Kint 10 Celsius fok van, én mégis egy tavalyi vérfagyasztó élményemet teszem most közzé. Kicsit nehéz körülmények között, hiszen Pocak találkozott egy vírussal, rögtön szilveszter után (nem ittam túl magam, nem az a baj – igazából nem is volt kivel -, ez valódi vírus volt), így most még kissé háborog . De ez mit sem von le abból az élményből, amit ismét Gyúrón szerezhettem. Lassan oda kellene költöznöm, ha arrafelé ennyi jó dolog történik velem.  29-én reggel Réka elvitt autóval. Mire odaértünk a tett színhelyére, az állatok lógtak a szeren illedelmesen, kibelezve. Ami számomra azonnal furcsa volt, hogy minden tiszta volt: sehol egy vérfolt, nincs bűz, mocsok, sárban cuppogás…………… Pedig anyósomnál ezt így szoktuk……… Itt minden le volt takarva, le volt ragasztva, föl volt akasztva, cserélhető neylontakarás, mintha EU-szabványosított üzemben lettem volna, pedig „csak” Bödönbá és Dolli családi házában – és kertjében – jártunk. Fura volt, nem találtam hirtelen a helyem, nem értettem, ez hogyan lehet ennyire kuluúrált, ennyire nemes, ennyire jó…………. Minden szerszám eleve adott volt, mindent arra használtak, amire való, nem volt gányolás, sufni tunningos megoldás. Pálinka, forralt bor, kávé, annál inkább volt. Jól is esett, igaz, senki nem részegedett le, pedig 20-25 fő biztosan volt a háznál. Na jó, nem egyidőben, ha valaki elment, előfordult, hárman jöttek helyette………… Mindenkinek jutott valami: vagy feladat, vagy valami falatozni, nyakat belülről olajozni való.  A böllért Lacinak hívták, aki foglalkozására nézve hentes két-három faluval odébbról. Csak úgy rajzolt a késével, finom ujjmozdulatokkal, csuklómozgásokkal hántotta le a húst a csontokról, nagyon szakszerűen, kellő türelemmel viseltetve „sajtós” kérdéseimet. Harminc év körülinek saccolom, szakszerűsége, gyakorlottsága meglepett, ezért tudakozódtam, és hallottam tőle, cégeknek Pátkán csapatösszetartó bulik keretén belül is vállal disznóvágást – ha valaki ilyen profi tud lenni, annak ez biztos kereset kiegészítés így a téli hónapokban. Persze érdeklődtem a húsról is, adtam a hülye pestit rendesen, de már a nyáron észrevettem, a vidékiek ezt nagyon élvezik: ilyenkor okosak lehetnek, és még derülhetnek azon, hogy lám a pesti ezt se tudja…………. Azért az igazat megvallva, hallottam tőle újdonságot is.  Lacin kívül Bödönbá értett a disznóvágáshoz, talán még egy férfi a résztevvők közül (ha tévedtem, elnézést, senkit nem akarok megsérteni, nem beszélgettünk erről, én ezt a látottakból gondolom így). Bödönbáról kiderült, gyerekkorában falun sokszor vágtak disznót. Így Laci böllér és Bödönbá vitték a hátukon az egész nap nyűgét – ami a hús aprítását, ízesítést, füstölést illeti. Dolli a felfordulást, az embertömeget kezelte szakszerű módon, ételt rakott elénk, nem is akármilyet: toros káposzta , véres és májas hurka, sült kolbász és csontos hús került az asztalra az „ivólevek” mellé. No, meg egy kis házilag, kézzel készített szaloncukor………… Emberek, hogy az milyen mennyei volt!!!!!! A Gyúrói Törzsgárda pedig igen aktívan kivette a részét a kolbászhoz való alapanyag darálásából, ízesítéséből, még Csilla is kevert, pedig nem rajong a nyers húsért – de ez olyan buli volt, amit nem lehetett kihagyni.  Dolli elmesélte, kilenc éve, az első disznóvágáson viccből arról beszéltek, a tarját is bele kellene darálni a kolbászba – akkor megegyeztek, ez drága kolbász lenne. Nos, két disznónak a tarja (vagy tarjája? nem tudom hogyan van helyesen) feldolgozhatatlannak tűnt most Dolli számára, így az a döntés született, a tarja egy részét is darálják a kolbászba. Ezen jót nevettek, nekem pedig az jutott eszembe, így találkozik a jelen és a múlt, és egy ilyen régebben megtörtént tréfás gondolat is lehet akár hagyománnyá az évek múltával, hiszen őket összeköti (ez is).  Nagy élmény volt számomra, hogy Bödönbá meghívta rosenheimi kollégáját az élettársával és a fiúkkal.  Jacqueline, Patrick és Alexander felüdülést jelentett nekem, volt kivel németül beszélnem.  Megtudtam, Magyarországon mi sokkal többet hasznosítunk a disznóból, mint ők, például az orrot és a fület, a körmöket Németországban külön kell kérni a hentestől – ők abból kutyakaját főznek. Jacqueline számára a kocsonya nem finom – a rezgéssel nem tud igazából mit kezdeni. Németországban csak olyan ember vághat disznót, akinek erre a tevékenységre engedélye van – ellenben nálunk bárki. Interneten láttam, valaki az Alföldön a pörzsölés után flexxel pucolta a malacot………………… Kicsit beszélgettünk még az országok közötti kereseti különbségekről, az árak különbözőségeiről, filmekről, zenékről, élveztem Patrick lazaságát. Nem tudom, mi az oka, én akadok ilyen németekre, vagy ők általában ilyenek, de akit én ismerek (Pacek, Patrick, unokatestvéreim), mind olyan „cool” emberek, nem megjátszósak, nem felvágósak. Lazák, spontánok, viccesek türelmesek……….. Másnap hazafelé Patrick autójában jót dumáltunk gyereknevelésről, tévutakról és a jövőről………….. És mindez két döglött álattal indult, kell ennél több? BRÉKING! Dolli időközben felvilágosított, nem tarja, KARAJ került a kolbászba. Van különbség. Nekem pedig a jövőben jobban kell figyelnem a lényegre, ami ugye a gyesznó alkatrésze és nem Laci böllér életútja..............

Egyik fészbúkos ismerősöm kérdése, hogy mit kívánnánk magunknak karácsonyra, elindította bennem a gondolkodást, mit ajánlanék, és mit nem ajánlanék jó szívvel karácsonyra. Pár napja már azon kapom magam, amint pár perc nyugalmam van, listázom a dolgokat, az élményeket, mit is mernék átadni, és mitől óvnék meg másokat. Azt hiszem, az egyik legfontosabb, hogy senkinek nem kívánom azt, hogy a társa kifaroljon mellőle. Legyen ez értendő szó szerint, vagy akár úgy, hogy éppen egy adott szituációban nem áll ki mellette, érte. Viszont meleg szívvel tudom bárkinek ajánlani a baráti hálózatot, olyan emberek tömörülését, akik ráérnek, ha menni kell, ha zsizsegni kell, ha beszélgetni kell, ha ég a tábortűz……….. Semmiképpen nem tennék a fa alá guttaperchát. Ez bizonyos forró égövi fák tejnedvéből előállított kaucsukszerű anyag, mellyel a gyökértömést végzik. Ugyanígy nem kívánom a megismerkedést a kofferdám izolálással sem – ez elengedhetetlen a tiszta fogorvosi munkához, valami szörnyű kék gumi keretbe feszítve. Lássuk akkor, mit tennék ezek helyett a karácsonyfa alá? Mondjuk, egy kölyökkutyát. Tudom, tudom, nem mindenki szereti testközelben tudni a bundás négylábúakat, de az elmúlt időszak legjobb döntése volt – merészsége ellenére is – Pemzlit integrálni a családba. Felismeréseket, új programokat, különleges embereket hozott az életünkbe. Mint a Pillangóhatás c. filmben, amikor valami valahogyan történt, annak lettek következményei. Az egyik szereplő igyekezett kideríteni, ha az adott szituációban más lett volna a döntés, akkor hogyan alakultak volna a dolgok a későbbiekben. Valami ilyesmi a Nő kétszer című film is, amikor munkából hazafelé menet lekési a metrót, és eléri a metrót……… Sosem lehet tudni, amit teszel éppen (legyen az akár narancshámozás) mennyire messze visz el az adott pillanattól – ez már önmaga ajándék, azt hiszem. Mit nem javasolnék még különleges karácsonyi ajándéknak? Tudom, sokan nem értenek egyet velem, de Párizst kerülném. Tapasztalatom szerint a híre sokkal nemesebb, sokkal felfújtabb, mint amennyit valójában kínálni képes. Ajánlanám helyette Londont, épületeivel, pezsgésével, fiatalságával, lendületével és a sok-sok helyes Bobbyval. És emellé az ajándék mellé még odatennék egy kis RAX-ot is, de inkább ragyogó kék éggel, apró mezei virágokkal, hideg sörrel a forró napsütésben – bár biztos nem rossz síszezonban sem. Nem tennék a fa alá egyes filmeket, mint például Szabó István Az ajtó c. filmjét. Nem állítom, hogy rossz a film, azt állítom, meg sem közelíti a könyv erejét, átlagos film, megvan az a veszélye, ha valaki előbb látja, mint ahogy Szabó Magda könyvét olvasná, már kezébe sem veszi a könyvet. Mégis milyen film kerüljön a fa alá? Hát, fölsorolok párat: Visszatérés – egy orosz film, ami egy testvérpárról szól (fiúk), meg arról, ahogyan az apjuk fölbukkan, hogyan rendeződnek át a szerepek és a helyek, majd az apa halálával ismét hogy módosul minden – hogyan nőnek fel a kamaszok. Mads Mikkelsen filmjei közül is lehet válogatni. Aki tanulságos és feltöltő filmet szeret, hát nézze meg a Bakancslistát, az Életrevalókat, az Érinthetetlenek c. filmet, az Erőszakikat, a Nyomozót, a Vizsgát, az Eszter hagyatékát………..  Olvasnivalók között nem adnám ajándékba senkinek sem a Karnevál c. Hamvas Béla kötetet – nem azért, mert én is ajándékba kaptam. A stílusa, a története túl bonyolult, a szereplők több, mint háromszázan vannak (és ez nem egy regiment, ezek mint külön szereplők), a követhetetlensége frusztrált, kuszasága azt az érzetet keltette bennem, zakatoló vonaton rázkódik a könyv a kezemben, hol egy sorral lejjebb, hol egy sorral feljebb ugrik a szemem – semmi nem függ össze semmivel, keresnem kell az olvasás közben, mi mivel tart össze, hová tart………. Helyette Spíró György Fogság című regényét, Szabó Magda Ajtóját, Márai Kalandját, Mérő László logikus gondolatait, Vámos Miklós laza, mindennapok történéseiről számot adó írásait, Bächer Iván mazurkáit (stílust akarok evvel jellemezni, laza, könnyed tárcát egy szóban említeni)………… Szerintem nem helyénvaló ajándék a tűntetés és a sztrájk sem. Mégis, ha valaki ezeket szereti, mit is ajándékozhatnánk? Mondjuk jó beszélgetéseket, Heller Ágnes előadásai, pódiumbeszélgetései, Bródy János, Spíró György, Ungvári Tamás, Mérő László, Pál Feri atya gondolatai egy-egy kávéházi, múzeumi programon……… A zene terén nem ajándékoznám a Cimbaliband Szívtánc című lemezét (sajnálom imádott zenekarom, de ez nem az én zeném), viszont odatenném Harcsa Veronika Play me c. dalát, vagy az Üzenj c. zenéjét, vagy SUUS c. dalt Rona Nisliutól. Persze egy adag Lajkó Félixet is oda lehet szép csomagolásban készíteni. Nos, gondolkozzatok még az utolsó percekben, mi az, amivel meglepitek a körétek kapcsolódó embereket. Nem biztos, hogy a maszterkártya kimerítése hozza meg a boldogságot, lehet, hogy egy apró figyelmesség, egy film, egy illat, egy közös este, egy megismételhetetlen élmény, a forralt bor a sípályán sokkal tartósabb lesz. A plasztikkártya lecserélhető, ha szerencséd van, akkor van kit szeretned, van kiért aggódnod. Nos, akkor igazából Neked már ajándék sem kell, hiszen mindened megvan. A szeretet nem csereszabatos. Elveszteni sem tudod, de elkoptathatod. Hagyd hát az anyagiak utáni futkosást, állj meg a tömegben, nézelődj, érezz rá az ünnepre – ez az igazi ajándék.

Ha jól emlékszem, 2010 őszén kezdődött a kapcsolatunk. Egy viszonylag magas, vékony, 45 éves, szőkésbarna hajú férfit láttam, jól karbantartva. Akkor éppen egy parókia lelkésze volt, és elesett embereken (egy alkoholistán, egy arabon és Adamon, a nácin) igyekezett segíteni. A taktikája az volt, hogy az őket körülvevő világból a rosszat nem hajlandó elfogadni, teljes tagadásban él. Hite, mely bármely testi vagy lelki fenyítés ellenére sem ingott meg, hatással volt a körülötte élő kibicsaklott lelkek némelyikére – Adam élete teljesen új fordulatot vett.  2012-ben már hentesnek állt. Egy hentes alkalmazottjaként nem kapott elismerést, így megnyitotta saját üzletét, barátjával – az üzlet nyitása előtt a hűtőkamrában dolgozó villanyszerelőre sajnálatos módon rázárták az ajtót, aki másnap reggelre meghalt. Az éppen induló üzletnek nem lenne jó marketing egy hulla, így a halottat el kell tüntetni…. Ismétlem, a helyszín egy hentesüzlet…….  Persze a film végére kiderül, hogy a bolt sikere nem a húsban, hanem a pácban rejlik. És az is kiderül, nem az az őrült, aki annak látszik – hiszen az őrültségnek is legalább annyi színe és íze van, mint a normalitásnak.

Az igazi fordulatot az életében a 2012 év végi munkahelye hozta meg számára: VII. Kereztély dán király udvari orvosaként kapott állást Az tetszett ebben az életében, hogy rádöbbentett, Dániának is van múltja – hiába álldogál ott Észak-Európában olyan csöndesen. VII. Keresztély nem teljesen uralkodásra termett, gyermeki lélekkel megáldott, befolyásolható uralkodód, akit az udvari körök – majd az udvari orvos is – bábként használ. De ugye egy királynak feladatai vannak, meg kell nősülnie, még akkor is, ha a kutyája jobban érdekli, mint az ara, uralkodnia kell, még akkor is, ha az aláírás helyett inkább a néger kisfiúval játszana, stb. Az orvos véletlenül csöppen a képbe, elkap egy kínálkozó lehetőséget, a fáradtságos és kissé pórias napi robot helyett inkább a csillogást választja. Hamar megtalálja a közös hangot a királynéval, majd a közös szobát is, ahol az ágyuk is közös lehet röpke találkák idejére. Eközben kiderül, világnézetük, a felvilágosodás, Rousseau eszméi. Voltaire gondolatai is közösek, és máris besikerült egy közös gyerek……. Nos, a 18. században ez még Dániában is roppant kínos, ráadásul akkor, amikor a királynéról van szó. Az eltelt idő alatt természetesen a kirúgott korábbi udvari körök, volt államtanácsosok sem tétlenkedtek, föllázították a népet, azt a népet, akiknek pedig az orvos jót hozott: pl. eltörölte a fogolykínzást, eltörölte a röghöz kötöttséget, megszüntette a cenzúrát, kötelezővé tette a himlő elleni oltást, stb. A nép mégis föllázadt ellene (nem éreztek párhuzamot a 2006 szeptemberi TV székház ostrommal?). A királynét és a fattyút száműzték, az orvost és egy barátját lefejezték. A vigasz kb. 7 évvel később érkezett, a király fia és a királyné lánya a király támogatásával puccsal átvették a hatalmat és a felvilágosodás végleg teret kapott Dániában.

Az első film, amit Mads Mikkelsennel láttam, az Ádám almái, 2005-ben készült. Erős, túlzottan erős, vakhitű, abszolút korrekt, emberséges és igazságos személyt varázsolt a vászonra. Kemény tartású embert láttunk, aki erős vár. A film a hit diadala, úgy, hogy nem azt szajkózza, miben kell hinned, azt sugallja, hinned kell és sikerül. De hinned kell mindenekfelett. A második film A zöld hentesek 2003-as alkotás. Szatirikus mű ez is (az Ádám almáit ugyan nem jellemezném szatirikusnak, de vitathatatlanul sok a szatirikus vonás benne), azt taglalja, hol vannak az őrültségnek határai, és minden őrültség-e, ami annak látszik? Vagy akár fordítva: minden normális-e, ami annak látszik? Mads Mikkelsen itt is erős egyéniség, itt is mindent alávet a hitének, abban hisz, hogy az üzlet beindul. Ám itt a film végére kiderül, ő a nem normális, így ez a fricska már abban is megingatja a nézőt, erős-e egyáltalán……. Lehet-e erős, aki nem teljesen van avval tisztában, amit tesz? A harmadik filmben a karakter egy esendő ember. Szerelmes tud lenni. Vannak világnézeti eszméi. A kettőt rendben össze is tudja egyeztetni, sikeres, kiegyensúlyozott ember. A baj csak az, hogy a 18. században van és a király feleségét szereti. Amikor a gondok elsodorják, nem mutat nagyságot – a filmben az asszony nagysága itt ellenpólusként domborodik ki. Az orvos nem csinál semmi gyalázatos dolgot, nem, csak esendő emberként a kínzások hatására mindent bevall, elárulva szerelmét, világnézetét, illetve láthatjuk élete utolsó másodperceit, félelmét, átlagos emberi mivoltát. Kíváncsi lennék a Jagten (Vadászat) c. filmjére, melyért ez évben Cannesban elnyerte a legjobb férfi alakítás díját……………. Ha valakinek megvan a film, ne habozzon, keressen meg valahol és jól ajánlja föl megnézésre!!!!!!!!!!

Ez most a filmek posztja lesz. Első film Az ajtó, Szabó Magda írásából Szabó István által, Ragályi Elemér képeivel megkomponált "magyar" film. Magyar, mert magyar író, magyar rendező és operatőr, többnyire magyar színészek, de a két főszereplő külföldi, a forgatás nyelve angol volt............ Nem tudom, ez okozza-e azt, hogy a film nem az, amit Szabó Magda zseniális története alapján vártam. Nem, ne essünk abba a hibába, hogy azonnal szidni kezdjük a magyar filmgyártást, mint mondjuk a magyar focit. A magyar filmgyártás sokkal jobb jelen pillanatban. Elég csak felsorolni pár filmcímet a közelmúltból, kérem, aki nem látta, nézze meg azokat, aztán majd megérti mire gondolok: Delta, Fehér Tenyér, Vizsga, Köntörfalak, Kaméleon, Poligamy, Pál Adrienn, A nyomozó, Nyugalom......, és a sor korántsem teljes. Szabó István a Rokonok után ismét irodalmi alapanyaghoz nyúlt, méghozzá nem is akármilyenhez. Szabó Magda ezen regénye Olaszországban és Németországban is zsebelt be díjakat. Már háromszor elolvastam, mert Emerenc és Szabó Magda egymáshoz feszülését, karcosan alakuló barátságukat, eltérő, vasakaratú személyiségüket nem lehet nem szeretni, nem lehet a történeten (az ajtón) kívül maradni. Bár Márai műveit kedvelem igazán általában, Szabó Magda ezen írása a legkedvesebb valaha olvasott könyvem. Márai történetéből kiváló film született (Eszter hagyatéka), nagyon szép képekkel, remekül, feszesre fonott történettel, kiváló színészekkel. Valami hasonlót szerettem volna most is látni. De nem kaptam mást, csak egy porcelánfilmet - ahogy ez a port.hu honlap kritikájában megjelent igen találóan. Széttöredezett a filmbéli történet, a két nő nem egyenrangú, így a barátság bemutatása sem sikerült igazán a filmben. Sok olyan helyzet van, amikor valami külső hang megmondhatná, a szereplők éppen mire gondolnak, mert abban van a lényeg, nem a cselekvésben. Pl. Emerenc nagyon vár valakit, terít, de nem is akármivel, csodás ételeket főz, lakomát készít elő - és a várt személy nem jön el. Emeremc "balhézik", hazamegy, majd Szabó Magda éjjel fölkel, átmegy Emerenchez (miután Szabó Magda kidobta a lakásán megmaradt lakoma darabokat még este) és azt mondja Emerencnek: ő éhes............. A könyvből kiderül, Emerencet így akarja megvigasztalni - a filmben ennél a jelentenél az jutott eszembe, ha én lennék Emerenc, azt mondanám, menjen le Asszonyom a Délihez, ott van éjjel-nappali közért, biztos kap ott valamit............ Igaz, a jelenet végén, mikor Emerenc zárja a kertkaput, megjegyzi: köszönöm....... Aki olvasta a történetet, annak legkésőbb itt leesik, miről van szó. De aki nem olvasta....................... Továbbmenve nagyon zavaró, amikor a magyar színészeket közeliben mutatják (pl. Eperjes Károly, Börcsök Enikő, Szirtes Ági, stb.) hallom a magyar hangjukat, de a szájuk nem annak megfelelően mozog. Annyira viccesen hat ez az egész, hogy kibillenek a történetből. Ez a történet hibája is, mert ki tudok billenni.......... Amikor láttam a történetből készült színházi előadást valamelyik királyi tévén, az tetszett, még akkor is, ha nem is érte el a könyv színvonalát, de erősen ott volt a közelében. Ez a film elég közepes alkotás. A tartás, a lelki összetartozás, a dolgok előrehaladása hiányzik belőle. A könyv ereje nyomokban található csak meg Szabó Istvánnál. Valahogy a film egész hangulata azt sugallja, a férfiak gyengék. Nos, Szabó Magda és Szabó István esetében ez igaz.

Másik filmélményem az Életrevalók (The Intouchables). Nem írom meg a sztoriját, meg kell nézni. Igaz történeten alapul, mindenkinek receptre írnám fel, akinek rossz a hangulata, vagy aki úgy érzi, mélyebben már nem lehet. Döbbenetesen sok energia szabadul fel két abszolút eltérő személy barátságán keresztül. Ötletes, humoros, jókedvű film, az életben tapasztalható trágyaságokon felülemelkedve, azokra fittyet hányva teljesedik ki a férfibarátság. Francois Cluzet és Omar Sy alakítása lenyűgöző. Igen, a francia film bőven operál olyan klisékkel, amitől remélhetően a film népszerűvé válik, nem irodalom, hanem az élet az alapja, az operatőr - Mathieu Badepied - nem tud olyan meleg színeket és fényeket a vászonra vinni, mint Ragályi Elemér, a történet nem annyira karcos, mint Szabó Magdáé, de ez a film feltölt, erről napok múlva is van mit beszélni (pl. ha nincs kéz, nincs csoki). Napjainkban megtalálható figurák hozzák saját magukat, ez még nem lenne különleges - de a szituáció, kettőjük találkozása, kettőjük abszolút eltérő története, gondolkodásmódja, szocializálódása, múltja, anyagi helyzete adja a komikumot, adja azt, hogy hétköznapi mondatok kirobbanó nevetésre ingerelnek. Ha kinevetted magad, akkor kap el a történet mélysége. Ami attól igazán szép, hogy a film elején már kiírták, igaz történet alapján............. Ha rám hallgattok, inkább ezt a filmet nézitek meg, Az ajtót pedig inkább elolvassátok.

A Duna TV-n nézem a Fölszállott a páva c. műsort, és kifejezetten élvezem. Nem csak az előadókat, hanem a zsűri hozzászólásait is. Olyan hátteret osztanak meg hozzászólásaik során, ami a figyelmes nézőnek épülésére szolgál. Az együttesek táncaiban, a páros táncok során a szoknyák pörögnek, a forgás megállíthatatlan. Élvezettel figyelem a lendületet, szinte moccan a lábam, lüktet bennem a vér, érzem, hogy élek. És ekkor halkan bekúszik a közelmúlt egy szelete. Egy este barátokkal, frissen sült kenyér-vacsorával, filmnézéssel. A választott film a Szamszára volt – végül nem ez került sorra. A Cashback című film abban a helyzetben jobb választásnak bizonyult. Szeretem a film fiatalos gondolkodás módját, szeretem a logikát, amivel a képeket kimerevíti, a belső gondolatot megállítja a valóságban is. Szeretem a mondanivalóját: ha boldog vagy, állítsd meg a pillanatot. De térjek vissza a szoknyákra, Szalonna bandájára, a pörgésre. Ez a lendület jutatta eszembe, hogy amikor a filmnézős estére készültem, utána olvastam a szamszára kifejezésnek. Ez a forgás ma este előhozta belőlem az akkor olvasottakat. Akkor nem volt időm formába önteni, mert vidékre mentünk jó pár napra, azt gondoltam, már elévült a dolog – de nem. Most itt kopogtat – és míg a remek műsor halad a háttérben, igyekszem a sorokba önteni a gondolatokat.

A szamszára jelentése kettős, két irányba lehet a boncolgatás során indulni. Az egyik értelme: lélekvándorlás – talán ezt többen ismerik. A másik értelme: létforgatag. Számomra most ez a fontosabb, erről szól a film is (de én most nem a filmről akarok elsősorban szólni). A kifejezés megtalálható a buddhizmus, a hinduizmus, a dzsainizmus, a szikhizmus kereteiben egyaránt. A buddhizmus szerint a létforgatag a feltételekhez kötött lét kereke (fontos, hogy feltételekhez kötött), tapasztalásokból áll. Az alapja a szenvedés, ami a korábbi, felhalmozott cselekedetek eredménye – ebből jön létre a belső megosztottság. A probléma abból adódhat, hogy nem ismerjük belső lényünket. Célunk kellene legyen egyfajta belső egység megélése. Ez a hitelességünk, a boldogságunk alapja is egyben. A kettő között nem egyenlőség jel van, ez fölsorolás volt. Az Igazi ÉN természetszerűleg egységes, csak a hamis énünk, a képzelt énünk osztható meg. Ezért a megosztottság csupán elméletben létezik. Tehát a filmbéli választás, hogy a főhős merre menjen tovább, családot vagy elhivatottságot válassza, pusztán elméleti gyötrelem. De attól még ebből az elméleti gyötrelemből fakad a szenvedés. Vagyis mondva csinálunk magunknak gondot. Ugyanakkor ha a szamszára egy embert elkap, elkap 5 másikat is – mint a lendületes néptánc, ugye. Úgy tudsz kiszállni, ha rádöbbensz arra, ami hajtja, az óriási félreértés – nos, ez nem paralell a tánccal. A szamszára alapja az, miszerint én, mint létező, azonos lennék az általam tapasztalt érzelmekkel, problémákkal. A szamszára = illúzió. Ma szentségtörést követ el az, aki nem kreál megoldandó problémát saját létezéséből. A mi kultúránk túlzottan nagyra értékeli a szamszárát. Csupán azért nem vesszük észre, hogy ez mennyire nem normális, mert körülöttünk mindenki ezt csinálja: látók, jósok, guruk, TT-k……. A valóság az, hogy a fejedben futó egyetlen gondolat sem azonos magaddal, a történetek sem valóságok. A spirituális emberek sokszor képtelenek felfogni, miért nem tudják csak egyszerűen elengedni a küzdelmet. Talán azért, mert nagyon is észlelhető haszonnal jár, a „valaki vagyok” érzésével. Az időhöz és térhez kötött ÉN átélhet egy múlandó, de igazán nagyszerű élményt, ilyen pl., amikor pszichológushoz vagy spirituális tanítóhoz járva úgy érzi, fejlődik, jobban van. Fejlődés azonban nincs, ez hamis boldogság, pusztán változás létezik. A szabadság, de még inkább a megvilágosodás arról szól, hogy teljesen alá kell rendelődnünk a pillanatnak. A megvilágosodás ugyanis a jelenben meglévő dolgokkal szembeni totális ellenállás hiánya, ekkor, ezáltal szűnik meg a küzdelem, vele együtt a szenvedés. De ehhez meg kell válnunk énképünktől, nézeteinktől. A spirituális emberek képesek feladni önazonosságukat és szerepeiket, elméleteikhez és világnézetükhöz annál inkább ragaszkodnak. Elfelejtik, a Fénybe nem viheted magaddal ezeket sem……   

És a Páva után az X-Faktor. Ég és föld, fény és árnyék….. Egyik sem lenne a maga helyén értékelhető a másik nélkül. Ying és Yang, mindkettő bennem van, még ha az egyik alaposabban is. És a Cashback után tudom, hogy megvitatom még valamikor valakivel a Szamszára című filmet. Addig a változást élvezem……….

Halmos Ági közvetítésével belépett az életembe egy új szolgáltatás: a Last Minute Színház honlap, ahol hírlevelet lehet kérni, és a rendszer rendesen, napról-napra pottyantja az információt az elektronikus levelesládámba, ki, hol, mikor és mennyiért lép fel, melyik társulat szeretne éppen engem fél áron elkápráztatni. Nem tudom, igazából mikor indult be ez a honlap, de nekem még hiányoznak róla az igazi alkotó színházak, az igazi kulturális műhelyek műsorai. Nem rossz a kezdeményezés, akad már pár jazz koncert is a listában, de többnyire a Kolibri Színház, a Budaörsi Játékszín műsorai futnak, hiányolom például (teljesség igénye nélkül) a Radnóti Színházat vagy a Katona József Színházat. Mégis átbogarászom minden reggel, hátha akad valami, amire jófajta rétisasként lecsaphatok. Aztán már csak pár telefont kell lebonyolítani, és már meg is van a delikvens, akivel remélhetőleg kellemes estét tölthetünk el. Nos, ez így volt szerdán is. Ráakadtam a Pesti Színházban Spiró György: Príma környék c. előadására. Nem tudtam se a darabról, s e a történetről semmit, ezt a Spiró-szüleményt nem ismertem. De az író neve számomra garancia, látatlanban megyek, ha hív. Tehát Spiró engem hívott, én meg Gazdag Erzsit, már be is léptünk a színházba. Kicsit tartottam akkor már a dologtól, mert az egyik jelentős szerepet Hegedús D. Géza alakította, de már nem volt visszaút. Így jár az ember, ha a lé határozza meg a tudatát, akkor megy színházba, ha megfizethető a jegy, nem pedig akkor, ha olyat játszanak, amire vágyik, vagy ha valaki olyan játszik, akire vágyik. A darab elindult. Öregek otthona egy valamikori kastélyban, nagy kerttel, vidéken. Ide utaznak a rokonok, látni szeretnék apukát-anyukát. Mint kiderül, hosszú idő óta először. Mindenkinek van valami oka, miért csak most, miért ennyire ritkán. Sunyi bácsi a gondnok (Hegedűs D. Géza) fogadja őket az igazgató távollétében, és kotyog ki olyan dolgokat, amiket talán nem kellene……… vagy mégis. Mert Sunyi bácsi nem sunyi, ő mindig megmondja az igazat, sohasem hazudik. Mert van az a sunyi ember, akinek már hazudnia sem kell, úgysem hiszi el senki. Nos, ez itt is így van. Bármit mondhat, a rokonok (és a nézők) nem hiszik el, amit hallanak, annyira képtelenség. Annyira lehetetlen, hogy az már igaz………. A kastély egyik szárnyát fölújították, vadászoknak szálló működik benne, a másik szárnyban zsúfolódnak össze az „édes kicsi öregek”. Rendesen kapnak enni, melegük is van, néha a kertbe és a szomszédos Csenderesbe is kiviszik őket……….. Az ennivalót és a meleget a szállodával való együttműködés okán kapják meg, hála Jolikának, az igazgatónak, aki zseniális menedzser, Németországból jött haza, mert a jogvédők kiutálták onnan. Vadász-csoportokat szervezett Afrikába, ahol ritkaságokra vadásztak: párducra, hiúzra és kétlábúakra – négerekre……… Itthon is nagy a konkurencia, ha nem „domborít” a vadász-szálloda valami nagyot, a vendégek elmaradnak, és ugye onnan van az öregeknek étel, meleg, stb………. Hát van itt is „ínyencség”. Az öregeket meghatározott időben, piros sapkában eresztik ki a Csenderes fái közé. Lehetőleg az egy szobában lakókat egyszerre, mert úgy könnyebben szervezhető a takarítás. Havonta 20-30 halott van az öregek otthonában, az orvos hetente kétszer jön ki aláírni a halotti bizonyítványokat………. Amikor az Apukát kitolják a rokonokhoz és ő könyörögni kezd, ne engedjék ki az udvarra, mert onnan nem jöttek a többiek sem vissza, lelőtték őket, a család legyint egyet és elintézi avval: apuka a háborúra emlékszik vissza tű éles elmével………… A szelíd elnézés, a jobban járunk, ha félrenézünk és nem vesszük észre hozzáállás, a közöny darabja ez. És ülsz a széken, kínban vagy. Nevetnél, mert ugyan már, de nem tudsz nevetni, mert részleteiben nagyon igaz, akár igaz lehet az egész is. Talán ha nem vallom be, hogy így van, én is a félrenézők cinkosa leszek………… Nevetnél, de nincs min…….. Főleg akkor nincsen, ha ismered Spiró műveit. A Feleségverseny című könyvében 2009-ben leírta, hogy tönkre megy a BKV. Jót röhögtem,: ez már mekkora poén! Aztán februárban már nem röhögtem. Rádöbbentem, megírta Spiró. Rendben, nem BKV a valóság, hanem MALÉV, de ez a lényegen nem változtat. Megrémültem. Majd elolvastam 1984-ben írt versét.

Spiró György: Jönnek

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,

fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klíma: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyítsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Szóval ismerve az író jóstehetségét a darab még jobban fáj, és így már nem is annyira kínos nekem, mint rám nézve megalázó. Hogy egy ilyen társadalom tagja vagyok, hogy ebből nincs energiám, bátorságom szabadulni, menekülni……….  

Hegedús D. Géza Sunyi bácsija hibátlan volt, nagyon szerettem. Valahogy rá van szabva, írva, kerekítve a darab. Múltkor egy kávéházi beszélgetésen Spiró elmesélte, ő nem jár be a színházba a darabja próbái során, megbízik az alkotók szakértelmében, abban, hogy a legjobbat hozzák ki az írásából. Ezért külön öröm számomra, hogy láthattam Hegedűs D. Gézát ilyennek. Mert ez a figura nem Spiróból jött, ez nem az ő megmondása miatt, nem az eredeti értelmezés okán lett igazivá, hanem Hegedűs D. Géza (és talán Marton László rendező) miatt. És jó lett, nagyon izgalmassá lett. Az igazmondó sunyiság tökéletes megjelenítése. Annyira megtalálta a színészt a szerep, hogy a többiek nekem nem tudtak olyat mutatni, ami kiemelkedett volna. Nem volt rossz, csak ez annyira jó volt, mirha egy ernyő lett volna a színpadon, ami ez alatt van, az nem látható. Pedig a színpadon volt Igó Éva, Börcsök Enikő, Csőre Gábor, Keres Emil is – és nem lett teljes a felsorolás. Megszeretni nem tudom Hegedűs D. Gézát, de ha egy alkotás miatt fogok rá emlékezni, az biztosan Sunyi bácsi szerepe lesz. A darab egyébként mindkettőnket fölkavart. Amikor kerestem az estéhez a partnert és kicsit nehezen ment, már számba vettem, hogy akár egyedül is beülök……. Nos, szerencsém, hogy nem így alakult, muszáj volt megbeszélgetni, mit láttunk, muszáj volt azután kicsit oldani a hangulatot. A Váci utcából elsétáltunk a Mexikói útra, a tuja hazáig fuvarozott, egy bögre tea mellett pedig hajnali kettőig megváltottuk a világot. Spontán alakult az éjjel, de nagyon jól esett, még akkor is, ha másnap az ásítások feltűnően gyakran követték egymást a munkahelyemen.

Tegnap este Bächer Iván Kabaréjára mentünk a Spinóza házba. Nem azt kaptuk, amit vártunk, de ez nem volt baj. Amikor a Kabaré szót olvastam a programkínálatban nekem felhőtlen nevetgélés képei merültek föl a semmiből, egy laza, gondtalan de színvonalas este képe lebegett előttem. Ehelyett egy kávéházas, kuplés, kesergős huszadik századi történetet kaptunk. Bächer Iván rendhagyó irodalomórát tartott Szép Ernő témakörben. Hogy ne legyen túl száraz, túl unalmas, túl irodalom órai az este, segített neki Eszes Fruzsina és Rácz Attila, rendkívül nagyszerűen zongorán kísért Ökrös Ottó. A kuplékat Szép Ernő szövegeire írták, a felolvasott részek Szép Ernő versei, gondolatai, Patika c. művének részei voltak. Igazán közel, kézzelfoghatóvá tette Szép Ernőt, aki 1884-ben született és 1953-ban halt meg. Igen, túlélte a pusztítást, zsidóként élte túl. Emberszag c. művében emlékezik is erről az időszakról. Ez az egyetlen műve, ahol a halál kikerülhetetlen, többi művében a halál nem jelenik meg. Ady, Babits, Molnár Ferenc kortársa volt, rettentő nagy szegénységből, sok gyerekes családból indult. Ennek állít emléket Életrajz című versében. Amennyire ismerem Bächer Ivánt (a műveiből), azt gondolom, nem véletlen a választás, igen sok a hasonlóság. A flangálás a pesti aszfalton, a nehéz múlt, a csöndes, szemlélődő világlátás, amiből az írások születnek, a nők mérhetetlen tisztelete…….. És az a mód, ahogyan nem kiabált, nem csapta a zajt, nem verte a palávert akkor, amikor zsidóvá lett (nem úgy értem, hogy vallást váltott, hanem úgy, hogy azzá tették), ahogyan most Bächer sem követeli ordítva saját jól megérdemelt életét, hanem egy cinkos kacsintással utal arra: Ti is ugyanebben a cipőben jártok………  Bäcehr Iván az egész előadás alatt nagyon emberi marad, nagyon bächeres, nagyon visszafogott és mégis karakteres. A legutolsó kuplét Eszes Fruzsina énekelte, a vers címe Nem volt játékom. Megpróbáltam a zenés változatot föllelni a neten, de „csak” Malek Andrea előadására sikerült akadnom. Malek Miklós megzenésítésében pont a szépernői lényeg vész el. Malek Andrea előadásában kellemes dal lett belőle, a kemény mondanivaló, a sanzonos szomorúsággal jobban átélhető fájdalom, a hiány megjelenítése a Malek változatban nem él meg, nem facsarítja el a szívemet, meggyőződésem, azon Bäcehr úr sem pityeredett volna el. Ezért pusztán „csak” a verset adom ma nektek, legyen Rátok legalább akkora hatással, mint rám volt tegnap este.

SZÉP ERNŐ: NEM VOLT JÁTÉKOM

Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt képes meséskönyvem,
Nem volt csak iskoláskönyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este
Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt színes kockám,
Kis kastélyom, kis tornyocskám,
Kis hajócskám, kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elutazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
Szép sárgaréz messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
Elmult az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.

Én játékot már nem kérek,
A gondoktól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer
S a mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja,
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.

Észrevesz az isten engem,
Megszólalok szépen, csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani akarok mostan."

Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,
Szép sárgaréz messzilátóm,
Képes könyvem, színes kockám,
Szines kockám,
Szines kockám,
Lesz kastélyom, lesz tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam, kis hajócskám.
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Csak én élvezem magamba.

Hogyha kedvem abban telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka.

Úgy tudom, szakdolgozatnak indult, sikeres tanulmány, kutatás lett belőle. A cím lazaságot, helyenként pongyolaságot, fölösleges időtöltést, asszonyi beszédet, hárpiaságot, cselszövést, intrikát jelezhet sokunk számára. Sok olyan dolog keveredhet a felsorolásba a pletyka sző hallatán (amit a WORD program diszkréten zölddel alá is húz), ami nem álhatatos, ami nem pozitív, ami nem mértékadó, nem fejlesztő. Próbáljátok ki, egy üres papírt elő! Most leírom: PLETYKA, és kérek, mondjuk 10-15 jelzőt, ismérvet erre. Megvárom, van idő, ne kapkodd el! Elég negatív kép rajzolódik ki, ugye? Nos Szvetelszky Zsuzsanna valami olyasmivel szeretett volna foglalkozni, amivel más nem foglalkozik igazán. Megtalálta a témát, vagy a téma őt. És nagyon komoly mű született ebből.

„ A pletyka kellékei: ujjatlan elölgombolós otthonka, ha van, műszálas, aprómintás. Vagy bármilyen egyéb öltözék, ami nem feszélyez, amiben elengedhetjük magunkat, és visszafojtott lélegzetünk nem pattintja szét a mídert.”   

Van pletykatörténelem (A pletykaképződés okai), van definíció, megkeresi a pletyka helyét és funkcióját például a hálóban, leírja a pletyka folyamatát (A pletyka életciklusa: terjedés, gerjedés, erjedés), komolyan elemzi a pletykafészek személyiségét (nem lehet akárki jó pletykafészek). Megtanít, hogyan kell jól pletykálni, rámutat a férfi és női pletykák különbségeire, néhány fontosabb pletykatípust is kimerítően elemez (nekem személyes kedvenceim pl.: a gyógypletyka, a sznob-pletyka, az ágypletyka és a generációs pletyka, de ezen kívül a szerző még 31 pletykatípust különböztet meg és ír le). A könyvben végig személyes indíttatással áll a téma mögött, név nélkül, saját életteréből szedett pletykákkal színesíti, igazolja tanulmányait. Olyan tudományterületet választott, melynek kutatása szinte lehetetlen, hiszen ha mesterséges szituációt alakít ki a kísérletvezető, a pletyka nem valószínű, hogy életre kel, ahogyan az sem tesz jót egy pletykahelyzet kialakulásának, ha kamerákkal figyelik a kapcsolódásokat, párbeszédeket. Így hát a csoport tagjaként, adott esetben pletykafészekként kellett megfigyeléseket tennie, úgy pletykálni, úgy benne lenni a hálóban, az információáramlásban, hogy az adatok ne sérüljenek, a folyamatnak ne váljon kárára, mégis tudjon a kutatás számára fontos, érdekes adalékokkal szolgálni. A mű mégsem kizárólag esettanulmányok sora, igen komoly pszichológiai, szociológiai, etnográfiai - és még ki tud hasonló tudományterületeket felsorolni – munka. Rengeteg olvasás, egyéb kutatási eredmények alapos ismerete áll mögötte, lenyűgöz, mi mindenre gondolt, mire is kell egy ilyen kutatásnak kiterjednie, ha elég alapos és minőségi mű akar lenni. Minden szavából érezni, nagyon szereti ezt a témát, ahogyan a jó asztalosmester a fát kedveli: szakértő szeretettel: „A pletyka ambivalenciája ugyanis nemcsak a már említett tiltott gyümölcs-jellegéből fakad, hanem Janus-arcúságából is. Mindazok, akik hallgatják, mondják, tagadják: titkon félnek is tőle. A félelem alapja a pletyka démoni jellege, amit elég egyszer megtapasztalni a saját bőrünkön.” Nos, ne féljünk, pletykáljunk, mert hálóban lenni, kommunikálni igazán jó dolog.

Lazhar tanár úr

Kanadában játszódó történet. 11-12 éves diákok tanárnője az osztályteremben felakasztja magát. A modern világ beindul, pszichológus veszi kézbe az osztályt, szülők „csinálják a palávert”, az iskola keresi az új tanárt……. Ebbe a kissé felbolydult társaságba csöppen az Algériából menekült Bazhir Lazhar. Más kultúra, például nem érti, az asztalok miért vannak félkörben….. A terem puszta, szinte mint egy kórház – ellentétben a többi osztályok virágos, színes termeitől. Egy rendetlenkedő diákot kicsit tarkón is legyint, és eszébe sem jut saját sorsával terhelni diákjait, nem meséli el megölt felesége és gyerekei „sztoriját”, ellentétben folyton kihívást és kalandot kereső kolléganőjével, nem áldásként, hanem kényszernek érzi a váltást. Otthagyott, szeretett mindennapjai már az életét, a családja létét pedig szó szerint fenyegették. A „civilizált” világ mondvacsinált problémáival hitetlenül és megadóan szembesül. Nem találja értelmét az érintés nélküli, a szeretet nélküli nevelésnek – de menekültként nincs választása, integrálódnia kell. Miközben súlyos személyes terhét nem képes egy percre sem lerakni – de ki sem adja magából. A tanév vége felé az egyik szülő (aki sosem ért rá a gyereke problémájára) megköszönte a tanár szilárdságát……. Egy családját vesztett, hazát vesztett, talán életkedvet is vesztett, önmagát újra felépíteni kénytelen, a világban magát újradefiniálni kényszerült embernek megköszönte a szilárdságot! Egy olyan társadalomban, ahol nem lehet fegyelmezni, ahol nem lehet simogatni, ahol megérteni kell, integrálódni kell, ahol ha a gyerek problémás, egyedi foglalkozás helyett más iskolára testálják, ahol a pszichológus három alkalommal rendel (mondjuk három), és az osztály, lám már meg is gyógyult. Egy olyan közegben, ahol a problémákat MEGOLDJÁK. Többször éreztem a film közben, miért nem tesz már valamit, miért nem kreatív, ha látja más osztályok díszeit, miért nem alkot, miért nem lép, miért nem harcol….. A tanár várt, talán, mert az idő gyógyít – és ezt ki tudhatná nála jobban. A folyamatokat hagyta, de mindig ott volt a háttérben – szemlélődőnek. És ha kellett, támasztéknak. Hagyta a gyászt, a fájdalmat megélni, megérni és kibontakozni, nem az elnyomást, az elfojtást választotta, az iskola szellemével ellentétben nem hitette el a gyerekekkel, hogy ez már a múlt, lejárt lemez. A tanárnő öngyilkosságával, ehhez választott helyszínnel nem értett egyet (hogyan is érthetne egyet a halál önkéntes választásával a teljes családját politikai gyilkosság árán elvesztő ember), de felismerte, hogy diákjai szerették. Nem volt hajlandó elvenni a gyászukat, nem söpörte szőnyeg alá a gyerekek érzéseit – bár tevékenyen, kreatívan nem avatkozott be a folyamatokba. Az adminisztráció azonban közbeszólt, a történetnek igazából a többség számára nincs pozitív vége, talán egyáltalán nincs is a filmnek vége. Egy oltári nagy ölelés a jutalom a nézőnek. Hogy kitől, hogyan és miért, nos, ehhez már váltsatok belépőt valamelyik moziba.

Van egy író a mai magyar valóságban, akinek először azt hiszem a Nők Lapjában akadtam írására. Ez meglepő, mert én nem igazán kedvelem a Nők Lapját, felső középosztálybeli hölgyek kvázi pletykalapjának tartom. Olyasfajta lap ez szerintem, mint ami az unatkozó és kicsit többre hivatott háziasszonyok életét szeretné színesíteni – és nem csak pletykákkal. Azért jó pár nevet tudnánk sorolni, akik dolgoztak vagy dolgoznak a lapnál, és mégis szeretjük, elismerjük munkájukat, például Vekerdy Tamás, V. Kulcsár Ildikó, esetleg D. Tóth Kriszta……. Az újságban olvastam először részleteket Závada Pál Jadviga párnája c. művéből is annak idején. Nos, így akadtam rá Háy János: Házasságon innen és túl című kötetére is. A könyvet elolvasva olvastam még más írását is, aztán kb. két éve (hogy repül az idő, már szinte történelem …..) láttam Háromszögek c. darabját a Magyar Színház kamara termében – és bizony mondom Tinéktek, hogy az nagyon jól boncolgatta és igen élesen láttatta a férfi-női kapcsolatok mibenlétét, a kapcsolatok váltogatásának fölöslegességét, hiszen az ember mindig ugyanabba a folyóba lép, csak eleinte azt hiszi, mégsem. Mire kiderül, hogy de bizony, addigra már nyakig merült a következőben, ami olyan, mintha az előzőt folytatta volna: minden kiszámítható, semmi sem egyedi, kis porszemként ugyanúgy pergünk előre, a verkli egyre csak forog – velünk és bennünk. Érdekes lenne megkérdezni azt, akivel akkor ezt a darabot láttam, igaz volt-e a darab kicsit pesszimizmusra hajló felhangja? Vajon valóban ennyire értelmetlen minden? Vajon tényleg csak pár napig számít az újdonság, és vajon nem nemesebb feladat-e az újdonságot a régiben kutatni és fellelni - mélységben, mint folyton új újdonság felé teperni – horizontálisan (felszínesen)? A kérdéseim csak költőiek, nem várok választ. Inkább mesélek tovább. Szóval már azt is elárultam, hogy láttam a darabot, és az írásokból, az előadásból kirajzolódott valami, gondoltam valamit, milyen is lehet az író. Mivel a társnélküliségnek az a jó oldala megvan, hogy nem kell vacsorával várni a páromat este munka után (gyerekek a nagymama-hotelben étkeznek többnyire – köszönet érte), igyekszem az agyamat, a szellememet frissen tartani, keresem azokat a lehetőségeket, ahol fejlődhetek, ahol valami mással szembesülök, ahol olyan emberek társaságára lelhetek, akiktől valami felemelőt remélhetek. Már hallom, ahogy rosszindulatú suttogások kelnek szárnyra megkaptam ezt már a múltban, kb. két éve): nos, itt van, mi megmondtuk, ez pótcselekvés, valami hiány pótlása. Én változatlanul nem így érzem, de ha a suttogóknak van igazuk, akkor miért baj az, hogy ez a pótcselekvés és nem a cigi vagy a pia……… De már megint fölösleges betűkkel foglalom a helyet. Ott tartottam, hogy végigböngészve a mai programlehetőségeket, már előre örültem, hogy meghallgathatom Háy Jánost. Külön örömmel töltött el a helyszín: a Nyitott Műhely invitálta meg az írót. Az apropó a Lettre folyóiratban megjelent úti leírások voltak. Az EU biztosított lehetőséget és forrást különböző országok-béli írók számára, hogy egy idegen országot egy hónapon át figyeljen, majd arról „beszámolót” írjon, művet alkosson a maga eszközeivel. Háy Jánosnak Németország jutott. Úgy gondolta, nem egy helyen tölti el az egy hónapot, így körbevándorolta az országot, mindenhol rajzokat (térképek) készített, jegyzetelt, hogy aztán összeálljon a mű – amiből föl is olvasott. Humora csendesen búvó patak: nem harsány, inkább karcolatokkal, emberi vonásokkal operál, helyzeteket hoz olyan helyzetbe, hogy az olvasó a gondolataiban maga ültethesse rá a poént. Nem nyilatkoztat ki, nem von le konklúziót, egyszerűen csak egymás mellé tesz tényeket, fölsorakoztat megállapításokat, észrevételez emberi külső és belső vonásokat, de a gondolatmenet végén (ahol nem mondódott ki a fő esszencia) a nézők feje egyszerre, azonos pontnál lendül bólogatásra, a mosolyuk egyszerre válik halk nevetéssé, hiszen mindenkinek „leesik”, mindenki találkozott már hasonlóval, értjük egymás szavát…….. Hiszen itt élünk, minden ugyanúgy halad, semmi nem változik, miért is lehetne egyáltalán mást és másképp gondolni? Tulajdonképpen történetei a maguk hétköznapiságával azon túl, hogy akár velem is megtörténhetett volna, biztonságot is sugároznak, hiszen ami velem megtörtént, lám mással is megtörténhet….. A megnyugtató biztonságnak, a nyugalomba burkolózásnak Háy János figurája maga a tökéletes ellentmondása. Varázslatosan kék szemeivel egészen kamaszos módon csodálkozik a világra – miközben írásai mutatják, hogy a látszat csal, nagyon is belelát ő a történésekbe, de csontig ám, és ha akarja, akár egy szempillantás alatt is. Miközben kicsit félszegen, haját csavargatva ül a széken. De nem annyira szerényen, hogy ezt el is higgyük neki. Mert közben mindenhol érezni rajta, nagyon tudja hol van, és ebből mit fog alkotni. Mert történet lesz az egyszer Németországban látott bolgár lányból…….. És külön megnyerő volt számomra, ahogyan magát emberközelbe hozta: egy helyzetet úgy jellemzett, neki a közlekedési lámpánál a zöld csak opció az átkelésre, hiszen ott van még a sárga és a piros is……….. Felolvasott pár történetet a Lettre folyóiratban megjelent leírásból. Meglepődöm, a hangja is kellemes. Látszatra olyan korunk-béli, de megjegyzi, hogy korábban 1982-ben járt Németországban. Gugli a barátom, utánanéztem, 1960-ban született……… Karcolatai, megelevenített úti élményei kedvet teremtettek az utazáshoz. Afféle bolyongásra vágyom, ahol van idő betérni a kocsmába egy csocsó-partira a helyi lakosság kocsmai törzstagjával – tudom, ez itthon lehetetlen – főleg úgy, hogy nő vagyok (azt hiszem :-)…….. Pedig micsoda tárháza van ennek a szociológiai mélységnek itthon is! Micsoda izgalmas utazás az, amikor társadalmi rétegeket, anyagi helyzettel is összefüggő kasztokat lépsz át – bármelyik irányba. Mennyi tanulásra, tapasztalásra nyílik mód – csak merj ismerkedni, kérdezni, beszélgetni – kicsit horizontálisan (felszínesen) élni. Vagy itt már ez nem is felszínes? Mert mögékerült a minőségi idő? Nos, Háy Jánossal akár több éjszakát szívesen átbeszélgetnék, akár ő választhatná meg a helyszínt is. Sőt, azt is hagynám, ő beszéljen többet (na jó, minden harmadik órában).

A helyszín (Nyitott Műhely) is már egy ideje itt bolyongott körülöttem, mondhatnám úgy is, kikövetelte magának, hogy ne menjek el mellette, kierőszakolta (jó értelemben) a találkozást. Kicsit kérettem magam, de remélem, lesz még az ismeretségünknek folytatása. Először a HANEM zenekar honlapját böngészve, programjaik, fellépéseik után kutatva akadtam egy koncertre, melyet itt tartottak (ez az a női zenekar, akik tangókat játszanak), aztán a Kultúrfürdő programsorozat keretén belül, ha jól emlékszem, Závada Pál neve csalogatott volna ide, de mindig akadt valami zavaró tényező, amiért ki kellett hagynom a látogatást. De zsigerekben éreztem, jövök még az utcájába. És igazam lett. Belépve régi, öreg könyvek szaga fogad, a falakon állnak a könyvek, érzed, antikváriumban jársz. A székek, fotelek egy jobb romkocsmában is megállnák helyüket, de pultnál nem sört mérnek, hanem teákat öntenek, limonádét kever az antikvárius. Közvetlenül a pultnál a séf ajánlata – egy rakat könyv, amikre alkudni is lehet – ha éppen nem teát főz a pultos J A boltocskában minden pakolható helyen szövetek, anyagok, bőrdarabok, egy sarokban varróeszközök – talán nappal itt kézművesek uralkodnak. Egy asztalkánál középkorú, türelmes, könyveket jól ismerő édesapa nyolc év körüli fiával könyvet válogat a kopottabbak közül – majd köszönnek, könyvvel a kezükben, fizetés nélkül távoztak. Nem értettem a dolgot, közelebb mentem, és láttam: ingyen elvihető könyvek……… Így lettem birtokosa Déry Tibor Befejezetlen mondat c. regényének. A könyveken kívül bakelit lemezek, CD lemezek, filmek várnak felfedezésükre, és hogy kissé ellaposodott életekbe valami színt, valami pluszt vihessenek.

A Lettre magazin estjére még Dés Mihályt is meghívták. Dés úr már 25 éve él Spanyolországban, azóta spanyolul irogat, az elmúlt 25 évben most először írt könyvet magyarul: minden fejezetben más írói stílusban: esszé, film forgatókönyv, leírás, riport, jelentés, stb. A felolvasott rész számomra kicsit fennhéjázó volt, ahogyan a soká magyarázott, hosszan tartó bevezetője is. Az emberközeliséget, amit Háy egy szempillantás alatt felépített, az egyívásúak vagyunk érzését pillanat alatt átváltoztatta én az író és Ti az olvasók helyzetté. Bár a felolvasott részletben szereplő valamikori és mai politikai (filozófiai, gondolkodó, rendszerváltó) közszereplőket sokszor az irónia segítségével igen jól látatta (megint egyszerre bólogattak a többnyire női fejek), inkább volt olyan érzésünk, mintha azt akarná tudomásunkra hozni: látjátok, anno kiket ismertem?

Sajnáltam, hogy nem volt mód beszélgetni Háy Jánossal, tudtam volna mit kérdezni. Lehet, hogy csak céltudatosabbnak kellett volna lennem, de a hajcsavargatós mozdulata az úti beszámolója közben annyira ellágyított, a helyenkénti (helyzetfüggő) félszegsége annyira elnőiesített, hogy inkább futottam haza az októberi dörgésben – az éppen 20 éves lányomhoz.

Nos, az olvasmányaim beszámolójára (Pletyka, Boldogság esetén) még mindig várni kell, adós vagyok még Vásárhelyi Tamás vezénylésének beszámolójával, és a hétvégén Mozart Requiemjéhez is volt szerencsém - miközben már újabb olvasnivalók igyekeznek kifúrni az elődök hatását……….

Próbáltam jókislány lenni és nem elcsúszni az írnivalókkal, de szeptember legalább annyira zűrös a programok szempontjából, mint a május. Annyi látni, hallani való akadt, hogy a szokásos tökfesztiválról már le is kellett mondanom: nem fért bele az időbe, nem jött ki a pénztárcámból.

Etyekkel kezdődik az elmaradás. Kezes-lábos fesztivál volt – ami tulajdonképpen ugyanúgy borfesztivál, mint a tavaszi, csak valamiért más néven szervezte meg évről évre a Roxer Produkciós Iroda. Három évvel ezelőtt jártam itt, akkor is Irénkével. Csodálkozva láttam, hogy a nagy látogatottság ellenére a faluban nem változott semmi, például a falu közepén a kút ugyanúgy romos, benne a víz koszos, mint három éve. Azaz hogy mégsem: az idén már el is van kerítve, figyelmeztetve a látogatókat, a hely veszélyes, omladozó. Végigsétáltunk az újhegyi pincesort, tekeregtünk a faluban, jártunk a Kecskegödörben, megnéztük a Cimbaliband koncertjét. Sokat ültünk a szabad levegőn, tulajdonképpen jó kikapcsolódás volt. Mégis, zavart az, hogy hiába a jó ötlet, a jó szervezés évek óta, látszólag a faluban nem mozdul semmi. Olyan zavart volt az egész: bizonyos pincék nyitva voltak, vonzották a celebeket) Csernus Imre, Balázsi Panna (remélem, így kell írni a volt Danubiusos rádióvezető nevét), de a magyar borok mellé pármai sonkát és lazacos szendvicset kínáltak. Valahogy ez az egész fesztivál nem lett a falu sajátja – vagy a pénz az oka, vagy az egyéni depresszió, érdektelenség. Bármelyik is az igazi ok, egyik veszélyesebb, mint a másik.

Most csütörtökön volt az Idegenvezetői világnap. Ez alkalomból egy, a zsidó negyedet bemutató sétát választottam, akkor még nem is tudtam, milyen jó döntés volt. Nagy Zoltán idegenvezető szociológiát végzett, így nagyon sok új információt kaphattunk a zsidóság budapesti történetéről. Megdöbbenéssel hallottam, hogy a zsidók már a magyarok előtt, a hét vezér bejövetele előtt itt laktak. Bizonyos források arra utalnak, hogy a Római Birodalom alattvalóiként már a második században itt éltek, a Kárpát-medencében. Számomra újdonság volt, hogy 1867-ben itt Budapesten volt egy ülés, melyen a zsidóság azt vitatta, merre és hogyan kell továbbmenniük, mi a jövő útja. Az egyik csoport a gyökerekhez akart visszatérni, szerintük mindent az eredeti állapotra kell visszaállítani, mindent az eredeti hagyományok szerint kell bonyolítani. Őket ortodoxoknak hívjuk. Másik csoport szerint a kongresszus idejéig már végbement változásokat meg kell tartani, de azokhoz ragaszkodni kell, azokon változtatni nem szabad. Őket status quo ante névvel illetik, mely elnevezést az eredetileg hosszabb status quo ante congressum (kongresszus előtti állapot) névből rövidítettek. Harmadik csoport a változásban látta a jövőt, őket neológoknak nevezzük. Természetesen mindhárom irányzat képviselői felemelték a maguk zsinagógáit, így lett a Dohány utcai és a Frankel Leó úti neológ, a Kazinczy utcai ortodox, a Rumbach Sebestyén utcai pedig status quo ante csoport imahelye Nem csak a szertartásaik, kipa-viselésük (az ortodoxok állandóan hordják, a többiek csak a zsinagógában) eltérő, hanem a zsinagóga elrendezése is más. Mindegyik zsinagógát kelet felé tájolják, de az ortodox zsinagógák esetében a bima (tóra olvasó hely) középen helyezkedik el, míg a neológ zsinagógáknál a bima ott található, ahol pl. a katolikus templomokban az oltár. Az orrtodox templomokba nem lehet hangszert bevinni, a kántor (természetesen nem kántor, de sajnos nem tudom a megnevezését) énekel, a szertartás azon részénél, amikor a férfiak körbejárnak a tórával, akkor énekel mindenki. A szertartás alatt beszélgetés zajlik, és ez nem tiltott, ezt nem veszik rossz néven. A hívek tudják, melyek a szertartásnak azon részei, ahol nem megengedett a beszéd. Ezzel szemben a neológ templomokban a zene kívánatos, így kerülhetett például a Dohány utcai zsinagógába orgona, így adhat ott csodálatos koncerteket például Lajkó Félix. Míg az ortodox zsinagógák esetében a hüpe, ami alatt a házasulandó pár kimondja a boldogító igent, a zsinagógán kívül helyezkedik el, addig a neológoknál ez a zsinagógában található. Azt hittem, a csoportok kialakultak valahol a világban, elterjedtek, a hírek Magyarországra is eljutottak, és a kongresszuson döntöttek a résztvevők a már kialakult külföldi tagozódás, minta mentén. Nos, ez nem így történt. A zsidóság három ágba történő rendeződése valóban az egész világra kiterjedt, de ez itt, nálunk kezdődött 1867-ben…… Valami lehet ebben a földben, valami fojtogató lehet ebben a jó öreg Kárpát-medencében, hogy ez minden csoport bomlasztására alkalmas……………… És még egy adalék. A Dohány utcai zsinagógát 1859-ben emelték, tehát a kongresszus idején már állt……….

A sétánk során megtekintettük a Spinóza éttermet, ahol színházterem is található, lementünk a Lámpás elnevezésű kávézóba, ami rongyos régi fotelekkel, thonett székekkel és megrakott könyvespolccal marasztalja a pincébe lelátogató vendégeket. Jártunk kóser élelmiszereket, krémeket forgalmazó apró boltban, megtudtuk, hogy a Gozsdu udvar eredetileg csak egy udvarból állt, és a házban 39 lakás volt. Ma a Dob utca felől közelítve a második udvar egyik lépcsőházában a második emeleten eredeti román ortodox templom működik, vasárnaponként misével. Megnéztük a flódni hazáját, ezt az alma-mák-szilvalekvár keverékkel töltött tésztát a Noé cukrászda kínálja. Természetesen körbejártuk a Kazinczy utcai zsinagógát (na, melyik csoporté is ez?), megtudtuk, hogy a gettó legnagyobb temetője a Dohány utcai zsinagóga kertje, de a Klauzál téren is több mint kétezer halottat temettek el – a holttesteket a háború után elvitték, ellentétben a zsinagóga kertjében talált holtakkal. Ellátogattunk a Hírességek házába, ebben a házban élt, alkotott, majd itt ugrott le erkélyéről Seress Rezső (alias Spitzer Rudi), itt élt Beamter Bubi (alias Beamter Jenő), aki a swing zene világhíres művelője volt (Honty Hannát, Barbra Streisandot is kísérte), és több színész mellett e házban született Presser Gábor is. A Fészek klubban tett kis látogatás után mentünk a Fogas Házba, ami tulajdonképpen hasonló romkocsma, mint a valamikori Tűzraktér: többnyire inni lehet rom körülmények között, de napközben alkotóházként, alternatív színházi műhelyként is funkcionál. Éles ellentétben állt a hely szellemével ezután a Soho hotel, ahol az úgynevezett vámpír szobát nézhettük meg: az ötlet pusztán annyi, hogy a szobát fekete-piros színekkel hozták létre, ettől olyan vérfagyasztó lett. Az biztos, hangulata volt a helynek, bár én otthon nem viselném el ezt a környezetet állandóan. Ezt követően a valamikori Hungária fürdő, mai nevén Continental szálloda. Úgy újították fel, hogy a fürdő több elemét megtartották, így látható a medence valamikori elhelyezése, a forgóajtó az eredeti ajtó hiteles másolata fából, bronzzal bevonva. A valamikori termálvizet nem sikerült fellelni, de a szálloda hetedik emeletén van a wellness központ, fedett és szabadtéri medencével. Este csodás dolog a kinti medencében úszni: a város tetején vagyunk, a látvány csodálatos, a fények ragyognak a lábaink alatt, sárgán tündököl a Citadella, a Parlament, ékszerként csillog a zsinagóga és a Bazilika. Meseszép, érdemes egyszer megnézni: 3500 forintért bárki úszhat egyet. A hotel csodái után a Mikve bejáratát nézhettük meg. Ez a kicsit kockás hatású bejárattal rendelkező épület első látásra semmitmondó, simán elmentem mellette többször is. Pedig naponta több nő tisztul meg itt rituálisan, betartva egy évezredes hagyomány szabályait. A férfi részleg sajnos annyira tönkre ment, annak rendbetételére nincs remény. Közvetlen szomszédságában található a Szimplakert, az első romkocsma a környéken. Betértünk, túránk itt ért véget este fél kilenckor (négy órakor indultunk). Három kedves és ismeretlen hölggyel a csoportiból maradtunk még beszélgetni. Este tíz óra után léptünk ki a kapun – igen kellemes este volt.

Tegnap dübörgött a Kutatók éjszakája. Olyan programokat kerestem, melyek megmozgatnak, gondolkodásra késztetnek, így elsősorban a pszichológiai és a szociológiai előadásokból szemezgettem. Hallhattam a szegénység alakulásáról. Sajnos sok újat nem tudtam meg, inkább az a rémisztő, hogy amit e témában eddig gondoltam, azt a kutató adatokkal megerősítette, tényekkel alátámasztotta. A vagyoni helyzetre vonatkozóan olló alakult ki, és bizony a szája folyamatosan nyílik: hiányzik a középréteg……..  Azt a táblázatot szemlélve, ahol arról volt szó, a lakosság anyagi helyzetét tekintve melyik réteg kapja a gyerekek után a legtöbb adó-visszatérítést, a legfelső réteg jár az élen!!!!!!!!!!! Igen, hiszen telik három-négy gyerekre, jó munkára, és a szabályzók lehetőséget adnak az adó-visszatérítésre. A legalsóbb rétegnek is van hat-nyolc gyereke, többnyire a családi pótlék miatt, hiszen a 22.800 ft-os támogatásból nem lehet megélni. De ott annyira kevés a kereső családtag, ha keres is, annyira keveset kap, vagy azt feketén kapja, hogy nincs miből adót vissza igényelnie. Döbbenetes, hogy a legszegényebb családok között több mint 47 százalékban nincs a családban egy aktív kereső sem, ráadásul még nyugdíjas sem……. A korosztályokat elemezve kiderül, nem a nyugdíjasok vannak a legrosszabb helyzetben, hanem a gyerekes családok, a 18 év alattiak. Most tesszük tönkre a jövőnket………

A barátság-kutatásról szóló előadás azért volt érdekes, mert az 1987 óta időnként begyűjtött adatokat elemezve sok figyelemreméltó dologra sikerült következtetni. Eléggé nem jól behatárolható anyag ez, hiszen már az a kérdés „Önnek hány barátja van?” sem válaszolható meg egyszerűen, hiszen minek a fogalma az a szó, hogy barát? Mi a barát szó definíciója? Ki mit ért ez alatt? A nehézség figyelembevételével mégis csak valamiféle következtetésre jutottak a tudósok. Például az 1987-ben megkérdezett emberek átlag 2,5 körüli (nem emlékszem a pontos számra) barátot mondtak magukénak, és jelentős volt azon emberek száma, akik azt állították, egy barátjuk sincs. 1993-ra a szám 7,8 lett, ami mérhetetlen nagy ugrás. Sok szakmunkás számolt be hirtelen a rendszerváltás eufóriájában arról, milyen sok barátja van. 1997-re a szám visszament 3 alá (nem csökkent le az 1987-es szintre). Ennek oka a tudósok szerint abban keresendő, hogy a pártok mentén polarizálódó társadalom a barátságokat nem tudta megtartani, vagyis ha Te más párttal értesz egyet, nem lehetünk barátok. Másik oka pedig a rendszerváltást követő anyagi átrendeződések, ugyanis a túl nagy vagyoni különbségeket a barátság nem viseli el. Itt is azonos érdeklődési körrel, hasonló családi háttérrel és hasonló anyagi hátérrel illik rendelkezni, mint a szerelemben – e nélkül vajmi kevés az esély a tökéletes működésre. A nagy zuhanás óta a barátok száma töretlenül, apránként nő. Változás, hogy míg a közelmúltig a nőknek több pletykázós kapcsolatuk volt, a férfiak jártak el sörözni, meccset nézni, stb., mostanában már lányok is tartanak csajos programokat. Viszont mi vagyunk azok, akik inkább kibeszéljük a kapcsolati problémákat, kiteregetjük az intim dolgainkat a barátnőinknek. A korosztályok elemzése közben számomra igen érdekes volt, hogy a nyugdíjas korosztály igen kevés barátról számol be. Elsőre azt gondolhatnánk, meghalnak a barátok…… nos, persze ez is van, de nem ez az elsődleges ok, hiszen Európa nyugatabb felén a nyugdíjasok több baráttal rendelkeznek. Talán még mindig nem kezeljük jól társadalmilag az öregkor kérdését, talán még mindig nem eléggé vagyunk elhivatottak a téren, hogy az öregkor aktív élet is lehet, és ha aktív, sportolva, kiállításra, koncertre járva éljük napjainkat, ahhoz szükséges egy társ, egy barát – vagy több. És nem a morgós magába fordulás, a mexikói sorozatok és egyéb szappanoperák fogyasztása, a tutyi és nejlon otthonka az öregkor (vagy a szépkor) szinonimája.

A tegnapi nap zárásaként Pál Ferenc atya előadására mentem. Az egyén és a csoport viszonyát igyekezett megvilágítani. Rámutatott, hogy ha feltesszük azt a kérdést „Ki vagyok én?”, és erre 10 olyan mondattal kell válaszolni: „Én……….. vagyok.”, a 10-ből 4-5 mondat valamilyen csoport tagjaként definiálja a válaszadót: én magyar vagyok pl. Tehát az önazonossághoz, az egyediség rögzítéséhez csoporttudatra van szükségünk. Az egyén viszonyát a csoporttal az úgynevezett társas dilemmán keresztül világította meg. Adott egy 7 fős csoport, mindenkinek van 5-5 dollárja. A csoportnak is van saját pénze. Ha legalább 4 ember beadja az 5 dollárját, akkor mindenki visszakap 10 dollárt. Tehát, akik beadták, azoknak 10 dollárjuk, míg a többieknek 15 dollárjuk lesz Kérdés, ki adja be, egyáltalán beadja-e bárki is, beadják-e négyen………. Nos, ennek a társas dilemmának 9 fajta megoldása lehetséges, párat sorolok fel: altruista, mazochista, versengő, agresszív, stb. Az előadó szerint az egyetlen elfogadható megoldás az együttműködő, mindenkinek be kellene adni az 5 dollárt, és így mindenki 10 dollárral hagyhatná el a kísérlet helyszínét. Nos, társaim, akik társasházban hajtjátok nyugovóra a fejeteket, hány olyan közgyűlésen vettetek már részt, ahol a társas dilemma feszítette pattanásig az idegeiteket?

Szólnom kellene még a Pletyka c. könyvről, aztán Foenkinos egyik irományáról is, azt is elmesélném, Bartók zenéje milyen véleménykülönbségeket idézett elő egy az esti Budapest utcáin guruló autóban, de már későre jár és ennyit olvasni Nektek sem túl izgalmas. Megígérem, még beszámolok az említett élményekről is, de most hív az ágy.

Mostanában bizonyos mozik játszanak egy filmet, Audrey Tautou főszereplésével. A magyar címe: Nathalie második élete. A francia eredeti film címe: La Delicatesse. Ez a film első látásra elvarázsolt, már megnéztem az elmúlt hetekben többször is, kicsit később magáról a filmről is ejtek pár szót. Most azonban először (a születés kronológiája szerint haladva) a könyvvel szeretném kezdeni. Vagyis avval nem igazán tudom, mert még nem volt szerencsém olvasni – nekem még egy kicsit borsos az ára. Tegnap este az Alexandra Pódiumán vendég volt David Foenkinos, a könyv írója. Evvel az élménnyel kezdeném. A pódiumon az Európa Kiadó képviseletében Barna Imre kérdezte – minősíthetetlenül alacsony színvonalon – a francia vendéget. David Foenkinos görögös arcú, 1974-ben született, tehát merészen fiatal, magas, göndör fekete hajú, megfelelően, ropogósan sovány fiatalember, csibészes arckifejezéssel. Laza, kellemes humorú, talán franciaságából eredően, egyfolytában udvaroló típus. Ifjúságában testvérével, Stephane-nal forgatott, csak lábakról szóló rövidfilmjét mutatják be Miskolcon, egy fesztiválon, ezért érkezett hozzánk, és ha már erre járt, promótálta kicsit a könyvét. És ezt abszolút lazán, könnyeden tette. Azt nem tudom mondani, hogy természetesen kezelte a szituációt, sajnos ezt Barna úr rendre megakadályozta, görcsös igyekezetével rendre visszaterelte a vendéget a már csonttá rágott témákhoz – ettől sajnos nem lett gördülékennyé a beszélgetés. Ha éppen kicsit sikerült továbblépni egy témától, akkor Barna úr a bizonytalanságát fölöslegesen túlzott méltatásokkal leplezte. Foenkinos úr keményen állta a sarat, mosolygósan, tréfálkozva igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Megtudtuk róla, hogy eredetileg a család görög, de még az ősi időkben jutottak el Franciaországba. David bölcsésznek tanult a Sorbonne-on, majd a zenével foglalkozott komolyabban, aztán mégis csak író lett, majd a testvérével (aki neves casting rendező hazájában) filmet forgattak (mondjuk FoenKINOS névvel nem is lehetne megkerülni a filmcsinálást). A könyveiről elmondta, sosem ír le pontos helyszínt, sosem adja meg szereplői alakját, mert szerinte mindennek a mi képzeletünkben kell kibontakoznia. Könyveiben (eddig 11 könyve jelent meg) mindig megjelenik két lengyel, az első megjelent könyvében szerepeltek, úgy érzi, miattuk kapta meg az első szerződését, így a könyveiből nem maradhatnak el – a Nathalie második élete c. könyvben is szerepelnek, a filmbe ugyan nem kerültek bele. Egyik könyvében Milan Kundera nem létező unokaöccséről is ír, ez meghozta számára a lehetőséget a nagy példaképpel való találkozásra: bár még nem találkoztak, de beszélnek telefonon. A Nathalie második élete c. könyvről elmondta, zavarja, hogy a könyvet Audrey Tautou képével a borítón jelentetik meg mindenhol, úgy érzi, evvel elveszik az olvasótól azt a lehetőséget, hogy olyan személynek képzelje a főszereplőt, amilyennek szeretné. A film eredeti címének a jelentését magyarul nem lehet teljesen helyesen visszaadni ( a la delicatesse jelentése valami olyasmi, hogy csemege, finomság) ezért lett Nathalie második élete a könyv címe. Németországban, Oroszországban is új címet kapott a könyv, míg az Amerikában megjelent Delicacy jelentése édesség, mely azért nem fedi teljes mértékben az eredeti címet. Elmondta, a történet a fejében a csókkal kezdődött, azon gondolkozott el, egy nő miért csókol meg egy férfit, mi oka lehet erre, milyen motivációk, milyen múlt hajtja e tettre. Tréfásan megjegyezte, tudja, hogy Magyarországon ez nem újdonság, mert itt a nők kezdeményeznek. A filmben a csók a történet közepén helyezkedik el, mintegy kettéosztva azt. Foenkinos szerint a könyv (és a film) a gyengeségtől az erő felé halad. Szerinte a gyengeség a magányba zártság, ahogyan folyamatosan nyílnak meg egymásnak a szereplők, egyre erősebbé válnak – akár önmagukban, akár azáltal, hogy már nem egyedül, ketten vannak. Hazaérve azon tanakodtunk, mi inkább fordítva értelmeztük (bár Foenkinos úr elképzelése is lehetséges): szerintünk a Nathalie gyászt követő helytállása, a napi életbe való reintegrálódása mérhetetlen erőt kíván. Hogy képes elutasítani a főnöke közeledését (nem kockára téve az állását), megint csak erő……… Ugyanakkor amikor a svéd kolléga közeledését fogadja apró és még apróbb lépésenként – szelleme átlényegül, még inkább nőiesedik, finomul, ebben az értelemben gyengül. Ez a film számomra ebben a vonásában az Amelie csodálatos élete c. film egyenes folytatása. Most végig gondolva, valószínűleg nem véletlen, hogy a La Delicatesse magyarítása során a cím Nathalie második élete lett………. A titokzatos, finomsággal, apró jelekkel, mozdulatokkal átszőtt elegáns, nem harsányan szerelmes (alig akarom elhinni, hogy szeretnek) francia nő etűdje. A történetet ismerve már érthető, hogy az az Audrey Tautou, aki évenként csak egy filmet vállal, míg rendezők csoportjai várnák filmjeik főszerepére, a filmvilágban nem teljesen ismert testvérpár forgatókönyvére mondott igent.

A hétvégén Budafokra látogattunk, ahol Pezsgő- és Borfesztivált tartottak. Az Oroszlános udvarig eljutni a buszmegállóból, igen nehéz volt, elég sokan nézelődtek, vásárolgattak a sorban az út mentén felállított bodegáknál házi szörpöt, mézet, lekvárt. Az Oroszlános udvarban több pince kínálta nedűit, lehetett sajttálat vásárolni, limonádé, kenyérlángos szintén kapható volt. A színpad előtti díszítés inkább utalt egy óvodai farsangra, mint egy borfesztiválra. A régi téglás, boltozatos pincék közvetlen szomszédságában a tízemeletes lakótelep húzódott. Az Oroszlános udvarban felállított fabódék háta mögött álomautó kiállítás – rengeteg 50-es, 60-as évekbeli amerikai országúti cirkálóval- várta a nagyérdeműt. Ebben a környezetben lépett fel először Harcsa Veronika, aki szokása szerint elandalított, hangja elvarázsolt, lenyűgözött az a tartomány, ahol még a hangja selymesen, erősen tart, hogy aztán a csillagokig fölfutassa kissé már elvékonyítva a dallamot. Úgy játszott, hajlított, ütemben úgy ringatózott, várt ki, mintha a kiskamasz a legóval álmai várát építette volna éppen. A zsongó, duruzsoló, bor mellett csivitelő tömeggel szemben állva elvarázsolódva a színpadon kihozta magából (és zenésztársai is) a legtöbbet, a legminőségibbet, amit ebben a helyzetben lehet. A nemes borok méltó kísérője volt. Sőt, maga volt a nemes bor. Tündöklő fényű, kellemesen olajos, kellő mennyiségű szilva ízzel, pont olyan, amilyen bort az ember méltósággal, visszafogottan kortyolgatva fogyaszt, eszébe sem jut vederszámra inni és lerészegedni tőle, hogy aztán a porban fetrengve kössön kétes ismeretségeket.

Nyár végétől szeptember közepéig Kultúrfürdő elnevezéssel programsorozat van Budapesten  A Kultúrfürdő egy olyan kezdeményezés, amelyet a Halastó Közhasznú Kulturális Egyesület szervez a budapesti Víziváros különleges, eddig művészeti célra kevésbé használt helyszíneire, tereire. A Halastó kórusból kinőtt kultúraéhes társaság önkéntes munkájának köszönhetően az első években a Frankel Leó úti ál-törökfürdő romjai adtak otthont a programoknak. Ám a Kultúrfürdő kilépett medréből, és újabb izgalmas helyszíneket vett birtokba. Ilyenek voltak a Király fürdő napozókertje és belső törökkori terei, az Öntödei Múzeum kiállítótere, a nemrég felújított Veli Bej fürdő, budai bérházak udvarai és magánlakásai stb. Ebben az évben már ötödik alkalommal lépnek színre a különböző előadók, például látható jávai tradícionális tánc, cselló és zongora kamaraest, jazz, irodalmi mese, fuvolakvintett, jazz és népzene fúziója, Gyabronka József egyszemélyes színháza. Akad kötet- és lemezbemutató, gyerekfoglalkozás, stb. A felsorolás nem teljes, csak pár szubjektíven kiragadott ízelítő. Nos, e sorozat keretén belül pillantottam meg egy programot, amiből – bevallom – csak a dátum volt számomra ismerős. Sem az előadók neve, sem a helyszín nem mondott nekem semmit. Sőt, az utóbbira egyenesen döbbenettel, kérdőjelként néztem: ilyen is van? Ugyanis a helyszín a Frankel Leó utcai zsinagóga volt. Annyira nem ismert a környezetemben ez a helyszín, hogy barátném, akivel mentünk a koncertre, és aki hajnalonta többször hordott arra a részre újságot, nem tudta, hol is van, édesapám, aki a Rózsadombon nőtt fel, és már elmúlt 20 éves, mire pestivé vált (mit tesz a szerelem, ugye), még neki sem mondott semmit, számára is teljesen új információ volt. Pedig tudnunk kellett volna, hiszen a zsinagóga háta előtt tartották rendszeresen a bio-piacokat a Komjádi uszoda előtt……… Láttam, megcsodáltam az épületet már régebben is, ami két bérház közé beszorítva áll, de nem jöttem rá, hogy templomról van szó, arra pedig pláne nem, hogy zsinagógáról. Pedig most körbejárva az épületet, látható, hiszen a szomszédos bérház bizonyos téglái hordozzák a Dávid csillagot. De ez Szentendre felé utazván a HÉVből vagy autóból nem annyira feltűnő. A program szerint a Mezítlábas zenészek Asszonyok és húrok címen tart előadást spanyol szenvedéllyel, reneszánsz játékossággal. Nos, ezt elolvasva aprót fanyalogtam, a tangó és a fülledt spanyol dalok nem annyira kedvelt téma zeneileg számomra, de azt gondoltam, a zsinagógát nekem mindenképpen látnom kell. Még szerencse, hogy egy órával a kezdés előtt találkoztunk Erzsivel, hiszen föl és alá sétáltunk a Frankel Leó uton, többször kértünk útbaigazítást (pl. hatvan körüli idősebb hölgy, aki az utcában lakik, nem tudott segíteni!), és már szinte feladtuk, mondván, egy jót sétáltunk, mire is odaérkeztünk a zsinagógához……….. A hit épülete egy bérház udvarán áll. A bérház gangos, igen magas, lépcsőházzal, ott lakókkal, a biciklik odakötözve a lépcső korlátjához…….. A bérház védően szorítja körbe, kis, sétára alkalmas teret hagyva a zsinagóga mellett, ugyanakkor biztosan szellemileg nagyon megerősíti azt, aki naponta úgy ébred, hogy ilyen szép épületet lát az udvaron. Felújított, tiszta, bár a Duna felőli útról behallatszik a csöndbe az autók zaja, de a varázslat, ami odabent történik, mindent elfeledtet. Belépve igen szerény de mégis nagyon méltóságos építmény fogadott. Nincsenek freskók, fa berakások, faragványok, színek, a díszítést csak a kovácsoltvas, mennyezetről lelógó csillárok feketesége adja, ami éles kontrasztban áll a mészfehérre festett falakkal, amit emléktáblák tömkelege borít el (pl. dr. Vidor Pál, dr. Kiss Arnold, dr. Edelstein Bertalan). A pad, ahová leültünk, réztáblával hirdeti, ez kinek a helye, a pad asztallapja egy kulcs elfordítása után felemelhető, így a kulcs tulajdonosa biztonságban hagyhatja saját kellékeit a következő istentiszteletig. A tárolókban bibliák sorakoznak, bizonyos padok brokát lepellel vannak leterítve, belehímezve áll, kinek tiszteletére készült…….. A falióra számlapja héber feliratokkal mutatja az időt. Minden tiszta, tipp-topp, minden a közönségre vár, barátságos helynek tűnik. Leültünk, a lábtartó kicsi nyikorgása rögtön felénk fordított pár szemet, majd miután a figyelem elterelődött rólunk újabb nyikorgásokat követően, lassan színre sétált a két hölgy, vagyis a Mezítlábas zenészek: Koltai Katalin gitár- és Bodrogi Éva énekművész. Az internet segítségével a honlapukra is találtam, így tudtam meg, hogy 2006 óta létezik ez a formáció, 2009-ben egészültek ki Bartek Zsolt klarinét művésszel. A formáció együtt játszott pl. Dresch Mihállyal, Gyabronka Józseffel, Kréatkör produkciójuk is volt. Gyakori fellépői a POSZTnak,  a Sziget fesztiválnak. Nos, a két hölgy fiatal, nagyon csinos, elegáns. És ötletesen építették fel az egyórás varázslatot. Ugyanis nem spanyol vérbő dalokról szólt az este, hanem a barokktól elindulva Kuba amerikai megszállásáig eljutva végigkísértek egy kiállításon, amelyen az általuk varázsolt zenével különböző női arcokat, az azok mögött rejlő egyedi női sorsokat festették meg. Természetesen a csábító ugyanúgy szerepelt a kiállításon, mint a csókra vágyó fiatal lány, a hű feleség vagy az édesanya. Pl. Poulencz zenéiből hallhattunk egy ciklusból öt apró részletet. A ciklus Madame Duval-nak íródott, amikor gyermeke született, ő adta elő. A ciklus öt darabja öt különböző zenei-előadói stílus. Mindegyik egy-egy mese. Az én kedvencem a vicces Bolha és az elefánt, sajnos nem akadtam rá interneten. Nos, kerestem Madame Duvalt is a google-barátom segítségével, szerinte egyetlen Madame Duval létezik, aki Frances Burney 1778-ban publikált novellájában szerepel, és a főszereplő nagymamája. A könyv címe: Evelina, egy fiatal hölgy világra lépésének bemutatása (fordítás tőlem). Nos, mintha már hallottam volna Madame Duval nevét máskor is említeni (nem a könyv szereplőjeként), így erős a gyanúm, hogy talán nem így kell írni a nevét (bár két „l”-el is kerestem), én hallom talán rosszul. Ez a műből azonban semmit nem von el. Franz Xaver Wolfgang Mozart darabja is felhangzott. Igen, ő Mozart fia, a legfiatalabb. Hallhattuk még Dowland, Montsalvatge Turine, Rodrigo műveit is. Koltai Katalin az eredetileg nagy zenekarokra és/vagy zongorára írt műveket mérhetetlenül jól hangszerelte át, és a gitár egy bizonyos dalban tudott úgy szólni a kezében, mintha valóban zongora volna. Bodrogi Éva hangja számomra mérhetetlenül megkapó volt. Az az ős energia, ami egy pillanat alatt betöltötte a teret – igyekezett nem kiereszteni a hangját, de fene jó akusztikával rendelkezik a zsinagóga. Én nagyon élveztem az érzelemmel telt, erős-hangos részeket, Erzsinek a visszafogott részek jöttek be jobban – mindenki megtalálta, amire vágyott J Biztonsággal mozgott a hangjegyek és stílusok világában, hihetetlen váltásokra volt képes ritmusban, hangszínek között. Miközben énekelt, nem csak „pusztán” állt a mikrofon mögött: előadott….. Egy dal erejéig kacér, vérbő hódító lett, még apró pocakját is elfelejtettük, a pocakot, amiben bébi lapul…….. Máskor vágyakozó lány, később szerető-ringató édesanya lett a mozdulataiban is. Kezei mozgása méltón követte a szerepeket, teste ringása is jelezte, éppen melyik „szerepben” létezik. Élveztem

A háttérben szól a tévé. Már van Barátok közt, Jóban rosszban, fut egy másik adón a Mentalista, ma folytatódik a Dallas, a sorban már ott toporognak a tehetség-csináló műsorok újabb szériái, lassan Fábry és D. Tóth Kriszta is színre lép…….. Ma már megkaptam Perlaki úr filmklub-hirdető levelét, az utcán egyre több óriás plakát kínál ceruzát, iskolatáskát, spirálfüzetet, szerencsésebb szülőtársaim már azt is tudják, melyik napon lesz szülői értekezlet a következő hetekben. Hiába ébredek ugyanabban az időben, mint mondjuk három hete, a reggelek már sötétebbek, és jól esik egy kötött holmit magamra teríteni még induláskor, akkor is, ha a napközbeni hőmérséklet időnként meghaladja a 30 fokot. Marci még a Balatonon van, a híradóban még mutatnak fürdőzőket, strandolókat, de igazából már ez sem tud becsapni, és bár lassan a fák egyre színesebbek lesznek, mégis a mindennapokra egyre jobban ráfolyik a szürke festék, és levakarhatatlanul ott is marad egy jó darabig. Már itt toporog az ősz, sőt, már köszönt is, csak én elfordítottam a fejem (elég udvariatlanul), hátha akkor tovább megy, és nem találunk egymásra. Mert jó volt azért ez a nyár, a szabadság íze, amikor nincs kötelező fölkelés a gyereknek, nincs elvárás, nincs tanulás, idegeskedés, nem határolja a gyerek napot a kötelező tanulás, edzés feszes tempója. Jó volt perceket találni, amikor csak beszélgettünk, pusztán azért, mert megtehettük. Mert volt idő rá. Mert volt igény rá, és volt hozzá nem fáradt gyerek és felnőtt. De hiányoztak a barátok. Nem, nem hagytak el, csak nem volt tér és idő az együttlétre. Na jó, egy-egy nap azért akadt……….

Budapesttől kb. 50 km-re, Sóskút és Pusztazámor után, de még Alcsútdoboz (van, ki e nevet nem ismeri?) előtt, Fejér megye Pest megyével határos részén található egy kb. 1000-1500 lelkes falu. A hely neve: Gyúró.

Idegen tollakkal fogok most ékeskedni, szövegemet, gondolatmenetemet megtűzdelem híres emberektől vett idézetekkel – ők nagyon jól meg tudják fogalmaznia jelennek azt a semmilyen állapotát, amiben létezem. Ezekben az átvett sorokban ott van esszenciálisan az idő. És remélem, minőségi idő. Ha igen, akkor vegyétek úgy, mint egy ajándékot, a mai napon tőlem Nektek. És akkor rögtön itt van az első, bontsátok ki szépen, óvatosan: „Rohanó világunkban az idő a legfontosabb dolog, amit adhatunk valakinek.” – származik Gary Chapmantól. Az ezt megelőző évemben igyekeztem megértetni egy számomra fontos embernek – ez az év azt bizonyította, sok egyéb köztünk feszülő probléma mellett ezt sem sikerült megfelelően kommunikálnom felé. Ahogyan több egyéb területen is kifejezetten kudarcos korszakot tudhatok magam mögött az eltel egy évben. Gyász; más kétlábú teremtmény tetemes pénzügyi tartozása, amit velem akarnak megfizettetni; pince-feltörés lopással egybekötve; háztartási készülékek sorozatos defektje (például szép lehetett, amikor a vízforraló lángolt), betegségek sora. Igaz, azért – hála és köszönet Ingridnek – eljutottam Ashforda és Londonba, és bizony az nagyon remek és megismételhetetlen, egyedi idő volt. Ahogyan előre tekintgetek, nem igazán látok fényt az alagút végén – pedig nagyon bíztam abban, hogy csak az elmúlt egy évem a fekete. No, de akkor had támaszkodjam Popper Péter szavaira: „Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett.” Ugye, ennek a gondolatnak mennyire pontos, kézzel fogható mása a fényképezés folyamata? Ami tulajdonképpen a pesszimizmus megfoghatósága, a jelen nem levés élménye – hiszen a jelenben képet alkotok (tehát kívül rekesztem magam a jelenből), hogy amikor a képalkotáshoz képest a jövőben megnézem, már a múltat láthassam………. Eltűnődöm, vajon miért nem fényképezek arcokat? Pedig mindig lenyűgöz az élet csapásai alatt barázdálódott, napszítta öreg arcok ezernyi ráncán futó idő képi megalkotása. Weaver Andrea a múltra vonatkozóan így int: „Ha képes vagy rá, mindig zárd le azokat az időszakokat, melyek használhatatlanok a számodra. Csak hátráltatnak a jövő elkövetésében.” Valami hasonló fogalmazódott meg bennem is, amikor úgy gondoltam, pesszimista (pizsama) partyt hirdetek (a pizsama szó csak azért kellett bele, hogy kiteljen a három pé, mert így viccesebben hangzik), és szimbolikusan – egy, az elmúlt évem fényképeit tartalmazó fotófüzetet elégetve – hátrahagyom a 41. életévemet. Féltem, hogy nem értenétek meg, fölösleges exhibicionizmusnak ítélnétek, no, meg olyan sok szomorúságra, csüggedésre okot adó gazdasági, politikai és gazdaság-politikai folyamat húz bennünket percről percre, hogy legalább most ne, csak ma had ne……. Ezért most ideveszem Darvas László verses gondolatát:

Hogy meglegyen az íve a szösszenetemnek, lezárásul jöjjön az optimista énem. Most már valami szépet is ki lehetne bontani. Hát tekintsetek velem bizakodva a (sötét) jövőmbe Müller Péterrel: „Minden évünk: egy életkör. Egy gyűrű az életfa törzsén. És minden életkör végén kicsit meghalunk - ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk. Ezért van az, hogy az ember, rejtélyes okból, szomorú a születésnapján.” Szerintetek ez mégsem túl optimista? Nos, akkor Kepes András úr, lépjen előre: „A fiatalság átmeneti állapot, (...) majd az idő megoldja.” Hogy számotokra még ez is kissé keserédes, mint a 80 százalékos fekete csoki (ja, azt egyébként nagyon szeretem)? Akkor nincs mese, Cecelia Ahern gondolatával búcsúzom (mert nincs több időm): „Az életkor csupán egy szám, nem egy elmeállapot vagy ürügy egy bizonyos viselkedésre.”

Olyan darabban volt most részem, ami nem feltétlenül csak a színészi alkotástól, a színpadképtől volt kifejezetten érdekes. Ez a darab kommunikált velem, megríkatott – önmagában mélyen érintett az a rengeteg síkon zajló történet, a gondolatok, melyek újabbakat vetnek fel és vitára csábítanak akár egy nyári estén. Lehet, hogy maga az eredeti mű ilyen erős, de lehet, hogy a színpadra állító (rendező Szőcs Artur, dramaturg Deres Péter) volt ennyire nagyszerű – ehhez majd el kell olvasnom az eredeti történetet.

Az első felvonásban belesünk egy család életébe, amit apa-anya-három gyerek alkotnak. Kicsit hangos, szókimondó család, a húszon-túli fél-felnőttek még kamaszosan lusták, élvezik a mama-hotelt, nem tudnak magukkal és az életükkel mit kezdeni, többszöri elszakadásuk kudarccal végződött. Kicsit kavalkádos, a hirtelen kiabálások mögött mélyen megbúvó szeretet-teli forgatagból lóg ki Billy. Billy születésétől fogva süket. Családja úgy neveli (nevelte), hogy ő nem beteg, ő nem más, ezért Billyt tanították meg fáradtságos munkával szájról olvasni és nem a család tanult meg jelelni. Billynek egyfolytában küzdeni kellett és kell, hogy fönnmaradjon, hogy megmaradjon, ha a perifériára szorulva is, de valamennyire beilleszkedjen, egy olyan családba, ahol bár bármit ki lehet mondani, és folyton lehet vitázni, a másikat megkérdőjelezni, igazából senki nem figyel a másikra, például Daniel, Billy fivére a fejében lévő hangok elől folyton a zene függönye mögé menekül, falat építve ezzel a világ azon fele elé, aki egyáltalán szóba akarna elegyedni vele. Jenny – Billy nővére – folyton énekelni próbál, folyton gyakorol, amivel szintúgy hallgatásra ítéli a környezetét, hozzá sem lehet közeledni. Az apa fején a fülhallgatóval japánul tanul……….Eközben mindenkinek mindenről kialakult véleménye van, amit szívesen ütköztetnek, szembesítenek egymással. Sosem a másik érzése a fontos, mindig csak a sajátjukat szeretnék hangoztatni. Egyik vitájuk például, végigkíséri a darabot, amikor arról vitáznak, csak olyan dolgot lehet-e érezni, amit szavakba tudunk önteni, vagy annál többet is érezhetünk. Ebbe a világba csöppen bele Sylvia, akinek családja születésétől fogva jelel, hiszen szülei siketek, bátyja 17 éves korában vesztette el fokozatosan hallását, és most ez a folyamat zajlik le Sylviánál is. Billy társa lesz, megtanítja a fiút jelelni. Furcsa módon azonban, a fiúnak a jelelés a világ kitárulását, a felszabadulást hozza, meg tud ismerkedni másokkal is, hiszen érteni kezdi őket, a sorstársakat, addig a lány egyre inkább életterének beszűkülését, személyiségének elvesztését éli meg, ahogy halad a süketség felé. A fiú hiába él folyamatosan ebben az állapotban, segíteni nem tud, ő úgy érzi, fölösleges a nyafogás, hiszen van élet a siketség után is. Eközben szakít családjával, úgy érzi, most a többieknek kellene felé nyitniuk, meg kellene tanulniuk jelelni, ő már elég türelemmel volt irántuk. Ennél a pontnál a darab erősen kétfajta álláspontot ütköztet. Az apa szerint Billy nem beteg, ha ők ezt vallják, és megtanították volna jeleni, avval kisebbségi létre kényszeríttették volna.  Ő csak más, de ha igyekszik, egy lehet a többség közül. És csak bátorság kérdése, hogy ne legyen olyan, mint a többi siket, hogy merjen kilógni közülük. Sylvia szerint a siketség betegség, és szerencsésebb kisebbségként, egyfajta védőburokban létezni – még akkor is, ha egy idő után a kisebbség valóban kicsi lesz: ugyanazok az arcok, ugyanazok a történések, stb……….. Ez már a második felvonás, ez talán a kemény mag, ha van ilyen a színdarabok során. Ez már nem bemutatás, ez már kőkemény helyzetek sora, nem csak látszat-viták és egymás látszat-marása, hanem a valóság. Miközben a falra írva folyton megjelenik a kimondott szavak valódi jelentés tartalma, amit az ember a metakommunikációból kellene, hogy értelmezni tudjon: hozzáadott hangsúly, hangszín, ütem, testtartás, mimika………. Fájóan, metszően éles a három szint egymásra építése (a teljesen siket fiú artikulálatlan beszéde, a siketülő lány jelelése és a falra vetített metakommunikációs értelmezés).

És akkor a színészi játékokból két szereplőt emelnék ki, azzal a megjegyzéssel, hogy mindenki, még Hegedűs D. Géza is nagyon tetszett. Viszont amit Billy (Telekes Péter) művelt, az nekem fenomenális volt. Van szerencsém ismerni egy születésétől fogva siket lányt, akinek a családja szintén nem jelel, így rá van kényszerülve a szájról olvasásra és az artikulációs beszédre, holott hangját sosem hallotta, nem is tudja, milyen görcsös minden, ami kibuggyan az ajkain. Nos, ezt az erőszakosan küszködő artikulációt HIBÁTLANUL játsza végig egy estén át a srác. El sem tudom képzelni, ezt hogyan lehet. Persze folyékonyan jelel is, ha úgy kívánja a szerep. Hasonló kettősséggel játszik Sylvia (Bata Éva) is, aki ráadásul a darab elején még érthetően beszél, hiszen ő a színpadon fokról fokra siketül. Folyékonyan jele, miközben egyre görcsösebbé válik beszéde is, jelenetről jelentre. Nála néha tapasztaltam visszaugrásokat – már eljutott egyfajta görcsösségi szintre, mégis valahogy eltéveszti picit az arányt és hirtelen nem lesz annyira görcsös. Tudom, csináljam után, és ne kritizáljam. Nem is morgásnak szánom, inkább csak megjegyzésnek. Mindenképpen le a kalappal előttük!!!!!!!!!

Még annyit a darabról, hogy a három testvér közül Billy az, aki nem folyik szét, aki megcsinálja önmagát. Hiszen ő volt az egyetlen, akinek mindig volt feladata a családban, aki felé mindig is volt elvárás, akire számítottak. Az átlagos testvérei csak úgy nőttek tét nélkül, feladat nélkül – majd elfolytak, mint a parttalan víz. Nemhiába sikeres a munkaterápia a pszichológiai nevelés során is!

Jó pár héttel ezelőtt egy nagyon igényes és nagyon különleges (kreatív, ötletes) kórus hangversenyen voltam. Természetesen a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola hangversenyén jártam, ahol Kodály születésnapjáról emlékeztek meg igen egyedi módon. A műsorban minden benne volt, ami kultúra, ami szórakoztat, ami gondolkodásra késztet. Sok tehetség követte egymást a színpadon, a hangulat olyan volt, mintha valóban Kodály szállt volna le közénk. Ebben az előadásban benne volt az iskola szellemi munkájának az eredménye, a tehetséges énekesek, zenészek rendre váltották egymást a színpadon. A második osztályosok fegyelmezett, hibátlan előadása, a nagyobbak zongora játéka, az énekesek előadásai, a táncosok………. Ha felharsant egy népdal, amit Kodály vagy Bartók gyűjtött, akkor utána megszólalt a zenekari átdolgozás – mondjuk zongorán. Nagyon érdekes volt így párhuzamban látni az alapot, és az annak nyomán létrejött, önmagában is nagyon remek művet, ami mégsem másolat, hanem önálló egészként megállja a helyét. A gyökere a népdal, mégis mindegyik mássá nőtte ki magát. Az énekeket a tanárok játéka kötötte össze: Sári néni feledhetetlen öregasszonnyá vált, régóta van szerencsém Sári nénit ismerni, sokunknak ő intézmény, egy fogalom, és ezt most is remekül bizonyította. Kellemes érzéssel töltött el őt látni a színpadon. És Tanár urat, aki egyébként igazgató, osztályfőnök (volt), történelem tanár – és aki Kodályt alakította. És megosztotta velünk Kodály magvas gondolatait a gyermekek neveléséről – bár ez nem is igaz. Ő „csak” a saját hitvallását mondta el a színpadon. Őszintén, természetesen, azokat az elveket, amik szerint naponta él, ami alapján EMBEREK százai nőnek ki a kezei alól. És egy pillanatig sem éreztük azt, miközben többen libabőrözve hallgattuk szavait, hogy „játszik”, hogy a színpadi jelenlét okán mondja csak el ezeket a nagy ívű gondolatokat. Nekem az jutott eszembe, ha valaki esetleg videóra vette ezt a műsort, elég lenne Tanár úr jeleneteit megszerkeszteni, remek marketing-filmet lehetne készíteni az iskolának. De mivel Kórusiskoláról van szó, semmi esetre sem mehetünk el a zenei részek nagysága mellett, a remekül kiénekelt hangok mellett. De már annyiszor áradoztam róluk, hogy most igazából az újdonság varázsa, a „színdarabba” történt foglalás, hogy a koncertnek kerete lett, története, és ebbe hitvallás is belefért, őszintén – ez abszolút újdonság volt. Valahogy a zenével foglalkozó tanítványok, kórusok is felismerték, hogy ez most valami más, valami, ami abszolút belülről jön, ami a mély tiszteletről szól, ezért – és talán azért is, mert népdalt mindig könnyebb énekelni (gondolom én), hibátlannak éreztem a műsort. Mondom ezt akkor is, ha bizony néha a kisebb zenészek mellé ütöttek vagy kiestek a ritmusból………. Sok gondom hátráltatta eddig, hogy felgyülemlett élményeimet megírjam, a blog régóta hallgatott, most így sűrítenem kell eseményeket, hogy ne fáradj el, Nyájas Olvasó, mire végigolvasod újabb soraimat. Először arra gondoltam, a koncertről külön „fejezetben” írok, sokkal részletesebben pár napon belül – mai bejegyzésemet követően. De nem tehetem. Szombaton 4 órakor ugyanis (22-én) a Szent Imre Templomban (Móricz Zsigmond körtérnél) lesznek láthatóak újra a kórusok. Bár tudom, hogy ez most munkanap, de talán van valaki, aki ráér, akit érdekelne – ebben a tanévben az utolsó lehetőség.

Egy hete a Budapest100 programon vettünk részt. Ez arra hivatott, hogy minden évben bemutassa azokat az épületeket, melyek 100 évesek. Széles a paletta, vannak a jelentkezők között házak, intézmények, híres épületek, romos épületek……….. Kiadtak egy térképet, melynek segítségével több helyszínre is sikerült ellátogatnunk – vannak jó tapasztalataink, vannak rossz tapasztalataink bőven. Szombaton az Apáczai iskolában kezdtünk, ahol Bächer Iván írását Gyabronka József olvasta föl – mindketten az iskola diákjai voltak. Az írás bächerien szellemes, melyet Gyabronka József saját „odamondogatásaival”, megjegyzéseivel fűszerezett, néha mosolygásával, már megelőlegezett nevetésével tett otthonossá. Vendégek voltunk, kellemes társaságban röpült az idő. Közvetlen művészek lettek közvetlen, kézzel fogható emberekké, ők egyek lettek velünk, mi eggyé válhattunk velük arra a kb. másfél órára. Bár nem a saját életterükbe invitáltak (vagy mégis?), és nem volt óriási csinnadratta a vendégfogadás során, mégis valami olyasmi történt, hogy megnyílt a ház kapuja, kicsit otthonra leltünk. Még maradtam volna beszélgetni, csak a kellemes érzés miatt, de a programot szorosra terveztük, indultunk a Hubay Jenő zeneterem felé Budára. A terem csodálatos, szecessziós hangulatú, egy budai szállodában, de a koncertet nem vártuk meg. Ehelyett a Margit körút egy bérházát céloztuk meg, ahol valamikor Bárdos Lajos (kórusművek szerzője, karnagy) élt. A ház már túlvolt a programon, de élveztem, hogy a lakók keze munkája látszik a díszítésben, hogy bizony saját eszközökkel késuültek a vendégek fogadására. Láttam nyomait a házi sütinek, mindenhol színes lufik lógtak, az asztalon üdítők……… Nem tudom, egy ember hatása volt ez, vagy az összes lakó, vagy a lakók nagy része vett részt az előkészületekben, de itt is az fogadott, hogy jöjj kedves vendég……….. Nemsokára ezt a házat is elhagytuk és elindultunk a Külügyminisztérium felé. Ennek az épületnek az öregebb része 100 éves, és a program arról szólt, az épület bemutatása után megszólal Bálint András színművész, akinek a nagyapja tervezte az eredeti épületet. Nos, amikor végre bejutottunk az épületbe, még átvilágítás volt. Állnunk kellett, tájékoztatást nem kaptunk, mire várunk, amikor már jó páran bemehettek. Később kiderült, az első szerencsés 20-30 betóduló mehetett az épületben körbe, ismerhette meg azt kicsit közelebbről (már amennyiben egy ekkora épületet kb. 30 perc alatt meg lehet ismerni). És bár projektor, vászon adott volt, az valahogy nem jutott a rendezők eszébe, hogy a többi kb. 150, a programról lemaradt embernek pár képen felvillantva valaki elmesélje, mit láthattunk volna. Így mi ültünk és vártuk a kis csapat megtértét. És örültünk, hogy nem mehettünk el, mert a visszatérőknek már nem maradt ülőhely………… A műsort a Külügyminiszter Úr nyitotta meg. Nem mondott semmit, de azt 10 percig. Olyan lufi volt a beszéde, mint a Margit körúti házban a rózsaszín lufi a bejárat fölött – csak az ott otthonos volt. Nem beszélt magáról az épületről, a 100 évvel ezelőtti korról, csak arról, mi az EU, kik lesznek a következő belépők – mi meg néztünk egymásra, hol is vagyunk. Ezután négy embert szólítottak a „színpadra”. Mi is ültünk, ők is ültek – ugyanazon a szinten, így semmit nem láttunk, olyan volt, mintha a rádiót hallgatnánk. Bálint András fölállt és felolvasta nagypapájáról az írását, jó volt, végre valami olyasmi, amiért idejöttünk, de azért a bächeri kedvességet nem érte el az írás, és a helyzet sem volt otthonos igazán, amiben elhangzott. Ezután az alig 10 perc múltidézés után Térey János író új darabjáról esett szó, amit Bálint András színháza mutat be, és amelynek a címe Protokoll. Innen nagyon kínos a történet. A színész felolvasott részeket, a helyettes államtitkár úr összefoglalta, mit hallottunk, és mivel a darab a külügyminisztérium egyik képviselőjéről szól, mindig nekifordította a szerzőnek a kérdést, hogy ugye a valóságban nem úgy van, ahogyan azt leírta………….Ahogyan a MAI politikai valóságot leírta. Az írónak több-kevesebb sikerrel ment csak a válaszadás. Azon törtük a fejünket, mivel zsarolták meg a színházat……… Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit……………. Szerencsére nem láttuk a művészek gyöngyöző homlokát. A biztosíték akkor ment ki igazán, amikor helyettes államtitkár úr a zongorához ült, kicsit bicegő ritmusban előadta a Török indulót, mondván Törökország is jelölt az EU-tagságra…………. Másfél óra szenvedés után fölálltunk, vigyázó őrök szemeinek kereszttüzében kisétáltunk az ajtón és megállapítottuk, ezért bosszantóan kár volt a Duna másik oldalára átjönnünk.

Vasárnap ami megfogott, az a Katona Jószef Színház épülete volt, bár itt nem annyira az épület nyűgözött le, hanem az, hogy Pálmai Anna színművésznő vezetésével barangolhattunk be a kulisszák mögé is, egy olyan valaki szemével láttuk egy kis időre a házat, aki már a gyerekkorát is itt töltötte, hiszen édesanyja Szirtes Ági………….

Vasárnap este az Operában Toscát adták (bár mi Turandotra voltunk készülve és öltözve J ). Nem igazán tudok az előadásról mit mondani, összefoglalva csak annyit, hogy nem tonnás énekesek domborítanak már szerencsére a színpadon a nagy, drámai operákban sem, a hangjuk is kiváló. De elviselhetetlen volt az a szenvelgés, az az álromantikus megaérzelem cunami, ami a férfi szereplőn annyira eluralkodott például, hogy a nagy áriája közepén a hangja úgy bicsaklott meg, hogy szinte megijedtem, arra gondoltam, ne riogass……….. És mit tett a bamba magyar közönség? Fütyülve, sikongatva tapsolt. Halló, jó emberek, tőlünk nyugatabbra akkor tapsolnak, ha az előadás TETSZETT, és nem akkor, ha VÉGE!

Tegnap az Egyetemi Könyvtár várt tárt karokkal. Csodálatos épületben kiváló idegenvezetőnk volt, kicsit halk hangja volt, de minden pisszenést lehetett hallani, mert mindenki figyelt rá, volt miért, élvezetes előadásmódja volt, gondosan megszerkesztett beszéde. Áradt a szeretet belőle. Én még sosem voltam ilyen létrás, padlótól plafonig könyvtárban, filmeken, képeken láttam. Még a szag is más, a kopott könyvek, a mérhetetlen tudás birodalma megnyomott, lenyűgözött, a szavam elakadt, igazi élmény volt. Megértem, hogy a második világháború alatt az igazgató beköltözött, hogy vigyázzon a könyvekre. Olyan szeretnivaló volt az egész – nem is lehet az igazgatónak másképp cselekedni! Az épületet a nagy pesti árvíz után emelték, mindig is a tudomány és kultúra fellegvárának szánták. Öröm volt a falai között lézengeni.

Hétfőn egy hirtelen lehetőséget megragadva mindössze 1500 Ft-ért jutottunk el a Katona József Színház Dilettánsok című darabjára. Valamit olvastunk a műről, tudtuk, hogy ez Gustave Flaubert befejezetlen műve (eredeti címe: Bouvard és Pécuchet), amit 1881-ben írt (csak felfrissítem az információt, Flaubert írta a Bovarynét is). Nem igazán tudtuk, mire számítsunk, szinte az ismeretlenségbe vágtunk neki, azt gondoltuk, nincs vesztenivalónk. A nézőtér mindössze kétharmadát foglalta el a nézősereg, így válogathattunk a helyek között. Aztán fények le, függöny fel és elkezdődött az abszurd komédia. Ami az 1880-as években íródott, az emberi hülyeségről. Amibe akkor beletartozott az adóhatóság embere, a gróf, a politika (a forradalom, aztán az új Napóleon, a grófból lett képviselő, stb.), a helyi orvos, tanító és a gazdag özvegy, a lelkész és a rendőrfőnök, mint nobilitások – és nem utolsó sorban a két főszereplő, a dilettánsok. A két férfi Párizsban volt irnok, egy örökség folytán vidékre költöznek, ahol csak és kizárólag a tudománynak szentelik életüket. Könyvből tanulják meg, hogyan kell a mezőgazdaságot irányítani, hogyan kell befőttet eltenni, mik a politika mozgatórugói, hogyan kell a nőkkel bánni – és mindezt véghez is viszik a gyakorlatban, de természetesen messze elrugaszkodva a valóságtól (csak az olvasottak mentén), és emiatt sorozatos bukásokra vannak ítélve az élet minden területén. Gazdaságuk csődben van, gyümölcs kompótjuk - melybe a könyv útmutatása szerint karfiolt és borsót is belefőztek – , ehetetlen. Hölgyekkel való kapcsolatuk igazából nincs, a politikába belesodródnak – előbb a tömeg melléjük áll, majd kivetik maguk közül, hogy az új rendben (ugyanaz a rendszerváltás ment végbe Franciaországban 1848 után, mint nálunk 1990 után) megtűrjék őket – míg teljesen ellenük nem fordulnak. Leginkább azért, mert az egyes emberek nem képesek a két férfi gondolkodásával azonosulni, kívülállónak, másnak (nem szexuálisan) titulálják őket – és ez ugye minden korban gyanús. És ahogyan az állatok kivetik maguk közül, például az albínó egyedeket, úgy vetik ki az emberek a maguk köreiből azt, aki nem felel meg a többség által felállított normáknak. Természetesen megtalálható volt ebben a korban is az álszentség – a divat-templombajárás………. Elsősorban ezek az áthallások adták meg számomra a darab sikerét – biztosan ebben a sorozatos általában az alkotók „keze” is jócskán benne volt, biztosan „rájátszottak” a színpadra állítók és a színészek is. De kérem, ettől lesz élő, mai egy régi darab, ettől fogyasztható a mai ember számára. És  ez a darab evvel azt is sugallta, mennyire hülyék vagyunk mi magunk, hogy gondot csinálunk mi ugyanazokból a dolgokból, ugyanúgy megvezetődünk, mint az 1800-as évek végén ez a pár ember Franciaországban……… Mert semmi sem változik, csak újjátermelődik. A darab telis tele volt olyan mondatokkal, melyek akár szállóigeként is továbbélhetnének és idézhetnénk a mai élet egyes területeire. Sajnáltam, hogy nem tudtam jegyzetelni. Nagyon sikeres lehetnék a sörözős asztaltársaságban, ha feldobnám kicsit a beszélgetést ezekkel a mondásokkal. Természetesen a hülyeség győz (gondolt valaki mást?), hőseink elmerülnek a csillagokban, igyekeznek a holdra – tulajdonképpen elmenekülnek a sok hülye, elől és a saját hülyeségük elől is. Ki ebből a világból. Mondjátok, ma nem erre hivatott az ezotéria? És a vakhit? Vagy a politikába burkolózás?

A darab abszurd komédia. Nagyon vicces a mai helyzeteket korhű kosztűmben látni. Viccesek a ma is hatásos mondatok, állítások, kijelentések. Abszurddá a szereplők szinte vásári komédiákra jellemző kifestettsége, mimikai játékuk harsonasága teszi. Olyan érzésünk volt, mintha Kusturica egyik filmje köszönt volna vissza – bár sem a kor, amiben játszódik, sem a milliő nem egyezik, de a túlzások, az abszurditások rendszere teljesen azonos volt. Két megdöbbentően eltúlzott személyt emelnék ki, akik számomra az abszurd csúcsát jelentették, az egyik Ónodi Eszter, aki feketén, óriási, tűzpirosra festett ajkakkal grimaszolt – bár jellegzetes arcvonásai és hangja okán azonnal ráismertem. Viszont taszított az abszurditása. Taszított, de ezért nem utáltam, ez a „borzongás” hozzátett az abszurd érzésem kiteljesedéséhez. Másik kiemelendő személy Nagy Ervin. Igen, ő az, aki például a Kaméleon című film főszereplőjeként néha férfiasan tökéletesen jelenik meg a filmvásznon. Nos, most pocakja volt, göndör hajacskája, és dölyfösen kacsázott a színpadon. Bevallom, nem tudtam, hogy ő az, csak most, amikor e sorokat írva kicsit utánanéztem egy-két adatnak a színdarabbal kapcsolatban. Ebből az ámulatból még most sem térek magamhoz, zseniális karaktert hozott a színpadra, engem teljesen megtévesztett. Vagyis nem tévesztett meg, mert őt nem cseréltem össze senkivel, csak megállapítottam, hogy ezt a színészt nem ismerem……..

Kiemelem még Rajkai Zoltánt. Erre pedig személyes okom van. Együtt – bár nem egy osztályban – koptattuk a gimnázium padjait, volt olyan diák színpados előadás, ahol mindketten szerepeltünk. Azóta eltelt 34 év és én még nem láttam őt színpadon! Filmben igen, játszott például az Angyalbőrben című sorozatban (ő volt Éder), szinkronhangját sok filmben és reklámban (például most a UPC reklám hangja) felismerem. És most láttam magabiztosan a színpadon. Hol orvosként jött be, hol fodrászként – sok átváltozást igényelt tőle a darab. Látszólag nem okozott ez gondot. Orvosként kimerevített, lenéző grimasza megrémített, én pattanásos, mindig mosolygó fiúnak emlékeztem rá.

És akkor a két dilettánsról. Nos, ők aztán abszolút nem dilettánsok, sőt! Máté Gábor nem véletlenül oktathatja a jövő színészeit! Ebből a kelléktárból ha csak a felét adja át, akkor is marad több nemzedékre való még, amit kiadhat magából. Valamikor Huszti Péter játszott így az Ördög című darabban (Molnár Ferenc), vagy Haumann Péter a Kean, a színész című előadásban. Amikor a történet és az előadó azonos, eggyé válik a figurával. A majdnem őrült zseni, akit önnön világán (hülyeségén) kívül nem talál el semmi – ez volt Máté Gábor. De tőle nem is vártam mást.

Pozitív meglepetés volt számomra Elek Ferenc. Nem megy ki a fejemből napok óta a személyisége, az alakítása. Tudjátok, ő az a túlsúlyos, kicsit talán az átlagnál alacsonyabb színész, aki többek között a Szomszédok című sorozatban Julcsi udvarlójaként tűnt fel, aztán apróbb szerepeket kapott például az Állítsátok meg Teréz anyut, az SOS szerelem vagy a 9 és fél randi című filmekben, és még több másikban is. Viszont 2010-ben a legjobb férfi főszereplő díját kapta a magyar filmszemlén, Dyga Zsombor: Köntörfalak című filmjében nyújtott alakításáért. Nos, ez a film is megérne egy bejegyzést, nagyon kedvelem. De térjünk vissza Elek úrra. Szóval az alkotása mérhetetlenül lenyűgözött. Tőle nem ezt vártam. Ennél sokkal kevesebbet, langyosabbat, semmitmondóbbat. És meglepetésre súlya volt a színpadon (bocsánat az ízléstelen viccért). Oda kellett rá figyelni, és ezt nem kiabálással, harsány mozdulatokkal, erőszakos játékkal érte el. Látszatra mindössze csak úgy játszott, ahogyan a víz jön a csapból, vagy ahogyan a nap felkel…….. Mégis hátborzongatóan zseniális volt.

Az este tökéletesre sikerült, igaz, a hirtelen jött programok legtöbbször nagyon jól sülnek el. Nem értettük, miért ilyen kevés a néző? Aztán eszembe jutott az a bizonyos Szecsuáni jó lélek c. előadás két évvel ezelőtt a Magyar Színházban, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, és rajtam kívül egy negyed nézőtérnyi emberben. Mondjátok, hova meneküljek az emberek mai hülyesége elől????????????

A hétvégén dokumentumfilm-fesztivál volt a Toldi moziban. Szociális érzékenységgel megáldottak, társadalmi rétegek napi problémáira nyitottak, emberi sorsok érdekességeire fogékonyak tobzódhattak a jobbnál jobb dokumentumfilmekben három napon át. Mivel az ELTE szervezte, a fő célzott réteg a főiskolások tömege volt, így a programok ingyenesek voltak. A filmek közül több nagyon szimpatikus volt, sok országból rengeteg téma került terítékre: láthatott a néző a modellvilágról és a menekültek helyzetéről éppúgy filmet, mint a környezetvédelemről vagy a magyar bajuszról. Mi is nekifutottunk, de mire odaértünk, a szervezők közölték, hogy a kínai filmet csak angol felirattal tekinthetjük meg, a magyar felirat ugyanis nem készült el időre. Hát így ezt a programpontot sajnálattal kihagytuk, várt a napfényes Duna-part és egy kétórás séta. De most nem erről akarok írni, hanem a fesztivál egyéb elemeiről. Hiszen minden este gondoskodtak a szervezők zenéről is – had mulasson az eltés társadalom. Többnyire – számunkra – teljesen ismeretlen zenészek, zenekarok, előadók léptek fel. Ha nem lett volna máshol dolgunk, valószínűleg itt lett volna a jó alkalom megismerni őket. Engem viszont egy program nyűgözött le pénteken, a Dresch Quartet fellépése. Erre külön elzarándokoltam. Dresch Mihály szaxofonos remek csapatot toborzott maga köré, fiatal, idősebb korosztály egyaránt képviseltette magát a zenekarban. Bevallom, fura volt az ötveneseket látni a mindenfelé kuporgó, iszogató, zsizsegő főiskolások között, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy jó ez az üde lazaság, élvezem a pezsgésüket, a lazaságukat, de mit keresek én itt? Aztán persze ott volt a mérhetetlen düh is, hogy a lányomnak kellene köztük ülnie, neki lenne itt a helye, és fogalma sincs arról, mit hagyott ki, miből marad ki – részint azért, mert nem tanult, részint azért, mert nem érdekli semmi. No, de a gondolataimat igen hamar elnyomta a zene, amit testközelből figyelhettem, ugyanis egy véletlen folytán sikerült az első asztalnál helyet kapnunk. Megfigyelhettem, hogy a zenész élet mennyire kemény meló. A dobosnak (Baló István) mind a 4 végtagja külön rángatózott, még akkor is, ha éppen nem volt „szolgálatban”. Más ütemre, a zene más-más pontjain.. végig azt éreztem, én ezt képtelen lennék csinálni – és itt nem a dobos profizmusát nem tudnám követni, hanem egyáltalán nem tudnám a bal kezemmel az eltérő ütemet ütni, míg a jobb mondjuk az alapokat veri……….. Aztán figyeltem a nagybőgős (Hock Ernő) ujjait, amik csak úgy pattogtak a húrokon, és ezt sem értettem, kívülről ezt is fizikailag lehetetlennek éreztem, ugyanúgy, ahogyan elvarázsoltak a cimbalom-futamok (Lukács Miklós), amikor az ütőt nem lehetett látni, olyan sebesen mozogtak a zenész kezében. Jó, láttam már kiváló cimbalmost munka közben, hallottam már cimbalmot népzenén kívül is megszólalni, mégis ebben a környezetben felhangozva elvarázsolt a hangja. Kár, hogy a hangosítás egy kicsit ez esetben a dobnak kedvezett – küzdött evvel szegény nagybőgő is időnként. Csak a tenor szaxofont, és a második „félidőre beálló alt-szaxofont (Borbély Mihály) nem tudta elnyomni. Borbély élvezetes figura, aki megjelenésében hozta az öltönyös formát, mint Dresch Mihály, viszont fiatalsága, dinamizmusa okán ha ránéztünk, úgy éreztük, ő egy manager, egy tisztviselő valahol, aki esténként eszméletlen tehetséggel zenél. A két szaxofon együttes megszólalása libabőrössé tett, de nagy hangulatot keltett, amikor csak az alt szaxofon zenélt – a dal olyan hatású volt, mint Boban Markovic zenéi, és ebben a laza, kissé kopott eltés társaságban szinte vártuk Kusturica filmjeinek szereplőit. Eltések, nem megsértődni, nem a szellemi szintetek és a filmbéli szellemek között vontam párhuzamot, hanem az outfit és a filmbéli karakterek öltözéke, „okos” és pénztárcakímélő megoldásai között fedeztünk fel némi hasonlóságot. A zenekar hozzáállása az estéhez engem lenyűgözött. Nem tisztem turkálni a zsebekben, nem tudom, mennyit és mit kaptak ezért a több mint két és fél órás zenélésért. Tapasztalatom szerint, ha valami ingyen van, az olyan is, örüljön a fogyasztó, hogy egyáltalán kap valamit. Nos, ez pénteken nem volt jellemző, sőt! Dresch Mihály – elnézést a kifejezésért – szinte szexuális viszonyt folytatott a szaxofonnal, olyan átélés volt az arcán, annyira elmerült a hangok között, és lemerített bennünket, nézőket is. Többször vettem magam észre, hogy csukott szemmel már egy másik dimenzióban vagyok. De a dobos is többször segítette a saját munkáját az arcának mimikájával, a nagybőgős szája is többször kikerekedett és tátva maradt, elősegítve evvel is a pontosabb megszólalást. Szóval nagyon összeszedett társaság irtó jó zenéjét hallgathattuk, én azt sem bántam, hogy aznap nem is értem már haza, csak másnap hajnali egykor zárult mögöttem a lakásajtó. Az öröm és a feltöltődés olyan erős volt, hogy még azon is elfelejtettem keseregni, hogy ismét egyedül kell hazabandukolnom, és hogy a 973-as éjjeli buszjáratra szinte nem lehetett fölférni……… Annyira elvarázsoltak, hogy még két napig nem ért el hozzám a való világ. Most kezdek lassan eszmélni, úgyhogy ideje is lesz keresni valami új, feltöltődésre alkalmas programot.