett nem lehet szótlanul elmenni: vagy bejön, és akkor nagyot üt, és csak ülsz a moziban a végén, vagy nem jön be, és akkor első percek után kimész, vagy felemeled a szavad a filmben szereplő állat-gyilkosság naturista ábrázolása miatt, vagy találsz valami mást, ami miatt hangosan zöröghetsz a film ellen.

A film a mai valóságban játszódik, egy vágóhíd embertelen, gépiesített halál-környezetében, ahol minden tocsog a vérben, és sosincs megállás. Ebben a környezetben az van, amit látsz. Minden az, ami: puritánul, egyenesen, mert az élet végén már nincs kecmec. Kegyetlenül, könyörtelenül, monotonon arat a halál, nincs mellébeszélés. Ezt  puszta, nyers érzést támasztják alá a film képei: a téli, kopasz, hófedte erdő, a főszereplő lány dísztelen, puritán és túlzottan, mániásan tiszta lakása. A vágóhídon emberek kezelik a modern pallost, emberek bontják az állatokat, emberek kezelik a vállalat pénzügyeit, személyzeti dolgait, ezek az emberek egymással interakcióba lépnek, ahogyan az egy vállalatnál lenni szokott. Egy ilyen munkatársi környezetbe érkezik a főszereplő lány, akiről csak annyit érzünk, furcsa. A kollégák (melósok és irodaiak egyaránt) elhúzódnak a közeléből, kinevetik, tréfát űznek vele. Fokozatosan derül ki, valóban több annál, hogy furcsa, igazából fogyatékkal élő - bár ez a filmben nem hangzik el, csak egyértelmű lesz. Más forrásból tudom, a színésznő - Borbély Alexandra - egy Asperger-szindrómás lányt alakít. (Az Asperger-szindróma egy enyhéb fokozata az autizmusnak.) Minőségellenőrként mérhetetlen memóriáját és észlelési képessségét tudja kiválóan (túlzottan kiválóan) alkalmazni. Mérhetetlenül szögletes, érzelemmentes, egyenessége, beszédének cicomázatlansága egyszer a nyers őszinteség miatt bunkónak tűnhet, míg máskor a túlzott udvarias-modoros fordulatokkal a legmagasabb angol köröket szégyeníti meg. A férfi főszereplő a vállalat gazdasági igazgatója, akinek a bal karja béna, mozgásában emiatt korlátozott. A film a két ember közeledése egymáshoz, ami tulajdonképpen egyfajta pávatánc: óvatos közelítések, megtorpanások, néha azonos hangsúlyok, máskor eltérő ütem. A másik elfogadása, felvállalása, miközben két eltérő ember értékei kerülnek össze: a lány puritán, de fiatalos otthona, ahol kép, díszítés, zene vagy TV nem kap szerepet, és a férfi hetvenes évek beli bútorai, rádió, TV.............. A lány szerelemben járatlan, míg a férfi előélete gazdag. És még sorolhatnám. De az alapprobléma: két sérült ember összefonódása. Nem tudhatjuk miért, mikor, hogyan, milyen poklot jártak eddig végig, nem sajnálhatjuk őket sanyarú gyerekkor miatt, nincs érzelmi felfokozásra szükség: csak a naturisztikus, a puritán, a fésztofész JELEN van. A sérülések, amikkel egyedül nehéz, túl nehéz. És talán kettesben sem könnyebb............ Amiért a két ember egymásra találhatott, az a mindkettejükben jelenlévő intelligencia, és talán a türelem, mellyel elfogadják a másikat. Sőt, nem csak a másikat, hanem a dolgokat, az életet magát - hagyják, had folyjon, had történjen. Olyan ember türelme ez, aki már kapott leckét a sorstól, és aki már tudja, hogy amit nem lehet megváltoztatni, azt egyszerűen el kell fogadni, és azzal kell együtt élni. Ennek megfelelően a film lelassult, mérhetetlenül lassú, de mielőtt vontatott lehetne, megfelelő adagban belefolyik az élet, a mindennapi, a monoton, a mi hétköznapjaink, ahol törénik ez meg az, ahol beszélnek ezt meg azt, ahol problémák várják megoldásukat. De a film hangsúlya nem ezen van.

Van pár amerikai film, melyeket azért szeretek, mert - bár nagyon amerikaiak még mindig - egyszerűen életszagúak: zsírosak, büdösek, trottyosak, piszén-pisza kölyökmackók. Pl. ilyen a Blue Jasmin, a Későnérők vagy a Juno, és még sorolhatnám. Ezek a filmek elhitetik azt, hogy a szomszédban játszódnak, és csak ki kell nézned az ablakodon, hogy azt a nyomort, gyötrelmet, zavart megéld, hiszen egy karnyújtásnyira vagy, egy lépés, és Te is benne élsz. Ez nem az a film, amikor Szauron szeme csillan, vagy holmi kék izék a hajukkal csatlakozva töltödnek fel vagy le - bár azok között a filmek között is akad csodálnivaló. Ez olyan film, hogyha nem nézed és elbújsz előle, becsapod Magad, hiszen ha kimész az utcára ez ott van. Igaz, akkor is becsukhatod a szemed és nem kell észrevenned. És kinevetheted, kicsúfolhatod, megalázhatod - mert szabad a választás. Vagy elfogadhatod (legalábbis megpróbálhatod). 

Egy ASD-s (Autizmus Spektrum Zavar) gyerek közelében élve megdöbbent, hogy a film mennyire tudja ábrázolni, milyenek ők - pedig igazán zárt a világuk. Saját maguknak zárják be, és a kulcsot csak akkor veszik elő, ha olyan kedvük van. És ha nem lépsz időben, akkor ismét kívül rekedsz - bármeddig.........Megdöbbent, hogy Borbély Alexandra hogyan tudja ezt ennyire miligrammra kimérve játszani. Megdöbbent, hogy Enyedi Ildikó honnan tudja ezt, hogyan látja, ők mit látnak és mit nem? És hogyan tudja felfejteni azt az érzelmet, ami az Asperger-szindrómás személyben nincs is? És mégis van........... Ha nem hiszed, ez a film rá a bizonyíték!

Szólj hozzá!

Címkék: ASD Asperger-szindróma Borbély Alexandra Enyedi Ildikó Testről és lélekről Autizmus Spektrum Zavar

Házibuli Illésékkel

2017.11.28. 23:08 Sombokor

Ízelítő

A Játékszín évekkel ezelőtt nagy fába vágta a fejszéjét. Musicalt készítettek az Illés együttes nagy dalaiból. Külföldön ennek nagyon nagy hagyománya van már, létezik pl. Queen-musical (nem az, amit most itthon, Kentaúr közreműködésével láthatunk). Itthon a nyolcvanas évek végén nagyon nagy sikerrel, óriási, tomboló ünnepléssel hódított a Mindhalálig Beatles (amit hatszor láttam). Szóval egy zenekar történetét feldolgozni, nagy dalait bemutatni biztos siker. Ez alól a mai este sem volt kivétel. Bár ezt az előadást nem szeretném hatszor megnézni. Anno a zenék mellet, közben történet is volt, összefűzte, keretezte, erősen tartotta a hátteret a dalokhoz. Úgy, hogy közben az ügyeskedő magyar valóság elé is tükröt tartott. Volt benne humor, társadalom kritika, kiváló és híres zene, nagy éneklések. 

Ez utóbbiból most sincsen hiány: Nagy Sándor, Feke Pál, Serbán Attila és Vastag Tamás nagyon, nem is, inkább NAGGGGGGYYYYYON tudnak énekelni - egynként és összesen is. A zenekar (Szörényi Őrs a doboknál) NAGGGGGYON tudja a dolgát. A hangosítás hibátlan, a bulihangulat adott. Bulizunk is, tapsolunk, nevetünk, andalgunk. A színészek bevonnak a játékba, lejönnek közénk, kérdeznek, tapsoltatnak, minden megmozdulásukkal be szeretnének vonni abba, amibe pusztán a zene által eleve, zsigerileg bevonódunk - felesleges a fáradozásuk. A dalok között viszont néha akadozik a dolog. Vannak poénok, elég sok ül is, de néhány avitt már. Sokszor látjuk ugyanazt a helyzetet sokadszorra (tréfálkozás Feke Pali étvágyáról/súlyáról). De semmit nem látunk, ami a mai társadalomra utal. Olyat látok, ami a szocializmusra hajaz: a házmester - inkább tömbbizalmi az öltözete és a viselkedése alapján (láttuk ezt a Csinibabában is, Gálvölgyi Jánostól, bár az ő alakítása alaposabban kidolgozottabb volt de ugyanez a figura látható a Padlás c. musicalben Balázs Péter kiváló megszemélyesítésében).Van pizzafutár, mobiltelefon, szelfi és fészbuk, de ezek kellékei a mai kornak, nem társadalmi vonásai. Nem úgy jellemeznek, írnak le bennünket, mint mondjuk a Csinibaba a hetvenes éveket. Az lenne a titka, hogy időbeli távolsággal nézve a dolgokat lehet csak nagyot alkotni? Ennek ellentmond, hogy Munkácsy Miklós a nyolcvanas évek végén a nyolcvanas évek végét tudta a Mindhalálig Beatlesbe beleírni. Szente Vajknak ez 2014 körül nem sikerült. Néha kínos feszengéssel találkoztam - magamat figyelve. Ugyanakkor egy ütős poénnál pedig a mellettem álló Szörényi Levente nevető szempárjával - igen, összenevettünk! Tehát nem minden poén előre kidolgozott - és ezek a hirtelen villámok emelik az előadást. Ezek azok, amik az este bűvöletében, az adot helyzetre, helyzetben születnek, amikkel Nagy Sándor és Feke Pál "dobálóznak" - ez jót tesz az előadásnak. Azonban nincs annyi, hogy az egész este átkötő szövegét ketten kitöltsék.

A zene viszont elvarázsol, kiemel, ütjük a ritmust, tapsolunk, együtt bohóckodunk, andalgunk, és a végén állva-őrjöngve tapsolunk. Nem számít, hogy Vastag Tamás a színpadon inkább Tomika, a szeretni való esetlen, hogy Serbán Attila sem a színészetért fog Kossuth díjat kapni. Nagy Sándor színészileg viszi az egész előadást (nem viszi, lendíti, löki, tolja, hihetetlen energiája van), támogatást Feke Páltól kap. Jókedvű, házibuli-JELLEGŰ élmény, nagyon pontos énekléssel, vadító lendülettel. Viszont nem színháztörténeti mérföldkőként fogunk erre emlékezni (Nagy Sándor kiváló játéka ellenére sem), hanem úgy, hogy volt egy esténk, amikor a színházban rekedtre énekeltük magunkat. És a zene összeköt............ Szóval Szente Vajk biztosra ment. Túl biztosra. Hiszen akkor is telt ház lenne, ha Szente úr egy betűt sem írt volna le. Akkor még több dalra is maradt volna idő. Például, ha már házibuli, akkor elhangozhatott volna a "Lökd ide a sört......!". Szente úr leírt mondatai ha elmaradtak volna, az este ugyanilyen jó hangulatú lett volna. És akkor Vastag Tamás is otthon érezhette volna magát a színpadon - nem színésznek született: se mozgása, se képessége - teszi a dolgát pontosan, mint egy jó kisiskolás. De amint énekelni kezd, mindent megbocsátok! Ha tehetitek, ajánlom, jó rekedtre énekelni magunkat, tömegben állva tapsolni és sajnálni azt, hogy vége.

Szólj hozzá!

Címkék: Vastag Csaba Szörényi Levente Nagy Sándor Játékszín Feke Pál Szente Vajk Serbán Attila Pusztaszeri Kornél Illés zenekar Szörényi Őrs

Egy kisfú nagy álommal – maradhat?

2017.07.01. 13:22 Sombokor

Egy héten belül másodszor részesültem abban a szerencsében, hogy az Erkel Színházban jártam. Sir Elton John zenéjére alkotott Billy Elliot c. musical-t néztem meg, ami már régi vágyam volt. Magam sem értem, hiszen musicalról van szó, amit hamis csillogása, gyenge zenéje, átlagos megoldásai miatt általában nem kedvelek. A Vámpírok Bálja néhány éve azonban megmutatta, csapdába esek, ha mindenről ugyanazt a sablon feltételezem, és esélyt sem adok. Talán erről a darabtól azért vártam többet, mert hiszen az Operaházban mutatták be, akkor biztosan jó. Hát megnéztem, aludtam rá egyet, bevásároltam és főztem, hogy legyen időm emésztgetni, forgatni, fogalmazni a véleményem. Nos, ha a darabról összességében, egy jelzővel kell véleményt mondanom, akkor nem jó. Nekem nem. Partnerem tőlem függetlenül úgy fogalmazta meg: ez olyan közepes volt. Szerencse, hogy nem áldoztunk sokat a jegyre, az utolsó előtti sorban ültünk (ahonnan legalább olyan jól látni, mint az első sorokból).

 Sir Elton John zenéje jó, kikapcsoló, andalító – de nem több. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, Balatonszabadi-Sóstón a Pusztatorony téren ülök egy doboz sörrel a kezemben a pizzázóval szemben, nézem az esti császkáló tömeget, akik flipp-flopp papucsban, maguk előtt gyerekeket tolva, maguk mögött gumicsónakot vagy gumimatracot vonszolva fáradtan cipelik naptól szárított testüket a vacsora felé, miközben a pizzázó teraszáról három meg nem értett, elfáradt harmadrendű zeneművészeti kisiparos unásig elkoptatott slágerekkel andalít. Egyrészt ez az érzés otthonosan érintett, másrészt felkaptam a fejem: na, ne már! Azonban már ott is volt a következő felhördülni-való: nem értem, miért ír valaki rockzenét, ha nem tud. A darabban egy helyen a kisfiú nagyon mérges, dühében tombol. Ehhez kell a rockzene. Kell bizony, mert hiányzik. Valamiféle euróvíziós rockutánzat van helyette, olyan, amiért Conchita Wurst örömmel tapsikolna csillogó revű-ruhácskájában. Ha a szereplő mozgása nem lenne zseniális, bizony még a paradicsom is repkedhetne, ez a zenei rész annyira gagyi….. A zenének nincsen egy részlete sem, amire emlékeznék, amit hazafelé dúdolnék, amit újra meghallgatnék. Nem rossz, hangulatos, de nagyon jellegtelen, egyszer használatos.

 Az éneklésről: HÁÁÁÁÁÁÁT………… A fiú többször kerül olyan helyzetbe, hogy magának kell kezdenie a dalt – egy vagy több hangszer kíséretével. A dal-betét  kezdése nem pontos, bizonytalan – értem én, hogy nehéz elkezdeni, de ez engem, a nézőt nem annyira érdekel. A többiektől sem várhattunk kiemelkedő énekteljesítményt, a hangszínek nem voltak kiemelkedőek, nem kíván nagy éneklést a darab – teljesen átlagos teljesítményt nyújtottak. Attól meg egyenesen kikészülök, ami a musical sajátja: a főszereplő egy duettben elvérezteti a szívét, a lelkét látom megszakadtan távozni, már majdnem elérzékenyülök, mert annyira meghitt és minden rózsaszínsége ellenére betalál, amikor hirtelen változik a színpadkép, és ugyanő önfeledten ugrálgat, minden korábbi komoly probléma ellenére. Ez nem a darab hibája, sajnos ez a talmiság musical-sajátosság – és ebben a darabban kijut ebből bőven. Ahogy a többi sablonból is, akár az alap-tröténetet (szegény kisfiú tehetségével győz és kitör a szegénységből), akár a zenei megoldásokat, akár a duetteket nézzük. Az összekötő szövegek gyengék, giccsesen előadottak, nagyon musical-es, semmi üdítő eltérés nincs a nagy átlagtól, a nagy musicaltől. Ezen a téren az Operaház nem hazudtolja meg önmagát (ők a darab színpadra álmodói, csak most a felújítás miatt látható az Erkelben): ugyanolyan sablont állít színpadra, mint a legtöbb balettje esetében. Hiányzik nagyon az üde, kreatív, csillogó alkotó eszme, ami friss előadásokat, sokáig nem felejthető megoldásokat nyújtana a kíváncsi néző számára. Több éves operaházi nézőségem alatt alig két-három darabról tudok fennen zengeni, a többség annyira elég, hogy kipipálhtaom, ezt is láttam. Billy Elliot tökéletesen beleillik ebbe a koncepcióba.

Musical elhagyhatatlan elem a tánc, és erről szívesen osztom meg a tapasztalatomat végre. Olvastam egy kritikát, abban az állt, egy fiú táncolja a főszerepet. Most látom a darab színlapján, hogy hat kisfiúból választhatok – sajnos fénykép nincs információként (bár az utolsó sorból valószínűleg nem láttam annyira az arcát, hogy felismerném) – így sajnos a fiú nevét nem fogom tudni megosztani. Ez viszont semmit nem von le abból az értékből, amit ő a színpadra tesz. Ő viszi a vállán a darabot, annyira tehetséges. Hibátlanul, taktusra pontosan táncol, moccanatlanul kitart, ütemre pörög, nagyokat ugrik – lenyűgöző a tehetsége. Mindegy, hogy a zene balettet, hip-hopot, rockot vagy revüt kíván – mindenben otthon van. Még szteppel is, és nem is akárhogyan. A darab legerősebb jelenetei azok voltak, amikor az ő táncbetéteiben gyönyörködhettünk: Hattyúk-tava betét, revű-elemek, dühöngése rock-zenére (még akkor is, ha a zene gyenge volt) – a stílusjegyeket, jellemzőket hibátlanul levette és tálalta elénk. Imádtam azt a jelenetet, ahol Billy barátjával női ruhákat próbál – majd végül bohócjelmezbe öltözve szteppet nyomnak – sajnáltam, hogy ezt a fricskát, laza-vidámságot nem volt képes megtartani az egész darab.

 A színpadkép nagyon változatos, egy darabban kell bemutatni a szegény bányászvidék utcáit és a revü csillogását, meg a fiú otthonát. Ezt nagyon sok kellékkel, meg színfalak cseréjével oldották meg. Na, ezt kitalálni, cserélni a képet pillanatok alatt, zökkenőmentesen, csendben – ez zseniális volt. És működik, pedig nagyon sok szereplős a darab, és sokszor maguk a szereplők kell kivigyék a széket, korlátot, stb. És mindenki tudja, mikor mi a feladata – ez lenyűgöző. Ahogyan a ruhák is – ennyi átöltözést egy darabban talán még soha nem láttam. Le a kalappal a kitalálók, megszervezők, és működtetők előtt, ez kiváló munka.

 Szóval a darab átlagos, egy-két erős jelenettel, ami viszont sosem a zene vagy az ének miatt erős. Számomra egyik legjobb jelenet az volt, amikor a bányászok a sztrájk végeztével alászállnak a bányába, Billy pedig – bőrönddel a kezében – London felé a színpadról kimegy. Nekem itt volt vége a darabnak. Sajnos Eltonnak nem. Ő még rávarrt egy nyálas halott anya-fiú duettet. Nagyon haragudtam rá, elvette a kis örömömet. A taps alatt a színészek meghajoltak, majd………………. fergeteges revü-előadásba kezdtek: színes csillogás, nagy táncbetétek, szteppcipők, fények, forgatag, szűnni nem akaró taps – és én arra gondoltam, ez igen!!!!!!!!!!!! Ez az igazi, ez Sir Elton John, ahogyan én elképzelem! Így már megnyugodva indulhattam haza, csak az a kérdés motoszkált bennem, miért nem lehetett az egész ilyen? Akkor biztosan sosem felejteném.

 És még valami. FIGYELEM! Ez nem gyerekeknek szóló darab! Nem véletlenül van ott a 14-es karika!!!!!!!! Végig hallottam a nézőtér zajait (zörgő zacskó, köhögés, suttogás) – ez jelzi egyrészt, hogy a többiek tudtak előadás közben másra is figyelni, másrészt azt, hogy én is tudtam közben másfelé figyelni. Mindezek ellenére nagyon zavaró volt, amikor a színpadon uralkodó drill, hangos kényszerítés, veszekedés (Billyre irányult) közben a kb. hétéves hangosan, hisztérikusan zokogott. A homoszexualitás, a káromkodás (sokszor a fiúk szájából is) nagyon talmi, nagyon álságosan, nagyon hiteltelenül jön le a színpadról, nagyon butának kell annak a gyereknek lennie, aki ezt nem érti, hogy ez nem igazán a valóság. De a drillel szemben tehetetlen a gyermeklélek. Még akkor is, ha tüllcsodában és lakkcipőben érkezik a családi program részeként.

 Nem tudom nem összehasonlítani Elton darabját Dés darabjával. Dés győz. Nekem mostantól Sir Elton John sztár helyét Dés László foglalja el. Mert van az az előadás, ami engem erre feljogosít. És az nem a Billy Elliot. Mindezek ellenére, akinek lehetősége akad rá, ne hagyja ki, egyszer nézhető.

1 komment

Címkék: Operaház Musical Erkel Színház Billy Elliot Balett Sir Elton John

Jegyeket, bérleteket!

2017.06.25. 21:30 Sombokor

Hirtelen jött elém a lehetőség, nagyon hirtelen, egy igen fontos nap koronájaként. Kicsit sajgó fejjel, fáradtan - magam mögött hagyva egy emberpróbáló időszakot - indultam az Erkel Színházba. Húzós napjaim voltak, így nem tudtam felkészülni arra, mi vár rám, nem olvastam kritikákat például. Tudtam, hogy pár napja mutatták be, tudtam, hogy a zeneszerző Dés László, tudtam, hogy balett, tudtam, hogy Tenesse Williams darabjából készült, és tudtam, hogy a címe: A vágy villamosa. Korábban már megfogalmaztam, hogy nem vagyok a balett műfajának rajongója: a jobb baletteket fogyasztom, a kevésbé jobbaktól kifejezetten szenvedek. Útban a színház felé felmerült bennem, hogy vajon milyen balettről lesz itt szó, hogyan fogom bírni. A Dzsungel Könyve alapján, Ez + Az rajongóként már a fülemben csengtek a dési dallamok - úgy gondoltam, pont jó lesz a darab arra, hogy életemnek ezen a kiemelkedő napján ne legyek egyedül otthon a tv ölelésében. Megegyeztem magammal, hogy ennél nagyobb elvárásaim nincsenek. Folyton kacagó barátnőmmel megkerestük szuper helyünket (mennyivel jobban látni az előadást az Erkelben, mint az Operaházban). Dumcsiztunk kicsit, fél szemmel a színpadra lesve rozsdás csöveket láthattunk, egy megkopott lakás belsejét. Valahogy nem klasszikus baletti megoldás volt, és ettől kiváncsi kezdtem lenni. Oldalpillantásokból rögtön láttam, hogy a zenekart nem láttam - de még a helyét sem - ez kicsit kedvem szegte: balett, zenekar nélkül?

A nyitóképben egy apró lányka táncol kicsit nagyobbacska nővérével, majd egy amerikai pezsgő város forgatagában járunk, villodzó neonreklámok, zaj, tömeg, lendület, csoporttánc - és egy lány bőrönddel. Blanche jön haza, és belép húga nyomorúságos lakásába. Kezdődik a kálvária - ami Blanche esetében nem ekkor kezdődött, a regény indul ezen a ponton. A tragédia felé vezető első lépés. A színpadon pedig rengeteg lépés. Egy főhős, aki végig táncolja a két felvonást, kitekeredő végtagok, érzelmi hullámok, harag, kártyacsata, szerelem, vágy, szenvedély, erőszak, halál........ Hihetetlenül modern a koreográfia, mégsem megy el a kortárs tánc túlzó irányába.

Ez nem a Dzsungel Könyve. Rá lehet ismerni Dés keze nyomára, de nem a huszadik majdnem ugyanolyan dalt halljuk. Valami átmenet a jazz, a big band és a klasszikus zene között, hol ide billen, hol oda - de mindez tökéletesen kerek egészet alkot. Nem enged elkalandozni, fogva tart a zenei változás, melyben a Déstől megszokott ütemes dobolás (afrikai ős-zene) is helyet kap. Megértettem, hogy ennyi zeneszerszám nem fér el a zenei árokba, ezért nincs élő zene (vagy két szintes zenei árokra lenne szükség legalább).

Vigyázat! Nem klasszikus zene, néha a széttöredezett jazz szólal meg - igaz, pont annyi ideig tart, amíg nem állnak fel azok (pl. én), akik ezt nem kedveleik. Nem romantikus balett, semmi megszokott mozgás nincs benne. De van nemi erőszak-kísérlet és terhest alakító táncos (Stella). Aki nem szeret a megszokott balett-érzésből kimozdulni, az ne vegyen jegyet, ne üljön be, mert nem fogja élvezni az előadást! Aki szereti, ha valami üdítően más, dinamikusan mai, mégis aprólékosan finom és kifejezetten tökéletesen minőségi, az szánjon rá a szabadidejéből. Aki szívesen sírvafakad egy jó balett végén, az ki ne hagyja! Aki még azelőtt szeretné a darabot látni, hogy a világhírnév szárnyára kapja, az még most induljon jegyet venni!

Szólj hozzá!

Címkék: Dés László A vágy villamosa Erkel színház Balett Venekei Marianmna Tenessee Williams

Karácsony elé pillanatok

2016.12.18. 23:21 Sombokor

Az egyetemi félév zárás kellős közepén hirtelen két rangos eseménnyel készülődtem a karácsonyra. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint új lemezüket a Zeneakadémián mutatták be december elején. Harcsa Veronika torkán ősi néger dallamokat véltem hallani, erős, hihetetlen hangterjedelmű éneke ringatva varázsolt el. Az utcán karácsonyi fények között jutottunk el a csodálatosan felújított Zeneakadémiára. Szemem, lelkem gyönyörködtető, csendes-zajos, meghitt és meghökkentő este volt, melynek minden percét élveztem. Valami megfoghatatlan, abszolút belülről, nagyon mélyről jövő zenei stílus tárult elénk azon az estén. Megállt kicsit a világ, és ez jót tett neki.

Ma a Diótörőt néztük meg az Operaházban. Az Oktogontól sétálva fürdőztem a díszes Andrássy út fényeiben. Az Operaház előtt Egérkirály, Diótörő kóvályogtak, az Operaház oldalában kórus énekelt karácsonyi dalokat, és a bejárat előtt hatalmas karácsonyfa mézeskalácsnak látszó díszekkel. Minden arra készít fel, ami bent várható. De arra, ami a színpadon történt, nem számítottam. Le vagyok nyűgözve, gyerekként elvarázsolódtam. Pedig klasszikus balettól nem igazán szoktam, nekem sok az egyértelmű klisé, a giccs. De ez most nem az. Ez valami egészen finoman rózsaszín, valami tökéletesen habos. Bájos, kedves, kellemes, annyira, hogy az első felvonás végére több hullámban ért el a libabőr. Nem csak a zene miatt: tökéletes a színpadkép, kiválóak a jelmezek, a táncosok, és a koreográfia. És ahogyan ez egységbe, harmóniába összeáll, hát az leírhatatlan. Libabőr-effektus. Pedig libabőrt eddig csak Wagner alatt éreztem - határozottan a zene miatt. Most az egész összessége, a hangulata, a teljesség volt az, ami libabőrössé tett perceken keresztül. Kopogtak a lábak, a népek táncainál az orosz tánc esetében hiányoltam a guggolós táncot, néha úgy éreztük, a főszereplő japán fiú (Takahashi Yuya) termetéhez, testalkatához túl nagy a leány, akit emelgetnie kell, de mindezek nem tudták elvenni az egésznek a tökéletességét, hiszen egy mérhetetlenül ötletes és lenyűgöző arab táncot láttunk, a hópelyhek tánca is felejthetetlen volt, és az egész egy tökéletes teljességet alkotott. Idevarázsolta belém a karácsonyt. Nagyon nagy élmény volt! Kifejezetten jót tett ennek az előadásnak a pár éve történt felfrissítés. Mindenkinek ajánlani tudom, ha tehetitek, nézzétek meg!

Idecsatolok még egy bájos videót, ez viszont nem az operaházi előadásból van, de ez is nagyon szép, a cukorhercegnő tánca. Mintha valami felhúzható porcelánbaba lenne. Kellemes ünnepeket kívánok!

Szólj hozzá!

Címkék: Operaház Harcsa Veronika Diótörő Zeneakadémia Gyémánt Bálint Takahashi Yuya

Ha sírni látod a bohócot

2016.10.02. 23:14 Sombokor

Gyerekkoromban nem szerettem a cirkuszt. Azt éreztem, valami túlságosan nem igaz. És hiába az izmok duzzadása, a vállak feszülése, a lányok spárgái, mégsem hihető, amit látok, mert fura fehérek az arcok, szélesre rajzolt szájakon csüng az álmosoly, és szól a tarára bumsztiré. És a hazugságot láttam mindenhol, ott is, ahol pedig nem is volt sosem. Nem a színház varázsát, hanem a mindent elöntő hazug csillogást és műviséget láttam, nem tudott ezen a függönyön más áttörni. Amint tehettem, le is mondtam önként és dalolva erről az élményről, sőt, gyermekeimnek rossz gyerekkora volt, mert őket sem vittem el soha a cirkuszba. Nem volt egy kiemelkedő trauma, az egész úgy volt nekem vacak, ahogy van - minden egyes rezdülésében.

Hajdú Szabolcs Fehér tenyér c. filmjében láttam először pár képkockát a Cirque de Soleil csapatról, és elkezdett a dolog izgatni. Azt gondoltam, most megvan, ez a forma lesz az, melyen keresztül élvezni fogom a sokak által emlegetett cirkuszi varázst. Onnantól fogva érdekel ez a lehetőség, különböző okok miatt mostanáig kellett várnom, de most megnéztem a Recirquel társulatot, A meztelen bohóc c. előadást a MÜPA színháztermében. Fura volt. Nem volt cirkusz, és mégis az volt. Nem volt kerek, nem volt porondmester, nem kellett fűrészpor és nem kellett rács, hogy védjen a vadállatoktól. Nem volt tarára bumsztiré - és ez hiányzott. Bár nem az hiányzott, ami gyerekkoromban csömört okozott, hanem valami vidámítóbb zene, valami lendületesebb, jobb kedvre hangoló zene hiányzott. Ez a zene nagyon lírai volt, sokszor túl lírai és giccses. Andalgós-depresszív. De meg lehet vásárolni háromezer forintért cd-n. 

Az előadásban rengeteg balettelem volt, meg egy clown, aki egyszerre volt szomorú és vicces-vidám. Jó ütemű humora volt, kellemesen kezelte a közönséget, használta a helyzetkomikumokat - és kellően drámai tudott lenni pl. akkor, amikor azt énekelte: Tanulj meg fiacskám komédiázni - nekem Csákányi Eszter előadása jutott eszembe, közel azonos erővel sikerült színpadra teremteni a dalt Egyed Brigittának. Meglepő színházi környezetben látni, ahogy a kötélen csüngve feszülnek az izmok, remeg a lábfej. Lélegzetelállító mutatványként sanyargatta a testét két kötélen Herczeg Richárd, vörös selyemsálon pörgött le-föl Illés Renátó, a gumiasztalosok pattogtak az ég felé............ Nem teljes a sor, és amit láttunk, az leírhatatlan, mert a kar rándul, az izom feszül, és hirtelen megáll a nézőben a szussz, mert ilyen nincs. Pl. Wittmann Csilla teljesen a hátán fekszik, karjai felnyújtva a füle mellett. Farkas László megfogja a kezét, lép a lány hasa felé, ránt egyet, és a lány teljesen kifeszített testtel máris a fiú feje fölé lendülve a kezébe kapaszkodva kézen áll............

Mégis maradt bennem valami, sokszor kérdeztem magamban, ennek mi a célja? Nem a test-gyötrésének, hiszen az élsport is testgyötrés. Sokkal inkább a színpadi elemek célja érdekelt volna. Ami keretbe kellett volna foglalja az előadást. A zene milyensége, a világítás, és a teátrális befejezés (a bohóc belemegy a sötétségbe, ahol lyukakon keresztül sávban jön át a fény) - nem találom a célját. Olvasom a műsorfüzetben, hogy "Vági Bence előadásában le kívánja bontani a bohóchoz tapadó romantikus képzeteket. Ha sikerül megtalálni a dráma és a humor megfelelő arányát, akkor a clown végre ki tud lépni az egydimenziós létezésből." Szóval értelmezem, értelmezgetem, de nem értem. Már csak azért sem, mert szerintem ez az egyensúly nem lett meg. Persze, mivel minden közönség más, valószínűleg előadásról előadásra változó, hogy az egyensúlyt milyen mértékben sikerül megtalálni - és mennyi ideig sikerül megtartani. Most nekem a depresszív drámai humor túlsúlyban volt. De lehet, ezt csak azért éreztem így, mert a nátha elhomályosít.

Szólj hozzá!

Címkék: Recirquel

Nem vagyok itt...........

2016.09.03. 00:34 Sombokor

Kerestem valamit, valami képet, zenét, filmet, hogy színesebbé tehessem a bejegyzést, de a mai estéhez semmi nem méltó, vagy egyszerűen csak nem fedi azt le.

Pár hónap elteltével ismét a komfortzónám legszélső sávjában találtam magam - és ezúttal sem bántam meg. Egyik kedvenc budapesti helyemen, az A38 hajón, ezúttal a kiállítótérben voltunk az Újbuda Jazz fesztivál keretében. Talán ötvenen férhettünk be a terembe, igaz, Kassák versei nem is csalogatnának be több embert. Az estet a NARTcore együttes kezdte. Meggyes Ádám (trombiták, csörgő, zajok) és Kováts Gergő (szaxofon és laptop)  olyan furcsa zörej világot varázsolt elénk, amibe a világháború, a földönkívüliek, a létezés és születés hangjai, zsiibolyai, lüktetései mind belefértek. Hangszereiket fújták, szívták, ütögették, karcolták, rázták, simogatták - ezeket a hangokat alapnak felvették és elektronikusan torzították - míg amatőr rádiós hanghullámok nem terjedtek a levegőben. Ekkor valami szétcsúszott dzsessz dallamot akasztottak rá a hangszereikkel. Egyszer jártam Egerben a Kepes- múzeumban, ott láttam Csáji Attila holográfiáit - most az jutott eszembe, ez a zene kitűnő kísérője lehetett volna a kiállításnak. De videó installációk aláfestésére is alkalmas. Eddig én úgy gondolltam, ezeket laptoppal oldják meg - elképzelhető, hogy nem csak............ Merész volt, meghökkentő, kicsit feszengős, de összességében jól esett.

A szünet után jött a nagy durranás. 5 kiváló muzsikus, alkotó elme másfél éve gondolt egy merészet és Kassák verseiből éneklős-mondós, jazzes-népdalos-bluesos lemezt csinált, rengeteg ötlettel, sok meghökkentéssel - vagyis szabadon, olyan szabadon, amilyen formában Kassák a verseit írta. Volt, ami zeneileg meghatott, másik a cirkusz világába varázsolt, olykor a ragyogó napfény alatt kalandoztam a tájban, volt, hogy ki akartam törni a kerítés mögül. És ez csak a hangok világa, a szövegről még szó sem esett. Pedig volt szó bőven. Ami belefért. Súlyos, dagadós, sáros és valóságos, veretes - ez volt mind, bőven. Harcsa Veronika énekelt és szavalt, Keszég László szövegelt vele (vagy nélküle), Márkos Albert ütötte, húzta, simogatta, pöckölte és vonózta a csellót (és dirigálta, hajtotta a társait, miközben egyfolytában magában mantrázta a verseket), Benkő Róbert hajtotta és varázsolta a nagybőgő húrjait, Pándi Balázs pedig simogatta, karistolta és vadul püfölte a dobokat. 

A koncert után ittunk egyet és a hajó korlátjáról néztük a vizet, Pest fényeit. Arról beszéltünk, milyen hajóforgalom volt a Dunán a koncert alatt, micsoda életet láttunk kint is, miközben csak úgy tombolt bent az energia.Aztán hazaindultunk - én meg ott maradtam. Most is ott vagyok. Ott, a hajón. Ott vagyok Márkos Albert szétfoszló vonójában, Harcsa Veronika kilehelt Á hangjában, Pándi Balázs dobverője alatt, Keszég László SZ betűjében............. én vagyok a hang a levegőben, a hullám a Dunán, az operatőr fülén a fejhallgató, papucs orrán pamutbojt................

Szólj hozzá!

Címkék: A38 Harcsa Veronika Márkos Albert Pándi Balázs Keszég László Benkő Róbert NARTcore

Harcsa Veronika Luciano Berio művet énekel - én meg követem

2016.06.06. 23:14 Sombokor

Nem, nem énekelek, ne ijedjetek meg! Vagyis de, de kizárólag a 4 fal között és csak kiemelt személyek számára. Nem így követem őt, sokkal egyszerűbben: RAJONGÓvá váltam. Hiába az arany középút, amit tartani kellene, mert attól lesz az ember decens, polgári, kevésbé zsarolható........ A kelleme, a szelleme, az alázata, a mérnöki pontossága, a ritmusérzéke, a bájos játékossága olyan frenetikus (és veleszületett) ének (és előadói) tehetséggel párosul, hogy egyszerűen a fal adja a másikat!

Ma este régen látott Szilvi barátnőmmel elmentem a még sosem látott Budapest Music Centerbe, hogy egy kicsit megtörjem a 14 vizsga monotonságát. Na meg azért, hogy lássam Harcsaveronikát. Lássam, és hallgassam. A tudatlanok nyugalmával és bátorságával ültünk be a rusztikus téglás terembe, ahol kellemesen hűvös volt. Luciano Berio fúvós ötöse karcolta a komfortomat, bár játékos és ötletes volt, hogy a fúvósoknak úgy kellett ritmusosan skandálni a verseket, hogy ütemre pont bele tudjanak fújni eszközükbe, pont akkor, pont azt a hangot. Módfelett precíz és feszített munka volt ez a játékosság, de a szétcsúszott, nem szeretem vad-jazz vonalait mutatta - nem kedveltem, bár a munkát díjaztam. Úgy láttam, Szilvinek sem volt a kedvence, és mások is feszengtek a széken. Charles Ives darabja alatt nekem Picasso kubista képei peregtek, és olyan hitlerbajszok látszódtak a háttérben (a fejemben), melyek egy pár női lábban végződnek, magassarkú cipőben - és egyszerre menetelnek. A zúrzavar jazza volt ez, ami mégsem jazz, hanem komolyzene - nem találtam értelmét és szinte belecsomósodtam a keresésbe. 

Csalog Gábor Nagy Cirkusz című műve alatt Szilvi Tom és Jerry rajzfilmet vízionált, nekem kubista spongyabobok rohangáltak a mozivásznon - de a jóleső érzés még mindig nem talált meg. Vitathatatlanul érdekes volt, nekem unalmas sem volt, de nem villanyozott fel, nem kapcsolt ki - és erről nem a zeneipari munkások tehetnek, hiszen minden patikamérlegen mérve abszolút pontos és hibátlan volt. A produkció is a helyén volt, csak hát a stílus - az nem az én kenyerem. Büszke voltam magunkra, hogy ilyet is hallgatunk, hogy ezt is bírjuk, hogy a beszélgetésünk csak hozzáadja azt a pluszt, amitől ez az egész mégis megéri - így jött el a szünet. A második részben felfedeztem, hogy Sztravinszkij jó. Néha ugyan nem jöttem rá, hogy humoros, vagy nem volt ideje minden hangot megírni, de az első részhez képest művei határozottan hallgathatóak voltak, már-már örömet is okoztak. Az egyre javuló összképet Luciano Berio Folk songs című műve zárta. Legyen 24 szabad percetek, vagy ha félig foglalt, az is jó. Kattintsatok a videóra és hallgassátok meg ezt a csodát. És képzeljetek a női hang mögé egy vékony, törékeny, mosolygós, finom, hajladozó magyar lányt, aki üde jelenség a színpadon. És ez a lány, aki József Attila versét énekelve felrobbantja Budapestet a zenéjével, aki Bin Jipként megőrülk a színpadon, aki Kassákkal szólva énekli: Beszélgessünk, ez a lány elénekli (mit elénekli, ELÉLI) ezt a 24 perces darabot. Ha kell, angolul, franciául vagy azeriül. Dalol a holdról, a házasságról, a kislány létről, az ÉLETRŐL. És mindezt operaénekeseket megszégyenítő hangterjedelemmel és kellemmel - magabiztosan. De miért is ne lenne az, hiszen nincs mitől félnie, ő a hang, a zene, ő, aki körülvesz. Libabőrőztem többször az előadása alatt, annyi energia áradt finom hangjából és kecses mozdulataiból.

Luciano Berio 1925-2003-ig élt, rock, népzene egyaránt a területe volt, otthonosan mozgott az elektronikus, a hangszeres és a vokális zenében egyaránt. Igen sokoldalú figura lehetett, pont olyan, mint Harcsaveronika, aki hol Jazz-Quartett, hol Bin-Jip, hol duó Gyémánt Bálinttal, hol egyszerűen csak énekel valami szokatlant. Mindez nem számít, mert ez az egész egy és oszthatatlan. A neve miatt vettem jegyet, a neve miatt indultam el, a neve miatt maradtam - és Tőle lett igazán felejthetetlen az este.

Szólj hozzá!

Címkék: Harcsa Veronika Budapest Music Center Csalog Gábor Igor Sztravinszkij Luciano Berio

Anyám és egyéb futóbolondok a családból……….és Lajos kimaradt a történelemből

2016.01.02. 23:15 Sombokor

Fogd meg anyukád kezét, és vidd el moziba. Erre a filmre, mert evvel tartozol neki. És Magadnak………..

Fekete Ibolya méltó emléket állít édesanyjának, emberi búcsút rendezett egy szeretett lénynek. Kifejezetten jót tett a filmnek hogy a kamerát Gózon Francisco kezébe adta (és Jancsó Nyikáéba).  Ugyanazok a meleg természeti színek jellemzik, melyet annyira imádtam az Eszter hagyatéka c. filmben is. A Moszkva tér c. és a Chicco film rendezője hosszabb idő után került ismét nagyközönség elé, de megérte várni. A film előtt véletlenül összefutottam ifjúkorom egyik tanújával, férfi az illető, és fanyalogva beszélt a filmről, amit ő már látott. Azt válaszoltam, mindenkinek más az ízlése, reméltem, ez nem csak szólam, valóban engem fog igazolni az első moziélményem 2016-ban.  A terem tömve volt. Talán nem csak a szombat délután 5 óra volt ennek az oka.

A történet dióhéjban annyi, hogy a 92 éves édesanya 52 éves lányának elmeséli az életét. A költözéseiket. Mert abból sok volt. A költözések oka mindig a történelem. Székelyhídról indul a történet, Debrecen, Budapest, Hatvan, Debrecen (ismét), Tatabánya és egy kis bányászfalu………… Egy családi élet mérföldkövei. Közben mellékesen dúl a 20. század. És él a család: barátok között, szomszédokkal, házmesterekkel, falubeliekkel…………. És mielőtt a családfőt a rendszer pribékjei elvinnék (kilakoltatnák), az anya jó ütemben kijelenti: Lajos, költözünk………. Miközben a polgári jólétből fokról fokra veszítenek. Csak az életörömből, az összetartozásból, a szeretetből, az otthonosságból nem. Mert mindig abban a helyzetben találják meg a jót, amiben élnek. Újra meg újra nekifognak, felépítenek (képletesen) egy mikroklímát. Hogy aztán odahagyjanak valamit, és kevesebbel építsék megint fel, az ország egy teljesen más szegletében és egy abszolút más térségben, más emberek között, más jellemzőkkel. És nem érezni azt, hogy pedig én nem ezt az életet akartam. Nincsen szemrehányás a filmben, nincsen türelmetlenség és nincsen vád, nincsen játszma. És boldog házasságot mutat a film. Lehet, hogy csak ennyi a jó házasság titka? Szeretni kell, és ennyi az egész? Szeretni az életet, szeretni a társat, a gyereket, a (rothadó) világot? Talán ki kell maradni a történelemből, merni kell kisembernek lenni és az igazán fontos dolgokra fókuszálni, mindegy, hogy a világ összeomlik, felég vagy rohad körülöttünk.

A rendezőnő és az operatőrök kiváló munkát végeztek abban is, hogy a régi dokumentum film-részeket, régi film-részeket, híradó részleteket úgy rakták össze a mai technikával a jelen film szereplőivel, hogy pár másodperc eltelt, mire felfogtam, át vagyok verve, hiszen pl. Ónodi Eszter és Gáspár Tibor, mint leendő férj és feleség nem ülhetnek Karády Katalin és Páger Antal asztalának szomszédságában.  Hibátlan alakításokat láthatunk a filmben: Gáspár Tibor, Ónodi Eszter, Básti Juli, Danuta Szaflarska, Szervét Tibor, Cserna Antal…………. Színészek színe-java, és a legjobb tudásukat adják egy meleg színekkel fényképezett, humoros, de megkönnyeztető, a huszadik századon végigrobogó, mégsem giccsekből építkező filmben. Persze ha valakinek nincs (vagy a közelmúltig nem volt) otthon egy mesélő nagymamája, vajmi keveset fog megérteni a filmből. Mert ami a moziban Székelyhíd, az a mi történetünkben Zalaszentgrót. Ami a filmben kalap-szalon, az nálunk a varrószalon.  És a cakkos szélű fekete-fehér fényképek a nagyi fényképalbumában is ott voltak. És anyu szerint nagyi a halála napján pont arról beszélt, amivel a film végződik.

Egy film, ami A Tanú, a Te rongyos élet mögött a trilógia harmadik része – ez a teljes 20. század filmen – no, ezt a gondolatot anyu mondta hazafelé a buszon. Avval egészíteném ki, hogy korunk két nagy színésznője is letehette történelmi filmben a névjegyét: ami Udvaros Dorottyának a Te rongyos élet, az Básti Julinak az Anyám………….….. Én még várok egy filmet (bár az már nem trilógia lesz). Én nagyon várom még Eszenyi Enikő 20. századi történetét.

Azt gondolom, már említett ifjúkori ismerősöm pusztán nagymamahiányban szenved és nem az anyukájával nézte meg a filmet. Csak emiatt nem érthette jól. Hanyas vagy? Legfeljebb 1970-es? Akkor fogd meg anyádat és nézd meg a moziban nagyanyádat! Egy magyar film, aminek a végén ülve maradnak a nézők.

Szólj hozzá!

Birdman, a vágyak szárnyai

2015.04.14. 22:42 Sombokor

És megint egy film, ami elgondolkodtat és a billentyűkhöz ültet. Igaz, nem akármilyen, Oscart kapott január végén, de volt olyan Oscar díjas film, amit semmi esetre sem néznék meg – különböző okok miatt. Ezt megnéztem, és bár nem vágyom arra, hogy többször egymásba botoljunk a filmmel, azért azt gondolom, ha csak úgy kapcsolgatás közben a tévén majd elém kerül, belemerülök újra.

A film sztorija röviden nem elmondható, vagyis de, de az úgysem az lesz, amiről szól. Erről is szól, vagyis inkább ez az alapsztori, a váz a lényeghez, de nem erről szól. Viszont, hogy miről szól, azt órákon át lehetne felfejtegetni. Van egy túlzottan éles realista vonala, egy gogoli amerikai érzés (belátom ez kissé ironikusan hat, de nem az). Egyszerűen a színház szűk folyosóit, a színpadon állókra hulló fény valóságát, a próbák nehézségeit, a bemutató előtti feszültséget, feszültségeket, a színházon belülii viszonyokat és azok átrendeződését, a szakadt harisnyanadrágokat,parókát, vérpatront, a díszleteket, ahol a szekrény nem tárol, csak úgy áll(dogál), mert olyan, mintha………….Van egy mellőzöttség érzés - ez talán két síkon is fellelhető, részint életkori sajátosságra való tekintettel, részint abból az aspektusból, hogy a főszereplő korábban nagy sztár volt egy gagyi filmben, most pedig sztárocska szeretne lenni egy művészi darabban. Igen, sztárocska, mert már nem a celebség a lényeg, hanem a vonal a vécépapíron. Hogy ezt nem érted? Világos, meg kell nézni a filmet. Van egy apa-lánya konfliktus, ahol a konfliktus valójában azért van, mert ők teljesen egyformák – csak ezt egy darabig egyik sem veszi észre. Az apa a család helyett a karrierre koncentrált, de a fejében most szuperegóként korábbi szerepe – a Birdman, vagyis Madárember –uralkodik, olyanformán, mintha ez egy hosszú házasság lenne: hol támogatóan, hol nehezítőleg jelenik meg a volt sztár életében, képzelgéseiben. Lánya hasonlóan fogékony a lelki rezdülésekre, az ő kisiklását az elvonón kezelték. Párkányon üldögélni, vágyakozva lenézni mindketten egyaránt szoktak. Birdman esetében talán ez annak a jele is lehet, hogy valamikor fentről szemlélte a „népet”, felülemelkedett, király volt egy hollywoodi szuperprodukció hőse. Ez a megélhetés szabadságát, a felül levés szabadságát adta a repülés szabadságát, viszont a művészi tehetség kordába szorítását, az elnyomását, a valódi mesterségének sutba dobását. Birdman érzi, evvel nem hagy nyomot a földön, mert jöhet a Batman, a Macskanő, és holnapra minden elhalványul. Visszatéréséhez egy igazi darabot választ, igazi színházban a Broadway-n. Persze ez a darab sem megy hírverés nélkül, különböző véletlen (és szerencsétlen) események közrejátszanak abban, hogy a szociális média besegítsen, így sikerül telt házas bemutatót összehozni. Bár a pénztelenség szorongatja a főhőst, valójában számára nem a pénzszerzés, az anyagi haszon a cél. Mindent, szó szerint mindent egy lapra tesz fel annak érdekében, hogy nyoma maradjon, hogy valami megismételhetetlenül mélyet alkosson, olyat, amire a legszigorúbb színikritikus is megnyalja az ujját. Valami ismételhetetlent szeretne, és ezt sikerül is megtennie – bár olyan eszközzel, mellyel soha többé nem élhet. Innen nincs tovább, a film befejezése adja magát. Ugyanez a beteljesült cél és az azt követő céltalanság még egy mellékszereplő életében is jelen van, az egyik színésznő minden vágya az volt, hogy egy Broadway-darabban játsszon, most, hogy ez megvalósul, az élete céltalan lett. A nő élete középszerűsége miatt lett üres, Birdman élete a soha meg nem ismételhető nagy dobás, önkiadás, az ego kitárása miatt. Más íze van a két céltalanságnak – talán az egyik célTALANság, a másik pedig cél nélküliség. Az egyik nem látja, mert annyira nincs magasan, nem kapja a következő célt, mert onnan, ahol a lány tartózkodik, több el nem érhető. A másik az elért célnál sokkal több, de már nincsen eszköze, már minden aduját kicsapta, már az összes golyóját ellőtte. Birdmanná, madáremberré kell válni hát – evvel a lánya csodálatát is magáénak érezheti. Ahogyan Birdman a főszereplő életét meghatározta, úgy az apa „megszűnésével” a lányának is lett egy saját Birdmanja. Egy kicsit talán hollywoodi, terminátoros-batmanos Birdman, de mégis olyan, aki eljátszotta az életét a színpadon – szó szerint.

A film rendezője mexikói, és olyan híres filmet tudhat már maga mögött, mint pl. a 21 gramm. Tehát Alejandro Gonzalez Inarritu nem kispályás játékos, ezzel a filmmel is megdöbbentő alkotásra volt képes. Pillanatok alatt vágott át a képi világ New York nyüzsgő utcájáról egy Birdman-film csatajelenetébe, robbanásokkal, füstölgő helikopterekkel, Birdmannal és a rá támadó gonosz tarajos sárkánnyal, mely természetesen sokkal nagyobb a felhőkarcolóknál. És következő percben a színész a szűk színházi folyosón siet az öltöző felé, utána lohol a kamera (vagy előtte), hogy a képzeletünket még reálisabb helyzetbe ringassa, a háttérben aláfestésül szolgáló dobogás pedig segít a szívverésünk ütemét az éppen látott helyzetben létező színész hangulatához, dühéhez, félelméhez igazítani. Piszok nagy varázslat ez a film, rettentően sokrétű, de nem úgy, mint Shrek hagyma elmélete (minél többet leszedsz a hagymahéjakból, annál könnyebben fogod észrevenni a belsejét), hanem ez inkább saláta rétegekből áll: ez roppanós, ennek keserű íze van, ez zöld, az sárga, mégis az egész együtt éhet olt, kellemes a szemnek, szájnak, jó az illata és emészthető.

A főszereplő, aki hol egy lélegző, félő, öregedő, eltűnni nem akaró tehetség, hol maga Birdman az a Michael Keaton, aki a valóságban kétszer is volt Batman – micsoda csavar és micsoda rendezői kiszólás, fricska. A filmben ellenlábasa a new yorki művészvilág fenegyerekét, a szókimondó és igazságosztó szuperegót alakító Edward Norton, akit többek között korábban az Amerikai história X c. filmben fehérbőrű rasszistaként láthattunk – kiváló alakítása volt az is. A lélekben túl finom, helyét a világban nem találó lányt Emma Stone alakítja iszonyú nagy boci szemekkel. A helynemtalálásban Edward Norton méltó társa a filmben, bár a gyökértelenségük máshonnan táplálkozik: Emma Stonenak eszköze nincsen még a gyökerei leeresztéséhez, Edward Norton pedig nem foglalkozik gyökereivel és azok földbe eresztésével – a film végére látni véljük Stone gyökérkezdeményeit, Norton gyökértelensége tartósnak tűnik. Mennyire fura, hogy egy képzelt SELF, egy bármilyen okból követhető szülő (a hagyomány) - akire büszke lehet az ember lánya, a merészség és a szabadság (önmagunk) felvállalása mind táptalaj a gyökérnek – ami ugyan megköt, de így maradhat nyomunk a földön. Emma Stone a gyógyulás felé tart, gyökerei előbukkanása segítségére lesz, pozitív a jövőképe a filmbeli szereplőnek. Norton karakterére a teljes összeomlás vár, élete rendezetlen, kapcsolatai, megoldásai rettentően élesek, bántóak, a gyökértelenség (amire büszke, mert lazaságot biztosít) szétzúzza a személyiségét, veszni fog – sejteti a film.

Ez egy mélységesen izzadtsággal tömött realista film, minden szívdobbanás egyszerre üt és végre pár percig értettem miért szenved igazán a művész. Ugyanakkor ez egy olyan film, ami tükröt tart a hollywoodi kasszasikereknek, a fölösleges riogatós, hősös, nivótlan alkotásoknak, másik oldalról viszont belenézeti a tükörbe a kritikusokat is, hiszen egy jelenetben azt is ábrázolja, hogy a kritika úgy is születik (és dönt sorsokról, darabokról), hogy a kritikus meg sem nézi, át sem éli azt. Birdman szerint a kritikus címkéz – hiszen a dolgok nem azok, aminek elnevezzük őket, hanem pusztán csak önmaguk. Nos, ezt a filmet szerettem volna én címkézni, hiszen nem vagyok esszéista, nem vagyok filológus, nem vagyok filozófus, nem vagyok rendező, a háttérben zajló folyamatokhoz mit sem értek, én csak címkézni tudok, és ajánlani vagy nem ajánlani egy filmet. De én nem találok megfelelő címkét ennek a filmnek. Ez egyszerűen Birdman.

Szólj hozzá!

Címkék: Film Oscar-díj

Liza a csúcson

2015.03.02. 20:15 Sombokor

A magyar filmgyártással történt valami. Nem tudom, mi vagy ki az oka, esetleg több pénz jutott, vagy az alkotók szeméről esett le valamiért most a hályog, de mostanában egyre több olyan film kerül a vászonra, amikért érdemes moziba menni, sőt, már olyan is akad, amelyikért érdemes rajongani. Egyszerűen megvesztem a rókatündértől. És úgy láttam, ez ragályos, a veszettség járványszerűen terjed. A történet szerint Liza a harmincadik születésnapján megelégeli magányos életét és társat keres. Egy japán szellem (Tomy Tani – David Sakurai alakítja) önző okból minden találkozásba belekavar, sorra elteszi az útból az élő konkurenciát. A szellem egyébként egy japán táncdalénekes, aki az Erik Sumo Band alapítótagjaként is ismert Tövisházi Ambrus remek zenéjét énekli. A világra rácsodálkozó, teljesen tapasztalatlan Liza tipikus férfiakkal randevúzik, akad, aki kihasználja, akad, akit csak a hasa és a múlt érdekel, akad, aki csak a szüzességét veszítené el. Minddel hajlandó lenne Liza szerelembe esni, csak ne legyen már egyedül. Szerencséjére szellem-barátja mindegyiket elteszi láb alól. A halálesetek a rendőrség figyelmét is felkeltik és nyomozás indul. Zoltán (Bede-Fazekas Szabolcs), a nyomozó rájön, a rókatündér átkot csak az önzetlen szerelem töri meg. Hogy sikerül-e az önzetlen szerelemmel találkozni, hogy az átok megtörik-e, gondolom kitalálható. Ha nem, irány a mozi. A majdnem sablonos történet kicsit retro öltözékű, barkós férfiakkal, japán táncdalénekessel, finn country zenével és mérhetetlenül sok humorral javították fel. A humor nem olyan humor, amikor már a jelenet elején tudod, mi lesz a csattanó. Arculcsapó, felfrissítő, felnyerítésre csábító képi elemek, ötletes gondolatok szövik át a csipke-finom érzékenységű filmet. Hasonlította már kritika a francia Amelie csodálatos élete c. filmhez. A Liza a rókatündér (Ujj Mészáros Károly filmje), valóban úgy indul, mintha Amelie utánérzése lenne: a lány ébred, felkel, belebújik papucsába, a fürdőbe indul – miközben narrátor meséli, mit látunk. Amelie története Diana halálának napján indul, Lizáé a harmincadik születésnapján – egy nap, egy döntés mindennek a kezdete. Aztán az utánérzésnek vége is. Amelie kézbe veszi az életét, ő másokon segít, maga körül rendezi mások életét, furfanggal és szeretettel – ez hozza meg számára a szerelmet Elkezd szeretni, evvel nyitja meg az utat a siker felé. Ő a saját valós életében tesz csodát maga körül. Liza kezébe veszi az életét, maga számára akar csodát tenni, a maga életét akarja jobbá tenni. Liza folyton gondoskodott, szeretett, a döntése a kiemelt napon az, hogy magát fogja szeretni, magával törődik. Az élet körülötte egy varázsvilág, ahová ő tökéletesen belepasszol. Egy mesét látunk, egy csodálatos mesehőssel, aki a kiállt próbák után a mese végén elnyeri méltó jutalmát. Balsai Móni a mesehős, aki úgy intonál, ahogyan azt Eszenyi Enikőnél láthatjuk, amikor nagyon szőke butuskákat személyesít meg. Balsai Móni Lizája nem buta, csak nem a valóságban él, amikor a való világ találkozik a varázsvilággal, naivitása fájdalmasan mosolyra fakaszt és nagyon szeretnivaló. Balsai Móni Lizája, amikor nőiességével kezd hódítani, Nagy Natáliára emlékeztet, amikor a Csinibabában extra jó és okos nagyasszonyként megjátssza a szendét, hogy a férfiak a lábai elé heveredjenek. Balsai Móni hőse nem játsza a szendét, maga a megtestesült szendeség. Nagyon érdekes, hogy Nagy Natália mellékszerepe most kap igazi színt, most láttam meg a rétegezttségét. Jelentős viszont, hogy valahol mélyen az agyi bugyraimban valamiért megőrződött. Valamiért, amit akkor nem vettem észre, nem tudtam megfogalmazni,. De annyira erős volt az a szerepe, hogy önkéntelenül is elraktározódott. És ilyen dolgoktól szép az élet! De vissza Lizához. A film után a többség ülve maradt a helyén. A buszon hazafelé sorra jutottak eszembe a humoros megoldások, boldognak éreztem magam, a hazaúton, kb. fél órán keresztül mosolyogtam. Mától eggyel több van a kedvenc filmek listámon.

Szólj hozzá!

Címkék: zene film magyar film

Színészóriás a ketrecben – Félix zenekar előtt

2015.03.01. 15:03 Sombokor

Van egy színész, akit médiában ismertetett tettei miatt, a hibákra tett reakciói okán nem kedvelek. Tulajdonképpen előítéletekkel átitatva leírtam magamban. Aztán három epizód arra kényszerít, hogy válasszam ketté a dolgot. Be kell ismernem, meg kell fogalmaznom, hogy bizony, hatalmas színészről van szó. Az köztudott, hogy a színész leginkább belsejéből, személyes energiáiból, megéléseiből táplálkozik, átitatva ezt a tapasztalt és megfigyelt környezet képeivel (érthetőbben, nem hiszem, hogy csak az a színész tud lecsúszott alkoholistát eljátszani, aki folyton részeg.) Valahogy úgy van ez, hogy amelyik színész elhiszi magáról este tíztől hétig, hogy ő Dávid király, az nem normális, aki viszont nem hiszi el, az nem színész. És ha ezt továbbvezetem, előbukkan az a kérdés, a művész (a politikus) lehet-e ember. A bulvársajtó abból él (igaz, nem csak a bulvár), hogy megmutatja, közszereplőink igenis lehetnek emberek, lophatnak, részegen posztolgathatnak, drog hatása alatt autót vezetve balesetet okozhatnak, egy kampány során arcukat, szavaikat adva párt mellé állhatnak. Mondjuk a politikusnak ez a dolga, legyen egy eszme arca, szólaljon meg, tegye oda magát. Ugyanakkor mi a helyzet a művészekkel? És mi a helyzet azzal az elvárással, hogy a húzóneveknek erkölcsileg fedhetetleneknek kell(ene) lenniük? Miért nem tudunk avval mit kezdeni, ha a művész vét, és nem is kicsit? Ugyanakkor eszembe jut, bizonyos réteg mennyire rajong Karády Katalinért, akit egykoron megvádoltak bizonyos a kornak nem tetsző eszmék támogatásával. Páger Antal is hazatért az 1960-as években, és őt is imádta mindenki, hatalom, közönség egyaránt. És valóban megérdemelte az imádatot, jusson eszünkbe az Elveszett paradicsom c. film, melynek forgatásának befejezését már nem érhette meg. Ezek a színészóriások (gondolom) vétettek valamit, ami talán erkölcsi elvekbe is ütközött (vagy társadalmi szempontból vétettek). Azért ez a bizonytalanság a hangnemben, mert egyre másra látnak napvilágot olyan sajtóanyagok, melyek megkérdőjelezik egykori bűneiket és mivel akkor még nem éltem, nem tudom, mi az igazság. A jelen bejegyzésben említett színész perének idején éltem. És mégsem tudom pontosan, mi a helyzet. Hibázott, ez egyértelmű, ráadásul nem először. Hogy azt, ami utána jött, azt a cirkuszt megérdemelte-e, azt kétlem. A büntetés járt, de a felhajtás szerintem fölösleges volt. Állítom ezt úgy, hogy az óta figyeltem fel arra, milyen elementáris erejű művész. És ha egy festővel vagy egy rock zenésszel elnéző a társadalom ha drogozik, egyszerre hat csajjal fetreng és szállodaszobákat zúz porrá, akkor miért ítélkezünk mi, emberek egy másik művészeti ág képviselője ellen? De térjünk a lényegre. Dante halála a Vígszínházban, A Hőskeresők c. film és az Őrült nők ketrece. A közös bennük az elementáris színész, Stohl András. Az Őrült nők ketrece egy homoszexuális férfi párosról szól, az egyiküké egy jó hírű transzvesztita mulató (Hevér Gábor), a másikuk a dizőz – nőbb a nőnél (Stohl András). Ketten szeretetben nevelik egyikük fiát (Fehér Balázs Benő), teljes családként, megértéssel, odafigyeléssel, veszekedéssel, ahogy egy normális és kerek családban ez jár. A bonyodalmat az adja, hogy a fiú beleszeret egy lányba (Csobot Adél), akinek az apja egy olyan keresztényi értékeket valló politikus (Mihályfi Balázs), aki terrorban tartja feleségét (Hullan Zsuzsa), lányát, és habzó szájjal ront neki beszédeiben a másságnak, tüntetéseket szervez és elnököl, életterük megkurtítását tűzi zászlajára. A fiú hazahozza a leány szüleit, hát a furcsa családnak „normálissá” kell válnia. Ennek érdekében a csodálatos dizőz megpróbál valódi férfiként létezni, majd egy adott ponton mégiscsak decens nőként, anyaként jelenik meg a vendégek színe előtt. De a vég elkerülhetetlen. A darabot Alföldi Zoltán rendezte, ezért egyértelmű, hogy a szövegek jó időben történő hangsúlyozásával a kiszólások cinkos összekacsintássá erősödnek, még jobban belevonva ezzel a nézőket is ebbe a furcsán tökéletes világba. És az előadás nagyon jó. Ismét látom, hogy sóban igazán nagyok vagyunk, nagy jeleneteket, sok tollal, tüllel remekül tudunk megjeleníteni a színpadon, nagyszabású hatása van az egész darabnak igazán szerény hellyel és díszlet-lehetőséggekkel rendelkező volt moziban. Ötletekkel, kiváló tánckarral, remek konferansziéval (Hevér Gábor) és sok átöltözéssel (nem hittem el, hogy olyan rövid idő alatt lehet ruhát váltani) elérték azt a hatást, hogy valóban mondjuk, egy Moulin Rouge-ban érezzük magunkat. Előadás előtt nem néztem meg a szereposztást, nem olvastam kritikát. Súlyos perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, Stohl Andrást látom a színpadon. Megdöbbentő volt, és kiemelt figyelemmel kísérve egyre csak csodálkoztam azon a tökéletességen, ahogyan sikerült egyik létből a másikba lavíroznia magát. Volt hisztis feleség, aggódó anya, világhíres dizőz, nőies férfiként férfias viselkedést és mozgást tanuló nő, volt bájos, volt szőke, volt nagyvilági, volt szeretetre éhes és nagyvilági. Mindezt három órán belül váltogatva, és mindegyik tűpontos és hiteles volt. Hevér Gábor nagyon erős támasza volt ebben a színpadon, „férjként” is alázattal kezelte, de színésztársként is óvó figyelemmel állt szolgálatába. Kiváló alakítás volt az övé is. Talán Csobot Adél színtelensége, színpadi ijedtsége volt a legmélyebb pontja az előadásnak, bár evvel vetekedett Hullan Zsuzsa énekhangja. Összességében azonban társadalmi problémákat, családon belüli problémákat feszegető, sok zenével és tánccal fűszerezett nagyon színvonalas előadásban volt részünk. A tapsrend során minden néző láthatta Stohl András fáradtságát, sütött a színpadról a kijátszottság, hogy az utolsó morzsáját is nekünk adta. Kifelé menet láttuk, a színészek nem sminkeltek le, várt még rájuk egy esti előadás……………

Lajkó Félix 40 éves lett. Ő nem kiposztolta (bár lehet, hogy azt is megtette), hanem maratoni koncertsorozattal ünnepelte ez évfordulót. Zenei érésem egyik legkiemelkedőbb tanítójának érzem, úgy gondoltam, ott a helyem a Művészetek Palotájában. A színpadon a Budafoki Dohnányi zenekar várta a híres művészt. Citerával kezdett, elementáris erővel követte a zenekar, sok rézfúvóssal, még több hegedűssel. Remek hegedűjátékából is kaptunk bőven ízelítőt. A karmester teátrális elemként volt jelen a színpadon leginkább, kétlem, hogy a tőle balra ülő hegedűsök láttak bármit is karkörzéseiből, hiszen Lajkó Félix köztük állt, és alkotott. De a karmester csinálta a sót, kapálózott, ugrált, lábával verte a ritmust, felsőtestét lengetve hajszolta a hegedűsöket, ha kellett, füttyszóval egészítette ki Lajkó Félix előadását. A közönség hálás volt a bohócnak. Nekem érdekes volt megfigyelni, hogy az öntörvényű művész hogyan képes ennyi emberrel összehangoltan dolgozni, izgalmas volt, hogy a zenekar nem nyomta rá a bélyegét a híres zenészre, inkább alávetette magát a művészi elképzeléseinek és segítette. Sajnos a társaulás pont Félix eredeti zenei megformálásait, nagy ívű improvizációit nyomta el, sem idő, sem tér nem volt erre elég igazán. A szokásos kiváló és magas színvonalú produkciót vártam, ehelyett egy kissé rózsaszín mázzal és sziruppal leöntött egyveleget kaptunk. Az egésznek olyan amerikai film hangzása lett. Hatásvadászóan erős zenei futamok, nagy érzelmeket megmozgatni akaró dinamika volt jellemző az estre – de ez nem Félix művéből, hanem a zenekari átdolgozásból következett. Amikor a csalódottságomat félretettem és teret engedtem az előadásnak, egészen kellemes volt, igaz, nem hagy maradandó nyomot, úgy, mint egy pár évvel ezelőtti Lajkó Félix koncert a Müpában vagy a Zsinagógában. Ez a koncert megvolt, jó volt, de ennél több nem történt.

 

Szólj hozzá!

Címkék: Átrium Film-Színház MÜPA Lajkó Félix Budafoki Dohnányi zenekar

Kultúrmorzsák

2015.02.27. 11:14 Sombokor

Nagyon sok elmaradásom van. Majdnem egy hónapja nem volt módom rá, hogy az időben megtaláljam azt a rést, amin át folyhatnak a kulturális javak. Pedig olvastam, láttam, csak nem győztem. Mármint mindezt megírni. De most egy váratlanul jött betegség (igaz, mikor jön várva) rászorít a helyben maradásra, így végre tudok egy kis időt szerezni. Nem én vagyok beteg, pótunokám köhögős-lázas.

A kéjenc útja, amiről először mesélnék. Igor Sztravinszkij művét az Operaházban láttam még január végén. Bevallom, erre a darabra nem vettem volna jegyet, de így, hogy a bérletes előadások sorában ez volt az egyik előadás, megnéztem. És lám, milyen is az, amikor az ember előítéletes! Roppantul izgalmas, kedvemnek tetsző, modern hatású darabot láthattam. Például úgy kezdődött, hogy a színpad el volt felezve. Baloldalon egy kertes ház fala, zöld, parkszerű kert sétánnyal és paddal. Kőkerítés a felezővonal, és a jobb oldalon egy panelház, előtte betontér homokozóval, csúszdával, hintával. Baloldalon apa és lánya, jobb oldalon több gyerek és szülő. A kéjenc a bal oldali részben tűnik fel, azt hagyja hátra, hogy megkezdje londoni, nagyzoló életét, melynek minden pillanatát megéli, kiélvezi. A nyitó képben a panel lakossága a házban az ablakok mögött veszekszik (ötletes árnyjáték), a nagyvárosban ugyanez a panelszerkezet szolgál előbb egy bordélyház szemléltetésére (a korábbi panelkuckó most egy-egy találkahely), majd a börtön cellái is ezek lesznek. Mintha sugallná, hogy a panelból ide vezet az út……. Természetesen nem a vasbetonszerkezet tehet erről……….Olyan az egésznek az érzelmi hatása, mintha arra kívánna utalni, dobozokban, panelekben, előre bejósolhatóan, megszokott és bejáratott minták szerint élnénk. Mintha katalógusból lehetne választani életutat. Hasonló gondolatok járnak a fejemben, amikor Licimamához megyek a temetőbe Rákospalotán. Körbevesznek a tízemeletes betontrengetegek, és nagyi sírjától nem messze ott van az urnák temetője, ami ugyanolyan betontömb emeletekkel…. A vidékről a nagyvárosba elkerült és az ott tapasztalható gyönyörtől megszédült ifjú csillogó nagyvilági kokottot vesz el feleségül. A menyasszony a süllyesztőből érkezik a színre, egy barbie-babás, átlátszó műanyag előlapú dobozban, abszolút Barbie babának öltözve. A színrelépés ötlete meghatározó élménye kulturális észlelésemnek. Nagyon sajnálom, hogy ez az unikum ötlet később unásig ismétlődik kicsit módosult formában. A darab egy pontján a tömeg elkezdi sajnálni a feleséget, akit megbolonduló férje faképnél hagyott. A talmi csillogást, a tömeg érzéseinek felszínességét divatbemutató emeli ki. Valódi divatbemutató, riszáló fiúkákkal, világbéke kisasszonyokkal. Szuper ötlet és kiváló a megvalósítása. A főhős megbolondul, visszatér a kertes házhoz, azt reméli, ott nyugalomra lel, de egy fájdalmas búcsún túl más nem jut számára, a paneltömb homokozójában fetrengve múlik el utolsó esélye is. Elsivárosodás. Olvastam, hogy Sztravinszkij egy 8 festményből álló sorozat hatása alatt írta ezt a művét. A festmények színpadra csalogatása kiválóan sikerült (bár nem tudom, mi volt a 8 festmény témája, de a láttatás nagyon éles része az előadásnak). A zene olyan mindentbele. Csembalóra utaló középkori alapokon nyugvó hangzás, mozarti mélységek jellemzik, de képtelen lennék akár egyetlen motívumot, futamot felidézni belőle.

Nyáron jelent meg D. Tóth Kriszta új könyve, Húszezer éjszaka címmel. Minden megjelenés arról szólt, erotikus felütéssel indul a könyv – ez engem visszatartott attól, hogy rohanjak a könyvesboltba érte. De az írónő korábbi könyve édesanyjáról (Jöttem, had lássalak) annyira lenyűgöző, megrázóan szép történet, hogy sok-sok vívódás után csak bizalmat szavaztam az újabb könyvnek – aminek ismét egy dal adta a címet, a Budapest Bár zenekar dala. Nos, ezúttal nagyon-nagyon kár volt bizalmat szavazni. Mert ez a könyv nekem nem üti meg azt a mércét, de még csak fel sem éri, ami nálam a minőséget, az értéket jelzi. Ismerni kell a világot, nem szabad sznobbá válni az értékkeresés rögös útján, így volt már, hogy elolvastam egy Fejős Éva könyvet (ajánlani már nem vagyok képes). Sajnos ezúttal azt kell írnom, Fejős Éva könyve jobb D. Tóth Kriszta alkotásánál, előbbi „írónő” történeteiben legalább egy-egy mondat erejéig felbukkan a humor. D. Tóth története abszolút sablonos, budai úriasszonyok kicsitdolgozok, kicsit-logisztikázom-agyerekeket, kicsit-félrelépek, nagyon szenvedek és kibeszélem a csajokkal alapokra épülne, ha lehetne bármilyen mélységet vagy magasságot találni a sablonok tárházában. Ha még nem olvastátok, kerüljétek el. Vagy pont azért vegyétek le a polcról, hogy ellenőrizzétek, igazam van-e.

Végezetül egy pozitív összefoglaló. John Grisham: Az esőcsináló c. könyve. A szerző talán olyan könyvek írójaként is ismerhető, mint A cég, a Pelikán ügyirat………. Általában nem szeretem az ilyen nagy rendszerek, cégek ellen kisember sztorikat, hogy a „mocskos” állam, az állami vagy multi cég hogy igyekszik eltenni láb alól a kisembert. Az író több könyvéből film is készült, én egyet sem láttam, azt sem, amelyről most írok. De a könyve jó. Fordulatos, pörgősen megírt, alig tudtam kitenni a kezemből, nagyon boldog voltam, hogy influenza okán sehová sem kellett mennem és szinte egy szuszra végigolvashattam. A történet röviden annyi, hogy egy éppen a tanulmányaival végző, állás nélküli ügyvédbojtár ingyenes tanácsadáson belecsöppen egy biztosítási ügybe. Bár az ügyfele meghal időközben, az egészségbiztosító elleni per elindul, érdekek és ellenérdekek csapnak össze. A társaság oldalán a legjobb ügyvédi iroda, a hétköznapi felperes oldalán a kezdő és tapasztalatlan ügyvédke. Akit viszont hajt a tűz, a megélhetés, a karrier, a tenni vágyás. Ötleteivel, fáradhatatlan munkával megnyeri élete első perét, az újságok címlapjára kerül. Ám ügyfele mégsem jut a megérdemelt nagy pénzhez, mert a biztosítótársaság gazdasági lépéssel kimenekíti a pénzeit. Az ügyvédtanonc szerelemre találva elköltözik a városból, hogy nyugodt életét tanárként élje le. A történet számomra arról szólt, hogy mindig föl lehet állni a padlóról. Ötlet kell csak és szorgalom. És hit, leginkább abban, hogy sikerül, amit elterveztünk. De hinni kell, mindenen túl is, még akkor is, ha már aludnod sincs hol. És ha megtetted, amit elterveztél, akkor, ha úgy érzed, itt az idő, szállj ki. Tudj hátat fordítani, ha arra van szükséged. Mielőtt maga alá gyűr a karrier, a nagyváros vagy az olyan élet, amire nincs is szükséged. Akkor is szállj ki, ha nincs B terved, hiszen a célod elérése érdekében többször is felálltál már a padlóról, ezután is menni fog.

Szólj hozzá!

Címkék: opera könyv Operaház D. Tóth Kriszta John Grisham Igor Sztravinszkij

süti beállítások módosítása