Second-hand kultúra

Életem „rossz” szakaszában vagyok éppen. Eltelt két nap és megint beültem a Magyar Színház nézőtéri bársonyszékeibe. A darab ezúttal a Bertold Brecht tollából származó Szecsuáni jó ember. Nem tévedés a cím, ennek az előadás-címnek végén az ember szó szerepel és nem a máshonnan gyakrabban ismert lélek szó. A két nappal korábbi nem annyira jó előadás okán semmilyen elvárással nem ültem be a nézőtérre, úgy voltam vele, már az is jó lesz, ha egy tisztességesen és abszolút korrektül átadott anyagot kapok. Ezt a vágyamat fokozta az is, hogy az aulában, a színház előtt alig-alig lézengtek nézőtársaim.  Meglepetve vettük viszont észre, hogy a nézők között várakozik Béres Ilona és Fillár István is egy fiatalemberrel, aki akár a színművésznő fia is lehetne. Mindkét színész elegánsan, színházlátogató ruhában, kistáskával……. Úgy nézett ki, kolléganézőbe érkeztek. Mikor bementünk a nézőtérre, feltűnt, hogy a nézőtér első harmadában mindannyian elférünk – és még a foglalt helyek között is maradtak üres helyek. Nem tudom, hogyan tudnak a színészek így teljesíteni. Béres művésznő, Fillár művész úr is leültek – de fura volt, hogy egymástól némileg távolabb. A színpad brechti volt, a leeresztett „vasfüggöny” előtt két öregember (Csernus Mariann, Izsóf Vilmos) csak úgy ült a padon. Majd indult a brechti őrület………… És kiderült, a nézőtérre beszivárgott színészek bizony nem kollégalesők, hanem ők a három Isten, a Fény fiai………… Igen, három, hiszen a fiatalember nem Béres fia volt, hanem Horváth Zoltán színész (hogy lehet valaki ilyen névvel színész?) Az első másodpercben újfent megállapítottam, hogy a számomra eddig csak sorozatszínészként ismert Fillár István (Kisváros, határőr) milyen kimunkált színész és mennyire jól játszik (mindamellett nagyon elegáns, még a szemüveg is jól állt neki J ). A darab 1940-42 között íródott, de fura mód igen mai. És nem feltétlenül csak maivá tették, olvastam korábban Brecht e művét. Maiságát nem csak a színpadra állítás adta. De hozzátett, ezt el kell ismerni. A történet fura, szinte operetti bonyodalmak, vagy shakespeari szerepcserék, személycserék következménye. Mégsem írhatom, hogy vígjátéki hangulat uralkodik, hiszen a sötétet jeleníti meg, a jóság nélküliséget. És nem happy end a vége. A stílusok is keverednek a darabon belül: meseszerűen indul, aztán kabaréjelleget adnak a brechti dalok, a szerelmi szál keserédes, mint az 50-es évek amerikai fekete-fehér filmeken………… De ettől szenzációs, ettől jó, hogy még sosemvolt íze van, bekategorizálhatatlan, nincsenek sémák és így skatulya sem lehet. Ez Brecht. Az előadás izgalmas, meghökkentő, előre izgulsz, most milyen apróság jön és zökkent ki kissé a nyugalmadból, hiszen Brecht ilyen és ezt a hangulatot az előadás tökéletesen megfogja és végig erős marokkal kézben tartja. És Brecht bemutatja a középső ujját a nézőnek. Elhiheti, hogy megtalálható a jó, a szépség, majd huszárvágással kinevet, amikor ezt elhiszed, mert ezt akarod hinni és nem azt, amit valóban látsz és meg- vagy átélsz. Tulajdonképpen evvel akar szembesíteni bennünket avval, hogy mindenki vágyik a jóra. A darab témája is ez. A 3 Isten azért járja a földet, hogy jó embereket keressenek. „A világ megmaradhat olyannak, amilyen, ha azoknak a száma, akik jóemberként képesek élni, megfelelő kvótát tesz ki a társadalomban” – mondja az egyik Isten. Bolyongásuk során nem találnak ilyen embereket, lassan már beérnék eggyel is. Így akadnak Szecsuánban egy utcalányra. Miért utcalányra? Ez a darabból nem derül ki. Én úgy vélem, azért őt választotta az író, mert a jó utcalány képes szeretni, sok embert szeretni. Mással nem lehet világot megváltoztatni – még a magunkét sem, nemhogy másokét. Mert olyan szeretet kell, amit nem kell magyarázni, ami ösztönös, ami magától értetődően áramlik és érdek nélküli. Az ősanyai szeretet, a földből táplálkozó zsíros szeretet, a parasztasszony melege, ahogyan nagymamám nevezné. (Zsolt, tudom, hogy pörög az agyad, őrülten járnak a gondolataid, de az nem baj J ). Amint a leány megérti, mi a feladata, azonnal nekiáll megvalósítani – azonnal akadályok gördülnek elé, mindenki akar belőle (és a viszonylagos jólétéből) egy szeletet. Megjegyzem, Csomor Csilla istenien játssza a cigányasszony szerepét, nemkülönben Benkő Nóra a terhes cigánylányt (a darabban eredetileg nem hangsúlyozódik, hogy a „család” cigány származású – ez tipikusan mai áthallás és ez a rendező koncepciójának egyik eleme arra, hogy még maibbá tegye a darabot.) A leány rájön, ha jót tesz, eltapossák, megfojtják. Ha magának akar jót, keménynek kell lennie, hát életre kelti (kitalálja) a nagybácsit. Aki „jön” és mindent elrendez. Kegyetlen, nem figyel másokra, de gazdagszik, mindent elintéz és mindenkit mozgat (megvásárol, lepaktál a rendőrséggel). Amint a dolgok egyenesbe kerülnek, ismét a lány kerül elő, és ezek a helyzetek változnak a szerint, éppen kinek kell jót tenni: a világnak, vagy magának. Az életnek ebbe a ritmikusságába lép be a szerelem, érdekes, most gondolom végig, mintha egy jutalom lenne, az addig a pontig elvégzett „jóemberség” jutalma……….. Az utcalány számára a szerelem maga a jutalom. Mintha evvel honorálódna a jósága……… Mintha kiérdemelte volna avval, hogy felhagyott a korábbi munkájával. Szóval a szerelem jön, és mint a szerelmek általában, igen nehéz és nagyon nem egyszerű. Első látszat a nagy szerelem, a lány nagy boldogsága. Ám lassan kiderül, a felszín alatt a fiú is csak a pénzre hajt, a saját pecsenyéjét akarja a lány tüzénél sütögetni. Ugyanakkor mégis vannak pillanatok, helyzetek, amikor látjuk, hogy a fiú szerelmes………… Csak meg akar felelni – talán a világnak, a pénzéhes anyjának. Tisztán nem mondható ki ugyanakkor, hogy szerelmes, bizonyos pillanatokban tudható, csak az előbbre jutásáért hajt. Mintha maga sem tudná, hol a helye, mit is akar………. Ettől kihasználhatóvá válik és hiteltelenné, olyan emberré, aki nem tudja irányítani már a sorsát. Valahogy azt lehet érezni, a lány jósága kis hatással van rá, néha sikerül egy-egy percre jobbá tennie. A helyzet annyira bonyolódik (egyrészt nehéz leírni a többszálú történést, másrészt ha mindent tudtok olvasók, akkor oda a csoda varázslata, ha megnéznétek), hogy végül a lánynak bíróság előtt kell felelnie. Ahol megvallja, nem tudja, mitévő legyen, ha másoknak tesz jót, fel kell áldoznia magát, ha magának tesz jót, akkor másokat kihasznál, tehát nem jó ember. De az Istenek csak legyintenek rá: badarság amit mond. Minden erejükkel meg akarják győzni arról, hogy ő jó……… És a nép is arra vágyik, hogy továbbra is kihasználhassák őt, hát úrrá lesz az anarchia. Az Istenek azért legyintenek rá, mert találniuk kell legalább egy jó embert. Ennek érdekében még az Istenek is elkurvulnak, eladják a lelküket. Ez a mai világ, még az Istenek is eladják a lelküket. Ez szomorú………. Hát szeressünk barátaim, legalább a mi makro világunkban legyen rend kissé!!!!!!!!!!!!

My fair lady musical a Magyar Színházban. A történet mindenki számára ismerős, vagy a Pygmalion Georg Bernard Shaw-tól, vagy a My fair lady a filmből (fiatalabbaknak a Micsoda nő c. film, igaz, kicsit átírva a történet). Ezt láttuk tegnap (megjegyzem három Bernarddal ültem a nézőtéren, én, aki szintén Bernard-ivadék vagyok). És nehéz jót mondani az előadásról. Rosszat nem tudok mondani, ez mindenképpen nagy előnye. De helyenként unalmas, és ez mindenképpen nagy hátránya. Az sem segít, hogy sok helyszínen játszódik, a színpadot időnként át kell rendezni, ilyenkor a látványt a zene pótolja – a darabban már elhangzott dalok zenei anyagát játsza a zenekar újra. Megtörik a lendület – ami amúgy is alig pislákol a darabban. Három szereplőt emelek ki, pedig vannak még húzónevek a színlapon. Auksz Éva Elisa, a lány a sárból, aki hercegnővé lesz. Nagyon tenyeres-talpas, nagyon ordenáré a darab elején. Nagyon támasztott hangon, szinte öblösen énekel – talán a filmben finomabb volt a virágárus lány. „Hercegnőként” fenséges, a hangja „átvékonyodik”, átjellegül az egész lénye. De kettő ember van a színpadon, egy virágárus Auksz Éva, egy „hercegnő” Auksz Éva. De nincs közte semmi, nincs átmenet…….. A filmben volt. A film végig láttatta azt is, hogyan szerelmesedett bele Higgins fokról fokra. A darabban nincs meg ez a folyamat sem, de Higgins egyszer már csak szerelmes………. Másik szereplő (és nekem ő hozta a legnagyobb meglepetést, még akkor is, ha szereplése fölvetett bennem néhány DE-t) Fillár István Alfred P. Doolittle (vagyis a szemetes-ember) szerepében. Ő az a színész, a Kisváros c. sorozatban a határőrség keretében segíti a nyomozást. Ő az a színész, aki fiatalos külseje (és szerintem fiatalsága) dacára teljesen ősz. Nyurga, magas……… szimpatikus…….. És megdöbbentően remek színész, ami a sorozatbeli epizódszerepből nem derül ki. Roppant mód elegáns, hiába az egy fokozattal szegényesebb jelmez, mint Higginsé, mégis ő az IGAZI elegancia, az egész mozgása, tánc-és énektudása lenyűgöző. Bár a szerepben pont a szemetessége, a részeges pernahajdersége pont emiatt nem jön ki… Látjuk ugyan, de nem hisszük el, hiszen hogyan lehetne egy született úr pernahajder…….. Nem is beszélve arról az apróságról, hogy az életkorát ugyan nem tudom sem neki, sem Auksz Évának, de nehezen hihető, hogy korban a lánya lehetne…….. És ugye azért az életkor előrehaladását külsőleg nem csak a tejfehér haj jelzi……… Harmadik említésre méltó színész Császár Angela. Aki tud, az a házvezetőnőséget is pontosan úgy tálalja, pont úgy láttatja, ahogy az írva vagyon, ahogyan azt kell. Se többet, se kevesebbet nem ad. Botrányos viszont Mihály Pál Pickering ezredese (botokként mozognak a végtagjai, énekelni semmit nem tud, de már bántóan nem) és ugyanennyire megdöbbentő Dániel Vali hozzá nem értése. Higgins édesanyjaként érzelmeket kellene közvetítenie, például győzedelmesen boldognak kellene lennie, amikor a lány végre elcsavarja a fia fejét – de a színésznő részéről csak egy ripacsoskodó, „szétlököm a két karom az ég felé és aprót dobbantok” mozdulatra telik. Ami, bevallom, szánalmas. Az előadás végén jellemző a meghajlás, az a mód, hogyan fogadják a tapsot, illetve jellemző, mennyi tapsot és milyet kapnak. A színészek arcán (kivéve Mihályi Győző) az tükröződött, letudtuk, a munkát elvégeztük. Korrektek voltunk. Igen, jól érezték, ezt megcsinálták, de ez után a mondat után nincsen felkiáltójel. Mondjuk úgy, elvégezték. A taps is fura volt. Mikor a függöny legördült, alig tapsolt a nézőtér. Amikor elkezdtek hajlongani, a zenekar rázendített a slágerekre, a taps beindult, ütemes lett. Ahogy telt az idő, a kötelező színházlátogatáson lévő osztályok bohókásra vették a figurát, poént űztek a fütyülésekből, bekiabálásokból, szinte egymást szárnyalták túl…….. Mikor már mindenkit így ünnepeltek, akkor lehetett érezni ennek az egész helyzetnek a fonákságát. Nekem rossz szájízt hagyott. Ahogyan az is, ahogy a 16-17 éves korosztály minden fölirat ellenére egy műanyag üvegből (előadás alatt) fantát kortyolgatott, míg a másik műanyag üvegben a pálinka járt köztük szájról-szájra……..

Vannak hétvégék, amikor elönt a kultúra, nem tehetek ellene (na, nem mintha akarnék ellene tenni igazán). Ilyen volt ez a hétvége is. Pénteken ráakadtunk a Paulay Ede utcában a Sugar! nevű csodára. Paris Hilton kedvenc helye Budapesten és érzem, hogy miért. Az üzlet többfunkciós. De talán először a fílingről...... A bejárati ajtó üveg, a fogantyúja cukor, melyről csöpög a máz - persze nem valódi. Belépve látod, hogy a falak, a polcok, a tálalók - minden fehér. De ez kell is, mert elönt a látvány ezután. Az amerikai lét remekei........... A barbie-fíling, a hellokyttis marhaságok....... Minden olyan, amit alapból utálok és elutasítok. Nem, nem fordultam ki önmagamból és nem lettem Ken-rajongó. Pusztán lenyűgöz az ötlet, hogy amerikainál amerikaibbat csináltak itt magyarok magyaroknak. Nagy az ötlet és minden egyes apró részlete kidolgozott, összeállt az egész, minden mindenre rímel, minden mindennel "fut", nem érzed egyetlen elemét sem, hogy na, ez az, ami nem illik ide. Minden a helyén van. Megpróbálom szemléltetni. Van a bolt rész, ahol vásárolni lehet cukorkákat, rágókat, helókyttis dolgokat A falon a cukrok hengerekben állnak, a világossárgától a narancssárgán át a piroson túl a kékig - mint a szivárvány, csak nem össze-vissza, hanem átmenet szerint. Van kisebb, nagyobb, óriási rágó, van golflabda rágó.......... Van talp alakú nyalóka, van akkora nyalóka, hogy 3 ember 3 napig nyalja és egy szájba még mindig nem fér be. Lenyűgözőek a színek. És mindennek helye van, ettől lesz a látvány ennyire hatásos. Aztán van a süteményes pult. Ahol a kis mignon tetején pl. női retikül a dísz - marcipánból. Pl. a Paris Hilton szelet valamilyen mézes tésztájú krémes süti - tetején marcipánból egy magas sarkú topán, amit akár PH is hordhatna - mármint, ha pont ekkora lenne a lába és nem félne attól, hogy megolvad........ Különböző krémek, csokitorták, piték.......... És nagyon finom mindegyik. Az emeleten lehet elfogyasztani. Ahová lépcső visz fel, a korlát egy esernyő nyalókát formáz - olyan színekben is. Fönt az asztalok fehér műanyagból vannak, oldalán lecsöppenő cseppeket formáz. Minden asztalon egy fejjel lefelé fordított fagyis tölcsér áll – ebben tartják az „étlap” kivonatos változatát. Minden asztal fölött más és más színű műanyag nagy burás lámpa lóg. Étellift szállítja föl a finomságokat, majd szállítja le a hulladékot. A WC maga a csoda. Sima kézmosónak indul, de benn M&Ms cukorkák, és az egész be van vonva átlátszó műanyaggal……… A fagyijuk túl átlagos, kissé vizes, bár a választékban van fantázia. 200 Ft egy gombóc. A krémek ellenben……….. A három csokis (valami francia neve van), vagy az epre-joghurtos mousse lenyűgözően finom!!!!!!!!!!! 490 Ft volt. Megkóstoltam két csokis tortát is, egyik finomabb, volt, mint a másik, akár a marcipánbevonatosba kanalaztam bele, akár a mandulásba.  Beleszerettem a helybe. Fiúk, ide kérem szervezni a randikat! J

A hétvége másik nyereménye a Degas-tól Picasso-ig c. kiállítás volt. Tulajdonképpen a Puskin múzeum képeiből mutattak be párat két teremben az impresszionizmus és a modernizmus (posztimpresszionizmus, kubizmus, stb.) korából. Nagyon tettszett Toulouse-Latrec egy képe, Monet Fehér vízililiomok c. képe, Raffelli Boulevard Saint Michelle c. képe, Van Gogh képe A börtön címmel. Tetszett az anya gyermekeivel c. kép, sajnos nem tudom, ki volt a festője. Rájöttünk, hogy az impresszionistákat nem szabad közelről nézni…. A „pacsmagolós” technika távolról engedi a szemünknek, hogy egy képpé álljon össze az egész, közelről szinte csak apró foltok sorozata - élvezhetetlen. Ugyanakkor a múltkor a Boticelli kiállításon Ovival élveztük, hogy a megfestett portrék szemeiben ott az élet, szinte mesélnek……..Az arcok kommunikáltak a maguk statikusságukban. Most tulajdonképpen nem voltak arcok. vagyis ez így nem igaz, mert voltak. Megvolt az orr, a szemek, a száj………… De nem dolgozták ki azokat. Nem tettek rá érzelmeket, nem voltak vonalak, ráncok, gondok, mosolyok vagy történetek. mivel az impresszionizmus a benyomásról szól, a kép egészének a hangulata ami számít, nem az ember arca vagy érzelme. nem az egyén számít, nem a részlet, hanem az egész, a teljes kép. Holott festeni apró mázolmányokkal festenek, nem egy vonallal, előrajzolva, hanem inkább színezgetve, pacsmagolva. Tulajdonképpen nem holisztikusan alkotnak egy holisztikusan értelmezendő valamit. Láttam a Boticelli kiállítást, láttam ezt a kiállítást és nem láttam Mucha kiállítását. De a képeket és a stílust ismerem, és újra megállapítottam, festményekben az az én világom. A szecesszió.

És akkor a pletyka. A cukrászdában Irénkével arról beszéltünk, hogy most először tart 3 nő az űrbe. Már olyan volt, hogy egy nő repült oda, de 3 még soha. Ráadásul az űrállomáson már várja őket sok férfi között egy nő is. É akkor kezdtem el azon gondolkozni, milyen érdekes lehet csoportdinamikai szempontból, hogyan alakulnak a viszonyok…….  Ugye az addig egyedüli nő, akár akarta, akár nem, akár adott rá okot, akár nem, a férfiak „királynője” volt. Hát erről a szerepről le kell mondani, hatalmát meg kell osztania. A férfiak, mint tudjuk, automatikusan másképp viselkednek, ha van egy nő a közelükben. Roppant lelki és testi megterhelés lehet az űrben létezni, eddig a napi 24 órából mondjuk 4-et kellett a hölgy társaságában „viselkedniük”. De ugye mostantól………… És vajon a több nő jelenlétével kialakul-e a pletyka? És annak melyik válfaja? A kárt okozó? Vagy az információ-szállító? És ekkor került szóba Szvetelszky Zsuzsanna pletykakutató neve is. Hazaérve, rákerestem a neten – gugli nemhiába a barátom – és tudom már, hogy a könyvét a pletykáról meg fogom venni.

Múlt hétvégén egyik délután a Rákosrendezőn felültünk a vonatra, hogy Vácra jussunk. Hamar ment. 1846-ban biztos tovább tartott - annak az évnek júniusában indult meg a gőzvonat Budapest és Vác között, elsőként az országban. Szóval, ha már ott voltunk, besiettünk a városka főterére, amit annyira hangulatossá varázsoltak. Színesek a házak, ettől kissé tótos benyomásom támadt, és eszembe jutott, hogy ugyanezt láttam tavaly nyáron Kassán........ Nagy a tér, szépen kikövezve. Mindenhol virágok, bokrok, gondosan kezelve. És még valami: a virágok nem csak úgy vannak. Nem ám! Egy ágyban egyfajta virág glédában, és egy ugyanazon színben pompázik - majd. Mert még csak a bimbócska csíkocskájából lehet következtetni, milyen virág, illetve milyen szín lesz ott éppen. A főtér után megnéztük a Kőkaput. Ez tulajdonképpen diadalív. Az 1780-as években a városban szolgáló püspök emeltette Mária Terézia és férje számára, amikor ők a városba látogattak - ezt a város nagy kegynek tartotta. Ugyanezen püspök "uralkodása" alatt építették a váci dómot. Ez is egy téren pompázik, ezt is megnéztük. A főtéren a Csokizóban ittunk forró csokit. Sajnos ez azon helyek közé tartozik, melyek az idő előrehaladtával elkurvulnak. Igaz, ők még csak az út elején vannak. Két éve a forró csoki valóban csoki volt, mellé kancsóban houzták a forró tejet, rábízva a vendégre, mennyire kívánja higítani az édes varázsos nedűt. Na, ez most már nem így van. Kapsz egy pohár kicsit jobb kakót és kész. Két éve egy pohár víz is járt automatikusan a csoki mellé. Ma már venni kell az üvegeset, természetesen méregdrágán. A dunaparti sétánynál található Eszterházy cukrászda fagyija viszont bármi pénzt megér, nagyon finom volt. Szóval, a csokicsalódástól eltekintve, hangulatos, bár kissé felhős délután volt. Legközelebb végig sétálunk a Duna-parton is a szépen rendbehozott parkban és olvasunk kicsit a májusi bokrok között a fűben......

Megint az Opera varázsolt el. Magdi nem ért rá, így rámhagyományozta a bérletét. Erikával kaptattunk föl a kakasülő-osztályra, a harmadik emeletre. Oldalról nem látni (csak a színpad mondjuk 40 százalékát), csak hallani lehet a zenét. Ami lenyűgöző volt. Rost Andrea énekelte Eurüdikét........... Olyan a hangja, bársonyosan narancssárga, napérlelte-boldog, mint a barack augusztuus elején a balatoni fán. Ezt hallani kell. Meg látni, hiszen végre egy opera énekes a színpadon nem tonna-donna. Gondolom, örülnek is az énekkar férfitagjai, hiszen miután Eurüdikét megmarta a kígyó, haldoklik, akkor rázuhan az egymás mellett fekvő férfiakra. Miközben a férfiak fekve forognak, "szállítják" Rost Andreát, akinek a teste hullámzik (hiszen alatta a férfitestek forognak), szóval hullámzik,  mint a víz, vagy mint amikor a halál fokról fokra (hullámokban) veszi el az életerőt. Szóval hullámzik, és egyfolytában, kristáyltisztán énekel........... De magassarkű cipőben vasból készült tyúklétrán le-föl mászik, és énekel, hibátlanul, lenyűgözően. A díszletről Erika azt mondta, az NDK-ból itt maradt. Igen, ezt éreztem, csak nem tudtam így megfogalmazni. Színes műanyag darabok voltak, némi vaskorláttal, vaslépcsővel........... Fura volt az egyik jelenet, amikor az énekkar labdázott az addig a fejükön cipelt "bóbitával". Szóval kicsit progreszív jelmezek és főleg díszlet próbálta volna meg elrontani a művet és a lenyűgöző előadást - szerencsére sikertelenül.

Régóta szeretem műveit, a legnagyobb kedvencem: Judit, Az igazi... Az utóhang c. könyve, melyben egy polgári házasságot mutat be, majd a feleség meséli el, hogyan bomlott föl, hogyan szeretett bele a férj a cselédlányba és hogyan dobott oda mindent ezért az érzésért - a mindenbe a polgári lét is beletartozik. A második részben a férj meséli el a történetet, majd a harmadik részben a cseléd mesél mindenről. A könyv hinni engedi, hogy a legpolgáribb életet végül is a cselédnek sikerül élnie, aki nem belülről hozta, nem szivta magába, hanem tanulta, elleste azt....... Már talán irtam is erről a könyvről. Szóval, mióta könyvtár látogató lettem, vadászom Márai Naplóit. Kicsit tartottam tőle, de jó értelemben véve csalódnom kellett. Az 1943-44-es évet már elolvastam. Nem tudom igazán összefoglalni. Fura de csodálatra méltó. Fura, mert a háború poklában, a szenvedés, a bombák idejében, amikor félni kellene, valahogy dacból nem fél. Hulló bombák között ül a lakásában és olvas. És nem retteg. Polgári visszafogottsággal, szinte rezignáltan veszi észre, mi zajlik a világban. Csöndben, úri méltósággal megszemlél. Miközben véleménye van, éles kritikát fogalmaz meg a polgársággal szemben, a nácikkal szemben. De nem áll ki hangosan, nem csinál palávert, nem veri az asztalt. Magában elutasitja a zsidóüldözést, de nem cselekszik, nem beszél. De "ezeknek" nem is ir....... Csak magának, a Naplót......... A Napló nem arról szól, amiről a hétköznapi ember naplói: hol voltam, mit láttam, ki mit mondott, hogyan nézett rám, mire jöttem rá és mit éreztem........ Márai Naplója társadalom rajz, korkarcolat...... Alig esik benne szó egyes emberekről, egyes sorsokról (persze azért akad). Keresi az okokat, mi vitte rá a világ országait a földégésre? Ki kerülhette volna el és hogyan? Ki a társadalmi felelős ezért? Érdekes módon nem Hitlert tartja felelősnek, hanem az angolokat, franciákat, akiket annyira lekötött a kommunista Szovjetúniótól való félelem, hogy Németországra nem figyeltek, pedig lett volna okuk rá........ Lerajzolja, mennyire megvetően tekintenek abban a korban Magyarországra külföldön. Balkáni nép vagyunk Európa szemében. Felszólit arra, hagyjuk már a trianoni sérelmeket... Ugyanakkor az ostrom napi problémáival is foglalkozik: légnyomás ellen homok van a lakásajtóban, nincs élelmiszer, bujdosik egy rabbi Leányfalun, stb. A nagy volumenű szociográfia időnként emberi lesz, még akkor is, ha szerintem az, ahogy ő reagál az ostromra, nem mindennapi. Mintha keresné a halált, mintha elébe menne, valami kivagyisággal: nézd, itt vagyok, úgysem találsz el. De mindeközben nagyon mélyen vágyja is azt......... Talán azért, hogy aztán leirhassa, milyen volt....

Az 1948-as kötetet is "elfogyasztottam" már. Ebben még kevesebb egyéni sorsokat, embereket emlit, sokkal inkább azt fejezi ki, a kialakuló, küszöbön álló rendszer mennyire nincs inyére. A kommunistákat jobban gyűlöli, mint a nácikat. Beszámol a háborús bűnösök pereiről, az akasztásokról. Nem ért egyet a kitelepitésekkel, általában a bosszúval. Úgy érzi, a zsidók megtorolnak mindenhol és mindenkit. Érdekes, hogy megjelenik a kötetben a "háborús hős voltam, zsidókat bújtattam" szál. Persze nem úgy, hogy ezt Márai tette volna, vagy ezt hangoztatná a Naplóban vagy a nyilvánosság előtt, csak fölvetette, hogy valahogy mintha többen lettek volna igy utólag a tűz körül, mint ahánya odférhettek egyáltalán.......... Érdekes, hogy a mai világban is a rendszerváltáskor megjelentek azok, akik már anno az illegalitásban dolgoztak, 56-ban hősök voltak - bár őket sem igazolja senki.......... Érdekes ugyanakkor olvasni a megőrült pengőről, a trilliárdokról, amelyek fojtó valóságát ugyan megint nem engedi be a kötetbe, de mégis valamiféle üvegen át testközelből láttat, éreztet...........

Azon gondolkodtam, ki volt számára a háttér....... Csak Mautzner Ilona - Lola - , a feleség volt az? Vagy kellett lennie mondjuk egy hű komornyiknak? Nehéz lehetett vele társként élni. Időnkénti depresszió, csak a könyvek - hol irni, hol olvasni......... Talán némi hölgyekkel folytatott viszonyokra is rá-rá lehet bukkanni az irásaiban (vagy bele lehet magyarázni ezt bizonyos sorokba). Márai nem alkudott meg a vészterhes időkben sem, de nem is ment mondjuk két kézzel kikaparni a szenet, csak azért, hogy a szeretteinek jobb legyen........... Nem volt szórakoztató partner, sem társasági ember, de a műveiben arra sincsen utalás, hogy feleségét különösebben szerette vagy tisztelte volna, esetleg valami közös programuk lett volna.......... Megmaradni mellette ilyen kapcsolati körülményekben - vagy éles előrelátásra vall Ilona asszony részéről, vagy nagy szerelemre, vagy a polgári létből magával hozott vonásokra. De mindenképpen óriási türelemre és önfegyelemre. Ezért talán méginkább tisztelem őt mint Márait. Nagyon kiváncsi lennék az ő naplójára. Vajon ki volt ő, és ő mit látott Máraiból, a világból, Márai világából és mindezt hogyan élte meg...... Sajnos az interneten a keresőbe beirva a nevét csak annyi tudható meg róla, hogy 1923-ban házasodtak össze, Párizsba költöztek aztán. Apja zsidó volt. A Napló első részében csak kezdőbetűvel ugyan, de ir Márai arról, hogy nem sikerült apósát kiszabaditani a haláltáborból, majd odaveszett......... De arra már nem tér ki, felesége ezt miként élte meg, esetleg ő (Márai) hogyan enyhitett felesége gyászán, fájdalmán, vagy arról, akár csak hogyan élte őt a másik - hozzá közel álló ember - veszteségét.

Minden zseni túlzottan komplex egyéniség, szinte megfejthetetlen - talán ebben a legnagyobbak. Nem biztos, hogy érteni kell, érezni kell és leginkább élvezni kell. És kiirni az idézeteket, amik általánosan örök érvényűek. Egyik olvasata a hétköznapi ember életvezetéséhez, napi túlélést szolgáló lelki technikákhoz szól, mig másképp olvasva a magyarság öntudatáról, Magyarország Európában betöltött szerepéről szól. Mintha az adott kor történelmi lenyomata lenne. Közben egyfojtában beszámol olvasmányairól (Proust, Gide, Arisztotelész, stb, stb.). Petőfit egyáltalán nem tartja jó költőnek, szerinte indulatos, paraszti - meg merem kockáztatni, hogy számára alpári. Illyés Gyulát sem kedveli, ugyanigy érez Szabó Dezső iránt is. De kifejezetten kedveli Vörösmarty költészetét, és Aranyt is, bár a Toldi szerelme c. művében fel-felfedezi, hogy Arany, aki vidékről jött, nem tud mit kezdeni a nagyvárosi és lendületes jelenetekkel (pl. Nápoly ostroma). Adyt sem sorolhatjuk kedvencei közé, őt is ösztön által, lángoktól vezérelt költőnek érzi. Hiányolja viszont Kosztolányit, szereti Krúdyt és Radnótit is pozitivan emlegeti. A költőválasztásaiban, irókban is a visszafogottat kedveli, a nem harsányat, a lassan gondolkodót (és a hangsúly a gondolkodó szón van). A polgári visszafogottság, a szivar, a decens megjelenés, az önuralom, a fegyelem és a tisztelet még az általa kedvelt szerzőkre is kihatnak. Mindent ezen a szűrőn futtat át, ezeket az érzéseket nem csak hirdeti, ez ő maga, ezen a furcsa (és ritka) emeberi szűrőn át fogyasztja a napokat. Kár, hogy az összes Naplója nem kötelező olvasmány az iskolákban. Történelemből, irodalomból, szociológiából bőúven tudna tanulni valót adni, és rászoktatná a gyerekeket arra, hogy másképp is lehet gondolni valamit, nem csak úgy, ahogy a kötelező tananyagban irva vagyon..................

Eljött a petárda durrogtatás ideje, a várost ellepték az ijedten menekülő és elkóborolt kutyák. Az emberek siettek haza a munkájukból, hogy mókás fejfedőket vagy decens sminket és a legújabb bundát magukra aggatva valamilyen sosemvolt bulizással mondjanak búcsút az óévnek – amint ez ilyen tájban kötelező. Fogyott a pezsgő a polcokról – amint a hírekben hallhattuk. Ilyen körülmények között, ahogy az ember öregszik, egyre nehezebb szórakoztató, nem unalmas, sőt jó hangulatú, emlékezetes szilveszterbe botlani, egyre több szervezést, ötletet igényel, hiszen már majdnem mindent kipróbáltunk, amit a pénztárcánk, a merészségünk vagy a jólneveltségünk határai engednek. De itt van ez a kiváló lehetőség, a lovi……. Ami első olvasatra vad ötlet, ha az ember ott van, már nem az. Ilyenkor kellően decens ahhoz, hogy túl ittas, túl hangos vagy túl bulizós társaságok vegyüljenek el a tömegben, viszont ahhoz pedig kellően laza, mint amilyen a normál versenynapokon lehet, vagy mint mondjuk a lóversenyekről a tv alapján alkotott (kalapos) elképzelés. Zene szól a futamok között (bömböl), evvel kötelez szinte a táncra, a topogásra, a mozgásra, ami a hideg miatt egyébként is igen ajánlatos. Aztán futam előtt a lelátók megtelnek az egyre zajosabb (sokszor kezükben pezsgőt vagy forralt bort tartó) emberekkel, akiknek a hangja és a drukkolási kedve egyre csak fokozódik, amikor a futam elindul, és egyre szilajabb és vadabb hangzavarrá fejlődik a befutásig. Ezt az érzést fokozza a szpíker egyre fokozottabban pörgő nyelve – Oszkár díjat érdemelne, ha lenne ebben a szakmában ilyen. Egyébként hasonlóan lélegzetelállító verbális teljesítményt egyszer egy aukción egy hölgytől hallottam a Vígszínházban. Félelmetes mindkettő ember tudása. Nem bánnám, ha lehetne tudni kik ők, hogyan lettek azzá, amik……….. A buli garantáltan elkezdődik, még akkor is, ha nem veszel benne részt, csak nézed, a jókedv igen ragadós. Ha fogadni mersz (befutóra tettünk, egy „jegy” 200 Ft), akkor még a drukkolás plusz élményt is ad az egész bulihoz. Félreértés (vagy félrehallás) okán ugyan Lucuskára szerettünk volna tenni befutóra, ez nem sikerült, azért titkon szurkoltunk neki. Lucuska a 11. futamban a harmadik lett. Már tervezhetnénk az utat Dél-Angliába………….

Szörnyű egy némber vagyok, igazán. Hanyagoltam az írást már két hónapja, pedig volt élményben részem bőven. Remélem, minden eszembe jut még, és kellően le tudom még írni a keltett érzéseket is, a gondolatokat. Mentségemre legyen mondva, nem volt itthon számítógépem, szörnyű tapasztalást szereztem ez alatt a két hónap alatt: nem jó gép nélkül itthon létezni. Most érem utól magam, szedegetem össze a számítógépes múltam cserepeit (meg a pénzt a számítógép totális felújítására).

Akkor kezdjünk bele. Ovi járt itt, még november elején, felzarándokoltunk vele a Normafához és az Erzsébet-kilátóba. A Normafánál a forralt bor és rétes lenyűgöző volt, és a metsző hidegben nagyon jól esett a "bemelegítés". Szép, hangulatos őszi képek készültek. A napot "megfejeltük" a First Fridával, mely hajnalban a konyhánkban végződött, ahol Ovi táncolni akart, Krepi pedig mesélt a Holt Részeg Költők Társaságáról. Szeretem az életet, hukk...........

Jártunk az őszi szünetben a csokoládé múzeumban. Ide be kell jelentkezni, mert csak 12 fő fölötti látogató esetén nyit ki. A 16. kerületben található, az épület igen szép, volt általános iskola, pártház, bár lehet, hogy nem ebben a sorrendben. A bejáratnál csokiszökökút fogadott, amibe egy-egy marcipángolyót mártogathattunk fejenként. Aztán beljebb kerültünk egy szobába, ahol a régi csokoládés, kakaós, teás fémdobozok álltak a padlótól a plafonig. Tulajdonképpen kopottan, itt-ott rozsdásan, kissé az idő által megnyomorítottan. De a rendezetlenségükben volt valami fennkölten avittas, valami régies báj. A szoba a padlótól a plafonig régi csokoládéboltok kirakatával volt fölfestve - a hely ehhez nekem szűk volt, egy-egy faldarabon egy-egy európai városban található édességbolt stilizálva - engem fullasztott ez a közeg. A kevesebb egy kicsit több lett volna. A neten azt hirdették, csokit csinálunk, mi magunk, a látogatók. Ez izgalmasnak tűnt. Hát ez az, hogy csak tűnt. Ugyanis a csoki készítése pusztán abbl állt, hogy egy keverőből csokit önthettünk egy csésze formájú ostyába, majd azt kb. 6-8 díszítő-ízesítő elemmel (színes cukorszórat, fahéj, csilipor, stb). megszórhattuk. Ráadásul az ostya eszméletlen rossz ízű volt.......... Igazából viszont magából a csokikészítésből semmit sem tudhattunk meg. Ezután egy szobába vittek, ahol videóról megtekinthettünk egy kb. 1980-as évek beli gyerekműsort, a Fürkész sorozat azon darabját, amikor éppen a csokoládéról és a csokoládégyártásról beszél Straub Dezső. Na, az ilyen és ehhez hasonló sorozatokat már akkor sem szerettem, már úgy éreztem 10 valahány évesen, hogy én ezen túl vagyok - ez az érzés most is előjött. Csakhogy közben kaptunk csokikból, marcipánból, nugátból, stb. (amiről éppen szó volt), ízelítőt. Mindenből szigorúan 1-1 darabot............. Majd a film utáni beszélgetésből kiderült, a tuléaj (és egyben a tárlatvezető) egy szakadt magyar (ti.: hazánkból elszakadt magyar), aki a gengszterváltás után újra erre járt, és ha már itt van, keres valamilyen piaci rést és szerencsét próbál. Hát vette a vándorbotot, a hamuba sült pogácsát és egy eurocentet, majd megtalálta a piaci rést, ami nem volt más, mint a csoki, kakaó és tea nagykereskedelem. Bár korábban nem értett hozzá, belevágott, és láss csodát, a Váci utcában az a kis bolt (a Vörösmarty térhaz közelebb), ami a sarkon van, és ahol rengeteg Mozart-kugel is kapható, az ő terméke. És a Csokimúzeuim is, ami tulajdonképpen nem más, mint a logisztikai központ és a raktár. Ez mind becsülendő, de kérem szépen, a magyar népmesék hősei egytől egyig (már akik győznek a mesében) ravaszak ugyan, de bölcsek és igen nagy tudásúak is. A kiállítás mutatja, hogy a mi jelen mesénknek a főhőse ravasz, vagy legalábbis remek marketingszakember (hiszen a múzeumi belépőt a múzeumban található referencia-üzletben kell befizetni a kiállítás megtekintése után), de kérem, ő nem éppen bölcs.......... Nem tudtam meg sokkal többet az 1.900 Ft-omért a csokoládéról vagy a gyártási folyamatról annál, mint amit már korábban is tudtam. Tulajdonképpen ezért a pénzért ehettem kb. 6 szem különböző csokoládécskát, egy forró csokit ihattam, egy szem marcipánt márthattam a folyékony csokiba és "készíthettem," csokit a szörnyű ostyába. Ja, és a jogot ismegkaptam, hogy a saját üzletében vásárolhassak csokit a belépőjegy mellé - ha már úgyis ott vagyok........

December elsején Bécsbe rándultam ki. Meg a múltba vissza. Nem, Bécs nem maradt le Európa vagy Budapest mögött a gazdasági fejlődés során, nem erről van szó. Tini koromból van jó emlékem Bécsről, mikor barátoknál töltöttem ott több napot. Azóta is voltam már, de keserű szájízzel hagytam el. Erről majd máskor mesélek. Szóval ezúttal az történt, hogy az adventi Bécs hívogatott. Annyira erősen, hogy elkezdtem partnert keresni, és az én régi jó kamaszkori barátnőm, egytelen Andreám igent mondott. Másfél éve nem találkoztunk! Megvettük a Mávstart honlapja alapján a jegyeket, ami oda-vissza 31 EUR volt, ezért a pénzért a jegyek a bécsi tömegközlekedésre is érvényesek. 7 órakor reggel a Keletiben voltunk, a vonat szinte hihetetlenül szép egy magyar utas számára. Nem azt mondom, hogy mi nem érdemeljük meg, azt mondom, mi nem kapunk ilyet itthon. Belülről olyan volt, mint egy repülőgép. monitoron folyamatosan tájékoztattak, hol vagyunk, mikorra hova érünk, majd ezt minden állomáson is bemondták - a vonatban. A WC acélbevonatú, csillogó, elég tiszta............... 3 óra út után megérkeztünk, kiszálltunk - és mintha itthon lettünk volna. A Westbahnhof előtt építkezés, elkerítés, terelés a palafalak között. Az alulujáróban a plafonról csöpögött a víz, több festékes bödönbe fogatták fel....... A mozgólépcső nem működött, szerelték éppen (bár mire este jöttünk vissza, a mozgólépcső már mozgott). Utunkat először a metróval a schönbrunni palota felé vettük a szakadó esőben (ezt igyekszem többet nem leírni, ez a vízes élmény az egész napunkat áthatta, elkísértek a cseppek hol lassúbb, hol hevesebb formában bennünket mindenhová). Én még sosem jártam Schönbrunnban. Sárga épület, mondjuk a mi gödöllői kastélyunk háromszor férne el benne. Az első kertben adventi vásár volt, ami alig különbözött a budapesti Vörösmaty téren található kézműves giccs-parádétól. Kicsit színesebb, kicsit dekoráltabb, kicsit németesen díszített (pedánsabban adjusztált) a vásár, mint a miénk. Nem lehet sehol zsírban sült (égetett) ennivalókat kapni. Egy helyen láttunk a Kratner-Gasse-n bundáskenyeret- de azt sem helyben sütötték, már kisütve szállították oda (na, én ezt az ételt sosem szerettem hidegen - brrrr). Aztán bementünk az épületbe, és befizettük a kb. 13 EUR belépőt a közepes sétára, ami a kiírás szerint kb. 50 perces túra. Mi 4 óra alatt végeztünk vele. Hatásában nem más, mint a gödöllői kastély, de bőven volt mit nézni. És csodálattal adózni a nagy hatalmak és a nagy hatalmasok előtt. Sok szép szobát, termet, pocelánt láttunk. Kedvencem az a szoba volt, amit Mária Teréziaz ura emlékének szentelt a halála után (a féj halála után, természetesen). A szoba falát fekete cseresznye intarzia és arany borítja. Meghatóan fenségesen szép. Halálosan méltóságos a színvilága. Nagyon tettszett még a porcelánszoba. itt minden díszítés kék porcelánból van, minden porcelánalkotás Mária-Terézia életben maradt 11 gyerekének alkotása......... Lenyűgöző volt. Elgondolkoztunk azon a termen, ahol a kis Mozart először adott jhangversenyt hatévesen - aztán beleült Mária-Terézia ölébe. Vajon milyen lehetett erre a csillogó, fényes teremre rácsodálkozni hat évesen egy polgári családdal a háta mögött? Vajon honnan volt a bátorsága játszani az idegeneknek, aztán szaladni a néni ölébe és puszit adni neki? Hát, volt min elgondolkodnunk, volt mit átéreznünk, volt mire rádöbbennünk. És közben egész nap beszélgettünk Andreával. Úgy, mint régen. Olyan bizalommal, olyan közelséggel, mint régen. Úgy támogatva egymást, úgy figyelve egymásra, mint régen.Majd a történet vége felé ez fontos lesz. Schönbrunn után bemetünk a városba, megebédeltünk egy McDonaldsban. Azt kaptuk, és annyiért, mint itthon. Ez részint megnyugtató volt, mert tudtuk, mire számíthatunk (globalizációs előny), részint azért lássuk már, hogy az ottani fizetésekhez képest az ára az ebédnek ugyannyi, mint itt nálunk, a kevesebb fizetéshez........ A Rathaushoz mentünk, ahol az adventi vásárt kerestük. Kár volt. Ugyanaz, mint a schönbrunni kertben, csak kicsit nagyobb területen - és tömve magyarral. Ahogy mi utálattal nézünk az erdélyi magyarokra (mit akarnak itt ezek a románok már megint), ugyanazt az arckifejezést láttuk a Rathaus körül dolgukra siető osztrákok arcán: a sok nyamvadt magyar mit keres itt? A Rathaus viszont olyannyira csodás épület, ilyenkor még csodásabban kivilágítva. Szívfájdítóan szép. És nem romantikus csöpögős jelzőket akarok használni, de nem lehet másképpen leírni. Valami hasonlót szeretnének itthon a Gerbeaud házzal létrehozni, belevonva az adventi ünnepléssorozatba az ablakait,de a hatás nem ugyanaz, hiába szép a pesti épület is, de nagyon. Az adventi vásár kint is nagyon drága. Édességet pl. érdemesebb mondjuk a Billában megvenni, az itthoniak úgysem tudják......... A hazautazás is rendben ment. Andreával volt témánk bőven. Megérkeztünk, Zoli várt az állomáson (Andrea házastársa). Hazavittek kocsival. Amint megláttátk egymást, onnantól az én helyme kb. annyi volt, mint egy kofferé az autóban. Szállítanak, mert kell, de ők vannak, ők beszélgetnek, ők léteznek egymásnak. Már 19 éve házasok, hogy bírják ezt?

Irénkével elmentünk az Operába a Jazz és tánc. c produkcióra. Nagy nevek szerepeltek a plakáton: Dés László, Balázsi Elemér, Babos Gyula, stb. A kakasülőn középre vettem jegyet, így is 6900 Ft volt fejenként (ennél csak egy kategória volt olcsóbb, az az oldalsó ülések köre, ahonnan már nem látni a színpadot). Szépen felöltözve megjelentünk, izgatottan elfoglaltuk a helyünket. A színpad közepén állt egy zenekar, zenéltek, a színpad előterében pedig táncoltak. Elég jó volt mindkettő. Majd a "nagyzenekar" levonult, a "vizesárok" lefedett helyére jött két-három zenész és játszanio kezdtek - tánc nem volt. Természetesen a kakasülőről csak a színpadnak ez a része nem látszik - ami egyébként zenész árok lenne normál körülmények között. mivel semmi tánc nem volt, csak zene, azt meg nem láttuk, így fölöttébb bosszantott a jegyy ára......... Az előadás kb. negyedében táncoltak csupán. Egyetlen egy nagyon megragadó helyzet volt - bár az egész előadás nem volt rossz, mindössze egy szám volt számomra olyan, mintha egy 1970-es évek beli francia filmet néztem volna kontyos fiatal nővel, és a háttérben a fület nyúzó progresszív jazz-zene nyüglődne. Szóval arról az egy nagyon megkapó számról: a színpad teljesen sötét és díszlettelen. Középen ül Fekete-Kovács Kornél egy üst formájú, rozsdamentes acélnak kinéző dobbal. Zenélni kezd vele, a hangja olyan, mint a cigányzenében a kancsóé. Egy lány táncol a sötétben, kacérkodva, vágyakozva a ráeső fénnyel, a megvilágítással. Csak a "kancsó" szól, az az ütem, a dallam, a lány táncának hol kiegészítője, hol a ritmus diktálója, a keret, a támaszték vagy az elrugaszkodás. Egywszercsak megfordítja a hangszert, amit látszatra ugyanúgy néz ki, de a hangja más, több rétű, ahol érinti, másképp szól, ha erősebben üti, más hangszíne lesz, stb. Az igazi előadás ekkor indul be. A falak kitágulnak, a tér megszűnik és csak a varázs létezik............. De ezért az egy számért (mégha a többi is jó volt) nem érte meg ennyi pénzt kiadni. Ennyi pénzért az egész estének ilyennek kellett volna lennie, úgy kellett volna éreznem magam, hogy a hajam nem marad a fejemen a gyönyörtől, de ez nem így volt. Még azt sem mondhatom, hogy korrekt volt az este, hiába volt az előadás teljesen rendben, de miért kellett "leszorítani" a színpadról a "kiszenekarokat", ennyi pénzért miért nem láthattunk is valamit a zenei élmény mellé? Ami viszont önmagában nem volt ennyire zseniális (bár mondom, hibátlan volt).

Mesó karácsonyi koncertje a Szent Imre Gimnáziumban. A szokott színvonalú volt, szokásosan óriási tömeggel - öt óra előtt pár perccel már csk hátul kaptunk helyet. Az énekdarabokat gondosan válogatták össze, szépen szóltak, jól énekeltek, lelket átmosó és felkapó előadás lett szokás szerint így karácsony előtt a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolától. Sapszon Ferenc most sem tévedett, alapos, precíz és nyugodt volt, megnyugtatólag hatott az az este mindenkire. A nagy rohanásban egy kis valódi karácsonyi készülődés, ráhangolódás volt. Az járt az eszemben, még egyszer fogom őket hallani, aztán vége. És mi lesz velünk aztán?

Áldott zserbók, bejglik, nagymamák és kalácsok, anyukák és rántott halak. A karácsony kicsit gasztro-élmény is. Lehet összehasonlítani gyümölcskenyereket, bejgliket, halászleveket és székelykáposztákat......... Indul a rokonlátogatás, baráti babanézés, szomszédolás, mindenki sütikkel megpakolva megy vendégségbe és még több sütivel vár vendéget. Receptek és kész sütik cserélnek gazdát. Az ebéd utáni nagy üldögélések, beszélgetések, kávézgatások kora ez, ez a rész már kevéssé személyes és bensőséges, mint az ajándékozás napján. De talán éppen ezért sokkal feszélyezettebb: nem magunk vagyunk, viselkedni kell, évente egyszer látott rokonoknál illő megjelenni és mosolyogni, ennyit kibírsz alapon...........

Bowling a Pólusban. Ahányszor odamegyek a plázába, mindig csak a szórakozás miatt megyek (kétévente egyszer). És mindig mint egy mantrát, mormolom a szlogent: rosszabbul élünk, mint négy éve. Nem értem az embereket. Válság van. A gazdaság átlag hatvan százalékon teljesít, kevesebb pénzt költünk ruhára, az idén karácsonykor már nem a műszaki cikkek piaca vitte a pálmát a karácsonyi ajándékok terén, hanem a kozmetikai cikkek - de a bowling-terem tömve van. Meg a presszók, evödék-ivodák a jégpálya körül. És ha már szórakozik a nép, miért itt? Miért erre költ? egy séta Ligetben ingyen van, emberek!!!!!!!!!! Nem csak a tízemeletes lakástól öt lépésre lehet szórakozni, lehet fényképeket készíteni a belvárosban vagy a dunaparton. Két óra bowling-pálya bérleti díjból oda-vissza vonatjegy kijön Bécsbe!!!!!!!!!!!!!! Vagy eleve az a réteg igénytelen, aki lakótelepi lakásba költözik? Nem általánosítok, rendben, az nem korrekt dolog. Sokaknak ez roppant nagy teljesítmény, hogy eljutottak eddig. De ha már eljutott, miért áll le? Fejlődjetek tovább és hagyjátok üresen a plázákat cicáim! De a csapat jó volt, a játék jól esett. Beszélgetni nerm lehetett a rettenetes zenétől, és a hőmérséklet is olyan magasra volt állítva, hogy föltétlneül megszomjazzon a vendég, hiszen ott helyben bár is van. Hát, én kiszúrtam velük és szomjaztam hazáig! Belőlem nem gazdagodtok meg! De jó élmény volt, jól esett és szép képek készültek.

Remélem, bőlére eresztve nem hagytam ki semmit. Ez volt a bőlé, legközelebb jön a bólé. Már terveim vannak a szilveszterre, izgulok is előre, remélem, jól fog sikerülni. És akkor arról is írhatok majd...........

Szombaton nagyon magas vendégünk volt. Talán ha eléri a 100 cm-t is már……… A még éppen nem négyéves Gergő járt nálunk. Mi nagyon élveztük, remélem, ő is. Délután meglátogattuk a Természettudományi Múzeumot, mert nem szabadtéri program (eső miatt ez volt a jó), és mert ott lehet állatokat viszonylag testközelből látni. Bár a kiállításon az állatok preparáltak, műanyagok, a méreteket, a színeket, a hangokat lehet érezni és átélni. Ehhez megfelelő környezetet is teremtenek, mondjuk úgy divatos kifejezéssel élve, hogy autentikus környezetbe helyezik a nem élő állatokat. Ősemberek is mindennapi tevékenységüket végzik a kunyhó vagy a barlang előtt. Át lehet érezni a méreteket, ki lehet próbálni, be lehet menni…….. A földszinten pedig egy folyosón át lehet érezni azt a világot, amikor valaki búvárkodva csodálkozik rá a növényekre, halakra, egyéb állatokra. Bár Gergőt csak másfél órán keresztül nyűgözte le, és aztán otthon sem tört ki belőle a mesélhetnék, azért úgy láttam a szemén, betalált nála a dolog……… Remélem, nem tévedek J

Szombaton este a kultúr-napot megfejeltem egy színházelőadással. Kövek a zsebben a Thália színház Új színpadán. Kálloy Molnár Péter és Rudolf Péter örömjátéka. A helyszínt nem ismertem, belépve egy kisszoba, színpad nincsen, a padló a színpad. Pódiumra, dobogóra kell fölmászni, az a nézőtér. Minden fekete, díszletet pár thonett szék adott, amik zöld-narancssárga színűek voltak. A szék volt aztán minden, megfelelő pillanatban hol büfékocsi-ablak, hol mocsár lett belőle, ugyanúgy ahogy a színészekből hol ünnepelt amerikai színésznő, hol statiszta, hol rendező, hol kocsmáros, ahogy azt éppen a történet megkívánta. Az első két váltásnál még nagyon kellett figyelnem, ki kit is játszik, éppen hol tart a történet, de amint az agyam ráállt erre a formára, már nem okozott gondot és nagyon élveztem a darabot. Az az agyi átállás kellett ehhez, amit az ember az Escher-kehely szemlélésekor érez: még kehely, még kehely, hopp, most már két egymással farkasszemet néző profil…… Mitől billen át és mikor, ezt sokan kutatják, több fajta irányba folynak a kutatások, még igazán adekvát válasz nem született erre. De billenjek vissza a színielőadáshoz. Percenként változik, hogy például Rudolf Péter kit játszik. Más hangnem, más testtartás, más hangszín szükséges egy-egy karakter megformálásához és ez egyszer sem okozott gondot a másfél óra alatt egyik színésznek sem. Nem bakiztak, sőt az előadás pörgött és száguldott. Fürödtek a feladatban, és szemmel láthatóan élvezték. Ezért persze mi nézők is. Bevontak minket is a darabba, igaz, azokat, akik elöl ültek, azokat többet és aktívabban, de volt mód arra is, hogy minden nézőt statisztává tegyenek egy megfelelő pillanatban. Evvel kicsit még jobban átérezhettük a főkarakterek átlagosságát, kisemmizettségét, bár ez éppen csak a másodlagos cél volt, az elsődleges cél a nézők helyzetbe hozása volt, az, hogy a megszólított egyeseken nevessünk és a mozgással az esetleg lankadó figyelmet is fölébresszék. Szóval izgalmas megoldása volt egy olyan darabnak, amelyet valamikor a Pesti színházban is láttam már, és amint hallom, mostanában a Katona József Színház is játssza – nem ilyen nagy sikerrel, amint hallom. Mert a darab közepes, az előadás naggyá kizárólag a színpadra állítástól (a kétszereplős ötlettől) és a színészek óriási játékától lesz. Még akkor is, ha Rudolf Péter női karaktere mindenben emlékeztet az Egy szoknya egy nadrág c. film új változatában megformált női karakterére, Kálloy női alakját pedig láthatjuk a Beugróban…… A gyors helyzetmegoldások, a gyors jellemváltások amúgy is eszünkbe juttatják a Beugró c. produkciót, de a fiatalos lendületet is pont ezek adják meg. A sava-borsa az előadásnak ebből származik.

A hétvége a zenéé volt. És ez jó volt. Még ha nem is maradéktalanul (már megint morgok valamiért, én, az örök elégedetlen). Szóval pénteken elmentünk FG4-et hallgatni. Ők egy Fonográf-Illés emlékzenekar. Ha éppen nem azok, akkor Blackbirds néven Beatles számokat játszanak. De nagyon jól, nagyon hozzáértően, nagyon autentikusan és nagyon bájosan. Tehetik, hiszen szemtelenül fiatalok...........  Szóval nem tudom mi volt előbb - na nem a tyúk és az ő terméke a téma -, az Illés-Klub, ahová a zenekart meghívták, vagy a zenekar, aki maga köré verbuvált egy klubot. Talán mindegy is ez most éppen. Ők vannak és nagyon jók. Egyre többet hallani róluk fesztiválok fellépőként is, legutóbb én a Feneketlen-tónál láttam őket a Magyar Dal napján. Szóval tavaly volt szerencsém bekukkantani egy Illés-klubba még a Fehérvár-Skála mellett található művelődési házban - 300 Ft belépő áráért. Ott volt a hallgatóság között Bródy is például, szemmel láthatóan nagyon élvezte az előadást. Mi is nagyon jóléreztük magunkat, eszméletlen nagyot énekeltünk, mulattunk, éjfél is elmúlt már, mire vége lett. Feldobódva indultunk haza. Ezt a hangulatot vágytam most is, amikor elmentünk pénteken az Aranytíz művházba. Tudtuk már, hogy a beugró most már 1.500 Ft. Kezdési időpontnak 19 óra volt megjelölve. Valóban a klub akkor kezdődött, de kb. egy órán át Phoenix Guitar Club nevű együttes nyekergett a színpadon. Öreg rókák, töbségük a valamikori Echo zenekar tagja volt, a valamikori számaikat játszották el újra - többnyire. Némely dalt egy fiatal lányka énekelt - többnyire hamisan. Aztán színpadra lépett az Echo volt énekese, ő már sokkal jobb volt. De a számok gyakran ismeretlenek voltak a számomra - ezért én vagyok a hibás, a műveletlen, ezt nem vitatom. Fura volt, hogy az úri közönség kb. a 60-as korosztály volt. Jó, nem ez volt a fura. A fura az a lötyögés volt, amit a táncparketten produkáltak. Képzelj el kedves olvasóm egy tinidiszkót mondjuk 1985 nyarán valamelyik kempingban gyerektáborban.......... Lötyögnek a fiatalok, hiszen táncolni nem tudnak, lépéseket nem ismernek, ugrándoznak, karjaikkal hadonásznak és illegnek-billegnek - jobbára ütemre. Na, ha ez megvan, akkor a tinifejek helyébe képzelj el nyájas olvasóm egy rakás ősz pofaszakállas, pocakosodó (vagy pocakos) urat, tupírozott-dauerolt-festett hajú és löttyedt fenekére miniszoknyát húzó szarkalábas hölgyet........... Amint az 1985-ös tinidiszkó stílusában nyomja. Kedves Fábry úr, ez ám a dizájn-center! Egy élmény volt, higyjétek el!

De ezt még tudták fokozni. Előttetek van az a szituáció, amikor valaki Maksáért imádkozik? Azért fohászkodik, bárcsak inkább ő állna a színpadon, mint Ayala? 30 percig ez is megvolt.........

És végre fél 10-kor kigyúltak a fények, és színpadra lépett az FG4. Örültünk - az első két számig. Addig Beatles számokat játszottak John Lennon tiszteletére, akinek pont aznap volt a születésnapja. Aztán magyar zenére váltottak. Én telve voltam várakozással, a nagy buli lehetőségével, olyat vártam, amiért megérte lemondani a First Fridáról! (Ja, ez baráti sörözés havonta egyszer). Csalódnom kellett. Nem Illés dalokat, hanem Fonográf számokat kaptunk........ Ami ugye, nem ugyanaz........ Bár a tömeg nem táncolt jobban, mint az első részben, mégis miattuk vált szórakóztatóbbá az este - tehetetlenségük lenyűgözött, adott a szemnek munkát bőven. Főleg amint színre lépett a flitteres-ezüstös fölsőben és testhez símuló fekete miniszoknyát viselő, magassarkúkon tipegő NŐ........ Na, azt igazán látnotok kellett volna. Olyan volt, mint párját kereső őz....... Annyira tisztelte az ütemet, hogy még véletlenül sem lépett rá egyszer sem! És azok a magas sarkak - nem is merte elemelni a lábát a földtől, többnyire egy lábon maradva a másikkal rángatózva, tekervényes csipőmozgással próbálta imitálni a táncot - miközben szeme járt, mint a csík - áldozatát kutatta egyfolytában. Nem volt szerencséje - itt a harmadik emeleten. A műsort követően diszkó kezdődött a földszinten, miután röpke pillanatra beugrott sminkelni a női szakaszba, láttuk, hogy odatart.......

Mivel hétvégén ráértem, sokat ültem a számítógép előtt - kicsit dolgoztam, kicsit játszottam is. Közben zenét hallgattam. Ovi barátom készül megint hozzánk, megint egy koncert vonza Budapestre. Itt fog fellépni a Pecsában a Porcupine Tree nevű zenekar (sün-fa vagy valami hasonló a fordítás). Kiváncsi természet lévén utána néztem, mit is csinálnak ők és hogyan. A net világában könyű infót szerezni, csak barátkozni kell egy kicsit a google-val. Meg zenéhez is könnyű hozzájutni már. Szóval van alapanyag, csak idő kell, hogy a zene értő fülekre is leljen - ezt ugye gyereknevelés vagy mosogatás közben mégsem lehet. Szóval ez a zenekar egy brit progresszív rock zenekar. Időnként olyan érzésem van, mintha sok köze lenne a Pink Floyd nem annyira közkedvelt, inkább instrumentális zenéihez. Időnként úgynevezett pszichedelikus rockot is játszanak, ebben rokonvonásokat mutatnak a Dream Theater nevű zenekarral (nyáron szintén felléptek Budapesten). Van, hogy ezt a műfajt kedvelem, például az After Crying zenekarnak is vannak bizonyos számai..... Ugyanakkor a Dream Theater nem tudot igazán elvarázsolni. Hát belehallgattam - kicsit óvatosan -,  és egy életre szóló szerelem kezdődött. Azonnal, abban a szent pillanatban. Nekem már a Pink Floyd is tettszett, valamiért mégsem lett kizárólagos kedvencem. Most ez megtörtént. nem tudom megfejteni, mi az a kis plusz, amitől ez igen, ők meg ennyire mélyen nem, de ez van és kész. Kicsit olyan ez, mint bizonyos színű kék - mondjuk - tettszik, de az kissé halványabb már nem.... Hol az átmenet az igen és a nem között? Mi az az egy pont, ahol ez fordul? Ki tudja? Lehet, hogy ez a művészet titka, hogy nem tudod kristálytisztán azt az egy pontot megfogni? Szóval az MP3 lejátszómra is feltöltöttem és alig vártam, hogy ma útnak induljak dolgozni, hogy körbefonjon a zene. Kint esett az eső, de nem érdekelt. Sötét volt, a Nagy Lajos király úton sok helyen macskakő csillogott az esőben és ragyogtam a belsőmben, mert a csodát, a ritmusváltásokat élveztem, azt, hogy hol a lelekem húrjait rezegtette meg a zene, hol beledübörgött a dob és a basszusgitár a fülembe - ugyanazon a dalon belül. Ez egy csoda. Egy út kezdete, hiszen annyi zeném lett hirtelen, hogy egyszerre rá sem fért a zenehordozómra az összes. És most keresem a lehetőséget, hogy újra legyen időm hallgatni, átélni, érezni, ahogy folyik át, ahogy fölemel, ahogy elvisz a zenéjük. Fügő lettem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! És ez nagyon jó :-)

Ovi küldött még egyéb információt, ennek is utána kell most járnom - jajj, mennyi tudás fog még elférni bennem? Rámutatott, hogy hasonló zenét játszik még a kanadai Rush, valamint a szintén angol King Crimson is. Csak lenne több időm, hogy mindent be tudjak kebelezni minél előbb!!!!!!!! Jó lenne egy zenekád, amit megtölthetnék ezekkel a darabokkal és fürdőt vehetnék benne, hogy aztán újjá születve (Vénuszként) léphetnék ki a zenehabokból. Rövid az élet, vagy nem?

 Tegnap Mátra István második otthonába (az egyik munkahelyére) mentem. Megnéztem a Keleti Pu. című sín darabot (a szó ötletet a szórólapról loptam). Meglepő talán, de véleményem van erről is, és az sem csak pozitív vagy csak negatív. Elöljáróban annyit, hogy anyuval hazafelé nem beszélgettünk a látottakról............ Márpedig szoktunk. Talán ez már előrevetít valamit. Ugyanakkor mégis jó volt. Engem teljesen lenyűgözött a díszlet: tökéletes Keleti pályaudvar tárult a szemünk elé: kínai ruhákkal, hajléktalanokkal, a nagy órával a bejárat fölött, az ivóval.......... Aztán essen szó arról is, hogy a forgatagot, a pályaudvaron szolgálókat, a pályaudvarhoz tartozókat és az utqasokat 16 ember játsza el. Kiugróan magas színészi teljesítményeket látunk, remekek a sminkek, gyorsan kell ruhát váltani......... Pokorni Lia egyszer kurvát, másszor cigányasszonyt alakít (ez utóbbiért nyílt színi tapsot kapott), engem nagyon megfogott BGánsági Ildikó, aki egyszer egy szerencsétlen zsebtolvajnő, aztán egy lányáért túlzottan aggódó anya, majd egy férjét vesztett orosz, nagyon elegáns és kimért dáma. Férfiaknál ilyen csoda Hirtling István, aki először a szokott nagyon elegáns úr, aztán hajléktalan (de nagyon megygőzően, nem idegen tőle a szerep), aztán egy régi könyvek után kutató tudós-antikvárius.......... Miközben mindenki tömeget is alkot - más ruhában, más karakterben. Szenzációs szakmai tudást feltételez a darab a színészektől, az átváltozás gyönyöre az, ami a színpadon látható. A darab mondanivalója annyi, hogy tükröt tartson egy kicsit a mai társadalom elé. Mondjuk 50 év múlva lenne érdemes megnézni és ráébredni: jké, tényleg ilyenek voltunk........... Olyasmi, mint az Üvegtigris, konkrét történet nincsen, helyzetek, szituációk halmaza. nem annyira vicces viszont, mint az Üvegtigris, inkább a hétköznapiságot akarja kiemelni, néha meghökkentő a nemiség felbukkanása szóban és tettekkel, de tudomásul kell venni, hogy ez erősen együttjár a pályaudvari milliővel. Szenzációs viszont a darab vége felé az a "monológ", amit a minisztériumi főember mopnd, remek, az, ahogyan megmagyarázza, hogy a pályaudvart nem adják el, csak megkérik az utazóközönséget, hogy átmenetileg Ócsán, Vecsésen, stb. szálljanak le a vonatról, hiszen a csodás főépületben fű lesz a vágányok helyén és rokkoncertek - kultúrális központtá válik........ Szóval jó volt a darab, összességében 5-ből egy 3/4-et vagy 4-t érhet. Gratulálok minden résztvevő színésznek!!!!!!!!!!!!

 A címben nem jó a jelenidő, hiszen a menésen már túl vagyunk. Tegnap tudtuk magunk mögött ezt a léleknemesítő programot, a kezes-lábos fesztivált. Előre bocsájtom, hogy nagyon jól éreztem magamat, de ez inkább Irénke társaságának, a napfénynek és a lötyögős, mégis látnivalókban bővelkedő napnak volt köszönhető. A falu és a környezete szép (Biatorbágytól kb. 10 km-re helyezkedik el), szimpatikus, hogy már jóval Etyek előtt parkolókba irányítják az autókat, hogy aztán busszal-gyalog jussanak el az autósok a faluba. A busz is csak a falu határában álló benzinkútig megy, de mint a falvak többségében, a távolságok itt sem nagyok, jól esik a séta 40 perc autóbuszos üldögélés után (már ha akadt ülőhelyed, hiszen a busz tömve volt álló utasokkal is). Első blikkre megrémisztett az az emberáradat, ami a buszokból kiszabadulva indult el a főutcán, de okosan szervezték, a banzáj nem egy helyen, hanem a faluban 4-5 helyen elosztva zajlik, így sétálni is kell a helyszínek között, ugyanakkor a tömeg sem koncentrálódik (kivéve ez alól, ha valami celeb celebrál egy programot - esetünkben ilyen volt a gulyásfőző verseny, amit Szőke András konferált).

Minden helyszínen szinte ugyanaz a fölhozatal - színpad, programokkal, egy-egy együttes más-más időpontban több színpadon is fellép (néptánc, népzene, népdal). Mindenhol ugyanazok az ételek (csak mások készítik): lepcsánka (700 Ft-ért, igaz tejföllel, és akkora, mint a lángos), dödölle (4 db 700 Ft-ért), kézzel húzott rétes különféle töltelékkel (350 Ft), zsíros kenyér lila hagymával (350 Ft), lángos, töki pompos, hurka-kolbász, rablóhús, flekken.......... Innivalónak leginkább bort fogyasztanak, hiszen a pincék nyitva vannak szerte a faluban (bár nem mindegyik), a kóstolójegy ára 100 Ft, általában 2 dl bort 3 kóstolójegyért adnak (a legdrágább egy mazsolaágyon érlelt bor volt, ennek 5 kóstolójegy volt az ára, de lehetett kapni chardonnay-t már 2-ért is akár). Borospohár 800 Ft-ért volt, de sok helyen fölkészültek a gazdák műanyagpohárral, és ott a fizetésnél ezt nem számolták föl. Sört lehetet venni, illetve pálinkát és különböző bio-gyümölcsleveket - a lekváros-mézesbódé szomszédságában. Lenyűgöző volt a kávés utánfutó. Ez egy autó után köthető jármű volt, aminek ha az oldalát fölhúzták, komplett presszó gép volt, pénztárral, zaccnak való tartállyal........... Kávét, cappucino-t, tejeskávét, írkávét, skót kávét és még több extrát lehetet inni 350-800 Ft-os áron.

Mégis furcsa valami volt ez tegnap. Először is, nem sikerült rájönnünk, mit takar a kezes-lábas fogalom. Ha a kezes a kézműves, akkor két kézműves sátorra esett 8 ételes sátor...... És ehhez kevés volt pl. a kézműves gyerekprogram, a gyerekfoglalkoztató. Ha lábosból indulok ki (minden, ami a lábossal összefüg), akkor pedig kevés volt pl. a bográcsban készült étel, kevés volt a falunak az a fajta feldíszítése, ami valahogy összefüggésbe hozható a lábossal (pl. "feldíszített lábosfát csak egy darabot találtunk). Bár nekem nagyon-nagyon tettszik az EKL-logó (Etyeki Kezes-Lábas, vagyis ketzdőbetűkből: EKL) egy karikába foglalva, ötletesnek találom, ahogy az E, K, L betűk cizelláltsága a kézi munkára utal, míg a kör körötte talán az e-mailban található at jelre utal (a betű körül a karika, amit mi kukacnak hívunk, míg az oroszok azt mondják erre - kutyácska). Talán itt megteremtődik a múlt (a hagyomány) és a jelen összefonódása. A kör utalhat az egységre, a kerek egészre, vagy akár arra is, hogy a faluban érdemes körbejárni és nem egy helyen letáborozni............. A főközlekedési utakon, a pincék körül és a programhelyszíneken minden szép, tiszta és rendezett. A környék nagyon szép, a falunak magasabb helyeiről remek kilátás nyílik a falura és a faluban hömpölygő emberáradatra. Még talán az is feldolgozható (megbocsátható) lehetne, hogy a pincék környéke úgy néz ki az alkalmilag felhúzott sátrakkal, mintha a törökök táboroztak volna le. Ez még talán rendben is lenne. DE. Van a faluban egy úgynevezett Magyar-kút, ami fényképészetileg is jó, központban is van, kis mű-tóval........ Ami eszméletlenül zöld, algás, tehát koszos érzetet kelt.......... Jóemberek, leglább ilyenkor, legalább évente 2-3 alkalommal, a szüretkor és a fesztiválok idején legyen valaki, aki kipucolja és karbantartja!!!!!!!!!! Ezen kívül igen meglepődik az a hátizsákos kiváncsi túrista, aki a falu nyóckerébe téved, olyan részekre, amik a helyszínen osztogatott térképen nincsenek színnel jelölve. Szó szerint be- és összeomló házak, térdig érő gaz, ami mindent körülvesz, a gazban a traktoralkatrésztől kezdve komplett, keverőtárcsás hajdúmosógépig rozsdállik minden. Háromlábú műanyag széken (vagy mondjuk kissé hiányos négylábú széknek) trónol a kert közepén a munkanélküli család koszosan, ápolatlanul, cigarettafüstben és még gondolkodni is restek........... Nem, olvasóim, tévedtek, nem barnabörű kissebségi tagokról van szó, ők magyarok, de olyan szinten belesüllyedtek a szegénységnek nevezett igénytelenségbe, hogy azon sem csodálkoznék, ha borsodi sorstársak buszokkal utaznának ide társadalom-szociológiai tanulmányútra! Valahogy több csatornán át is azt érzem, nincsen egység a faluban a rendezvény mögött-körül. Kezdődött ez avval, hogy a rendezvény honlapján (nem a falu honlapján!) utal egy sor arra, hogy csak azoknak a boroknak a minőségéért vállalnak felelősséget, ahol a pincéknél ki van téve a rendezvény logója.......... És kérem, talán minden második pince volt nyitva! A falu honlapján furcsa módon a most eljövő hétvégére szüreti fesztivált hirdettek. Kicsit az az érzésem, mintha lenne egy fesztivál, amit a nagy városelhagyó hullámmal érkező "betelepültek" hoztak létre - meglátva a lehetőséget, és lene egy másik, egy "eredeti", egy hagyományos, a falu régóta otélő gazdái számára és részvételével (főutcák és kis utcák társadalmi színvonal különbsége). Most akkor pár szó a pincékről. Be-benéztünk a pincékbe, de csak kettőbe mentünk be, így lehet, nem teljesen igaz, amit írok, de én ezt tapasztaltam. Mindegyik (nyitva lévő) pincének csak az előterébe mehettek be a vendégek. Nem találkoztam "pince-idegenvezetéssel", mondjuk "félóra a hordók között" programmal - pedig engem ez talán jobban érdekelt volna, hogyan, mivel és miben készítik a bort.Nem mindegyik pincésgazda volt kedves és kommunikatív, találkoztunk olyanal, aki kifejezetten nem akart csevegni a betérő vendéggel (igaz, hülyeséget kérdezett tőle, de akkor is vendéglátónak kellene lenie). És én nehezen bírkóztam meg a mazsolaágyon érlelt borral is. Tudom, tudom, nem hírdették, hogy ez magyar bor fesztivál, vagy tájjellegű borok (bár ezt a szóösszetételt sem tudom értelmezni igazán), de ahogyan tokajit sem találtunk a borok között vagy egrit, hogyan kerül ide a mediterrán hatás? Pósa úr pincéje kínálta ennek a bornak 2 dl-ét 5 kostolójegyért......... Pósa úr újságíró, de én sem keresztnévvel, sem újságokkal nem szolgálhatok, ahová publikál. Megkérdezte Irénke, mi ez a mazsolaágy, honnan az ötlet. Az úr mediterrán bolyongásai során fedezte fel a mazsolabort, elmondása szerint nem azt akart készíteni, ezért utána olvasott-kutatot és az ősi egyiptomiaknál találta ezt a borkészítési fajtát, amit megvalósított. A bora nagyon finom, édes, nekem teljesen olyan, mint a Sangria (ami ugye, mint tudjuk, mazsolabor). Tehát Pósa úr marketingben igen erős (egy sangria másfélliteres bor a nagyobb üzletláncokban 1500 Ft körül van). Irénke megjegyezte, női ital, mire Pósa úr felvilágosította, hogy a borfogyasztók 75 %-a az édesre esküszik! Drága Pósa úr, had vitatkozzam evvel! Lehet ott van köztün eltérés, hogy nem azonos módon ítéljük meg, ki is a borfogyasztó. Én azokat is idesorolom,akik alkalmanként fogyasztanak el egy-egy pohárral. Akkor ide kell vennem a cukrosokat is............. Ők pedig elég jelentős százalékát teszik ki a lakosságnak. mint ismeretes, ők csak extra-száraz vagy száraz nedüt fogyaszthatnak. De továbbmegyek, érdemes lenne egy-egy falusi kocsmában belekortyolgatni azokba a lőrékbe, spriccerekbe, házmesterekbe, amik a pultokon vagy a viaszos vászon terítővel letakart asztalokon állnak............. Röpke (és nem reprezentatív) közvéleméynkutatást végeztem családom és barátom férfitagjai körében (a hím-tagok között, iegn!), a közvélemény kutatás módszere a megkérdezés volt, arrra az eredményre jutottam, hogy férfitársaim inkább szavaznak a félédesre az édes helyett, többen kifejezetten a száraz bort kedveleik. Megint egy helyzet, amikor az én köreim, a körülöttem lévők nem fedik le a nagy átlagot! Vagy a tájékoztatás volt hibás...........

Az írást követő napon Irénke felhívtam a figyelmemet, hogy Spanmyolországban a gyümölcsbort hívják sangriának, nem a mazsolabort. Utánanéztem ()gugli a barátom) és valóban igaza van, a sangria olyasmi, mint nálunk a bólé, sokfajta gyümölccsel, nagyon édes, kis alkoholtartalmú bor. Ezért a tévedésért elnézést kérek mindenkitől, és ha valaki még nem tudta volna (velem együtt), az most megjegyezheti :-). Még egy észrevétel, szaporodik a szárazbort kedvelők száma, amint ez a kommentből is kiderül, köszi Ági!

 Időnként előkerül a pincéből lányom, Mesó biciklije. Én viselem gondját, hogy ne érezze nagyon, hogy magára hagyták. Kicsit megfuttatom, aztán újra mehet vissza mélázni és pincefalat támasztani. Remélem, ezeknek a közös programoknak ő legalább úgy örül, mint én. Jó egy kicsit elmenni és mást csinálni, mint ami a mindennapos. Tegnap is kikerekeztünk a Városligetbe, kétszer körbetekertünk, közben egy kicsit ültünk a füvön. Éreztük, hogy meleg a föld, zöld minden, sétálnak gyerekes anyukák, párok, futnak a vizslák........... Nehezen indultam el, fáradtnak éreztem magam, a vacsora-kád-távirányító szentháromság sokkal jobban csábított, de erőt vettem magamon, felvettem a sportruhámat (ez vicc volt, mármint a sportruha), aztán átballagtam Anyuékhoz a bicajért és indulás. Mire odaértünk a Ligetbe Katival, már csak azt éreztem, ez nagyon jó és feltettem magamnak a kérdést, miért nem teszem ezt többször?

Láttunk sok-sok áttekerő bicajost, mindegyikük igen komolyan volt fölöltözve biciklis szerkóba, remek kiegészítőik voltak, hirdették magukról már kinézetre is, hogy ők aztán nagyon de nagyon sok időt töltenek bicajon. Jó, ne vonjam kétségbe, csak az jut ilyenkor eszembe, habár egyre több biciklistát látok Budapesten (akár a forgalomban is), ennyien azért nincsenek, akik napi vagy akár heti rendszerességgel tekernének......... Inkább csak sikk ez a dolog, időnként nagy a felhajtás körülötte, egy kicsit divat (is) lett. Viszont jó divat, én örülök neki. És jó az autómentes nap is, ennyit kibírnak az autósok is. Meg jó a Critical Mass ötlete is, legalább ilyenkor hallatják a hangjukat, legalább ilyenkor figyelünk / figyelnek rájuk egy napig...... És jó annak is, aki a tömegben teker, mert azt az élményt, azt a hangulatot nem lehet máshol megtalálni. Ilyernkor sok bohóc, vagy hogy ne sértsem meg őket, sok önmegvalósítóü kreatív is nyeregbe pattan, hülye ruhákban, hülye biciklikkel, hülye dalokkal, transzparensekkel. És lüktet az egész menet, vidámság mindenhol. Nem tudom, a tegnapi kicsit szétszóródva menetelünk helyzetre ez igaz volt-e, nem voltam ott. Lehet viszont, hogy evvel nagyobb hatást tudnak elérni - több helyen jelentek meg, nem zártak le miattuk vagy értük semmit, hát egy kicsit lassították a közlekedést. Igaz, 18 óra után.........

Szóval mi nem vettünk részt a kritikus tömegben. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, testméreteinket tekintve mi magunk vagyunk a kritikus tömeg (túlzás, az igaz, de viccnek jó). És elhatároztam, ezt a kirándulást sűrűbben megteszem ezután. Ezt részint atzért írtam ide, ha legközelebb a punnyadás és tespedés szentháromsága megint le akarna győzni, akkor legyen már mibe kapaszkodnom :-)

A hétvégén hidak uralták az életemet. Szombaton egy rossz hangulatú Kopaszi-gátas kitérő után hazafelé sétáltam a Lágymányosi hídon. A rossz hangulat onnan származik, hogy egyik kedvenc budapesti helyem borzalmasan eltömegesedett. Élő Duna rendezvény volt, ingyenes programokkal, de a szokásos (tehát kevés) vendéglátó-egységekkel. A színpad előtt ülve a tűző napon elég hamar megszomjaztam, de a sor a kedvenc barna sörömhöz három-négy órán át tartott volna. Hát irány az egyik szabadon kihelyezett ivókút, a víz egészséges.... Röpke 25 perc sorállás után tudtam is inni 3-4 kortyot................ Sétálni jó lett volna - ha nem andalgás, más emberek sarkainak tiprása lett volna belőle. Olyan volt, mint egy túlélő-túra..... Szóval elkeseredtem, a lelkemet feltöltő andalgás-napsütés-söröcske kombináció hirtelen köddé vált. Ezen még a társaság sem tudott segíteni, nem volt, ami az iszolygásomat le tudta volna győzni. Ilyenkor magamra kell maradnom, el kell merülnöm magamban, hogy újra jól érezzem magam. Nálam ennek egyik legjobb eszköze a fényképezés, amikor nem csak kattintok, amikor IGAZI értelme nincsen a képkészítésnek - nincsen alkalom, nem portré készül, nem dokumentálok valamit, hanem KÉPET készítek..... Komponálok.......... Hát elindultam a Lágymányosi hídon, naplementét fényképeztem, hajókat, motorcsónakokat, budapesti látképet....... Aztán megálltam a MÜPA és a Nemzeti színház közti sétányon. Fölmentem a kilátóba, fényképeztem a növény-labirintust............ Naplementében letámasztotzt biciklik garmadáját........ És mire kb. két óra múlva a villamosra ültem, hogy hazavigyen, már elégedett voltam......

Ezt az állapotot mentettem át vasárnapra is. A nap továbbra is csalogatott ki a természetbe. Hát Irénkével a Szabadság híd felé vettük az irányt. Lassan, aprólékosan szemlélődve (és fényképezve) átmentünk a felújított hídon Budára. Nagyon szép az a vasas munka, amit végeztek....... Jól fényképezhető a turulmadár és a címerek is. Duna-látkép-hajók is földobták a látványt és a hangulatunkat. Aztán bementünk a Szikla-kápolnába a Gellért-hegy oldalában. A Pálos-rend kezelésében van, 1997 januárjában fedezték fel a helyet..... Megkapó. Az orgona tökéletesen körbezengi a teret, a barlang falairól csak úgy kanyarodik vissza a zene, az ének........ A misét ugyan nem vártuk végig, de lenyűgözött, hogy a templom dugig tömve volt emberekkel, akik a misére jöttek. Ezután a kitérő után visszabandukoltunk Pestre a hídon át, majd a Gödör felé vettük az irányt, ahol távol-kelet megismertetésére szerveztek programokat: tea szertartással, kimonóban, zenével és tánccal. Sör mellett, beszélgetve élveztük - bár a hangot a nagy zajban nem igazán lehetett hallani, hiába volt erősítés, az állandó zsongás mellett erőfeszítésbe tellett volna a mondandóra figyelni - így inkább mi is beszélgettünk.......... Ugyanott fotókiállítás látható a 100 legszegényebb nevű kiadványból. Érdekes volt, tettszik az a mód, ahogyan nem elszomorítani, elborzasztani akarnak a képekkel, hanem tényeket közölnek a fényképek mellé társuló egyéni történetekkel, egy-egy embercsoport általános társadalmi-szociológiai helyzetére akarják a felhívni a figyelmet. Nem harsonával fújnak ébresztőt a szervezők, hanem szerényen bekopognak........... Érdekes volt, hogy este a Heti Hetesben a kiadvány szintén szóba került.

Spírót olvasni mindig nagy kihívás és aztán nagy öröm számomra. A legyőzhetetlen kedvencem: A fogság. Lenyűgöz az a tudáshalmaz, az utánajárás, a kutatómunka, ami ebből a művéből árad. Annyira plasztikusan, aprólékosan, szemléletesen írta meg a Krisztus életében uralkodó viszonyokat Rómában, a zsidók földjén, Alexandriában, hogy már szinte érzem a szagokat, süt le rám a napfény, én is a fák árnyékában hűsölök vagy a kereskedő hajón utazok……….. Vagy az elkerített (ideológiai okból őrzött) városrészben éhezek……. A saru keménységét érzem a talpam alatt, régi kódexeket (kézzel írott) lapozgatok és gyönyörködöm az iniciálékban, sztárok helyett császárokat nézek, az ő magánéletükről hallgatom a városszerte terjedő pletykákat………. A könyv hazai témájú megfelelője számomra Illyés Gyulától a Puszták népe, amit legalább hatszor elolvastam.

Szóval valóban remekmű készült, nem véletlen a Kossuth-díj.

Aztán olvastam az Álmodtam Neked c. novella gyűjteményét is. A stílus könnyed, remek történetek, engem nagyon megfogott a címadó történet például, ahol a szerző már szinte magatehetetlen édesapja egyik reggel fölébredve fiát úgy szólította meg: álmodtam Neked egy jó témát……… Hihetetlen ez az emberi finomság, és az a mód, ahogy ezt Spíró kívülállóként vissza tudja adni…… Ezekből a novellákból kicsit képet kaphatunk az élete folyásáról, egyéb kultúrákban, országokban eltöltött időkről, szerelmekről, szakításokról. Valahogy a NAGY író ezeken a novellákon keresztül kicsit emberi lesz, majdnem a szomszéd a lépcsőházból.

És akkor a legújabb, a Feleségverseny. Zavarban vagyok. Nem tudok örömtelien lelkendezni, nem tudom az egekig magasztalni és nem valószínű, hogy még egyszer leveszem majd a polcról olvasási céllal ezt a könyvet. De ugyanakkor nem rossz, legalábbis nem annyira, amennyire a bevezetőből tűnik. Spíró szociológus lelke remek, élesen látja (és láttatja) a mai viszonyokat, helyzeteket, lopásokat, apró finomságokkal mutat rá a mai politikusi-gazdasági élet fonákságaira, olyanokra, amin mi már meg sem botránkozunk, sajnos már annyira a mindennapunk részévé váltak. Ennek is állít valami módon görbe tükröt a regény második részével, ahol a főhőst egy valóságsó szereplővé teszi meg, aki a kommunista (nem elírás!) király felesége lesz (ez a só főnyereménye). Mégis ez a bicsaklás nem szerencsés számomra. Premier plánnal indít, egy nő személyes életén-sorsán keresztül zár. Lehetne ez jó is, sok film kezd nagytotálban, de aztán kb. az első 5 perc után a vágókép a mikrokörnyezetet és a történetet mutatja. Vagy globálisan indul a film és végig a globalitás marad a téma a vásznon. Spíró a kb. 250 oldalas regény feléig összmagyarországi (igaz 2030-ban játszódik a történet), általános gazdasági-politikai-szociológiai képet fest – nagyon szemléletesen, nagyon aprólékosan, rengeteg áthallással a mai viszonyokra, remekül idézhető félmondatokkal, megállapításokkal – egy család, kiemelten egy lány életének hétköznapjain keresztül. Aztán amikor a valóságsó kerül be a lány életébe, onnan már hangsúlyozottan csak avval foglalkozik. Talán evvel is tudatosítani szeretné az olvasóban, hogy a lány életében ez mennyire fontos? Hogy sokkal nagyobb szerepet kap, mint a polgárháború, a lopások, stb……? Ez mondjuk azt is jelezhetné, hogy ennyire nincsen értéke a mai átlagember számára a poltikának-gazdaságnak. Mert az úgyis a mutyizások tere……. Előre leosztott kártyalapok asztala, abba beleszólásunk nincsen. Ezek szerint talán a kisemberé csak a sztárvilág, a valóságsó, a pletykalapok, bulvárhírek maradhatnak? Ami ugyanúgy álságos, és manipulált………. És erről hiába tud mindenki, mégis elfogadja a nagy többség – vajon a „szórakoztató ipar”-tól miért fogadjuk el az átverést és a politikában miért nem? Jó-jó, ál-naiv a kérdés, jobb lenne inkább fordítva föltenni: ha a politikában nem fogadjuk el az átverést, akkor a szórakoztatásban miért? Talán, mert az nem zsebre megy? Vagy azért, mert eleve belénk van kódolva, hogy amit a cirkuszban vagy a színházban (filmen) látunk, az nem a valóság, csak annak egy reprodukált, hátulról mozgatott, csillámporos szelete?

A lényeg mégis változatlan. A bamba népet birkaként lehet vezetni – legyen szó kultúráról, politikáról, gazdaságról, hitről………… Hogy a nép ne legyen bamba, ahhoz mi kell? Iskolázottság? Kultúráltság? Jobb szocializációs körülmények? Nem széthulló családok? Több pénz? Vagy mindez együtt? Vagy elég lehetne a nem megosztottság?

A regén fontos eleme és szinte az egész íráson végigvonul, hogy tulajdonképpen a főhősök nem magyarok,,,,,,,, Bár rendelkeznek IME-igazolvánnyal (Igaz Magyarok Egylete), amihez nem jogosultság útján, hanem mutyizás-bratiyzás útján jutottak hozzá. A főhős és családja számára ez nem kérdés, ők nem is hozzák szóba származásukat, náluk ez nem téma. A külvilág körülöttük forrong és megoszt – őket békén hagyják, hiszen papírjuk van…….. Akkor itt az áthallásos kérdés, ki ma Magyarországon a cigány, a zsidó, az örmény, a muszlim, a szlovák, és még folytatható a sor……… Ki az? Aki annak vallja magát? Aki azt a kultúrát szereti, azt a néphagyományt követi? Aki azt a nyelvet beszéli? Akinek a felmenője közt bárki volt, aki kissebséghez tartozott?

Fura, nem lelkendeztem ezért a könyvért, talán mégis a legtöbb feladatot ennek a könyvnek a feldolgozása rója majd számomra. Nyitott kérdések zöme marad az olvasás után, olyan fajsúlyos kérdések halmaza, amelyre a ma regnáló poltikai-gazdasági-szociális-közéleti elit (beleértve az ellenzéket) még csak jövőbeni pozitív eséllyel kecsegtető megoldást sem tud fölmutatni. Nem csak a nép zsebét érintő kérdések fajsúlyosak, hanem a nép kulturális-eszmei kiszolgálását szolgáló kérdések is nagyon nagy súllyal nehezednek ránk. Sajnos sötét jövőt vizionűál 2030-ra Spíró. És ez a jövő nem az új légpárnás, környezetkímélő járgányoktól hangos, hanem azoktól a problémákról, szakadékokról, amit ideje lenne már nekünk itt és most elkezdeni megoldani. 2030-ra nem a fejlődést mutatja be, hanem a stagnáló és megkövesedett állapotokat. Ahogy ismerem a munkáit az írónak, sajnos igaza van. De nekem van egy álmom……. És az nem erről szól…….

Az évi rendes bérlegeltetés megkezdődött, így maradt pénzem és időm arra, hogy magamat töltsem fel olyan élményekkel, amikbe majd kapaszkodhatok a hosszú téli estéken miközben a radiátor mellett (vagy a gazdasági helyzetet tekintve pulóverben a takaróba burkolózva) ülök. Katival elmentünk a Városmajori Szabadtéri Szinpadra, hogy a L'art pour Laár új előadását megtekintsük. Hát az új jelző ez esteben nem annyira találó..... Ha két jelenet volt, amit még én eddig nem láttam, de atöbbi megjelent már kazettán, fönt van a jutyúbon vagy a megjelent videó kazettájukon. Nem tudtam szünet nélkül nevetni úgy, mint amikor a kezdetekkor a volt Bábszínházban néztem őket. Mégis jó volt. Tettszik a gondolatmenete a humoruknak, tettszik, ahogy magukon is képesek röhögni, egymáson tudnak szórakozni. Mégi eszembe jutott hazafelé a kérdés, vajon nem járt-e el fölöttük az idő? Nem egyénenként célzok a korukra, hanem inkább azt gondolom, valamiféle vérfrissítésre lenne szüksége az előadásnak, valami ezeken az alapokon nyugvó új dolognak, más irányba mutatónak kellene létrejönnie. Törtem a fejem egy kicsit, mi is lehetne az, nekem nem jutott az eszembe semmi.

Moziban megnéztük Katival a Nő másik arca c. filmet. kicsit zagyva, helyenként unalmas , mondhatni elég gyenge film volt, még az sem menti igazán, hogy azért valami mondanivalót mégiscsak ki lehetett hámozni belőle a végére - az a baj, hogy már elfelejtettem két hét távlatából, mi is volt az. A másik filmet nem felejtettem el. provokatív, meghökkentő, 18 karikás film a Brüno. Az osztrák riporter, aki Borat (Kazah nép gyermeke menni Amerika) hamvaiból tört elő. Szórakoztató, elgondolkodtató, nagyon pofátlanul provokatőr a film. Remek (de nevetséges) cuccok, kifigurázott amerikai nép, de a celebek (és a melegek) sem tehetik zsebre, amit kapnak. Sokáig elemeztük Bözsivel hazafelé a filmet, még másnap is tudtunk idézni a filmbéli marhaságokból. Nem nevezném nyári könnyed szórakozásnak, de kár lett volna kihagyni.

Kassa egy szombati napon. Ha lelkiválságban vagyok, az az ideális, ha kicsavargom, kiutazom magamból a zavart. Vagy legalább annyit csavargok, hogy a gondjaim egy kicsit ne zakatoljanak a fülembe, ne doboljanak a hátsó agyalapi mirígyemen, mert akkor ha egy kicsit sikerül eltávolodnom a mókuskerekeimtől, akkor amint visszatérek, újjászületve teljesen más nézőpiontból látopm a dolgokat és új irányt tudok adni mindennek. A mostani csavargás vége szakítás lett, olyan, amit már régen húztam magam után, már éppen ideje volt megtenni. De nem ez a lényeg, hanem Kassa, ez mégis csak egy kultúrblog (vagy valami olyasmi) és nem egy lelki szemetesláda. MÁV-START honalpon lehet utána nézni, Kassára egy retúr jegy ára 22,20 EUR. Igaz, ezért helyjegy nem jár, de annyi hely volt a vonaton, hogy még akár csárdást is járhattam volna. Pénteken este bepakoltam egy esőkabátot, vizet és szendvicset, aztán irány a Keleti, ahonnan emberi időben (6 óra 33) indult a vonat Kassa felé. Alig 3 óra út tután megérketztünk. Röpke 15 perce sétával könnyen elérhető a történelmi belváros. Azonnal szembetűnik a Szent Erzsébet székesegyház és az Orbán torony. A székesegyház kriptájáan van eltemetve Rákóczi és Bercsényi. A székesegyház nagy, szépséges, csipkés, kicsit omladozó. Belseje nem annyira lenyűgöző, mint a Mátyás-templom vagy a párizsi kedvencem, a Notre Dame, de azért egy "hétköznapi templomnál" színesebb. A templomot, a tornyot és a másik (kisebb templomot) csodásan karbantartott, virágos park veszi körül. A belvárosban nem jár busz, nem akadályotzza a túristákat villamos..... A híres épületek mentén sörözők, kávézók és pizzázók. Nagyon finom fagyit vehetünk (0,30 EUR / gombóc) az Aida cukrászatban. Minden parkban skisebb-nagyobb szökökút. A legszebb mégis az, ami az Orbán-torony és a Kassai színház között áll: nagy területen sok rózsából, sok szögben árad a víz, a zene hangjaira váltakozik, lendül, ül le, indul újra az ég felé akár egy tömbben spriccelve, akár hajlékony nádszálként egyedül hajladozva......... Minden órában (egészkor) a parkban álló harangok halmaza megszólal, más és más harangjátékot varázsol az éterbe, a víz ezekre a hangokra is táncol - bár nem olyan intenzíven, mint a zenére. A szökőkutat felismerni az óriási embertömegről: gyerekek nyújtogatják kezeiket a vízsugárba, felnőttek keresik helyüket a nap elől elbújva........... A kassai színház épülete csodálatos, szép, méltóságos fehér épület feket szegéllyel... Méltó lehetett a századforduló (nem a legutóbbi, hanem a békebeli) nagy tragikáihoz és el tudom még ma is képzelni, ahogy kifogták a hintó elől a lovakat. Ez az épület enged álmodozni. Felkerestem még a Rodostói házat (ahol Rákóczi az idejét töltötte, oda a rodostói ház pontos mását építik), bár be nem mentem. Elzarándokoltam Márai házához, ahol született. A városi túrista információs irodában osztogatott ingyen térképen a ház nincsen feltűntetve............ De érdemes elmenni, nincs messze a belvárostól, egy párhuzamos utcában található. Szép, polgári ház, szombaton éppen zárva volt - oda szívesen bementem volna. A vonat visszafelé 18 óra 13-kor indult, fél 10 után Budapesten is voltam. Nagyon kellemes és kikapcsoló nap volt, sok színes házzal, templommal, toronnyal és pár oldal olvasással a szökökút partján.

És egyenlőre zárásképpen pár szó az Oázis strandról Szigetszentmiklóson. Tegnap munka után szaladtunk ki (budapestiek autó nélkül ne próbáljátok ki), kanyargós utakon végre célhoz értünk, így fél ötkor már beállhattunk a pénztár előtti sorba. Úgy tűnik (nem tudom, jól sejtem-e), hogy valamikori családi házat és a hátsó kerti medencét futatták föl és fejlesztették stranddá, több medencével, csúzdával, tarmbulinnal........... A medencék 10 évvel ezelőttiek, kékre festettek, a lépcsőket nem jelölik külön színnel - ez kicsit veszélyes és nagyon kell figyelni. A medencék körül minden szocreál beton, ami nagyon csúszik. A csúzdákhoz kék csúszós festékkel lefestett lépcső visz fel - szintén igen elesés-veszélyes. De azért akad fűves rész is, van poolbár az egyik medencében, van forgató medence (aminek nincsen sodrása), van olyan medence, ahol a vízben kapu van, lehet fejelgetni........... Csalóka, mert a neten hirdetett képekből nagyobb területre számítasz, össze van a valóságban minden zsúfolva. A lángosuk nagyon finom (sima lángos 300, tejfölös lángos 350 Ft), és a csúzdák isteniek, a trambulin olyan magasságban van, hogy nekem már komoly kihívást jelentett, hogy leugorjak onnan és aztán boldog beteljesülés volt a vízbeérés - mindaddig, míg a melleim a vízbecsapódás miatt szemen nem vágtak :-) Szóval a hely kcsit zsúfolt, a nádtető a lángoso bódén igen napszítta, koszos reklámfelirat hirdeti, hogy ott enni lehet, az öltöző-kabinon nincsen meg már a retesz (igaz, nem mindegyiken), csúszik a vizes beton, ezt szőnyegekkel próbáljhák uralni (ami tocsog a víztől), a medencék körül nincsen kisebb vizbelépő rész némi vízzel, hogy a sáros-füves lábadat ne rögtön a medencébe tedd, a holmijaidat nem tudod elzárni (lehetőleg semmi fölösleges dolgot ne vigyél be).......... Mégis lehet ugrálni, csúszni, csobbanni, fürdeni és akár úszni is a belső medencében (mert kint ugrálnak). Jó volt, főleg a napi munka után igen dobott a hangulatunkon. Aztán jól elfáradva értünk haza, némi pesti bolyongás után én fél tízre este.

Egy hetet töltöttünk nagy melegben Balatonszabadi-Sóstón. 4 éves Gergőre vigyáztunk, evvel dobtuk fel egyébként elég unalmas hétköznapjainkat. Fürödtünk sokat, mivel a víz a déli parton igen alacson, ugráltunk, labdáztunk, bírkoztunk a vízben, hogy teljen az idő és a gutaütés meg ne kerülgessen a nagy meleg miatt. Az 5 nap hamar eltelt, majd hétvégén kimenőt kértem és kaptam a családomtól, nagyszülők jöttek és átvették a gyerekőrzési feladatokat (bérlegeltetésbe kezdtem július közepén, mely azóta is tart). Szóval Kenesére ruccantam át, hogy anyanapokat tartsak Katival és Magdival. Beszélgettünk, kicsit körtét szedtünk, fölmásztunk a magas-partra... Nagyon szép látvány tárult a szemem elé, az egész Balatont belátni. Fenséges volt a kép. A tetőn áll Soós Lajos emlékoszlopa. Ő egy költő volt, azt gondolom, túlzottan nagy költő nem lehetett, hiszen a neten mindössze egy versére bukkantam............ Szerelmi bánatában ugratott lovával a Balatonba, aholis a halálát lelte. Úgy olvastam, a szerelmi bánat az volt, hogy a hölgy nem fogadta a közeledését...... ÓÓÓÓÓÓ, akkor az elmúlt 13 évben már hányszor meghallhattam volna! Lehet, hogy én ezért nem vagyok költő? Ez tulajdonképpen mindegy is. Az emlékoszlop áll, 192valahányban egy társaság állítatta - szép, hogy volt akkor is társaság, szép, hogy még ma is áll az emlékmű és ma is gondozzák.....

Kenesénél a Balaton elég hamar mélyül, nagyon kellemesen lehet úszni, nem fáradsz ki a gyaloglásban, mire olyan helyre érsz, ahol már nem vered be a térded úszás közben a talajba...... De nem tudom, kisgyerekkel hogyan tengetném ott a napjaimat.. Kényelmetlen lenne folyton kézben tartani a nebulót. Igaz, kitalálták már az úszógumit, de a gyerek mégis csak azt élvezi, ha futhat, pöröghet, ha leér a lába, ha iszapot kotorászhat..........

Az este koktélozással és helyi fesztivállal ért véget, másnap hajnalban indultunk a nagyváros meghódítására, lejárt a szabi.

5 nap utazással együtt. Saját szervezés volt, igazából jól sikerült. Hogy az előző mondatban ott van az igazából szó, azt bizony a franciák kizárólag csak saját maguknak köszönhetik. Annak, hogy nem ismerik a magyaros vendégszeretetet, túl nacionalisták - a nyelv tekintetében. Hiába az orosz, a német, az angol és a magyar nyelvtudás, bizony semmire nem mentünk vele. Vagyis dehogynem: sok rosszalló fejcsóválást, lövellő tekintetet és pár perc rossz élményt sikerült magunknak besöpörni. Hiába mondtam el minden nap a szálloda recepciósának, hogy nem beszélek franciául, szólaljon meg angolul...... Megtette, de a következő reggelen megint franciául igyekezett szóba elegyedni. Lehet, hogy ő úgy tudta, olyan csoda-párnákon alszunk a szobában, ami elősegíti, hogy akár egy éjszaka leforgása alatt is megértsük a szép francia nyelvet? Az ottani BKV pénztáraknál minden állomáson megkérdeztük, beszél-e angolul..... Az ötödik ablaknál válaszolták, hogy igen, de amint probléma adódott, azonnal közölte a hölgy: jó, akkor nem beszélek angolul.......... Versaille csodaszép szobái, festményei, kiállítási tárgyai csak és kizárólag franciául vannak feliratozva. Ha más nyelvet akarsz, 15 EURO-ért megveheted a katalógust, sok európai nyelven (hogy magyarul nem, az természetes). További igen negatív élményünk volt a folyamatos kosz. Kosz volt a Mars mezőn (többször is jártunk ott, több napon, eltérő napszakokban), mocskosak voltak a legszuperebben fölszerelt WC-k (például Versaille-ban, ahol egyébként a WC annyira hipermodern, hogy szinte kiszippantja az emberi végterméket finoman a hátsódból)..........

Viszont sok dolog lenyűgözött ott a nagy nyugaton. Például sosem képzeltem volna, hogy létezik gumikerekes metró, márpedig de.... Surrog a síneken, nem csikorog. Itthon utána olvastam, azért megy ez a metró gumikerekeken, hogy a párizsi hidakat kímélje a berezonálástól. Nagy élmény volt a metróban az utastájékoztatási rendszer. Digitális kijelzőn írják, mikor érkezik be a szerelvény - és a szerelvény is tudja ezt és pontosan érkezik. Azt is feltűntetik digitálisan, a következő szerelvény mikor ér be az állomásra, az az adat is korrekt mindig. Vajon hogy csinálják? Persze ez álnaív kérdés volt, csak azért jeleztem, mert a szatírikus hangsúly írásban nem érvényesül. A metróhálózat amúgy is kitűnő. A 16 vonal behálózza a várost, értelmesen el lehet igazodni színek, számok alapján, annyira, hogy nálunk a 13 éves Martzi fiam kezelte a metró térképet és egyszer sem tévedtünk el vagy tanakodtunk, merre is kellene menni....... A világ legnagyobb metróállomása Chatelet. Hihetetlen, mozgójárdákkal összekötött földalatti város szinte. Most értettem meg a Taxi c. filmben elhangzott mondatot, amikor a rosszfiúk üldözik a taxit és sínekre tévednek, de a sínek elkanyarodnak. Az egyik rosszfiú megkérdezi, hová megy a taxi (távolodva tőlük), mire a társa így felel: tök mindegy, úgyis át kell szállni Chatelet-nél......... Így viccesebb már ez a mondat, hogy tapasztalatam a nagyállomást. Egyébként is pezsgő élet van a föld alatt: a metrókocsikba tangóharmónikás, gitáros énekesek szállnak be, két-három állomáson keresztül zenélnek, aztán kalapoznak. A gyalogos járatokban is szól a zene, láttunk indiánokat (?) énekelni, de egy komplett orosz férfikórus is kieresztette a hangját. Sok időt töltöttünk a föld alatt, igaz, így gyorsan eljutottunk bárhová. Az pedig, hogy Párizsból ilyenkor alig láttunk valamit, senkit nem zavart, hiszen Párizs egyhangú város, ugyanazok a házak, ugyanazok a muskátlik néznek ki az ablakokon, ugyanaz az Andrássy út mindenhol - még a bicikli út az Andrássy út mellett is olyan, mint Budapesten, mindegy, hol bukkanunk fel a föld alól.

Legjobban nekem a Notre Dame tettszett. Olvasmányaim alapján egy komor, kicsit ködös épületre számítottam, nagyon meglepett az a tömény csipke csoda, az az égbe törő finom látvány, ami fogadott. És a belseje, hát az maga a menyország!!!!!!!!  Egyik nap még misén is részt vettünk, Mesó lányom franciául tanul, kicsit nem ártott neki csak úgy figyelni. És egy hívőnek igazán egzotikus élmény egy ilyen helyszínen magához venni az áldozatot. A hely nyugalma átjárt, órákat tudtam volna eltölteni pusztán létezve és szemlélődve az épület előtt........ Kamaszokkal utazva ez sajnos csak álom maradt. Második helyen a kedvencem a Versailles palota.  Nagyon szép, nagyon igényes, nagyon aprólékos és nagyon finom, tiszta arany minden. Méltó a nagy királyokhoz. Ugyanakkor az jutott róla eszembe, hogy én ezt már láttam 1988-ban az akkori Leningrádban, ott a neve az volt: Ermitázs........ Tudom, nem ugyanaz, tudom, ez volt előbb, amit az Ermitázs utánzott, de én azt láttam előbb. Engem annak a szépsége földhöz csapott. Ez már földhöz csapni nem tudott, csak lenyűgözni. Ugyanakkor jó volt újra érezni azt, amit 1988-ban éreztem, előjött a fiatalság-szabadság-gondtalanság érzése. Furcsa volt ezt fölfedezni újra, és furcsa volt, hogy egy épület milyen emlékeket, azon keresztül milyen érzelmeket tud gerjeszteni. A Tükör-terem viszont mindennél szenzációsabb. Olyan nincs még a Földön. Azért hozták létre, hogy hirdessék a francia tükörgyártást, tulajdonképpen egy marketingszoba (inkább csarnok). Azt akarták tudatni a világgal, a francia tükörgyártás is van olyan színvonalú, mint pl. a muranoi.......

Eiffel bácsi remekműve is lenyűgöző látvány. Mi gyalog mentünk fel az első emeletig, ajánlom mindenkinek, mert az építészeti csoda igazán így felemelő:_ látva a részleteket, az illesztéseket......... Azt olvastam, tulajdonképpen Budapestre tervezte az építész, csak mi nem fogadtuk be...... Hát így jártunk...... Most a lábaknál (ott jártunkkor 3 pénztár működött) órás sorok várakoznak a be- és följutásra........ Labdazsomglőrök, electric boogie táncosok és egyéb csepürágók szórakoztatják a bámész és sorban álló tömeget. A Mars mezőn mindenhol ülnek, állnak, fekszenek, petangoznak.... Folyamatos a csevegés alapzaja, megy a mormolás, kisgyerekek futnak körbe-körbe....... És nem csak túristák uralják a teret, sőt! Este, amikor az irodák zárnak (kb. 7 órakor), a szingli lét Párizs utcáin, terein ölt testet: laptoppal kivonuló üzletemberek heverednek mondjuk a Mars mező füvére, sörözö baráti társaságok köszöntenek fel valakit a Pompidou központ előtt, valaki önmegvalósítva gitározni kezd, többen bámulják és andalodnak el a zene hangjain, mások őrült capoiera bemutatóba kezdenek. Ülnek hidakon - csak úgy, hogy hallják és lássák a Szajnát, nézzék a lemenő napot - természetesen ilyen helyen is előkerül egy-egy gitár vagy tangóharmónika. A petang külön fejezetet érdemel. Egy petang szett két nagy golyóból és egy kis golyóból áll, természetesen a hozzávaló hordtáskában. Ilyen van mindenklinek, fogja, kisétál a Mars mezőre, aztán körbenéz, kinél van még hordtáska. és tök ismeretlenek elkezdik dobálni a golyókat, játszanak egymás ellen, néha egymással csapatokat alkotnak másokkal szemben.... és minden szeglet ki van használva erre a játékra. Képzeljük el, hogy valaki kimegy Budapesten a Városligetbe vagy a Feneketlen tóhoz, visz egy tollasütőt és egy labdát, és keres valakit, akinél van egy tollasütő és kezdődhet a játék. Ugye elképzelhetetlen? még akkor is, ha elképzelt hősünk két tollasütőt és egy labdát visz, még akkor sem fog keresni egy idegent, hogy játszanak. És pl. a Kossuth téren, a Lánchídon ül bárki is csak úgy, mert ráér, mert munka után levezet? Az Eiffel-torony este is élvezet. Fél 11-től kezdik el fokozatosan kivilágítani (július első hetéről van szó), ami narancssárgás fényt kölcsönöz eleinte a toronynak. Aztán ahogy erősödnek a fények, a narancssárga tónus lassan aranyba megy át. Ez a folyamat eltart kb. 11 óráig, amikor is ezer és ezer apró fény kezd el villogni és csillogni az Öreg Hölgy ruházatán - kicsit olyan érzetet kelltett bennem, mint a karácsonyi csillagszóró. Ez a folyamat kb. negyedórát tart, amikor befejeződik és onnantól "csak" aranyoszlopként ragyog a torony az előretörő éjszakában. Igen, nem túlzás akart lenni ez a szemléltető kép, az éjszaka ekkor még valóban csak kezdődik, hiszen fél 12-kor még csak szürkület van, de nincs sötét!!!!!!!!!!!!

Láttuk még a Bastille helyét. Nem tettszik, hogy szinte semmi nem utal a nagy épületre. Ha akarom - és ha elég figyelmes vagyok - észrevehetem a kövezeten, de ennyi és nem több. Szép az az oszlop, amit Napóleon emeltetett a helyén, de az nem annyira túlzottan különös...... A Concorde tér egy nagy kavalkád, bár inkább kavarodás, mind a stílusok, mind a forgalom tekintetében: összevissza mennek az utak keresztül-kasul és az autók is ennek megfelelően. Nagyon szép a III. Sándor híd, tettszett a Musee d' Orsay szecessziós épülete (sajnos bejutni nem tudtunk), szép a Louvre, kifejezetten tettszett a Diadalív, onnan föntről minden szép, forgalmas, és EGYFORMA (ami kiborított már az ötödik napra). A Szent Szív templom az egyik kedvencem lett, jó érezni a Montparnasse nyüzsgő hangulatát. Imádom, ahogy festenek, kavarognak, zsibolyognak az utcán és folyik a kultúra minden sarokból, él a város ezen része is és lüktet. A Latin negyed hangulatát is meg kell érezni, a piaci forgatag lenyűgöző. Még nem láttam ennyi rákot, halat, sajtot és bort ilyen szép színes, de ugyanakkor katonás rendben........... Van egy ritmusa, egy visszatérő üteme a kirakott áruknak, öröm ránézni, az ismétlődő lendület energiát ad nekem is. A Pere Laschaise temetőben sajnos kevés időt töltöttünk, és mivel nem szereztünk a bajáratnál térképet, így a kevés időnket is a Doors legendás énekesének felkutatására fordítottuk. Furcsa ez a multinacionális kultúra: egy magyar azért megy el Párizsba, hogy egy amerikai sírját fölkeresse......... Nehéz feladat volt, igen eldugva áll egy másik síremlék mögött. Szorosan. Sokkal szorosabban állnak a sírok, mint nálunk szokás..........

A repülést pedig továbbra is élvezem. Szeretem a felhőket, vágyom szinte arra, hogy az ablakot kinyissam és kilépjek a habkönnyű dunyhákra......... A repülő föl-le ereszkedését pedig hullámvasútnak, kalandjátéknak fogom föl. Amit nem szeretek, az az utazás előtti várakozás, a hercehurca a becsekkolás körül, az nagyon kimerítő...........

Aki Párizsba eljut mindenképpen egyen croissan-t (nem láttunk vaníliás, nutellás vagy csokis verziót, kizárólag simát fogyasztanak), meg kell kóstolni egy igazi bagettet is, amit általában pékségekben lehet vásárolni, nem a nagyobb élelmiszerboltokban (ott 0,87 EUR, míg az IGAZI a pékségben 1 EUR, de az íze is annyival másabb). Egyébként 3-an napi 30 EUR-ból meg tudtuk oldani az étkezést: a reggeli vitt el sajnos eből 15 EUR-t. Mai eszemmel már nem rendelném meg, mert fejenként 5 EUR-ért kaptunk egy csésze innivalót, egy pohár narancs djuice-t, egyharmad itthon is kapható tewsco-s bagettet, kiskocka vajat, egy kis kerek lekvárt és egy croissant-ot. Ezután olcsóbb üzletláncokat kerestünk (pl. Bon Price néven fut az egyik), ahol némi felvágottat, olcsóbb bagettet, sajtot és vizet vettünk a nap hátralévő részére.

Igazából jó volt, szép volt, egyszer mindenképpen látni kell, és azt is elhiszem, vannak, akiknek ez a város a szívük csücske, de még egyszer nem ölök bele energiát, hogy eljussak ide. Összességében nem volt rossz (bár sok rossz akadt), de nem hozta meg a feldobódás érzését sem.

Bizony több nap (és pár szál kolbász) eltelt, mióta Ovi itt járt, de forró a nyár, élesek a programok, futni kell, a fennmaradó időben kicsit aludni és néha dolgozni is, szegény blogger nem ér rá bejegyezgetni, pedig bőven lenne mit. Óriási a restanciám, a következő időszakban igyekszem magam utolérni.

Ovi barátom a székelyek földjéről jött át látogatóba még június utolsó napjaiban. Régen láttuk egymást, volt nagy öröm, folyt sok sör.......

Egyik nap a Várban sétáltunk, fényképeztünk mindent, ami mozgott és a mi nem. Szinte fényképversenyt rendeztünk, eredménye is lett bőven. A Várból a lánchídi forgatagba vetettük magunkat, hogy az első szembejövő sörkimérő helyen kipróbálhassuk, hogyan fér rá a tenyerünk egy jó korsó Dreherre........ Elmondom, igen könnyen ment........ Zene szólt a színpadról, bohócok hülyítették másik helyen a gyerekeket (nem tudom, ki enegdélyezi ezeket a színvonaltalan gügyögéseket, és miért kell úgy képzelni a bohócoknak, hogy a kisgyerekeknek agyuk nincsen, vagy legalábbis a gyerek méretéhez képest túl kicsi). A sör hűvös volt, finom és üdítő. Kis kitérő után eljutottunk a Művészetek Palotájához, ahol utcabált hirdettek. Kiváncsi lennék, erről a szóról, hogy utcabál kinek mi ugrik be elsőre, nekem nem az, hogy műanyag székek glédába rendezve várják a zenére áhítozó tömeget. Az utcabál az forgatag, lendület, tánc, ritmus és zsivaj. Nem vegytiszta zenei áhítatra éhező vájtfülű, szintenyakkendős öltözékű, zene közben pisszenést nem tűrő középkorú hölgyek és urak rendezett sorai. Márpedig aznap a Budapest Klezmer Band, a Benkó Dixilend Band és az Old Boys zenéjét ez a tömeg hallgatta meg. Mi a klezmer zene végére "estünk" be. Sajnálom, mert Fegyát is és Mátrai Istvánt is igen kedvelem, a zene is jó, amit összehoznak. De a korábbi programok is olyan jól sikerültek, hogy nem tudtunk gyorsabban kikapcsolódni. Jöttek Benkóék. Az előadásra tulajdonképpen nem lehet panasz. hogy mégis van, az lehet, hogy nem a Behkó D. Band hibája, hanem inkább az enyém, mert én ezt a zenei stílust nem igazán kedvelem, nem tud lenyűgözni, elvarázsolni, ez a zene csak úgy van, mintha háttérben szólna. Ez főáramlata az életemnek, tevékenységemnek nem tud lenni, itt pedig ugye, beszélgetni nem lehetett, piknikezésről szó sem volt......... Ugyanakkor nagy élmény volt mégis számomra, hiszen én itt "találkoztam" először Berki Tamással........ Aki még nem hallotta énekelni, most azonnal pótolja ezt a hiányosságot, kérek a jutyúbra mindenkit és keressetek rá erre a névre, mert fantasztikus, sőt FANTASZTIKUS az ember. Varázslatos, egész estét betöltő hangja van. A karizma csak úgy áradt a színpadról. Lendület, ritmus, frazírok, minden egyben van ennél az embernél..... A Benkóékat követő Old Boys-ra már nem volt energiánk - és pulóverünk sem, pedig elkelt volna már. Így hazamentünk, az este beszélgetésbe és sörözésbe fulladt.

Következő napon a Gellért hegyre sétáltunk fel, lenyűgözött az emberi kapcsolatok sokszínűsége, az, hogy számomra fontos emberek között, akik addig nem ismerték egymást, hogyan alakul ki pillanatról pillanatra a szociális háló, amely aztán engem vesz körbe, mint egy finom pókháló...... Délután Hősök tere megtekintése jött, aztán vacsora, finom kínai csípős-savanyú leves egy pesterzsébeti kínai kifőzdében. A nap annak ellenére, hogy külön kiemelkedő eseménye nem volt, kellemesen telt el és nekem nagyon nagy élmény maradt a nyugalmával és a kiegyensúlyozottságával, a "kerek a világ" érzésével.......

Zamárdiba utaztunk aztán egyszer. Odafelé a vonatunk időben indult, bár nem kaptunk jegyet az új (Siemens) vonatra, előre a pénztár nem tudja megmondani, mikor milyen vonat megy Balcsira. Ez azért vicces...... Balatonról visszafelé két alkalommal (külön-külön) jöttünk. Az én vonatom 20 percet késett, az övé 1 órát!!!!!!!! Még éppen elérte a nemzetközi expresszvonatát. Nagyon nehezen kibírható a rendszeres késések garmada annak fényében, hogy szinte alig van közvetlen vonat Balatonszabadi-Sóstóról Budapestre (talán napi kettő alkalommal, ebből az egyik hajnali fél hatkor jön pl. Budapest felé). értem én, hogy pénztelenség és világválság van, de idegenforgalom is lehetne, és amint egyre hallom a híreket, van is, telt ház van a Balatonnál............ Akkor ezt nem igazán értem. Miből legyen pénzünk, ha eladjuk a tejet adó tehenet? Átvittem az értelmet, halljátok bele, vagy harapok!!!!!!!!

A templom számomra álszent, mű valami. Lehet nem egyetérteni ezzel a megállapítással, de felháborodni nem szükséges, hiszen ez az én véleményem. És ha nekem ez így jó, másnak ehhez köze nincsen. Szóval majdnem minden, ami ott van bent, többnyire gagyi - kezdve a művirágoktól a szenvedő gipsz-aranyozott szobortömegekig. Ugyanakkor a kultúrával, amit közvetít (építészet, festmény) már évszázadok óta, nagyon egyetértek, az áldásos kultúrális, hagyományörző és szociális, valamint kutatási tevékenységet (olvasás tanítása, elesettek ápolása, trappista sajt, kódexek, stb.) mint elvet csak támogatni tudom, az e téren kifejtett korszakalkotó tevékenységet nagyon nagyra becsülöm. Nem az eszmével van bajom (bár nem tudom a hitemet a ma általam ismert egyetlen egyház szolgálata alá sem rendezni), mert hinni kell, valahová tartozni jó, valami emberfeletti rendszerező elvnek lennie kell..... És órákat vonatozok vagy buszozok kemény pénzekért a célból, hogy meglessem mondjuk a velencei Szent Márk székesegyházat vagy az ösküi körtemplomot, nem is szólva a számomra leglélegzetelállítóbb székesegyházról: a Szent Vitust a prágai Hradzsinban. Azt vizont nem értem, miért kell liturgikus sorrendben megszólítanom az Urat, ha valamire szükségem van, vagy ha pusztán csak annyit szeretnék, hogy föltöltődjek valamilyen magasztosabb eszme által. Miért nem úgy működik, hogy van egy hely, ahová bárki bármikor betérhet, és a maga akarata, ízlése, ideje és gondolatvilága alapján áldoz vagy nem, hisz vagy nem, úrt imád vagy nem..... Miért kell birkanyájat játszanunk? Talán mert egységben az erő? A nyugodt erő? Vagy mert vannak emberek, akik e területen kerültek közel a pénzeszsákokhoz és már nem ersztik, hát nyájat kell terelniük? Szóval ezt a részt nem értem, ez nem nekem szól. Persze, voltam már templomban misén, esküvőn, keresztelőn, valamit már láttam és tapasztaltam ebből a világból, de talán mondhatjuk - főleg a liturgiában - mindenképpen kezdő vagyok. Most lányom elsőáldozására került sor. Másfél órás misén. Amit az enyhített, hogy Gergő (3,5 éves) időnként megunta és ki kellett menni a templom elé villamost nézni és galambokat kergetni. Jól jött, hogy kibírjam, így viszont pont Mesi szereplését szalasztottam el. Több is veszett Mohácsnál. A család utána összegyűlt nálunk, volt saláta, fasírt, bor és beszélgetés......... Erről szólt inkább, mintt magáról a templomi szertartásról. És hogy jön ide a politika? Nem értitek olvasóim? Bevallom én sem egészen. Rendben van, a hit és a templomok többnyire a szeretve (vagy előfordul, hogy nem annyira szeretve) szigorúan nevelünk, semmi devianciát nem tűrünk (nincs kivillanó térd, váll, paráznaság, stb.) elvek köré csoportosul. Tehát nagy valószínűséggel bejósolható, melyik politikai oldal mellé fog állni (ahogy anno a második világháborúban is elvétve akadt egy-egy pap, aki bújtatott, többek inkább a nácik pártjára álltak azonnal). Mégis felháborít, ami a misén folyik. Az még hagyján, hogy arra buzdít a szószéket bitorló szoknyás, hogy menjünk el szavazni. Hiszen ez állampolgári kötelességünk, ne csak dumáljunk és számon kérjünk, cselekedjünk is. De hogy ez a beszéd 10 percig tart, és aki figyelt, az a végére pontosan kivehette, melyik pártra is illik a pap úr szerint szavazni - bár kimondva nem volt. És a furcsa az, mellettem ülő jobboldali rokonom tette szóvá, hogy ez már túlzás........... Nem lehet, hogy így olyanokat riasztanak el, akik bár jobboldaliak, nem szeretik ennyire a rámenősséget? Ez volt a légypiszok a mai napon. De olyan apró és annyira jelentéktelen, hogy ettől függetlenül minden percét élveztük, és a varázsa sokáig elkísér majd.

Szombaton esküvőre voltunk hivatalosak, mindkét házasulandó (vagyis az ifjú párA) a jóbarátunk, sok átmulatott szilveszter éjszaka és több száz kilométer erdei út van már közös emlékeinkben. Délelőtt 10 órára voltunk hivatalosak a Hawaii campingba Budapesten. Ez a camping a Duna-parton áll, a volt Szúnyog-szigeten (ma talán Népsziget újra a neve). Nyugodtan mondhatom, ez a világ vége. Ahogy Angyalföldről, a Duna Plaza után ráfordulunk az útra, majd átautózunk az Északi összekötő vasúti híd alatt, még birkákat is találunk a telepen. Mintha egy évszázadot visszaléptünk volna. Aztán kihalt (és kivilágítatlan) terület is következik, majd egy disco-val (kerthelységgel) szemben az út jobboldalán feltűnik a camping. Furcsa hely. Faházak fogadnak, de látszik, mindegyik faház valakié, vagy bérli valaki..... Aprócska házak, jó ha egy szoba van bennük.... Meg egy kis nyitott előtér. Ott személyes tárgyak: melegítő, gumicsizma........ A házak előtt elterülő füves területet a házban lakók gondozzák - eltérő eredménnyel. A campingbe vezető út másik oldalán hosszú ház, rozoga, 5 ajtóval, és minden ajtóhoz egy ablakkal...... Hosszú verandán nagyon hajléktalannak kinéző egyének ültek és szívták a cigit. Minden holmijuk arról árulkodott, nem mostanában keresték munkával a kenyerüket. A telek végében (közvetlenül a Dunánál) egy szép, kicsit talán romantikusnak is mondható füves terület várt, bográcsozásra alkalmas hellyel, fa asztalokkal, mellette egy betonplacc, befedve, de nyitott hely az is, abból lehetett a sörözőbe belépni. Kissé szokatlan volt a helyszín, főleg az eltérő stílusok okoztak kicsit fennakadást számomra. A feadatunk délelőtt a hely földíszítése volt, ehhez jutott nekünk lufi, hélium, crepp-papír, ragasztó, olló és minden, ami kell. Még a bográscgulyáshoz is pucoltunk krumplit. Kicsit olyan hangulata volt, mintha a fonóban ültünk volna, de megalapozta a hangulatot, varázsa volt a közös készülődésnek.

A lényeg az ifjú pár. A menyasszony bordó ruhában, fehér stólával, a férj pedig fekete öltönyben, ami bordó kiegészítőkkel volt ellátva. Az Oktogonnál mondták ki a boldogító igent, ahol igen meleg és levegőtlenség volt. Azután vissza a szabadba. Az ifjú pár gondolán, a Duna-felől közelítette meg a helyet. Természetesen a teríték műanyag volt (bár az asztalokat csodásan feldíszítették), az ennivaló (saláta, fasírt) saját kezűleg készített, a torta négyemeletes...... Táncolni a betonon lehetett, bár elég hamar mulatozásba fulladt a dolog (közös ugrálás, kiabálás), köszönhető ez talán a vendégsereg összetételének (többnyire nők voltak itt is, férfiak, hol vagytok??????????) és a felhalmozott alkohol mennyiségének is. De emlékezetes volt, jó volt, remélem, ilyen csapatszellem vezérli majd házasságukat is.

Tegnap este újra tiszteletünket tettük a Spinóza-házban. egy levéldrámát néztünk meg. A történet lényege annyi, hogy a politika hogyan tud beleszólni emberi sorsokba: életeket, szerelmeket, családokat és barátságokat tesz tönkre. Számomra az is felmerült a darab kapcsán, létezhet-e egyáltalán olyan barátság, mely a távolból barátságként maradhat fent, valamint létezik-e egyáltalán nagy lánggal égő örök szerelem, amelyért akármit fel lehet áldozni. A darab írója szerint semmi más nem létezik, csak a hatalom és a politika, egy erős vezér szava, a biztonságra való vágyás mindent fölülír, mindennek más értelmet ad. Átsorolódik a világ értékrendje. A darab elején már rá kellene döbbennünk, hogy az 1930-as években Németországba visszatelepülő, magát liberálisnak tituláló amwerikai férfi gyenge és gyáva (elhagyja állítólagos nagy szerelmét, családját választva - ugye kérdés, ha ennyire tudja, hol a helye, miért hülyítette a kislányt), de ugye a mai világban egy kis botlást, egy aprócska szerelmi tévelygést szinte már kötelezőnek érzünk, az a házasság ma már a furcsa, ahol minden a helyén van. De mintha a nagy szerelemre is csak azért lett volna szüksége, hogy megtalálja végre önmagát a nagy szabadságban, a gazdagságban és a liberalizmusban. Nem sikerült neki. Hát igába hajtotta a fejét, egy kemény vezető, egy kegyetlen politikai eszme igájába. Boldogan és önként, sőt büszkeséggel. Végre valamihez képest meg tudta magát határozni, lett valaki belőle - csak a függő viszonyt nem látta át, annyira nem tudott sosem demokratikus, liberális lenni. A történetet csak még színesíti (és keseríti) az a szál, hogy az amerikában hagyott barát-üzlettárs zsidó, ahogyan zsidó a húga is, aki a német férfi szeretője volt......... A német férfi kisvárosi karriert fut be, a hozzá menekülő zsidó-lányt az ő kertjében verik agyon, mert ajtót zár előtte....... Az amerikai barát ekkor látszatra zavaros leveleket küldözget, mindenféle rejtjelsnek tűnő üzenettel, míg - tudva a cenzúráról - el nem viszik a német családot valahová a hatalmasok.......... Kati szerint a bosszú nem volt arányos, hiszen a zsidó férfi "mindössze" a hugát vesztette el, míg a bosszúja egy egész családot semmisített meg. Szerintem a bosszú mértéke nem csak emberáldozatokkal mérhető. A tett maga, a német férfi pálfordulása arcátlan dolog volt. Miután a zsidó lányt hagyta meghalni, nem sokkal később ő könyörgött "barátjának", és próbálta vele megértetni, nem tudhatja messza Amerikában, milyen félni és rettegni, milyen menekülni, ráadásuul akkor, amikor nem is tehet arról a dologról, amiért éppen üldözik és légüre tér veszi körül........ Egykorábbi levelében írta Amerikába, hogy a zsidókat azért lehet bántani, mert jó alapanyagok, sosem ütnek vissza, csak tűrnek. Hát ez egyszer rajtavesztett, csattanós visszaütést kapott, az életével fizetett. A Spinóza-ház szűk, kényelmetlen székek, levegőtlen, meleg helység, 3000 forint jegy áráért egy órásműsort kaptunk. A darab színvonalas volt, a szereplők szenzációsak, külön meglepett, Hogy Kulka János a darab végére komoly erőgfeszítéseket tett, hogy a könnyeit le tudja nyelni, a zsidó lányt alakító színésznő is küszködött könnyeivel - gondolom, nem kellene kiemelnem külön, hogy ők nem a német vonalat erősítették.

És a világ folyása megakad......... Ki itt belépsz, hagyj fel minden gonddal....... Ez a Kopaszi-gát a XI. kerületben Budapesten. 1986-ban a Donau-Insel Bécsben volt valami hasonló hatású számomra. Kultúrált környezeteben séta, kellemes és karbantartott környezet, süppedő fűszőnyeg, aminek a szélén tábla hírdeti: fűre lépni szabad........ Rengeteg biciklis, játszótér, a Dunához lehet menni, lábat, kezet lógatni a vízbe, kavicsokat dobálni, csak sétálni, kiülni a kávézó teraszára, míg cappucinót, barna sört kortyol az ember és töki pompost, kenyérlángost, rétest eszik. De választhat akár bográcsgulyást is, ha a gyomra, pénztárcája engedi. EU-konform játszótér, környékén az 1 m2-re eső kismamák száma a duplájára nő.... Kicsik biciklivel, rollerrel, műanyag motorral, görkorival..... Nagyobbak és szülők bicajjal, görkorival.... A Duna-öbölben vitorlás-modellezők gyakorolnak, míg a Duna-ágon Csepel mellett sorra húznak el az uszályok..........

Irénkével már másodszorra szellőztettem meg a lelkemet, megfürdettük arcunkat és gondolatainkat a napfényben, a víz visszatükröződésében, a hullámokon, a szélben, a fákban és bokrokban........ Most ugyen a kacsák nem voltak sehol, de ez biztos a nagy tömegnek volt köszönhető. Jó kisugárzása van a helynek. Képek a http://cid-d53ed526cf129dd1.skydrive.live.com/albums.aspx helyen találhatók.

Lehet? Nem lehet? Mittudomén....... Nem volt városlátogatás, így talán nem. De építi a szellemet, etika szükséges a csoport elviseléséhez, a csoportdinamika is fontos, mint a szocializáció alapköve, és ha elfogadjuk, hogy a biológiai és a földrajzi tapasztalások egyszercsak szükségesek lesznek valamilyen kultúrális élmény befogadásakor..... Vagy ha a lelket és a pszichológiát kultúrális megismerésnek tekintjük, és elfogadjuk azt a tényt, hogy az ember a természetben önmagához talál, átmosódik, kisimulnak a belső ráncai - akkor kultúra. Legalábbis nekem.

Nagybörzsöny volt az úticél, két nap. Egy éjszakát töltöttünk az evangélikus felekezet szállásán, aminek Reménység Háza a neve. Kellemes könyezet, alázatos lelkész, mindenünk megvolt, még a ping-pong asztal is a hátsó udvarban. Hangulatunk is jó volt, az ennivaló is finom lett, még a böjtre is tudtak ügyelni, akiknek ez lelki szükségletük volt. A túra nem volt megerőltető, inkább séta volt, kis emelkedőkkel, naponta mindössze 8-8 km távval. Volt idő leülni, szemlélődni, patakba esni (inkább félrelépni), beszélgetni. Kellemes társaság gyűlt össze, színek, képek, illatok és robbanás előtt álló, rügyező természet. Hazafelé kellemes látvány volt Nagymarosról áttekinteni a Duna túloldalán magasodó Visegrádi várra (odafelé menet nem volt időnk megállni nézelődni, de hazafelé bepótoltuk), valamint nagyon belopta magát szívembe Verőce........ Nem puccos vidék (bár szomszédja Nagymaros), de a századfordulón készült nyaralók, házak díszítése a figyelmes szemlélő számára szolgálnak bőven nézelődnivaló alapanyaggal. Egyszerűen harmónikus a

léleknek............... És akkor a Vén Duna (ha jól emlékszem) elnevezésű cukrászda.... Pontosabban a fagyija............. Felkerül a váci fagyi, a Csaba utcai (Budapest) fagyi-elitbe......... És a lépcsősor, ami a Dunához visz. Ragyogó napsütés, csobogó víz, finom fagyi, Verőce. Máskor is, még-még-még!!!!!!!!!!!!!!!!!! Köszönöm, Magdi!!!!!!!!!!!!!!!!!

Háztűznézőben voltunk Spinózáéknál. Ez egy étterem, aminek van egy kis szinpada, amit nagyon oksan kultúrára használnak. Egy olyan esten voltunk, ahol Dunai Tamás szaxofonozott (nem trombitált, most már tudom :-), Fegya pedig zongorázott és énekelt - oroszul. Mindezt zsidó napok keretében. Hangulatos volt, maradtunk volna még..... Az előadást Dunai Tamás felolvasása nyitotta meg, egy nagy író életének (Isaac Babel) állomásain keresztül mutatta be a Nagy Szocialista Forradalom előtti és alatti időket Oroszországban, kifejezetten a zsidók életét a gettóben - mert bizony ott is volt ilyen. Ezután jött a kellemes kávéházi zene oroszul, jellegzetetsen rekdtes hangon (talán Viszockijnak volt ennyire sodró endülete és ilyen karcos hangja). Fegya tört magyarsága, amivel elmesélte a dalok tartalmát, a viccek, a fogai közt ropogó "R" betűk csak hozzátettek az előadáshoz. Megint nagyon megcsodáltam Dunai művészúr alázatosságát, amivel magát alátolva a partnernek tud nagyot alkotni. Kifinomult, csendes, de mégis határozottan jelen van, elegnaciájára figyelni kell, egyszerűen megkerülhetetlen. És emberi nagyságáról is sikerült bemutatót tartania, amikor az előadás végeztével szóba elegyedtünk vele és én botor módon letrombitáztam a szaxofonját. Gáláns bókkal viccesen lépett túl a hülyeségemen, biztosítva evvel, hogy továbbra is úgy imádom, mint eddig - már 20-21 éve. Akkor a Teleki Blanka Gimnázium egy tréfás április elsejei napján rögtönzött nekünk rendhagyó irodalom órát: kedvesen, elegánsan, mosolygósan és művészi alázattal.

Maradtam volna még. Anadalogtam volna még a zenére. Hallgattam volna oroszt, amiből nem sokat értettem, de jó volt hallani a dallamát, emlékezni az ifjúságra, a 20 évvel korábbi dolgokra, a hétköznapokra. Jó volt jelen lenni a múltban. Megyün legközelebb is.

Előzmények a www.moormota.blog.hu oldalon. Sajnos valamiért nem tudtam azokon a lapokon továbbfojtatni az írást. Biztos bennem van a hiba, még nem jöttem rá, hol.