Second-hand kultúra

A történet dióhéjban annyi, hogy egy 18 éves lány belefáradva a jókislány szerepbe, elindul valami izgalmas, szabadságnak vélt élet felé, ahol először a szabadosság, az erkölcs hiánya okán elbűvölődik, bevonódik a vágyak hullámzásába, majd miután szüzességét elveszti, döbben rá, hogy ez talán nem az, amit akart. Szerencsére jófiú szerelmesen követte, hogy az aktus után kimenekíthesse. Ám fordulattal zárul a történet, hiszen a nővé lett lány a bujaságba húzza a fiatal és tapasztalatlan fiút. A történethez nagyon jó dinamikájú, lendületes zene társul, kiváló mozgás és remek színpadi megoldások. A történethez még hozzáteszek annyit, hogy koporsók, tükör és vámpírok nagy fontossággal bírnak benne, és talán így már tudod is, a Vámpírok Báljáról van szó. Nyugat-európai barátaim időnként elkényeztetnek valami musical zenei anyagával. Így ismertem meg németül az Operaház Fantomját, majd később a Vámpírok Bálját. 1987 körül az Operaház fantomja napi betevő falatom volt, már utált a ház érte. De hát tini voltam, no! Meg a zene eszméletlenül jó. Így amikor több évvel később színházba került itthon is a darab, összeszedtem rá a pénzt (nem volt olcsó), vártam hosszú hónapokat, míg akadt jegy, és elmentünk a lányommal (akit megfertőztem a rajongásommal addigra, ja meg kicsit fel is nőtt időközben). Ezt nem kellett volna. Botrányosan rossz volt a magyar darab. Látványban nulla (igaz, viszonyítási alapom nem volt, csak fantáziám), hamis hangokkal, erőtlen énekkel, Sasvári Sándorral a főszerepben. Akkora csalódás volt, hogy máig emlékszem rá, pedig a lányom már el is költözött (lehet, hogy az elszakadás ennél az élménynél kezdődött el?). Akkor megállapítottam, mi nem tudunk sót csinálni, hiszen sótlanok vagyunk, és lezártam ezt a fejezetet azzal, hogy musicalre nem kell kuporgatnom, nem kell jegyekért verekednem. Hazamentem és elkezdtem hallgatni a Vámpírok Bálját. Ezt a hanganyagot 2006 nyarán kaptam Pacektól. Szinte bárhol elkezdi valaki énekelni, folytatom onnan – németül. Nem nagy érzelmes, nagy ívű dalos, mint a fantom, hanem kemény rockmuzsika hajszol végig a darabon fokhagymától a bálig. Lüktet az energia, árad a fokhagyma a vérben – imádtam. (Persze tinikoromhoz, az álmodozásaimhoz a Fantom volt tökéletes, abban az életszakaszban azt imádtam – meg az István a királyt). Az viszont eszembe sem jutott, hogy energiát fektessek abba, hogy lássam is. Minek? Hogy a sótlanság ezt is elvegye? Ma délután kettőkor szólt egy rég nem látott kedves barát, lenne jegy, ingyen, csak érjek oda háromra. Látni a barátot nagyon vágytam, meg ha ingyen van, akkor nem érdekes, ha nem jó. És mi szokott történni akkor, ha valami váratlanul üt be és nincs időd készülni rá, gondolkodni rajta? Na, akkor az a dolog nagyon beüt. Kérem szépen, ez történt ma délután. Remek énekes-színészek (igaz, Krolock gróf magyar hangja kicsit magasabb, mint az eredeti zenei anyag, kellett is sávot váltania – akarom mondani, oktávot váltania egy dal közben – ami az én fülemben csengő zenei betét miatt kicsit zavaró volt), kiváló mozgások, táncok, akrobatika, látványelemek. Pl. a színpad hátterében egy falra fel van fektetve 12 koporsó (áll a fal). Lassan lefektetik a falat (kicsit a hátsó rész emelve marad, hogy látható legyen), majd a koporsóból kijönnek a halottak, akik a bálra készülnek. Csak a dal felénél eszméltem, hogy úristen, ezek ott lógtak a falon! És mivel volt, aki a kezével a nézők felé jött elő, az fejjel lefelé lógott a falon! Hátborzongató volt! És a maszkok, a vicsorgások! Végig sötét volt a színpadon, de meleg sötét volt ez. A nézőteret is belakták a vámpírok, sokszor le-föl szaladgáltak, udvaroltak, acsarkodtak………… Nekem legjobban Sarah (Réthi Zsazsa) és Krolock gróf (Langer Soma) hangja tetszett, még akkor is, ha magasabban szólt, mint ahogyan vártam. Chagall (Pavletits Béla) és Professzor (Jegercsik Csaba) bolondozásai, viccei igazán szórakoztatóak, nem izzadságcseppekkel terheltek. Zabálta is a közönség (no, nem a cseppeket). Mivel németül tudom betéve a dalokat, kiváncsi voltam, hogy pl. a Knoblauch, Knoblauch refrént hogy oldják meg magyarul – ez nekem nem teljesen tűnik sikeresnek, hiszen azt éneklik: jó a fokhagyma………… Értelme azonos, de a szöveg dallama…….. Másik furcsaság a darabbéli kedvenc dalom szövegében gondolkodtat el. Az eredeti szöveg szerint Tod zu sein ist komisch (halottnak lenni nevetséges), amit magyarul úgy énekelnek: halottnak lenni morbid. Foglalkoztat a gondolat, hogy ez azért nem ugyanaz. Keresem, hogyan lehetne jobban, kifejezőbben, pontosabban és mégis viccesen fordítani úgy, hogy a zeneisége se vesszen el. A darab végén a nézők állva tapsoltak – utálom az ilyen amerikai marhaságokat, látványelemeket, de értettem a reakciót. Remek élmény volt. Azt hiszem, ez az év a Vámpírok Báljáé lesz, mindenkit elzavarok rá!

Kedvelem, amikor valami több annál, ami. Szeretem, amikor egy koncertre érve nem csak a hangok, hanem a látvány is elragad. Szerencsés az a táncelőadás, ahol a zene is kiváló. Elvarázsolnak az olyan múzeumok, ahol nem csak nézni lehet a képeket, hanem valami módon hozzáérni, megszagolni, feldolgozni lehet. A különböző ágak összekapcsolásával ráadásul több kultúra fogyasztót érhetnek el az intézmények, ami gazdasági szempontból sem hagyható figyelmen kívül. A Katona József Színházban műsoron lévő Illaberek c. előadás ilyen. Szöveg, zene, tánc, némi show elem, videófal, mindez abszolút ötletes és majdnem hétköznapi (bőröndökből építkező) díszletekbe helyezve jeleníti meg. Olyan darab, mely nem dolgozik helyettünk. Nem ad megoldást a kezünkbe. Felvázol helyzeteket, életeket, igen, sokszor panelekből építkezve, de ezeknek a paneleknek éppen az a célja, hogy mindenki értse, mindenki tudja, miről van szó. Sablonokkal ábrázol hazai politikai helyzetet, itthonmaradókat, Magyarországot választó külföldieket és kivándorlókat. Sablonokkal dolgozik, mert szüksége van az összekacsintásra, a teisugyanaztérzed összekovácsolására. Mert a darab ettől működik.

Néhány előadás után Weiszer Alindával maradhat a közönség. Alinda vendéget hív, beszélgetés indul – és mivel kb. a nézők fele az előadás után elmegy, még interaktív beszélgetésre is mód nyílik. Ez alkalommal egy olyan szociológus volt a meghívott, aki londoni magyaroknak állított össze kérdőívet. Pár száz válaszra számított, végül 5700 eredménye lett. A szociológus beszámolt a kérdőívről, a kiküldés módszeréről, az adatok elemzéséről. Alinda megkérdezte a maradék közönséget, hányan élnek külföldön. Több, mint a fele a színházban-maradóknak feltette a kezét. Gondolom, ez a szám azért volt ilyen nagy, mert karácsony közeledtével hazajönnek a távozottak, feltételezem, más időszakban ez a kérdés kevesebb magasba emelkedő kezet eredményezhet – de mindenképpen letaglózó volt látni a kezek erdejét. Sokan elmesélték miért, hogyan, mikor mentek el, haza akarnak-e térni és mit találtak kint. A kérdőívre adott válaszokból is elemezgetett a vendég, kiderült pl. hogy a londoniak átlagéletkora 33 év. A Londonba kiment honfitársaink 90 % hasonló szintű munkát végez, mint itthon tette (vagy mint itthon tehette volna, ha sikerül a szakmájában elhelyezkednie), mindössze 10 % mosogat, ápol, takarít. Engem az arány megdöbbentett, többnek vélem a mosogatók táborát. Megtudtuk azt is, hogy legtöbben 3 évre tervezik a kint maradásukat, sokaknak mégis több lesz belőle. Tény, hogy aki 5 évet kint marad, már nem jön vissza – függetlenül attól, amikor kiment, mit gondolt arról, hol fog élni. Arra a kérdésre válaszul, miért ment ki, elsősorban gazdasági okot jelöltek meg, de a biztonság (kiszámíthatóság), az életminőség, a politikai környezet is jelen voltak az első ötben. Körülbelül ez hangzott el azoktól is, akiket Alinda bevont a beszélgetésbe. Nekem érdekes volt még az az adat is, hogy bár mindenki ismer valakit, aki kiment, vagy aki ismer valakit, aki kiment, mégsem mentünk el (még) olyan sokan, mint mondjuk a háború vagy 56 után. Nagyon benne van a köztudatban a téma, sokakat érint, de még nem akkora, mint amikor valóban a puszta létükért futottak emberek. Ismerve az EU tagországok zárásra való törekvéseit, valószínűleg nem is lesz akkora, hiszen megnehezedik majd a kint lét. Az is elhangzott, kicsivel többen jöttek az elmúlt időszakban ide, mint ahányan elmentek. Magyarok helyett magyar-erdélyiek, magyarok helyett afgánok, tálibok, elefántcsontpartiak és sierraleoniak. A szociológus elmondta, a sikerre való tekintettel, más városokban is elvégzik a kutatást. Érdekes lenne tudni majd, vajon azok az adatok mennyire térnek el a már ismert londoni jellemzőktől.

Ha a téma személyesen foglalkoztatna, ha azon kattognék, menjek vagy maradjak, az előadás semmilyen megoldással nem tud szolgálni, a beszélgetés sem adott volna gyógyírt. Összerendezte, egymás mellé rakta a tényeket, a sorsokat, amiket hallani lehet valakitől, aki ismer valakit, aki kiment, aki megjött, aki idejött, aki itt maradt…………….. Mintha múzeumban járva pillanatfelvételeket néznék és a sorsukba belepillantva kicsit a saját érzéseim, gondolataim kerülnének a helyükre. Nem megoldás, rendszerezés, összesimogatás szórakoztató egyvelege, és sikeres – a hullámzó minőség ellenére is. Tökéletes este volt, de aki valóban belemélyed, ne tervezzen hamar alvást utána, mert lesz bőven miről beszélgetni.

Kiss Judit Ágnes: Szó

Valami megmozdult a magyar filmeseknél, sorra jönnek a filmek, egyre másra hallunk külföldi sikerekről. Hogy ez Vajnának, a politikának, A Mundruczó és alkotótársai sikereinek köszönhető, nem tudom, de már sorra kerülnek fel újabb és újabb nevek a filmvászonra, és ez már önmagában is jó.

Komoly rajongója vagyok a magyar filmeknek, igen, bevallom, néhány perverzitásom közül ez az egyik. Nem, félreértés ne essék, nem a nemzettudat vonz, pusztán közel állnak hozzám a hazai képi megoldások: ugyanazt látom, amit a magyar filmesek, sokszor hasonlóan gondolkodunk, de az biztos, félszavakból (félképekből) is megértjük egymást. Igen, szeretem a Deltát, szeretem a Vizsgát, imádom Eszter hagyatékát. És még a Fehér tenyér is le tudott nyűgözni (nem ez, nem a kutyás Fehér isten, azt még nem volt szerencsém látni)– jó, azért a Csak szex is ott van, meg a Valami Amerika is. A nyomozó című filmről, az Isteni műszakról sem kell megfeledkezni, és a sor még nem teljes, korántsem.

Az elmúlt két hónapban két magyar gyöngyszemmel találkoztam. Kettő új rendezői név, két új film, két új látásmód a magyar filmes palettán – és mindkét film nagyon jó. Egyik sem térdcsapkodós vígjáték, de mindkettőben hol a felszín alatt, hol nyíltan, ott a humor. Nevetni is kell, miközben azért a magyar nyűg, a tehetetlenség ólmai is dolgoznak rendesen. Mindkettő a máról szól, a mai magyarság hétköznapjairól ad képet.

Az Utóélet Zomborácz Virág filmje. A történet annyi, hogy egy erős családi kötelékben élő fiú nem találja helyét a családban, a világban. Miután apja meghal, szellemét maga mellett érzi, és folyamatosan ráeszmél, ellent lehet az akaratának mondani, lehet másképpen élni és cselekedni, meg lehet önmagát valósítani. A filmben az önébredés csak addig jut el, amíg a halott apja szellemével száll szembe, élőkkel még nem konfrontálódik, de a film végén a lány megjelenése már utal arra, hogy a fiúban lezajló lassú változás az élete valódi változását is magával hozza.

Reisz Gábor már a filmcímmel is hódít: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A kihívó filmcím mögött egy 29 éves fiú története rajzolódik ki, akinek élete abszolút csődben van. Erős családi kötelékben él, barátnője elhagyta, állása nincsen, ő nem érti a világot, őt nem érti senki. Kilóg……… Bár ahogy az ő szemén keresztül láttam a romkocsmát, az ismerkedést, a finnlandiás-lányokat, a családi (v)iszonyokat, a napi robotot, a multinacionális álláskeresést, egyre inkább azt éreztem, nem kilóg, belóg. Vagyis hogy ő van jó helyen, a többi csak maszlag, csak divat, csak körítés. Ő is keresi önmagát, még külföldre is kikóborol, hogy aztán rádöbbenjen, ugyanazt a favágó életet kínálja az ottani közeg is, amit itthon nem élt, hát visszatér. A blogírás itt is jelzés arra, hogy talán elindul azon az úton, melyen lennie kell.

Mindkét film „normális” család fiúiról szól. Normális alatt a két eredeti szülős, nem „patchwork” családot értem. Vasárnapi ebédek, programok, család egy asztalnál beszélget típusú családok gyerekei. Mindkét fiú a húszas évei végén, egyetemet végzett, állás nélkül, a családja nyakán – a család féltő (túl szoros) ölelésében. A családban mindenhol zajlik a kommunikáció, csak a két főhős szava nem számít. Hallják, de nem hallgatják. Ez (és talán más vonások is) mindkét fiút a bizonyítás kényszerébe hajszolja. Mindketten annyira akarnak bizonyítani, hogy magukat vesztik el lépésről lépésre ebben a folyamatban. Mindkét film onnan indul, amikor felismerik, hogy ez nekik így nem jó. Amikor mindkettő élete darabokban, cserepekben hever, amikor senki ezt nem látja rajtuk (minek mondani, mikor úgysem hallgattatnak meg). És mindkét fiú elindul keresni magát. A tapogatózás néhány vakvágánya után valami reményt vázolnak fel mindkét kép zárójelenetei, de persze nem dőlt el semmi véglegesen. És mindkét fiú botorkálása kiváló komikus helyzetet okoz , és mivel mindkét jellem zárkózott, „bölcsész-forma”, ezért nem csak a helyzetek, hanem az abból fakadó kommunikáció is mérhetetlenül kellemes humorral szövi át mindkét filmet.

70-es évek, Bohóc a falon. Emlékszik erre a filmre valaki? Talpra esett, csavargó, valóban fizikailag az úton keresi magát és a megoldást. Jó az, ahogyan éppen van, de többet szeretne. Jól néz ki, jól kommunikál, a jég hátán is megél, családi kötelék………… ki tudja……….. 2010-es évek (40 év), ez a két film az útkeresésről. A 70-es generáció gyerekei alkotják ezeket a filmeket. Az akkori földön járó, talpraesett, vagyány(kodó) csávók fiai ma erős szülői felügyelettel, bölcsész szemlélettel, a pörgő kapitalizmusból kilógó életszemlélettel fogyasztják életük hátralévő perceit. Véletlen lenne, hogy két ilyen film is van? Véletlen lenne, hogy annak a generációnak a gyerekeiről szól mindkettő? Véletlen lenne, hogy nem lányok, hanem fiúk a főszereplők mindhárom filmben? Majd kíváncsi leszek 40 év múlva egy ilyen témájú filmre!

Van ez az ország. Ebben van pár ember, aki gondol egy jót, és olyan jó emberekkel van körbevéve, hogy a jó gondolat meg is valósul. Így többen látják-hallják, mi a jó. És megszeretjük, megtartjuk, ismételjük – hagyománnyá emeljük. Ilyesmikre gondolok, mint a z ARC kiállítás, vagy a Magyar Dal Napja (és biztos van még jó pár, akár helyi jó ötlet is). Ma volt a 7. Magyar Dal Napja rendezvénysorozat, szerte az országban. Kávéházak, koncerttermek, színházak, színpadok, közösségi terek nyíltak meg fellépők és közönség előtt, hogy egy műsorfolyamban szóljon a dal – legtöbbször magyarul. Sosem látott formációk, még az adott formában (az adott előadótól) sosem hallott hangok, zenék szálltak onnan ide pár forintért (néhol ingyen). A műsor közben a nézők közül van, aki elmegy, van, aki érkezik, néha egy gyerek hangosabb, zörög egy táska, vagy a néni szól egy mondatot a bácsihoz…………. Valahol ez mégis hozzá tartozik. Attól, hogy nem pisszenéstelen a csend, hogy nem frakkos az áhítat, hogy másokkal megosztva veszünk ebben részt (és a mások jelenlétével folyton szembesülünk), sokkal családiasabb, sokkal inkább szerethető, sokkal közösségibb, sokkal inkább a sajátunk ez a nap. Sokszor tapasztalom, ha valaminek nem kérik meg az árát, annak a formába öntéséről sem igen gondoskodnak. Nem tudom, mi a helyzet az underground zenék, a rock vagy a blues helyszínein, jazzt, színpadi zenét, szvinget hallgatok inkább ezen alkalmakkor. Idén a MOMban töltöttem pár órát, lemondva Falusi Mariannról és a Hanem zenekarról a BJC-ben.. Berki Tamást sajnos lekéstem (Édes Élet rajongóknak mondom, nem, ő nem a Krisztián bátyja, ő az egyik legkiválóbb jazz énekesünk), Mózes Tamara zenekarának hangjaira érkeztem. Nem ismertem ezt a zenekart eddig, pár villanás lekötötte a figyelmem, de a problémáim nem űzték el. Semmi hiba nem volt az előadásban, csak valahogy nem talált meg velőig. Az őket követő Stúdió 11 lenge zenécskéje (LGT parafrázis) sem igazán a világom, valamilyen ismeretterjesztő film hangulatfestése is lehetne. Váczi Eszter biztos mély hangjai és csipke finomságú érzékenysége kellemes volt – áttörő fény, csak hol a szikrázás? Veres Mónika (NIKA) testes tónusai, hang ereje (direkt nem írtam egy szóba!) már izgatottá tett. Nikát – ha jól emlékszem – 3 éve hallottam először élőben egy koncerten. Többek között Tina Turner dalt énekelt akkor, úgy, olyan tomboló energiával, hogy örökre szívembe zártam. Most is erre vártam,miközben Cserháti Zsuzsa és Kovács Kati egy-egy dalát ánekelte de az érzés helyett Kocsis Tibor jött – rózsaszín, nagy érzelmi amplitúdójú, kissé szenvelgős dalokkal. Több is veszett Mohácsnál, túl lehetett élni, hallgatható volt, csak nem vitt el, nem vett szárnyra, a zene e szelete nem az enyém. Mert végighallgattam, jutalom járt érte, hát visszakaptuk a színpadra Nikát, saját dalát adta elő. Kinyílt, saját érzéseivel tudta megtölteni a dalt. És az atombomba robbant. Nem kaptunk levegőt a nézőtéren, beleszögeződtünk a székbe, számoltuk a libabőröket…………… Nika mint egy traktor jött, és mindent elvégzett egy pillanat alatt, mindent, amiért jöttünk, amit végezni akartunk. Egy csapásra elénk tette……. Nem értem, a tehetségkutató műsorban (Pál Dénes szériája volt nem tudom melyik adó melyik nevű sorozata) hol volt ez a megsemmisítő energia, ez a tűz miért nem volt érzékelhető a képernyő innenső oldalán? Letekerték? Vagy ez csak élőben működik? Valószínűleg Váczi Eszter mérföldekkel képzettebb énekesnő, mint Nika – de ez kit érdekel? Szuper volt Váczi Eszter, de Nika felejthetetlen. Zárásként méltó volt a három énekes, háttérben a zenekarral tisztelettel (és nagy lendülettel) énekelték: Zene nélkül mit érek én……………… Lassan jutottam el erre a pontra, de már szívesen hallgattam volna tovább a dalokat ezen a szinten. Azt hiszem, ilyen érzésekért lett a jó ember jó ötletéből hagyomány.

Évről évre megrendezésre kerül a Budapest100 elnevezésű mozgalom, melynek keretében 100 éve épült házakba, épületekbe lehet ellátogatni, előadásokat, kiállításokat nézni, csevegni ottlakókkal, enni a sütijükből - jó kicsit kizökkenni nekünk és kizökkenteni őket. A hivatalos intézmények gyakran kiállítással, ünnepi beszéddel, apróbb színpadi (zene)művekkel ajándékozzák meg a kíváncsi közönséget. Persze akadnak olyan házak is, ahol "csak" az épület bejárására van lehetőség, de a legtöbb helyen az idegenvezetés az alap, és a lakók összefogása, emberszeretete ad még hozzá a programhoz. Már sok meglepő dologban volt részem, sokat tanulhattam a házak történetén keresztül az 1910-es évekről is. Szeretem ezeket a napokat, ezeket a programokat. És ezen a hétvégén erről szól a két nap. Ma a Haris köz egyik házába mentünk vendégeskedni. Szép, gangos, körfolyosós ház, kőkockás udvarral, 4 emelet............ Ami különleges volt, hogy a Katnona József Színház ifjúsági stúdiója tartott előadást Magyarország 14-44 címmel. 14-ben épült a ház, 44 meghatározó év volt, 14 van most. A szokásos "elvont" "Katona"-i jellemzők megtalálhatók voltak a darabban (elgondolkodtató kimerevítések, szöveget kísérő kényszerrángások), igazából talán ezek jelezték, hogy itt nem iskolai színjátszókörről van szó. Meg az a két fiú és egy lány, akikről minden bizonnyal hallani fogunk még - izzóan tehetségesek, kimagasló volt a pár mondatuk. A történet az emlékezésről szólt. A színjátszók már az elején világossá tették, ahányan vannak, az Emlékezetről mind mást és mást gondolnak. Én avval értettem a leginkább egyet, aki azt mondta, az emlékezet a család dolga.  Nehéz a történetet leírni, mert annyira szerteágazó, gömbölyded valami, komplex érzés volt, hogy nem is igazán lehet a kavarcsot szavakba önteni, talán annyi, hogy 1914-et követően az ország az eszméléssel együtt irredenta szólamokat, kötelező dalokat is kap és harsog. Összeállnak polgári ruhákban, polgári fényképekre a fotósnak, majd egy-egy ember föláll, ragaszt egy sárga csillagot a ház falára és eltűnik - a végén csak egy marad. A híradót egyszerre 4 hölgy indítja,mindegyik egy-egy mondattal kezdi a maga idejéből, 2014 mondata: Seherezádé esett ki a villából................  Megdöbbentően tanulságos volt! Miután egy bújj-bújj zöldág játékhoz használt seprűnyéllel "eljátszották", hogyan mentek a zsidók a halálba, hirtelen szoborcsoportot alkottak, amelyet az alkotó megmagyarázott. A szobor a Kossuth térre készült, az alkotást elfogadták. Az alkotó "kertelése" ebben a szövegkörnyezetben világossá tette, semmiben sem vagyunk távolabb a zsidókérdéstől, mint 1944 előtt............. A darabot végül a diákok a körfolyosóról a nézőkre szórt papírcsíkokkal zárták. Először csak bámultunk, de hamar kiderült, a papírokon szövegek állnak, minden csíkon egy kérdés: "Valaha világos lesz bármi is?" "Kik állnak e mögött?" "Hogyan fogunk emlékezni a jelenre?" "Vállaljuk a felelősséget?" Nos, ha csak a kérdésekre koncentrálunk, ugye már ezek önmagukban mennyire nem egyszerű dolgok? És ugye látszik, hogy bár itt a múlt egy szeletét emelték ki a ma fényében, de ennél mégis többről van szó. Bár kérdés, mi lehet több egy ember életénél, mi lehet több egy ember megalázásánál. Talán ha sikerül válaszokat találni a kérdésekre, elkerülhető a többi is. Ha gondolkodunk, ha nem a tömeghisztériának, a médiának dőlünk be, ha nem hisszük el, "Magyarország jobban teljesít", ha csak a magunk tapasztalásának, érzéseinek útján haladunk, ha nem fogadjuk el készen a dolgokat, hanem utánajárunk és -olvasunk, ha nem leszünk felületesek, lusták, és nem elégít ki Seherezádé, mint vezető hír, akkor itt kicsit jobb világ lesz

Kriszti, aki most először jött el a 100 éves házak programra, kérdezte, tavaly hol voltunk. Mondtam neki, nem tudom, évek óta járunk ilyenkor mindenfelé. Vannak programok, amikre nagyon sokáig emlékszem valami miatt, azt már nem tudom, melyik évben volt hozzá szerencsém. A Katona József Színháznak üzenem ez úton is: erre az előadásra kiemelt helyen fogok emlékezni. Megdolgoztatott, a házról ugyan túl sokat nem tudtam meg, de az érzést magammal vittem, miattuk egy dologgal többet kell eltárolnom, lett egy újabb kedves helyem Budapesten. És mindez nem jöhetett volna létre a Katona József Színház újító, baloldali nézeteit felvállaló szelleme nélkül.

Az Astoria szálló következett, az idegenvezetőnk megbízható hangja jól esett, végre bármit lehetett érteni, akár az utcán, akár a szállóban egymástól távolabb állva mesélt valamit. Felkészült volt, fiatal és nagyon szép görögös férfi - látvány és hall-vány tehát abszolút rendben volt. A szálloda? Nos, az belülről pont olyan, mint kívülről........ 3 telken, 3 tulajdonos összefogásából 2 építész építette. 1914-ben, 1928-ban átépítették, 1963-ban hozzáépítettek............ Valahogy feszül benne a csillogás és a pompa, de nem képes kitörni. A helye a városban: központi, de koszos, büdös és hangos. A ház külső fala is koszos szürke. A bejáratnál galéria felezi el a teret - bár kényelmesen elférünk mind a földszinten, mind a galérián, azért az impozáns tér, a mennyezeti 100 éves csodálatos üvegablakok csak veszítenek így hatásukból (a galéria 1928-as ötlet). A lépcsőház nem annyira díszes, a melléklépcső alig marad el mögötte, igaz, az 1963-as lépcső otrombasága megszépíti mindkét korábbi lépcsőt. Az 1963-ban hozzáépített épületrész emeletei kisebbek, így a régi résszel hol egy lejtővel, hol lépcsőkkel kötötték össze - nem értem, mire volt jó ez a gányolás, ha már építettek, miért nem lehetett a múlthoz igazítani az újat. Ami viszont meglepett, hogy a szálló 1914-ben liftekkel épült, valamint - most kapaszkodj! - központi porszívóval!!!!!! A porszívó csövét úgy illesztették a falba, mint ma a villanydugót a konnektorba, a pincében gyűjtötték és ürítették a porszívó tartalmát.......... Ott, ahol 1944-ben Gestapo főhadiszállás, fogda is volt. Amúgy Károlyi Mihály őszirózsás forradalma (1919) is innen irányítódott............ Kemény múlt van az épületben, igen súlyos. Kár, hogy a pompa, a csillogás nem jár együtt vele. A túra végén a kávézóban linzersütik és egy pohár üdítő várt - kár, hogy nem cukrászati remekek hívogattak. Valahogy nem érzem azt, hogy Budapestre látogató vidéki vagy külföldi ismerőseimnek ezt feltétlenül meg akarom majd egyszer mutatni.

Operába vitt a szerencse és Zsuzsa jóvoltából (és közreműködésével) a harmadik sorból nézhettük meg Wágner Bolygó hollandiját. Sokan nehéznek, sorstól sújtottnak, veretesnek tartják Wágnert, szenvednek, hosszúnak találják. Előítéletekkel tele nehezen adtam meg magam az első Wágner darabomnak évekkel ezelőtt. A Nürnbergi mesterdalnokok lenyűgözött. Kíváncsian vártam a következő találkozást, és a Parsifal még inkább belelovallt Wágner zenéjének szeretetébe. Most a Bolygó hollandit már igazi Wágner rajongóként vártam. Nem csalódtam. Szikora János igen friss, lendületes, modern rendezésben állította a művet az Operaház színpadára. Minimális díszlet, ötletesen forgatható, mindkét oldala használható. Vászonra vetítve a kísértethajó képe megfelelő jelentekben. Erős színek a jelmezekben, vannak kékek és vannak pirosak, mint a boxban: a piros sarokban……… darab a szerelem megváltó erejéről szól a leírás szerint. Én mást is beleláttam. Senta, a kapitány lánya, aki a Bolgyó hollandit szerelmével megváltja, a darab közepén a fonóban várja társnőivel a hajó és a legénység hazaérkezését. Miközben a rokka forog (az idő halad), ő egyre csak egy képet néz a falon: a Bolygó hollandi képét. Mint a lány, aki Isten képét látja, azt vizionálja élete megmentőjének, üdvének. Amikor a Bolygó hollandi teljes valójában megjelenik, minden józan észnek (és a vadász udvarlásának) ellenállva követi őt az ismeretlenbe, feláldozza magát érte. Kicsit azt éreztem, amikor a fiatal lány apácának áll: hiába a vér szava, hiába a lányság lüktető energiái, hiába a szárba szökkenni kívánó női szirmok, mindenről lemond, hogy magát Isten szolgálóleányának ajánlja, örök hűséget esküdve a Mindenhatónak. Ugyanilyen nehéz hűséget követel meg a Bolygó hollandi Sentától, ugyanezt a nehéz és végzetes, önfeláldozó hűséget ajánlja fel a csodált képnek a leány. A darab egy pontján kiderül, a Bolygó hollandi maga a Sátán……….. És a gondolatmenetem itt lesz érdekes, mint az önnön farkába a harapott kígyó. Mit kezdjünk avval, hogy a képen imádott Isten maga a Sátán? Biblia szerint Sátán és Isten egy és ugyanaz. Isten előtt nem volt Sátán, ő teremtette meg. De a Biblia hiányos ismeretével ezt az állításomat igazán nem tudom megvédeni, én inkább úgy summázom, a jó és a rossz egyben van. Ugyanott, csak egyszer ilyen, egyszer olyan. Mint az élet. És mégis hűnek kell maradni. Tűzön-vízen át, jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan. Hűnek maradni, kinek-mihez. Aki párkapcsolatban él, annak a társához, aki egyedül, annak az elveihez – de mindenkinek leginkább önmagához. És ma ez az, amit olyan gyakran elfelejtünk, az önazonosság, a jelenben létezés, a jelen megélése.

De térjünk vissza a színpadra. Wágner darabjai közül (természetesen csak azokból tudok választani, amit eddig láttam) nekem még mindig a Parsifal a kedvencem. Viszont ennek a darabnak a kórus részei igen erősek (vagy ebben a rendezésben igen nagy hangsúlyt kaptak). Nagyon tetszett, amikor a lányok a rokka mellet énekelve, balladázva várják haza tengerészeiket, serényen tevékenykedve. Ezt úgy oldotta meg a rendező, hogy a fonal egyik végét az egyik lány csuklójára, másik végét egy másik lány bokájára kötötte, a fonalak úgy metszették egymást, mint amikor a lányok az iskolaudvaron a két kezük ujjaira fonalakat akasztanak keresztezve, társuk meghatározott rendben átemeli, akkor más formában állnak a fonalak, majd az első lány visszaveszi. Szóval ez a játék rémlett fel bennem a színpadkép láttán. A lányok kezüket-lábukat meghatározott sorrendben emelve, leejtve olyan mozgást utánoztak, mint amikor a rokka forog és hol lent, hol fent tekeredik a szál. Miközben szépen énekeltek. Látványos, emlékezetes volt. Ugyanilyen maradandó kép az, amikor a hazaérkezett tengerészek mulatnak – foszforeszkáló csizma, a lányokon uv-fehérben játszó paróka – az éjszaka mesterséges fényeinek imitálására. Ebben a kórus jelenetben a tengerészek a kísértet hajó legénységét szólítják, mulassanak velük. A jelenet során két-háromszor libabőröztem – a zene, a színpadkép és a tömeg erős hatása együttesen adták ezt az élményt. Jóleső érzéssel távoztam, még az sem okozott gondot, hogy a két és fél órás darabot szünet nélkül, egyvégtében kellett végigülni.

Tábortűz. De erre még visszatérek.

2012 decemberében egy disznóvágáson vettem részt. Vicces ötletnek tűnt a bejegyzésemnek azt a címet adni: csontig szaladt a kés a gyúrói udvaron. Bejegyzéseim látogatottsági statisztikáit figyelemmel szoktam kísérni, tudom már, nagyjából hol az a határ, mely után már új megtekintésre nem számíthatok (plusz mínusz egy-két kivétel). Nos, az említett bejegyzésemet követően a nézettségem az egekbe szökkent (direkt nem írok olvasottságot, biztos sokan csalódottan hagyták el az oldalamat, amint kiderült, nem a blikk kihelyezett tagozata vagyok). De ha már volt kettő ember, aki a cím miatt kattintott és végül el is olvasta az írást, már örülök. Ezért most ismét egy ütős címmel, egy bulvár-varázslattal kopogtatok.

Pedig a mai estének semmi köze nem volt se a bulvárhoz, se a celeb-léthez, se a nézettséghez. Vámos Miklós volt a mai este karmestere a Budapest Jazz Club színpadán. Volt ott minden, ami vámosos, volt beszélgetés, halkszavúság, tétovázás, szeretnivaló ügyetlenkedés, poénkodás egy másik, szintén a színpadon lévő férfival, és ott volt a VENDÉG. Aki egy laza beszélgetésben megmutatta ki is ő. De hogy kerül ide a tábortűz?  Nos, a 80-as évek eleje, nyári táborok, óriási tábortűz, egy-vagy két srác gitárral és három-négy akkorddal elkezdte a Börtön ablakában c. dalt, majd ahogy az esti levegő (és a szúnyog) csípősebb lett, ahogy az este egyre jobban ránk borult és a tűz egyre inkább csak pislákolt, előkerültek a protest songok, azok a tiltakozási dalok, melyek az igazságtalanság, faji megkülönböztetés, globalizáció. ellen szóltak. Igazából nem túl nehéz zenei alapon igen komoly társadalmi problémát feszegető szövegek hangoztak el. Jó volt kicsit tiltakozni, jó volt a dülöngélős esti romantikában pár percre eggyé lenni valaminek az érdekében – és nagyon szerettük kicsit egymást. Mint ma………. Az előadás első felében Vámos Miklós és Bornai Tibor Kalózzene c. lemezükről mutattak be néhány dalt, két gitárral. Meghallgathattuk az pl. az Évértékelőt, a Lelassult Bluest – micsoda beszédes címek! Miközben történetek, adomák, sztorik töltötték ki az időt két zene között.  Megcsodálhattuk, Bornai Tibor, a zenész, mennyire nagy alázattal dolgozik Vámos Miklós alá, milyen figyelemmel hagyja, hogy botladozzon végig a dalon, hol az akkordra, hol a szövegre figyelve, miközben profi módon lekíséri, aláfesti, felemeli – jobb tábortűz előadás kerekedett ki ebből, szórakoztató szövegekkel. A pokróc hiányzott, amibe a melegséget megőrzendő betakaróztunk ketten-hárman, közösség volt ez is, rövidnadrág fölé, amikor már nem hevített a tábortűz. De nem a pokróc hiánya tette, bármilyen kellemes és andalító is volt az első kb. egy óra, elég kevés lett volna egy esti programnak. Vártuk a csodát, és bizony megérte várni. A szünet után Falusi Mariann jött a színpadra, és innentől a TV adásokból már ismert beszélgetés kezdődött, melyben Mariann néha énekelt (szerintem keveset), néha Bornai jó ütemmel valami a helyzetnek nagyon megfelelő egyszavas viccet, beszólást helyezett el. És kikerekedett Mariann (nem a testalkatára értem), a szemünk előtt vált Padödőböl énekművésszé és színésznővé. Igen szerethető történetekkel színesítve ismerhettük meg kicsit közelebbről. Aztán meghallgathattuk, hogyan tud énekelni – ülve. Olvastam valahol, hogy ez igen nehéz, hiszen valahol (nem tudom, pontosan hol) támasztani kell, hogy a hangnak meglegyen a kellő öblössége, mélysége, és bizony ülve nincsen meg a megfelelő támaszték. Ezért énekelnek a nagy dívák szinte mindig állva (vagy időnként halva).  És Mariann ülve is nagyon tud énekelni. A BJC falai kicsit kijjebb húzódtak – pedig nem is emelte teljesen a szája elé a mikrofont – a tábortűz lovagokat nem akarta lemosni. A teremben az egy főre eső libabőrök száma hamar elszaporodott, pedig zeneileg nem volt teljesen bonyolult a pár akkord, de hát aki tud kérem, az minden körülmények között tud. Alázatos volt, nem tolta le a színpadról társait, féltő szeretettel, mindvégig társait figyelve, Vámos Miklós apróbb botlásait kiigazítva tudott felejthetetlen mélységeket megnyitó hangon érzéseket közvetíteni. Akár egy olyan dalban, amit az előadás előtt látott életében először. Nagyon jól esett az az érzés, hogy aki ennyire gazdag, az ennyire szerethető, aki ennyire elismert, az ennyire közeli, megfogható, ennyire emberi is lehet. És ez nem derülhetett ki máshol, csakis a tábortűz mellett.

Magyaroszlop. Ha rajzolni tudnék, matyó-kalocsai mintákat varázsolnék hófehér bajuszára. Cserzett bőre, huncut , de tiszteletet parancsoló, apró szeme, pödörhető bajusza, lobonc-fehér haja – mintha egy valódi ősi magyar ember ült volna a színpadon. Külsőre első pillantásra igen sokban hasonlítanak egymásra Tolcsvai Bélával – valószínűleg belsőre is, erről most még csak sejtéseim lehetnek.

Hivatása orvos, világhírű szívsebész.  Először az orvosi hivatást átszövő, befolyásoló gazdasági érdekek kerültek szóba. Az anyagi érdekekből felfújt madárinfluenza, a kötelező oltópontok, ahol nincsenek orvosok, ha esetleg vannak, nem tudják, mi az oltóanyag összetétele………….. Beszélt arról, test, lélek és  értelem egyetemes erőnléte a fontos, említette, hogy az első világháborút követő spanyolnátha járvány azért tudott a világháborúban elesett embereknél többel végezni, mert a túlélők féltek, éheztek, általános állapotuk (nem csak a testi) nagyon leromlott.  Úgy véli, ma nem az EMBERT gyógyítjuk, hanem egyes szakágak futószalagon termelnek – gyógyszerek tömkelegét szedjük be értelem nélkül, sokszor azzal sincs senki tisztában, melyik hatóanyag hogyan hat a negyedik vagy a nyolcadik gyógyszerre, amit más betegség, más szakág írt elő. Megemlítette, nem a C-vitamin az immunrendszer erősítő, hanem a D vitamin, amit viszont nem tabletta formájában kell megkapnunk, hanem a szabad levegőn való mozgással. Szóba került erős hite. De nem hajbókoló módon istenhívő, hanem boncolgató, tisztázó, megérteni akaró módon. Talált is bizony, az ima szövegében kivetni valót, szerinte a „ne vigy minket kísértésbe” szöveg nem megfelelő, hiszen nem Isten, hanem a Sátán, aki a rosszra csábít. Megtalálta a csángók imáját, amely valahogy úgy szól, ha csábít a Sátán, állj mellénk.  Beszélt magyarságáról, Amerikában töltött éveiben érzett erős honvágyáról, a kinti magyarok megosztottságáról. Érdekes volt hallani, hogy szerinte a magyar nyelv az agynak olyan részében keletkezik, amely egyébként a kreativitás, a fejlesztés területe. Állítólag Teller Ede mondta, hogy ha nem magyar lett volna az anyanyelve, közepes tudós lehetett volna csak. Szerinte a magyar nyelv miatt vagyunk képesek mi magyarok az analóg gondolkodásra, vagyis amikor egy korábbi élethelyzetben valamit végeztünk, aztán egy másik élethelyzetben, más keretek és tárgyak között, de elő tudjuk venni a korábbi helyzetben végzett műveletet és alkalmazzuk az adott szituációra. Példaként elmesélte, amikor szobafestőként dolgozott, megtanulta, hogy egyenes vonalat úgy húznak, hogy két szögre kifeszítenek egy fonalat, amit előtte bekormoztak. A fonalat erősen megpöccintették, a fal bekormozódott egy egyenes vonalban……… Ő a szegycsontra nyomott oda egy (nem kormos) zsineget kifeszítve. 5-6 másodpercre fehér csíkot hagy a bőrön, így két másodperc alatt lehetett szikével tökéletesen szép vágást végezni, szemben a korábbi kb. 5 perces csiszatolós-gyöszötölős vágással. Beszélt arról, kell-e az orvosnak igazat mondani a halálról. Nem mondott sem egyértelmű igent, sem egyértelmű nemet. Mert úgy gondolja, mindent túl lehet élni, mindenből van kiút, pusztán csak szeretet kérdése. Nem önmagunk szeretete, hanem a párunk, a gyerekünk, a szüleink szeretete, hogy szeressünk valakit annyira, hogy őérte túl akarjuk élni. Beszélt arról is, hogy a  daganatos megbetegedések okai között a cigaretta mindössze a kilencedik helyen áll, legelső helyen a családon belüli stressz, második helyen a munkahelyi stressz, harmadik helyen a társadalmi-nemzeti stressz áll.  Ugyanakkor azt nem mesélte el, hogyan kell szeretni, hogyan kell a családon belül nem stresszelni. Talán azt mindenki tudja, hogyan kellene, de a való élet példái inkább azt mutatják, a dolog manapság nem igazán működik. Nincs olyan férfi (lehet, a férfiak a nőkről vélekednek ugyanígy), aki valódi férfias értékekkel bírna. Megváltozott szerepek, felfordult világ, és nincsen férfiminta, férfikép a gyerekek előtt. A lányok nem tudják, milyennek kellene lennie egy igazi férfinek, hiszen apáik vagy nem voltak, vagy megbízhatatlanok voltak, vagy igénytelenek voltak. A fiúk nem tudják, hogyan kell irányítónak, de puhának, megértőnek lenni. Hogyan lehet szeretettel TELJESséggel, hitelességgel összefogni, érteni, megvédeni egy családot. Lányok nem tudják megadóan viselni magukat, a fiúk nem tudják, hogyan kell irányítani, irányt mutatni. Azt hiszem, ma általában az egyén nincs rendben, nem fejlődött ki, nem ismeri önmagát és a világot. Ha nem tudja magát, mint origót meghatározni, akkor nem tudja a célt, a fejlődési útvonalat sem belőni. Ha nem tudom hová megyek, hogyan kívánhatom bárkitől is, hogy beüljön mellém az anyósülésre navigálni? Vagy csak stopposnak kell? És ebbe a bizonytalan kapcsolatba még egy-két potyautast (gyereket) is vállaljunk? Csoda, hogy ilyen szedett-vedett társaságban azonnal hatfelé szaladunk, ha kapunk egy defektet?  Szóval azt megtudtuk, mindennek az alapja a szeretet, a tisztelet, de azt nem tudtam meg, hogyan csináljam. Hol kezdjem el? Hol kezdjük el? Egyéni vagy társadalmi szinten? Nem késő most elkezdeni?  És kérem szépen, hogyan kell szeretni? Kit kell szeretni? Mert azt hallottam, hogy a magyar egy befogadó nemzet, és ahogyan a nevelő szülő egyformán kell, hogy szeresse édes és nevelt gyerekeit, egyforma emberként kell tekintenünk cigány, zsidó, szittya, stb. népcsoport tagjait.  Nagyon kedvemre való volt, mikor arról beszélt, sosem politikában kell gondolkodni, nem azt kell szajkózni (mint a bulvárlapok a celebek esetében), ki, melyik politikus hol, mit mondott Nem a tömegvonzás miatt kell ide vagy oda tartozni, hanem gondolkozni kell. Megfigyelni, elemezni, meghallgatni, végig gondolni, és kialakítani SAJÁT álláspontot – mely akár a palettán lévő harminc-negyvenkettő után egy újabb. Vállalni kell a gondolatainkat – ehhez kevés média kell, rengeteg beszélgetés, olvasás, tájékozódás. Ja, és – ezt én teszem hozzá,  -  önmagunk ismerete. Ezt hívjuk úgy összefoglalóan: HITELESSÉG.

Kellenek az embernek olyan napok, órák a szürkeségben, amikor kicsit megdermed a világ, mert valami olyannak részese, amit nem lehet rohanva, nem megélve átélni. Ezek az idők átmosnak, megtisztítanak, a gondolatok rendezésére késztetnek. Sok ilyen értelmes idő vezetett oda, hogy a napjaim, az életem kicsit más irányt vett, ha csak pár napra is. És éppen azért, mert minden csoda három napig tart, kellenek új és újabb impulzusok, hogy az élet ne legyen annyira egyértelműen unalmas. Ilyen volt ez a ma esti beszélgetés is. Hiteles, oszlopos, megtartó és megújító.

A film címe: Isteni műszak. Jó magyar film, a Kontroll méltó utódja. Képi világát tekintve a Nyoozó vagy a Pál Adrienn című filmek társa: nyomasztó, fénycsövek által bevilágított bogaras –penészes folyosók, minden-mozog-a-kocsiban típusú mentőautó. Ugyanaz a szatírikus humor, ugyanúgy a humor és a valóság lehelet határa. A lét és nemlét kérdése, az emberi élet céljának keresése a céltalanságban. Nem vidámságra hangoló film, nem csajos komédia, nem hoz megnyugvást és boldogságot, a mai magyar szürkeség. De nem a film szürke, a világ fásult, a mi világunk az, amit ábrázol. Igaz, a filmbéli történet 1992-ben játszódik. Kár, hogy ma is aktuális.lapja egy lengyel újságcikkben megírt igaz törénet: mentősök összejátszottak a temetkezési vállalkozóval.......

Milán a szerbiai háború borzalmából hazánkba menekül, hátrahagyva menyasszonyát. Itt egy mentős csapat tagja lesz, rajta keresztül megláthatjuk azt a vékony leplet, ami élet és halál között lebeg. És bár állítólag van egy alagút, ahol a fény hív, az élet képei vagy egy nindzsás film képkockái peregnek, mégis egy röpke pillanat töredéke alatt dől el a sorsunk: a Földön maradunk, vagy megyünk. Igen, a mentőben ülők ehhez hol hozzájárulnak, hol gátolják a folyamatot. Innen nézve, aki a kocsiban ülve dönt, Istent játszik, uralja a sorsot – a másét. A film viszont teret enged annak a gondolatnak is, lehet-e létjogosultsága az euthanáziának………. Igen, van végstádiumos rákos beteg, aki pokollá teszi lánya életét, vagy ott van a motoros balesetes fiú, aki megölte a barátnőjét, talán maga sem lesz mozgásképes már. Ilyenkor megváltás a halál nekik, a velük élőknek, a társadalomnak. Mégis lehet-e dönteni Isten helyett? Isten lehet kegyelmes, kegyelemmel teljes?

Természetesen, ami nem törvényes, avval pénz is jár. Így felmerülhet az a kérdés is, van az a pénz, amiért valaki magára vállalja a döntést? És ne menjünk el amellett a tény mellett sem, amire Bodzsár Márk rendező szatirikus humorral fűszerezve rámutat: a halál igazán nagy üzlet – emlékezzünk csak a 2013 év végén  a politikai palettán megjelent a szociális temetés kérdése (akinek nincsen pénze temetésre, maga öltöztesse és ássa el halottját).

A doktor már kiforrott személyiség tudja, mit akar, és tudja, hogy csak blazírt nyugalommal viselve a hülyéket tud előbbre jutni. Tisztában van a helyzettel, a világával, ismeri a határokat, kapcsolatai vannak. A sofőr szipus hülyegyerek, ennél nem is vágyik többnek lenni – a mentőautóban van kéjgáz-palack……………. E két szereplőnek nincsen szüksége fejlődésre. Arra ott van Milán (Ötvös András). Ő elfásult, megcsömörlött emberkévé válik a pénz és a hatalom által, hogy aztán visszatérjen.  Szarajevóból menekülve sorsát, a biztos halált akarta elkerülni. Nem látta be, halálunkról nem magunk döntünk. A mentősök oldalán megtanulta, az élet vagy a halál nem tőlünk (magunktól) függ, mindig valami eldönti, az valahogy eldől (mondjuk éppen azért, mert az orvos és a sofőr fogadott). Rádöbben, nem kerülhető el a vég, és tulajdonképpen ilyen szempontból mindegy, egy golyó által csatában, rákban párnák közt, vagy motorbalesetben, esetleg kálium injekciótól következik be. Elkezdi élvezni az életet (jó ételek, új kabát, új haj a bordélyházban). Majd ennél is tovább fejlődik és már elébe megy a halálnak, visszatér Szarajevóba. Igaz, ehhez azt is meg kell tapasztalnia, a halál nem válogat, akár betépett hajléktalan, akár elismert mentőorvos az illető, a nindzsakard mindenkin átmegy.Nindzsakard (nem szamuráj kard - a nindzsák a selejtes, eldobott kardokat szedegették össze, sokszor a halott mellől). És ezért pozitív mégis a film végkifejlete: Milán a valakihez tartozás érzését választja, mert egyedül nem jó azt megélni, ami a halálig hátra van

Hibátlan karaktereket láthatunk a filmben, a mezőny mellékszereplőkben is igen erős. Egyik legmegkapóbb jelenség számomra Jordán Adél, aki liliom törékenységgel viseli eszét vesztett rákos anyja dührohamát. Mégis az igazi kedvencem Zsótér Sándor, aki tökéletes temetkezési vállalkozó: finom, elegáns, cizellált, aki egy maffiózó, az élet császára, a halotti létből kiváló haszonnal élő hedonista.

Bodzsár Márk első játékfilmje igen jól sikerült, sajnálom, hogy az asztronautás amerikai film több nézőt vonzott be a mozikba akkor, amikor erre is vehettek volna jegyet az emberek.

Novemberben az Aranyecset után azt gondoltam, sablonosabb előadás már ebben a bérletes sorozatban nem érhet. Igaz, a mai előadás nem volt sablonos, csak értelmetlen, zagyva.  Fradioperát láttunk, olyat, hogy mindent bele. És ez nem jött be. Előadás után nosztalgiával emlékeztem a júniusi Hippolütosz és Aricia c. operára, melynek ugyan zenei világa nem sajátom, de mégis valami ékkő, valami emlékezetes, valami, amin muszáj gondolkodni. A mai előadás bár zeneileg nem volt rossz, sőt, helyenként dallamos volt, fülbemászó, nem lepett meg, nem varázsolt el – és igazából azt sem tudnám visszaadni, miről is szólt. Állítólag spiritiszta szeánszt tartanak egy nagyhercegi bálon, ahol megidézik a NŐT. Nos, a bál megvolt, fel is ismertük (állítólag farsang volt, olvastam most utána, de ez abszolút nem derült ki róla). A NŐ férfiról férfira száll, egyre feljebb, mindig megcsalva valakit. A színpadra lép az olasz vándorszínész társulat, a megcsalás története tragédiaként szerepel repertoárjukon, de a herceg követelésére bohózatban is bemutatják, the end-el.

A mű keretes szerkezetű, elején a férfiak megidézik a NŐT (vagy a halált?), a végén ugyanők, beállnak a menetbe, ami a Nő vagy a halál felé tart. Egyaránt beáll herceg, részeg bolond………..

A Hippolütoszban alig volt díszlet, de fényekkel, színekkel olyat is odavarázsoltak a történetbe, a színpadra, ami nem is volt ott, de mégis. Volt szellemisége, szelleme annak a darabnak, nem is egy.

Most a címadó szellemek sem voltak jelen. A nagy szellemek pedig igazán hiányoztak. A NŐ sokszínűségéből (odaadó szerető, csalfa asszony, alázatos feleség, támogató társ, megbocsátó anya, stb.) egy szellemet hurcol végig a darab mindössze – igaz, ez nem az előadás hibája.

Láttam már meghökkentő, borzongató, modern, moderneskedő előadásokat, láttam nagy operákat, óriási ívekkel, rengeteg érzelemmel és romantikával, ültem már végig élvezettel öt órás Wagner operát. Lenyűgözött az Mefisztofele, nyomot hagyott a Hippolütosz, imádtam a Pillangókisasszonyt, de ez az este hamar a feledés homályába fog kerülni. Hazafelé egy fekete macska mikor meglátott bennünket , nem futott át az úton, visszafordult: talán ő sem látta a  hiányzó szellemeket…………..

Nagyon kedvemnek való ez a hosszú hétvége. Gyerekeim távollétében fér bele házimunka, alvás, esti elhajlás és olvasás is bőven. Így sikerült a végére érnem Grecsó Kriszián Aegon Művészeti Díjas alkotásának: Mellettem elférsz.  Szeretem a hasonló címeket, pl. Spíró Györgytől az Álmodtam Neked volt hasonlóan szívet melengető. Valami életérzést kifejtő, átölelő, abszolút az emberi szeretetről szóló selymes címek ezek. Mennyi mindent jelent az: mellettem elférsz………… Ha nézed a naplementét; ha egy társaságban vagy és jön egy új érkező; ha valahová többen beszálltok; ha vizsgaírásnál keresitek a legideálisabb helyet; ha egy életre választasz valakit; ha a polcra akarsz tenni valamit – megannyi történet, megannyi lehetőség. És mindegyikben ott lakozik a TÁRS – hiszen ha mellettem, én már ott vagyok, és jössz Te, aki elférsz. A Godot, akire várunk. Mert egyedül nem megy, egyedül múlt sincsen – derül ki a műből. Hősünk magánéleti problémáinak gyökerét abban véli megtalálni, hogy nem ismeri a múltat, nem tudja, nem ismeri nagyszülei történetét. Miután ráeszmél, hogy bár sok időt töltött a nagyszüleivel (vidéki gyerekként több generáció élt egy fedél alatt), a családi anekdotákon kívül, amelyek címzetes alkalmakkor többször újra és újra elmondódtak, szinte már mantraszerűen, nem ismeri azt, amiből ő lett. Azt reméli, ha kideríti a múltat, megtalálja önmagát a jelenben és megteremti a jövője alapjait. Nyomozásba kezd hát, egy cikke kavarja fel az állóvizet, fokról fokra derülnek ki, hogy a családi anekdotákban szereplő tények nem mindegyike hibátlanul igaz. Fokról fokra derül ki a szeretett családtagokról, kinek mi volt a problémája, hibája. Hogy a gyermek által észlelt boldog idill mennyire megalkuvások, sokszor boldogtalanságok, eltitkolt apróságok sorozata. Egyrészt megkönnyebbül a főhős, mert látja, a korábbi életek sora sem fenékig tejföl, másrészt megrémül attól, hogy semmi sem új a nap alatt, minden ismétlődik.  A nyomozás feldobja, a lehetőség, hogy talál valamit, ami megoldás lesz, hajszolja – saját életére nem is igazán gondol. Jövőjének alapozása abszolút mértékben szünetel. A történet végén nagyapja valamikori szeretője a kilencvenedik születésnapján világosítja fel arról, mindegy, mi és hogyan volt. A döntések, a vállalások és a nem vállalások az adott kor viszonyai között, az adott élethelyzetekben vállalhatóak csak, a mában már nem indokolhatóak. Ahelyett, hogy a múltba dugná a fejét, a saját életét kellene ahhoz élnie, irányítania, hogy abból jövő lehessen. A főhős elindul egy randevúra, akaratán kívül pont arra az utcasarokra, ahol annakidején nagyapja hiába várta a szeretőjét. Évtizedekkel később ez újra megtörténik – a múlt ismeretében ez még inkább megrettentő. Mégis a legnagyobb ürességet ez a befejezés avval idézi elő, hogy semmi jele a jövőnek nincsen – még csak lebegtetve sincsen. És nyitva marad a kérdés, mi a jövőtlenség oka. Zách Évának lenne igaza, miszerint nem a múlttal kell foglalkozni? Semmi nem számít, csak a jelen énje? A főhősnek lenne igaza, aki szerint a múlt jelenti azt, aki vagyok, és ha azt alaposan megismerem, akkor tudok a jelenben lenni és akkor tudok elkezdeni jövőt építeni? Vannak könyvek, melyek feldobnak, pl. a Tajtékos napok ilyen, még akkor is, ha a vége nem boldog. Vannak könyvek, melyeket jó olvasni, ilyen a Jöttem, had lássalak – még akkor is, ha a vége megríkat, nem boldog. Vannak könyvek, melyeket a nyelvezete, a világlátása, a belőle áradó szeretet és emberismeret, emberábrázolás miatt jó olvasni, de totálisan leszív az egyetlen mondatként lezáró végéből áradó realista pesszimizmus – Grecsó könyve ilyen. Laza pletykaanyu, egy harmincas férfi régmúlt boncolgatása, kocsmabeszélgetések, andalgások Zuglóban, könnyed nyári napokra való olvasmány. Aztán az ostorcsapás a végén. Ezért az egyetlen mondatért megírt 287 oldalt. És emiatt nagyon üt.

Vámos Miklós: Apák könyve, Esterházy Péter: Haermonia celestis (a családról), A semmi művészet (édesanyjáról), Javított kiadás (édesapjáról )írott sikeres könyvek után úgy tűnik, az ezredforduló környékén hálás feladat a családi almáriumban kutakodni, az elsárgult fotókon szereplők arcát kutatni. Mert bármennyire egyedi is az adott személy múltja, mégis csak ugyanazon a földdarabon, ugyanabban a szocializációs, politikai, gazdasági környezetben történt minden – sok tekintetben az ő szüleik az én szüleim, nagyszüleim is lehettek volna. A retro megteszi hatását az olvasmányok között is: NDK utazások, külföldre disszidálás, műegyetemi sorban állás egy Metró koncertre, 56 remegő átélése a pincében, az orosz katonák házról-házra történő megjelenése (kinél erőszakkal, kinél segítő szándékkal), a társbérlet, az ikervonal………………….. Nos, ez mind a velünk élő múlt kellékei, egy nyelvet beszélünk. És sokszor mégsem ugyanazt. Mert az orosz katona valahol egy lakásban gyilkol, nagymamámnak (apukámnak és nagybátyámnak) enni ad. Legalábbis a nagymamám így emlékszik rá – apukám pedig nem beszél róla. És én nem tudom, mitévő legyek. Családi kalendárium-nagymamám, Lici mama két éve halott. Két lábon járó enciklopédia volt, ki kinek a gyereke, mikor született, mikor váltak el, mikor keresztelték, mi a végzettsége, stb. Az átláthatatlant csak ő bírta rendszerezni, otthonosan mozgott a hálózaton, mint egy jófajta rendszergazda. Sokszor untatott, mikor számomra csak nevükben létező másod- és harmadunokatestvérek viselt vagy sikeres dolgairól számolt be. Miközben nem láttam meg annak a lehetőségét, hogy a múltláda mennyi értékes történetet, adalékot rejt – amikből talán én magam is vagyok. A napi rohanásban, a jövő építésben nem értem rá holmi idegenek történeteit igazán meghallgatni. Pláne nem kérdésekkel továbbmélyülni azokban.

Érdekes talán az is, hogy a jövőtlenséget hirdető alkotása Grecsónak 2011-ben jelent meg – a gazdasági krízis még vadul tombol. Talán ez egy mai magyar író helyzetelemzése erről a gazdasági korról? Így akarja megírni azt az érzést, hogy bár jövőre kilátásunk sincsen, a gyökerek mégis ebbe a kiskocsmás zuglói bágyadt valóságba húznak? De vajon a jelenért ki a felelős? A nyolc év ezelőtt a kormány előtt, vagy a szocialista idők gazdaságpolitikája, vagy pusztán csak mi magunk, most és itt a jelenben? Egyáltalán fontos ez ahhoz, hogy a jövőt kezdjük el végre építeni? E nélkül nem megy???????

És most is itt írok, ahelyett, hogy 95 éves Irma mamánál lennék és hallgatnám a történeteit 45-ről – mostanában már csak arra emlékezik, a mai ebédre nem…….. Lehet, hogy félek? Jövőtlen vagyok már hosszú ideje – de az oka a múltunk vagy a jelenem?

Újabb év eltelt. Keserúre sikerült soraim tavalyról még érződnek, de az elmúlt évet az ólmos fáradtság hatotta át. Űzött vadként esek be eseményből eseménybe, futok a gondolatok, a kalndok, az ötletek után, egyre csak kaparok, küzdök, mert mintha lenne ott fény végre........... Nem politizáltam előző soraimban, nem politizálok ezután sem ebben a bejegyzésben. Nagy kanálra vágytam, mert azt gondolom, lassan már megérdemelném, rengeteg melóval falatokhoz jutottam, de a jól végzett munka elégedettséggel töltött el, és erősödik a hitem, egyre több fog jutni. És ez az elmúlt egy évem minden területét jellemezte, legyen szó anyagiakról, kapcsolatokról, családról, munkáról............ Jövök föl a gödörből, ahová az első lökéssel 2011 szeptembere indított, majd hogy elég mélyre kerüljek, jöttek sorba a további lökések.És egyre nagyobbat ütöttek, egyre sötétebb lett minden. Bár most túl vagyok már a nyaraláson, amit imádtam, de pihenni, kikapcsolódni nem tudtam, de végre vannak terveim, a szürke fátyol ami bevont éveken át, egyre inkább lehelletfinom lepellé szelidül. A nyaralás környékén felerősödött bennem az írott betűk iránti igény, egy olcsóbb kategóriájú e-book olvasó árát könyvekre költöttem és belefeledkeztem, amikor csak tehettem. Boris Vian Tajtékos Napok c. könyve nem az én korosztályomnak, sokkal inkább a felső tini lányoknak a szól, de ezt 16 éves kor körül lányok, olvasni kell. Szellemes nyelvezet (plébános = bádogbános), szürrealista képi világ, és az ezzel erősen szembenálló valódi élet, a pénz hatalma, a küzdés. Egy történet arról, a szerelem és a küzdés együtt jár, a szerelem ereje felnőtté tesz, felelősségvállalásra sarkall. Kellemes, gyorsan olvasható könyv. Azt mondják, a film felejthető. Azért én meg fogom nézni, Audrey Tatou megérdemli. Háy János Mélygarázs c. műve azonnal visszaránt a valóságba. A sablonos mába. Élet- és döntésképtelen,férfival, felelősség nélkül, céltalan életekkel, erős, tudatos asszonyokkal - valamiért ebben a szerelmi háromszög történetben is a szerelem győz: a férfi megöli a szeretőjét, miközben vele a rendőrök végeznek............ Miért van az, hogy ennyire későn ébrednek rá a szabad szellemek arra, vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni, bárhogyan szeretnénk. Nem lehet döntést nem meghozni, nem lehet folyton menekülni kötelezettségek elől, vállalások elől. Muszáj felnőni ahhoz az ideához, hogy az élet nem habostorta, és mindenért meg kell dolgozni, vagy ha nem dolgozni, akkor legalább fizetni.......Háy alakjai túlzottan általánosak, átlagosak, erős sztereotípiákkal, emberi panelekkel dolgozik, a karakterek mégis ütnek, hiszen minden tett és mozzanat ismerős, legfeljebb nem csak egy családtagra, ismerősre ismerünk rá, hanem erre a szomszédra is, arra a munkatársra is. Ettől még inkább érezhető az olvasás során, hogy a nem túl pörgő, inkább lelkizős történet részévé válunk, egyre jobban szív be az általános, a mindennapi - és ettől nagyon el tud találni. A mű szerkezete az, hogy a történetet a szerető, a férj és a feleség adja elő. Három történet, vagyis egy történet három oldala. Ez a szerkesztési mód is erősíti a mindennapiság légkörét: kicsit pletykaízű lesz, akár ülhetnék a tízemeletes panel előtti padon mondjuk otthonkában és kezdhetném mesélni: képzelje Gizike, a Molnárék válnak........... Háy kedvenc témája a háromszögek kidolgozása, ez most is remekül sikerült, panelekből húzta föl, de összeállt. D. Tóth Krisztát nem tudom nem kedvelni. Kedveltem tévés arcát, kedveltem talk showjában első bizonytalan lépéseit, azt, ahogyan kiforrotta magát, megtalálta helyét. Kedvelem Loláról írott gondolatait, mindenből, amit körében tapasztalok, önazomosságot és harmóniát vélek felfedezni. Tudom, a média torzít, meg aztán ott a stylist és a fénybeállítások............ De vajon ma bárkit is érdekel, milyen úri furcsaságai voltak Márainak? Mondjuk Nyári Krisztiánt biztosan (Márai feleségének minden tiszteletem, hogy bírt a nagy ember társa lenni). Ma egyszerűen csak jó Márai brokát-történeteibe belemélyedni. De vissza D. Tóth Krisztához. Írásai hengerelnek, annyira természetesen "ömlik" belőle a gondolat, folyik ki a szó. Jöttem, hadd lássalak c. könyvében édesanyjának állít emléket, aki korán átkelt a Styx folyón. Anyja története az anyámék kora, családi történetük a szocializmusban az én családomé is, nyaralásaik az enyémek is........... Kriszta a kvázi-testvérem. És édesanyja álmodozása, egy másik élet Huffnágel Pistivel egyszer húzóerő, egyszer romboló massza. Amikor a boldogság megindul, már ott lüktet a tragédia, lappang a felszín alatt. A kettősség fájdalma, a mi lett volna,ha.... libikóka mindvégig nagyon érzéki finomsággal szövi át a könyv lapjait. Tisztelettel mutatja meg a gyötrődést, a kínt, előbb a leki vívódást, majd a halálos kór fájdalmait. Mindezt úgy, hogy konkrétan nem ír a betegség rémes elemeiről, mégis bent vagyunk a beteg szobájában, látjuk görnyedt testét, érezzük a betegség émelyítő szagát. Nem mindennapi, nem panelekből épített történet, mégis az enyém. A könyv ajánlására trailer született (youtube-on megtekinthető), Kovács Patríciával. Telitalálat. Törékeny, méltó, lelkiző, szép és fájdalmában is mélységesen szeretnivaló. Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke (Magyar mesék) könyve keserű és édes egyben, mint a jó kínai édes-savanyú mártás. Ragad is rendesen........ I. Fülkefor kerál viselt dolgait szedi sorra, népi mesei nyelvezetbe ágyazva. Ez először zavart, ám amint kicsit rászorítottam magam és belelendültem, már a lényegre is jut a figyelemből. a nyelvezeti ötleteken sírva röhögnék térdemet csapkodva, a lelemények zsigerből indítják meg a nevető izmokat (pl. Kihaénnem tér, azelőtt Kossuth tér). Amiről e nyelvezeten ír (a kerál és az udvartartás viselt dolgairól: Új Színház, Nemzeti Színház, tüntetés szervezése a Szigetfesztibál idejére, stb.), azon sírva röhögnék térdemet csapkodva....... Próbáljátok meg eldönteni, mikor csapkodnám a térdem jókedvemben, mikor kínomban. Kacagtatva marja le a húst. Véresre csikiztet........... Hátha röhögés közben annyira nem fáj. Pedig de. Ettől még sokkal jobban. Mert a röhögés során nyitva maradt szánkba belefolynak sós könnyeink............... Nyeljünk hát!

Régóta nem jelentkeztem. Május-június a fesztiválok, programok szezonja, nem ritkán este 10-kor értem haza, élményekkel megrakodva, hogy másnap újabb élmény lökhesse ki az egészet a fejemből. Blogolni nem maradt időm, energiám. Ezt egyrészt bánom, mert nem tudom a nyájas olvasót valamilyen program irányába terelni, másrészt örülök is ennek, mert most volt itt a homokszitálás ideje: csak a valóban finom akadt fenn a rostán. Szóval az elmúlt időszakból olyan karcolatokkal bukkanok most fel, amelyeket hosszú távon fogok emlékeim között megőrizni akkor is, ha írásos nyoma nem maradhatna.

Még a tavasz végén hirtelen jött ötlettől vezérelve, azon kaptam magam (hála a maesteszinhaz.hu-nak), a Pesti Színház nézőterén ülök. Régóta foglalkoztatott már ez a gondolat, valami miatt mindig halódott, míg megelégeltem és léptem. Később kiderült, több okból is remek volt a döntésem.

A történetben egy kislány ül az árokparton, és játszva a homokba rajzol. Ezekből a rajzokból női alakok, sorsok, szeretet és család, siker és magány rajzolódik ki. Köztünk van a sámlirádiót működtető Piroska néni, a traktorkeréken ülő nagymama ugyanúgy, mint a mondén pesti nőknek tollat fűző nagymama, a Rúzsa család férfi tagjai – a Sándorok -, a szerbiai háború áramkimaradásokkal, frontra vonuló falubeliekkel. De megjelenik Edith Piaf, ott vannak Magdi szerelmei, a csalódásokkal, újrakezdéssel, Magdi hite jól megfér a horoszkóp jóslataival. A színpadon a párizsi mulatók, a pesti Broadway és a kishegyesi poros árokpart díszletek nélkül is kézzel tapintható. Jelen van Rúzsa Magdi a maga bájos, természetes humorával – főleg a kishegyesi családi történetek mesélésekor, szinte stand-up comedy show látható a színpadon. Amikor Edith Piaf jelenik meg, akkor Magdi kimért, testtartása megnyúlik, méltóságossá, fennköltté válik. A darab mélyen lenyúl Magdi gyökereihez, önmagát meséli, éli át újra. Dalokkal fűszerezve, dalokkal, melynek többsége más dalainak feldolgozása – kezdetben többségük Edith Piaf – Rúzsásan előadva. Ahogyan a helyszínek, a vágyak, a szerelmek is változnak, a zenébe is belekerül Surda dalának feldolgozása, egy olasz sanzon is, és természetesen Magdi dalai is. Fekete Kovács Kornél varázsolja a zenét Magdi köré-mögé – a hangulatról a zenekar legalább annyit tehet, mint Magdi. Méltó kísérői a dívának. Igen, dívát írtam, mert a 27 éves falusi lány díva lett, kérem szépen. Úgy csavar bárkit az ujja köré, hogy észre sem vesszük. Jelmezei, ruhái a legjobb kabaré-sanzon színpadokon is megállhatnák helyüket, tollakat fűző nagymamája méltán lenne büszke Magdalénára. A szerep, az este lélekbeli utazás – elsősorban Rúzsa Magdi számára, aki nem mellesleg roppant energiával énekel, szinte tolja az éterbe a hangokat, miközben cicázik, vagy a földön kuporogva Istenhez dalol. Az önmegnyitás másfél órája kiemelkedő végkifejletbe torkoll: a darab fináléjaként Edith Piaf híres, Non, je ne regrette rien (Semmit nem sajnálok) című dalát már nem Piafot éneklő Rúzsa Magdi adja elő, hanem a dallal azonosulva, hitvallásává emelve azt túllép nagyhírű előadóművészen, hogy Magdaléna Rúzsa önazonosságának, teljességének himnusza legyen. A katarzis leírhatatlan, könnyek szöktek a szemembe, a közönség egyként, álló ovációval, dübörgő tapssal fogadta ezt a fajta őszinte másfél órát.<br>Próbáltam jegyet vásárolni szeretteim számára – ekkor szembesültem a ténnyel, hogy az utolsó előadásra ültem be….. Tehát ez a vég……… Az előadás után már tudom, mit fogok tenni novemberben – megnézem Rúzsa Magdit a MÜPÁban is!

Június idusán nagynéném szeretetének köszönhetően jutottam el az Operába, ahol a nagyon nem megjegyezhető Hippolütosz és Aricia címet viselő francia barokk előadást láthattuk. Jean-Philippe Rameau (ejtsd Ramó) Racine Phaedra c. művét – melynek ihletője Eurüpidész Hyppolitus c. műve volt - dolgozta fel ebben az operájában, nem Phaedra belső harcára, hanem a történet szerelmi szálára helyezve a hangsúlyt. 1683-1764-ig élt, 11 gyermekes családból származott, tanult Párizson kívül Milánóban is, és bár műveit a kortársai ellentmondásosan fogadták, végül XV. Lajos király is elismerte művészetét. Rameau hazánkban nem igazán ismert (vagy csak a vájt fülűek számára és a sznoboknak mond valamit a neve). Az Operaház az évadot valami kis bonbonnal szerette volna zárni, valami meglepő, nem mindennapi finomsággal, így került 3 alkalommal színre ez a mű. Én a bemutatót láttam (ez a kezdet). Nem tudok egyértelműen lelkesedni az élményért, de mindenképpen figyelemre, elismerésre és emlékeim között megőrzésre méltó este volt. Kezdem onnan, hogy az opera barokk. Nem, ez itt nem a szöveget színesítő jelző (mint pl. barokkosan nagyvonalú, barokkos túlzás, stb.), hanem ez maga a puszta valóság. Tehát a zene mérhetetlenül barokk, a hangzását az úgynevezett basso continuo adja (ez egy folyamatos mélyszólam, a barokk zene alapja), melyet a csembaló – zongorához képest – érces, fémes csengése kísér. Jellemző volt az énekszólamokra a mérhetetlenül sok hajlítás, hogy a zene és az ének mintha nem is egymást szolgálná, hanem csak úgy folyt, egymástól függetlenül. Minden sort minimum kétszer énekeltek el – igaz, viccesen megállapítottuk, ha nem így lett volna, félő, hogy háromnegyed óra alatt a végére értünk volna. Megjegyzem, hogy ezek nem a mű vagy a szerző hibái. Ezek, amiket eddig írtam, a barokk kor teljesen általános zenei jellemzői – jó annak, aki ezt az irányzatot szereti. Én nem tartozom ezen emberek csoportjába, sőt, talán a lehető legtávolabb az én ízlésvilágomtól a művészeti ágak barokk korszaka áll. Tehát számomra az előadás emiatt időnként mérhetetlen önuralmat követelt. Számomra másik zavaró dolog a történet volt. Nem, nem a szerelemmel van bajom, bár idealizált történetet láthattunk. Ókori történet az alapja, tehát Istenek és halandó emberek, mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, cselt sző, az első felvonás végére kettőnkből kettőnknek nem volt tiszta, ki kinek a fia-borja, ki melyik csapatban játszik, ki kinek ellensége, társa………. A végére azért – többé kevésbé – kikerekedett. Valószínűleg, ha olvasottabb lennék, ismerném a görög mitológiát, ez sem okozott volna gondot egy percig sem. És akkor már meg is találtuk a másik korszakot, ami nem a szívem csücske, ez pedig a mitológiák kora, legyen szó görög, itáliai istenekről, a fehérlófiáról akár………<br> Miért marad emlékezetes mégis és miért veszem a fáradtságot, hogy betűkbe öntsem? Mert nagyon érdekes volt LÁTNI az egészet. Nem véletlen, hiszen a darab rendezője az a Káel Csaba, aki filmrendezőként (is) diplomázott, és aki a MŰPA igazgatója. A képi világ, az énekesek előadása lenyűgöző volt, maradandó élményt nyújtott. A színpad fölé három amorf formájú korongféle belógatásával törték meg a teret, amire háromdimenziós fényeket vetítettek, ezeknek a mozgó színes vonalaknak/ábráknak a segítségével stilizálva az erdő, a pokol (ami egy holdbéli tájra is utalt egyben) és a víz közegét. Tökéletesen egymásba simult az euripidészi kor (amelyben a Hyppolitosz történet íródott, kb. i.e. 480-as évek), a barokk kora (1700-as évek) és a talán ma még nem annyira jellemzően teret nyert háromdimenziós képalkotás világa. Azon törtem a fejem, melyik a nagyobb híd, ami Istenek és emberek között ível a történetben, vagy ami Euripidésztől napjainkig (és azon túl is) vezet. Melyik az átjárhatóbb? Melyik a tartósabb? És az egyén szempontjából melyik a boldogítóbb?

A jelmezek is megérdemelnek pár szót. Nagyon határozott színekkel (tűzvörös, fekete, fehér) és igen jelentős méretű fejfedőkkel valamiért nekem a kelet-ázsiai sárkányünnepek idéződtek fel – igaz, itt maszkok nem voltak. Talán ez akart lenni a kelet-nyugati híd? És akkor egy gömbben létezhettünk az előadás alatt, hiszen volt egy vertikális (ég és pokol, mely a földön áthalad), egy horizontális (kelet-nyugati, mely országunkat is átszeli) és egy időbeli (ie. 480-tól napjainkon is túlmutató) híd. Tulajdonképpen nem a darabban megjelenő Istenek azok, akiknek hatalmassága mellett emberi létünk eltörpül; a viszonylatok, melyekhez képest pozicionáljuk magunkat, melyeknek tükrében igazolható egyáltalán a létezésünk, ezek a keretek, amik determinálnak bennünket, ezek azok a nagyságok, melyektől tartanunk kell. A minket behatároló, létezésünknek teret adó korlátok azok, melyek szabadságunkat korlátozzák. Korlátok nélkül szabadok lennénk, csak nem lehetnénk meghatározhatóak…………

A férfi főszereplő Jeffrey Thompson volt. A darab kezdetén az Ariciát alakító Szutrély Katalinnal előadott duettjük a barokk zene gyöngyszeme (írom ezt úgy, hogy már tudjuk, nem kedvelem ezt a műfajt). Levegővétellel, szinte magából kisóhajtva kezdte el a sorokat énekelni, hogy mérhetetlenül széles skálán hajlítgatva fejezze be az alig két szóból álló sorokat. Mint megtudtam, hangszíne különleges, úgynevezett magas tenor, ezen kívül a fejhangok és a mellhangok különleges elegyét használta az éneklés során. Csemege volt látni. Azt is, amilyen karmozdulatokkal, szélesen „kalimpálva”, szinte már-már karikírozva adták elő jeleneteiket – ha nem olvastuk volna a kivetítőn a francia szöveg magyar fordítását, akkor is tisztán érthető lett volna a testbeszéd alapján, hol is tartunk. Bár az előadás egésze nem hozta azt az elámulást, mint a Mefisztofele pár évvel ezelőtt („köszönhető” ez a barokk zenének – részemről), mégis tartalmas élményt adott, és csodálkozva vettem észre, hogy nem unatkoztam az előadás egyetlen percében sem.

Zsuzsa barátnőm az Állami Operaház énekkarában énekel. Mint egy rendes édesanya, előfordult, magával vitte nagycsoportos óvodás lányát is a munkahelyére. Fanni pedig egy jelenség. Szép, mint a friss harmat, karcsú, nádszál, apró, törékeny kezekkel, vékony csontocskákkal, mélybarna szemekkel, és olyan barna, hosszú göndör hajjal, amely gyakran fordul lokniba. Ehhez még cserfes is, mindenhol ott van, gyors, kíváncsi, okos, mindezt azért – és nem a rosszindulat beszél belőlem-, hogy észrevegyék. Korát tekintve kicsi, mint a bors, de minden eszközt megragad, hogy nagy legyen – festi magát, piperészkedik, ha hozzájut, magassarkúban tipeg, illeget, megmagyaráz, kérdez és mesél egyszerre, abszolút természetességgel. A vérében van mindez, de annyira a sajátja, hogy nem lehet nem észrevenni és nem lehet nem szeretni. Nos, Fannit fölfedezte magának az Operaház erre szakosodott szeme egyszer, amikor Zsuzsa éppen magával vitte. Így most három alkalommal Fanni alakította Cso-Cso-Szán kisfiát. Igen, a kisfiát – hiszen Fedák Sári is volt már Kukorica János. Fannira matrózruhát, szőke, rövid parókát adtak. Mindent jól láttam, nem csak azért tudtam, hogy ő az, mert az anyja mondta, hanem mert igen nagy szerencsémre a Proszcenárió páholyban ültem – ez a páholy, ami a zenészárok fölött, közvetlenül a színpad mellett van – innen igen élvezetes a műsor, hiszen minden mozdulatot, grimaszt látni – így ismerhettem rá Fanni arckifejezésére is. És látni a zenészek munkáját is – például azt, hogy a harangot megütötte az ütőjátékos, majd kiment, egy fél óra múlva egy ütésre bejött és újra eltávozott – vajon ő ugyanannyi fizetést kap, mint a hegedűsök? De most nem ez a téma. Amúgy Fanni okán is eszembe jutott, de jó lenne riporternek lenni, mert akkor ilyen „fontos” dolgokra rákérdezhetnék, vagy pl. arra, hogy Fanni legelőször a második felvonás elején lép színpadra, átvonul a színen, egy „szikla” mögött eltűnik (de a színpadon, nem megy ki), és a felvonás végén, amikor Pinkerton hajója közeledik, újra előbújik – kb. fél órát kuporog valahol közben! Nagycsoportos gyerekről beszélünk!!!!! De kérdezném azt is, hogyan próbálnak ilyenkor? A rendező (jelen esetben Kerényi Miklós Gábor) fogja a kislány kezét, ide-oda viszi, miközben magyaráz neki? Hiszen egy gyereknek – talán – nem mondhatja, játszd el, hogy sajnálod anyukádat. Bár lehet, hogy mégis…………… És a felnőttek? Hogyan tudják munkájuk legjavát adni, a nehezen elérhető hangokat szépen kiénekelni, miközben fél szemmel egy botladozó gyermekre is figyelniük kell? Vajon Fanni mit érez, amikor egy „idegen” nő a gyomrához szorítja kis fejét, hevesen, miközben extra erővel énekli ki magából az ária legfontosabb hangját?  Hogy tudja egy ennyi idős gyerek megtanulni, hogy ez az indulat csak játék, hogy a lelki fájdalomtól fetrengő Cso-Cso-Szán igazából nem szánni való, csak héttől tízig? Nos, Fanni erre úgy reagál – Zsuzsa elmondása szerint -, mint a felnőtt színészek. Ők a büfében vagy valahol színházon kívül gyakran isznak még egy sört, levezetik a feszültséget. Fanni este fél tizenegykor, „lesminkelés” után felpörögve szinte követeli, had játsza el még egyszer az egészet elölről.
Akkor most lásuk az előadást. Nem is olyan régen fanyalogva írtam e blogban a romantikus operákról. Módosítanom kell álláspontomat. Talán ennél nem sok romantikusabb opera akad, Puccini egyik legszebb műve a Pillangókisasszony. Ellentétek csatája, egybeolvadása, világot változtató érzelmek áradása – gyönyörű zenébe öntve. Kentaur színpadképe ötletes (tologatható, átlátszó, japán virágmintás falakkal lehet a teret határolni), a jelmezek nagyon beszédesek, jól mutatják, ki az amerikai, ki a japán, ki az amerikaiakat kiszolgáló japán. Frankó Tünde Butterfly-a nagyon szép termetre, pofira, a hangja egészen átható, mégis, a második felvonásbéli nagyáriában a magas hangoknál erőtlenné vált. Fekete Attila Pinkerton szerepében ilyen színpad-közelből folyton Nacsa Olivérre emlékeztetett, ami a karakterét illeti. Nem tudom eldönteni, vajon valóban ennyire maníros, majdnem ripacsságig fajuló mimikája, testtartása van, vagy evvel a gyávaságát akarták még jobban színre vinni? Engem minden esetre zavart a modorosság, ami nem a hangjából, mozdulataiból, beállásaiból adódott. Emiatt énekelhetett volna, akár egy trubadúr, akkor sem tudtam volna vele mit kezdeni. Hangja hibátlan, szép fényű, mégsem tudtam elszakadni a modorosságtól. Gémes Katalin Szuzukiként volt nekem a ragyogó ékkő. Testes, megbízható hangja legalább olyan széppé varázsolta őt, mint amilyen szép Frankó Tünde volt. Örülök, hogy megismerhettem. Bonzó szerepében Gurbán János baritonja fogott meg még, sajnálatomra csak egy-két percet volt a színpadon – ennyi a szerepe japán nagybácsiként.
A történetet biztos ismeritek (amerikai csávó elvesz egy 15 éves japán gésát, hazahajózik, megnősül, nem tudja, hogy közben a gésa gyermeket szül, majd visszamegy Japánba, kéri a gyereket, a gésa feláldozza magát, átadja a gyereket, de megöli magát – igaz, nem a gyerekről szól a történet, de távirati stílusban ennyi.) Ami elgondolkodtatott a darab kapcsán, az az a tény, hogy ismét egy sánta, egy féllábas szerelem okoz gondot. Valamiért megint a nő az áldozat, ismét ő szeret jobban. A férfi – mint a mai való életben is – nem tud dönteni, nem akar fölvállalni, döntést hozni, elköteleződni, nem akar férfiként élni. Hogy ez amiatt van, mert a nők erősek és eleve nem hagynak neki helyet, csak a gyáva-oldalon, vagy a nőknek azért kell erőssé válniuk, mert a férfiak eleve gyávák – nos ez nem a darab témája.  A féllábas szerelem konfliktusa már elég lenne egy jó kis tragédiához, de Puccini megspékelte kicsi társadalmi felhanggal is: a fejlett nyugatot szembeállította kelettel. A lehelet-finom keleti apróságok, de mély érzelmek tárházát az egyszer-élünk fogyasztói koncepcióval harcoltatja a történetben.  Pinkerton élvezi Japánt, hogy bármit vehet, eladhat, aláírhat, amikor hazájába visszatér, annak semmi folyománya nem lesz – a japán papír Amerikában olyan, mintha nem is létezne. Csodálatos kilátással rendelkező házat, feleséget vesz.  Majd Amerikában elveszi „az igazit”. A japán lány, bár üzletből megy Pinkertonhoz, mire odajut, hogy feleség legyen, odaadó szolgaként igyekszik belesimulni ura társadalmába, igyekszik az amerikai nép hasznos tagja lenni (igaz, Japánban), szokásokat, hitet átvenni – saját gyökereit megtagadja, amikor választásra kényszerül. Japán vére, hagyományai mégsem hagyják cserben, senki nem tud a világnak ezen a felén úgy várni, ahogy ő várja Pinkerton hajóját, amikor meglátják a tengeren közeledni. Még Amerikát hordja szívében, de talán már érzi előre a sorsát, támaszt a gyökereiben – a japán vérrel szerzett apró, de mély érzelmekben - találja meg. A második felvonás zárása a Zümmögőkórus. Mélyről fölszakadó, esti ima ez, a várakozás zaja, a zsibongásé, melyből egyre csak azt az egy érkezőt kívánjuk.  Jelen rendezésben a kórus a színfalak mögött áll, nem látni, csak az árnyékukat (mintha ris-papíron vetítődnének át az alakok).  Némely alak lebeg – gyermekrajzokból tudható, aki lebeg, az vágyálom, az nem valóság, vagy fizikailag távol van. Ez a jelenet volt a legerősebb az este folyamán – azon vettem észre magam, folyik a könnyem. A felvonás végén, a taps után, a felvillanó lámpák fényében a nézőtérre lesve láttam: itt a tavasz! Sorra nyíltak a zsebkendők – többen megkönnyeztük ezt a zárójelenetet. Nos, a gondolatokra visszatérve, mikor Cso-Cso-Szán már érzi a vesztét, visszatér teljesen japánságához, japán hagyománnyal hasba szúrja magát, avval a szamuráj-tőrrel, mellyel apja is végzett magával. Ez talán utalhat arra is, bárki vagy, bárminek adod is el magad, csak az lehetsz ősi magodban, ahonnan jöttél. Ha teljesen lecsupaszítod magad, csak őseid romjain állhatsz, egyszerűen nem lehet ez másképpen. És bár kultúrák, társadalmak hathatnak egymásra, formálhatják egymást, tagjaikat, azért mindig csak a hazulról hozott az igazi, az abszolút alap. A támaszt a múlt, a hagyomány, a gyökér szolgáltatja, amiben szocializálódtál, az húzza meg az irányvonalat, az a fonal, amibe kapaszkodni fogsz. A darab végén a halott Cso-Cso-Szánt karjában tartó amerikai férfi kétségbeesetten nézi a gyermeket, akiért Bonzó, a szamuráj-nagybácsi is nyúl………….. Nos, mi lesz veled, emberke? Melyik a Te világod? Melyik a Te ősöd, a gyökered? Hová fogsz visszanyúlni, hol fogsz szocializálódni? Valami új született? Létezhet valami teljesen új, abszolút előzmények nélkül, vezérfonal nélkül, gyökértelenül? És ha igen, az ilyen ember hány pszichológusnak ad munkát felnőttként? Nos, jó gondolkodást!

Furán futnak össze az élet szálai. Vársz valamit éveken át, ha teszel érte, elkerül, aztán valahogy az utadba akad, majd mindenhonnan eléd kerül, sorra belebotlasz és átesel rajta. Mintha az élet vezénylője tréfát űzne Veled: amikor úgy érzed, szükséged van rá, távol tart, hogy amikor már elfeleded, reménytelenül elereszted, akkor visszaránt, nem hagyja, hogy kihagyd. Mintha lenne valamilyen pillanat az életed fonalán, amikor érdemes leszel a várt dologra, amikor kiérdemelted. Nem tudod, mitől leszel érdemes rá, ki dönti ezt el, egyszer csak érzed, megvan, bejött az életedbe. Na, de mire föl is ez a filozófiai bevezető. Írtam nem is olyan régen, Nyári Zoli hangja mekkora örömmel töltött el, milyen sok évet vártam arra, hogy színpadon, művészete közben lássam. Aztán ma felhívott Anyu, nagybátyám vett 4 jegyet az Erkel Színházba, nincs-e kedvem őket elkísérni a János Vitézre. Nagyon kíváncsi voltam, milyen az újra, 6 év után megnyitott Erkel, ahol, tulajdonképpen gyerekkorom óta nem jártam. Igent mondtam, aztán kezdtem el nézegetni a neten, ki is fog szerepelni. A neten írtakhoz képest több poszton is változás volt, de szerencsére Nyári Zoli domborította János Vitézt. Operettes múltja igazán sokat segít neki ebben a szerepben: viccelődik, kellemesen mozog, nem elhízott bonviván. A nagy sikerű daloknál szemem behunyva hallgattam hangját, hagytam, had öleljen körbe…. Nekem más már nem tudja így elénekelni: az én nevem, az én nevem Kukorica, Kukorica Jáááááááááááános. Hibátlanul énekelt, és ugyan sokszor eszembe jutott komoly fellépése, igazán nehéz darabbal, abszolút koncentrált létezése a színpadon, mégsem esett rosszul őt ebben a kellemesen bohókás szerepben látni.  Bagót alakító kollégájának hangja  lenyűgöző volt. Juliska és a francia királylány is remekül énekeltek, Mikó István remegő, papucs-királya remekül feldobta  az operettet. Hazafelé azon gondolkoztam, mennyire hazafias operett ez, benne az Alföld, a szűrös pásztorral, a kalocsai hímzett, piros szalagos lánnyal, lobogó magyar zászlóval, sujtásos huszárokkal………… Mennyivel magyarabb, igazabb módon magyarabb Kodály Zoltán Háry Jánosa. Abból állandóan érkezik a humor, annak a műnek egészét átszövő alapja, míg itt a francia király sajátja csak – egy felvonásban búvópatakként. Kodály eredeti magyar népdalokat, ősi dallamokat vesz alapul, abból hoz létre valami újat, ami magyar fülnek kellemes, élvezhető. Élvezet közben tanít, játékosan vezet vissza a gyökerekhez, és előre mutat, megújít, használja a hagyományt, ahogyan azt manapság a jó jazz teszi. Mondjuk Harcsa Veronika lemeze, ahol költők verseit énekli újjá. Ez az operett ma az Erkelben nem belülről volt magyar, hanem inkább magyarkodó, valami külső magyarság, valami magyarság-fény volt, amit láttunk. Nem volt átpolitizálva, túlpozícionálva, ezt nem mondhatom, a mű maga mázas, nem eredeti, nem hagyományos. Utána olvastam emiatt Kacsóh Pongrácnak. Érdemes volt. 1873-1923 között élt, bár Budapesten született, diplomáját Kolozsváron szerezte. A János Vitézt 1904-ben mutatták be a Király Színházban.  Abban az évben, amikor St. Louisban volt a nyári olimpia. Akkor, amikor gróf Tisza István a miniszterelnök, és a belpolitikai válság, mely évekre befolyásolta a magyarok életét, elkezdődött…… De talán ez csak valami könyvízű olvasnivaló, ami viszont igazán megfogott, az az a tény, hogy ki játszotta az első előadás főszerepét. Kapaszkodjatok, nem fogtok hinni a szemeteknek,pedig igazat írok: FEDÁK SÁRI! Ne értsétek félre, Juliska Medgyaszay Vilma volt. FEDÁK Möszijő Kükürüz (Kukorica Jancsi) szerepében tündökölt, szűrben, rojtos gatyában! Nos, ezért megérte ez a nyári hangulatú, meleggel átitatott hirtelen jött esti program.

Elmaradásom van, súlyos. Régóta.

Húsvét hétfőjén elég hosszú időt töltöttem el az Operaházban. Wagner Parsifal-ját nézhettem meg, majdnem öt órán át. A darab kevés szereplős, ezért az én nyavalygásom a hosszú idő miatt semmiség az énekesekhez képest, van olyan szereplő, aki majdnem 4 órát énekel egyhuzamban (Amfortas szerepe). Torok legyen, ami ezt kibírja!  Ezt a torkot mindenképpen dicsérnem kell, ennyire testes, erős, megbízható, de mégis simogató baritont ritkán hallani. Nagyon kedvemre és fülemre való volt  Alexander Marco Buhrmester énekbeli megszólalása. Kundry ugyan nem volt folyamatosan jelen a színen, Németh Judit csodálatos szopránja betöltötte a teret, nagyon megható hangja körbefont.  Gurnemanz (Robert Holl) basszusa sokszor csalogatott libabőrt a székembe. Alig-díszlet volt ebben a darabban is, de valahogy az előadás annyira hibátlan, annyira tiszta, egyszerű és nemes volt, hogy figyelmemet mindenképpen lekötötte, abszolút nem hiányzott, hogy látvánnyal töltsék ki az űrt. Látvány igazából volt, leplekre festett szirmokkal, levelekkel ábrázolták (és határolták be ) a teret. Itt a minimalista díszlet nem vált hátrányára az előadásnak, a darabban nem hagyott kívánni valót maga után. Másodszorra volt szerencsém Wagner darabbal találkozni (A Nürnbergi mesterdalnokok volt a tűzkeresztségem), és valahogy nem érzem azt, hogy hosszú, hogy szörnyű……… Sőt, nagyon is élvezem, hogy nem dagályosan romantikus, agyoncizellált. Az idő faktort pedig abszolút figyelmen kívül tudom hagyni, amikor Wagner opera van színen. Eddig legalábbis így volt, várom a következő lehetőséget J Az első felvonás egy templomi térben játszódik, egy hálaadás, kenyér és bor (Krisztus teste és vére) állnak a központban. A színfalak mögül beárad az anygali kar hangja, megszólalnak a harangok – amikor ezt most írom, az emlékre libabőrzöm – akkor nem tudtam a szünet elején fölállni a székből…………. Ugyanez a jelenet ismétlődik a záróképben, a történet cselekménye miatt ez már akkor nem akkora hatású, már nincs akkora durranása. Az első részben a hit az utolsó mentsvár, a túlélés lehetséges záloga, az utolsó szalmaszál, a kapaszkodás, a remény. Ugyanez a hit a zárójelentben az új kezdete, az erő jelképe, az újrakezdés lehetősége, az, ahogyan egy rendszer, egy rendszeresség gerincet, tartást ad egyénnek, csoportnak egyaránt. A hit éltethet, a hit felépíthet – és ha az IRA tevékenységét nézzük, a hit rombolhat és ölhet. Kerek ez a világ – vagy inkább szerteágazó. Bár az egyik ág nem lehetne meg a másik nélkül……………….. Összegzésként úgy gondolom, csodás zene, lenyűgöző ének mellé még gondolkodnivalót is kaptunk bőven húsvét napján. Az amúgy elpocsékolt húsvét hétfő egyetlen kiemelkedő eseményeként ez az emlék hosszan elkísér, puttonyomba jó helyre tettem.

Láttam egy különleges filmet, a címe: Rozsda és csont. Amikor az összegzést olvastam róla, eldöntöttem, nem érdekel, bokszról, utcai harcról szól, ez nem az én világom. Aztán valaki pendrive-on adott egy filmet, nem tudta, mi a címe, de azt mondta, nekem való. Elkezdtem nézni, kicsit fáradt voltam, így amikor rádöbbentem, az az a film, ami nem érdekel, már lusta voltam kikapcsolni. És nem bánom, hogy így alakult. Egy férfi gyerekével átszeli Franciaországot, éheznek, a férfi lop, míg a nővéréhez érnek. Elhelyezi a gyereket, biztonsági őr lesz, megismerkedik egy lánnyal……… Nemsoká a lányt baleset éri, egyik lábát elveszti. Felveszi a kapcsolatot a fiúval, barátság alakul köztük, a lány szerelmes lesz, a fiú – bár ezt érzi – nem. De alakul ő is (finomodik) – pusztán szeretetből. A lány igyekszik megfelelni, a fiú utcai harcolásainak a menedzsere lesz – egyedüli lányként, egyedüli műlábasként. A fiú törődik a lánnyal, mindenben segítségére van, kedvét keresi, miközben gyerekét nővére neveli, az apa alig látja, ha találkoznak is, az is kudarcba, balhéba fullad. Semmi felelősség érzete, türelme gyermekéhez nincsen. Egyszer csak a férfi odébb áll, a lánynál nem jelentkezik, fiát elhagyja. Fia meglátogatja, amikor a fiút végzetes baleset éri. Az apa kétségbeesésében a lányt hívja, rádöbben, felelős, a szerelem elől nem menekülhet. A történet végén hármasban élik életüket………….. Bár lehetne akkora szerelem valahol a közelemben, ami ekkora űrt pótol, aminek a hiánya bárkit rádöbbent arra, mi az, valakit szeretni úgy istenigazából……………. A filmet Jacques  Audiard rendezte. A férfit Matthias Schoenaerts, a lányt Marion Cotillard alakítja. A Taxi filmekben ő a taxis bájos barátnője……………. Itt pedig briliáns, mesésen ábrázolja a fejlődést, ahogyan a féllábú lány a depresszió mély, büdös, borzas, koszos bugyrából a társ segítségével fényre, lendületre és önmagára talál, sőt még a másikat is doppingolni képes. Úgy látszik az a szerelem lesz életképes, ahol mindkét fél adok-kapok játékban él, ahol mindenki képes a másikon faragni, pusztán a létezésével alakítani, hatni rá. Az igazi szerelem nem féllábú, lányok, ne adjátok alább!

Ha Berlinben jártok, semmi esetre se hagyjátok ki a Potsdamer Platzot, ott is a Sony Centert. Ez Berlinnek egy hasonló része, mint Londonnak a Canary Warf – ez az üzleti negyed, a sötétszürke, sötét és csillogó, hideg felhőkarcolók tere. Londonban ettől szorongó érzésem támadt, kicsinek és elveszettnek éreztem magam, a fa nélküli betonságban. Azt hittem, Berlin ezen részén is ez vár rám, de Marcinak szerettem volna fényképezni a csodát. És ott ragadtam………….. Igen, sötétszürke, és csillogó, de semmi esetre sem hideg……. És erről a tér feletti csoda tehet, a háló, ami üveg és fém keveréke,légiesen könnyed és szemet gyönyörködtető látvány. Leírhatatlan és megfogó. A tervező Helmut Jahn valami fémcsipkét varrt a hideg burkolatok fölé, ennek a csipkének az üteme visszacsillog a hideg tér ablakaiban és ettől statikusságában is mozgalmas a tér, a hidegség mozgással, a mozgás okán élettel, melegséggel telik meg. Jó lett volna hosszabban időzni, vacsorázni a téren, de menni kellett, hajtani a többi látnivalót. Azért azt még fölfedeztem, hogy az 1900-as évek elején épült Hotel Esplanade megmaradt részét beleépítették a karcos felhőkarcolóba. A barokkos, nehéz függönyökkel, sok arannyal, sujtással épített valamikori fényűző hotel a második világháborúban elpusztult, mindössze a bálterem és a lépcső egy része maradt meg. Ma ez eredeti felszereléssel, üveg mögött tekint a tér forgatagára, kinő belőle a mai modern felhőkarcoló. A tér lenyűgöző forgatagához tökéletesen illik a jelen és a múlt találkozása. A teret fentről záró fém-üveg csoda a jövő jelképe lehetne……………..