A hétvégén volt az Idegenvezetők Világnapja. Ez alkalomból szerte a városban különböző városnéző, házakat bemutató programok voltak ingyen – busszal, hajóval, gyalog, kinek mi jut vagy kinek mihez van kedve. Néhány éve már van ez a program, de egyre jobban terjed az információ, egyre többen leszünk résztvevők – ez mostanra már gondot is okozott: egy-egy idegenvezetésen egy vezetőre több mint 100 ember jutott, volt, hogy hangosítás nélkül…… Igaz, a háromórás programok végére a tömeg valahogy mindig elfogyott, alig maroknyian fejeztük be. A Pál utcai fiúk nyomán járva megtudhattam például, hogy a török kimenetele után az országunk annyira elnéptelenedett, hogy Pesten 300, Budán 1000 család maradt mindössze. Ez hozta magával, hogy különböző kedvezményekkel idehívtak németeket, osztrákokat, hogy az országunk tovább tudjon lépni. Ezt követően kezdett el terjeszkedni például Pest és Buda (valamikor még a Deák téri evangélikus templom is külváros volt, a Kálvin térről nem is szólva, ahol még egy kis Duna ág volt ekkor). De a törököket követő időszakban idecsábított német családok telepítették Óbudára a szőlőket, és ennek nyomán kezdett el előbb a pincekultúra virágozni, majd később a kiskocsmák világa is e nyomokon alakult ki. De még maradjunk a kilencedik kerületben. Molnár Ferenc, a regény írója 1906-ban alkotta meg az alakokat ismerős környékbeli gyerekek figuráját véve alapul. Megtudtuk például, hogy a Geréb alakjául alapot adó bácsi nemrégen hunyt el, a Pál utca egyik házának volt nagyon sokáig házmestere. Molnár Ferenc Neumann Ferenc néven járt iskolába a mai Szentgyörgyi iskolába – a történetben ebbe az iskolába járnak Nemecsekék. A vörös ingesek a mai Vörösmarty gimnáziumba jártak. Mindkét iskolában az országban elsőként testedzés keretében footballra oktatták a nebulókat – innen (is) eredt a két iskola rivalizálása. A gitt egylet háttere az, hogy a történet idejében nem engedték politikai pártok alapítását, de minden egyéb szövetség, egylet létrejöhetett. És ezek létre is jöttek – például Óbudán asztaltársaságok jöttek létre különböző tartalmak mentén, melyeknek elnökei, titkárai is voltak, úgy, ahogyan azt egy jól működő szervezetnek kell. A gyerekek a gittegylettel a felnőtteket „majmolták”, bárt ők ezt nem majmolásnak vették, hanem nagyon komolyan „játszották”, hogy ők felnőttek már.

Az idegenvezető bácsi elvezetett a valamikori grundhoz is (Pál utca és Mária utca sarka, ma ház áll a helyén), megnéztük a viszonylag új Grund-játszóteret (ami Grund Hostel néven az emeleten vendégeket fogad), a háromórás séta a Fűvészkertben ért véget, miután üveggolyót is kaptunk………..

Szombaton az óbudai kiskocsmákat látogattuk sorra – sajnos csak kívülről. Megtudtuk, hogy az idetelepülő németek hozták magukkal a szőlőtermesztést, kialakítottak pincéket, majd az arraj árókat szolgálták ki borral – de ekkor még nem volt étel a borozókban, mindenki azt ette, amit hozott, a borért kellett csak fizetni. 1910-ben három betegség támadta meg a szőlőket, a gyökeret, a levelet és a fürtöt pusztította mind, egy tőke sem maradt, romba döntve evvel egzisztenciákat, családokat még a világválság előtt. Ekkor kezdtek el a borozókban élelmet is árulni, főzni, a bort pedig a mai Boráros térig hajón úsztatták, onnan kocsival jutott el az egyre szaporodó kiskocsmákig. Volt olyan utca, ahol 130 kiskocsma működött, egy családnak több „üzemegysége” is volt. Valami hasonló dolgot láthatunk ma Grinzingben, Bécs mellett…….

Vasárnap a Schiffer villába látogattunk el a Munkácsi utcába. A villa ma a NAV tulajdona, egyenlőre pénzügyőr múzeum működik benne. A valamikori tulajdonos Schiffer Niksa gazdag vállalkozó volt, villáját a késő-szecesszió jegyében építtette meg Vágó Józseffel az 1910-es években. A házban a csempe Zsolnay, ráadásul olyan mély zöld színű, melyet egyenesen Schiffer úr számára gyártottak először. A ház kívülről igen szolid, nem látszanak azok a csodálatos és két emelet magas ólomüveg ablakok, melyeket Kernstock Károly festett és az ideális világot testesíti meg. A képet már volt alkalmam Kernstock kiállításán megnézni a Szépművészeti múzeumban – fényképről. Így élőben igazán lenyűgöző, a színek, a formák, a nagyság……....... A házban minden apróságban dübörög a szecesszió: madaras, növényes motívumok hangoztatják ember és természet paradicsomi együttélését, intarziával berakott szobaajtók, a szellőző rács tekergő inda rézből………….. Szeretem ezt az épületet, a szecesszió igazán az én világom. Szinte odavizionáltam Alma Mahlert Klimt képéről – nagy kalapban és napsárga, virágos ruhában, extra karcsúan mosolyogni…………

Tegnap délután Fellegi Ádám faliszőnyegekkel burkolt lakásában jártam, mert a lakáskoncertek sorában most Bach zenéjével ismerteti meg a nagyérdeműt. Ahogy azt már a híres zongoraművésztől megszokhattuk, a zenét szóbeli ismertetés is kíséri, színesíti. Olyan dolgokat tud elmondani, elmesélni a zenéről, a zeneszerzőről, ami abszolút elhelyezi az adott korban azt, illetve kitekint vagy társművészetek felé (hol egy verset szaval, mondjuk hozzá), vagy kitekint az időben, és előre utazik más zeneszerzőkhöz, vagy adott esetben összeköti a mával. Ettől többé válik az egész előadás, mint a zenei mű „szimpla” interpretálása. A háttér információk, meg azért, hogy sok ember tartózkodik kis helyen, tehát igen családias (és közvetlen) a hangulat – akár a nagy művész is megszólítható, párbeszédre invitálható – roppantul kedvelem ezeket az előadásokat. Örömmel vettem, amikor meghívást kaptam a tegnap délutánra. Nagyi halálát megelőző napon volt részem klasszikus hangversenyben, azóta ez kimaradt az életemből, tartottam egy kicsit attól, hogyan fogok reagálni, milyen emlékeket szakít föl bennem ez a helyzet. Az élet úgy hozta, erre nem igazán volt alkalmam koncentrálni. Már délelőtt tompa fejfájással küzdöttem, olyannal, amiről az ember tudomást vesz, de lehet vele létezni. Délre a fejfájás erősödött, mire el kellett indulnom a városba, már szinte önkívületi állapotban utaztam a BKV-n. Nem is igazán tudom, hogyan jutottam be a Zichy utcába, de ott voltam. Ebben az állapotban aludni sem lettem volna képes, tehát tulajdonképpen mindegy volt, bejutok-e vagy otthon szenvedek. A lakásba bejutva hamar megszabadultam a kabátomtól és bevetettem magam egy sarokba, még udvariasan reagáltam barátaim közeledésére, aztán amikor az előadás elkezdődött, lehunyt szemekkel, dübörgő fejfájással, szédüléssel küszködve igyekeztem valamit felfogni a szokásos csodából. Bevallom, nem igazán sikerült. A szöveges részek inkább fájdalmat generáltak – nem Fellegi úr hibája! -, a zenei részek hoztak apróbb enyhülést. Kifejezetten kellemes volt Bálint Ágnes csodaszép hangja, ami kellően volt erős, de ügyelt arra, hogy hangját ne eressze túlzottan ki, figyelembe vette a lakás méreteit. Lehetett érezni, hogy a hangjában van még tartalék. Egyszerűen gyönyörű, vaskos és biztonságos hangja volt, amire ráülhettem volna akár. A szünetre kicsit mérséklődött a mérhetetlen fájdalom és dübörgés, kávét ittam, ettem pár falatot, és már kicsit jobban tudtam részt venni az élményben. Gounod Ave Mariájáról megtudtuk például, hogy az egy eredeti Bach mű átirata. Természetesen a művésznő ezt is előadta. Majd következett a délután másik vendége, Darvas Ferenc, aki inkább bárzongorista, közkedvelt kuplék előadója. Viszont remekül tud klasszikus zenét is előadni. Kerek, teljes lett a Máté Passió bevezetőjével a műsor, áhítattal végeztünk. Indultunk is volna kifelé, szépen, rendezetten, amikor kiderült, még van tovább, kezdődik a cirkuszi produkcijóóóóóóóóóóó! Darvas művész úr Kazal-kuplékat adott elő. Például azt, amikor a hölgy a nagy táskáját kiemeli a hóna alól, szétrántja a cipzárját, kiveszi a kistáskát, abból a pénzt a jegyre, majd elteszi a pénzt, a jegyet, a kistáskát, és jön az ellenőr, a folyamat kezdődik ellőről……… Nem mondom, jól állt ez a dal Darvas úrnak (ahogyan anno Kazal Lászlónak), a többi is humoros – lehetett volna, egy kávéházi környezetben, vagy egy „mondain-esten” valamelyik kabaré színpadon. De Bach Máté Passiója után olyan snassz volt………. Kicsit úgy éreztük, árukapcsolásba csöppentünk bele. Mintha a művész úr csak úgy vállalta volna el Bach interpretálását, ha becsalogathat pár nézőt a maga világába – igaz, a bár helyét, ahol (esetleg) zenél, nem mondta be………. Kínosan mosolyogtunk össze barátaimmal, nem találtuk a helyét ennek a valaminek. Azt hittük, mindjárt vége és indulhatunk, de nem, még lehetett fokozni a mutatványt. Mintha a salto mortale-t két égő oroszlán között ugraná a műlovarnő……. Egy fura hangszert vett elő művészúr, amit fújni kell, de két oktávon fekete és fehér billentyűk vannak rajta (zongorára hasonlít e téren), hangzásra kicsit olyasmi, mint a hetvenes évek orosz filmjeinek zenei aláfestése. Úgy is kezdte ezt a blokkot, hogy az Internacionálét adta elő rajta. Viccesnek vicces volt, de mi helye volt Bachnál ennek? Kár, hogy ez ebbe a giccsbe csavarodott, szép emlék lehetett volna – a fejfájás köde ellenére is.

Tegnap este valami másra vágytam. Nem izgatott a VV5 egyik szereplőjének sem a verbális botladozása, nem írt levelet senki, hát a gép elé sem volt miért ülnöm. Meg amúgy is, egy szimpla napot időnként illik egy ékkővel feldíszíteni. Igaz, egy semmilyen napra igazán könnyű feltenni a koronát. Még akkor is, ha ez a korona nem ragyogó, nem fényes, és kicsit billeg az ember (vagy az emberné) fején. És mondjuk megközelítőleg olyan semmi, mint a napom volt. Csak mégis kifinomultabban – és mégis érdekfeszítőbben………

No, de miről is hablatyolok én itt össze vissza? Mi ez a rejtélybe borzolt semmi, ez a szóösszedobálás egy kupacba, ami alatt csak széna van? Nos, pont ezt akarnám valahogy megírni, ilyesmi érzés van bennem a Pál Adrienn című film kapcsán. Ez a film 2010-es magyar termék, a rendező, Kocsis Ágnes második filmje (sajnos az elsőt, Friss levegő címűt nem láttam). Egy nagyon túlsúlyos, elfekvő osztályos ápolónő, akinek élete minden percét a halál lengi be, no meg a fásult szomorúság. Emiatt monoton, kopogó cipőtalpakon a végtelen kihalt hideg folyosókon menvén fokozatosan elveszti életét, vagyis ebből a szellemi létezést: a férjét, munkahelyi kapcsolatait (amik meg nem szűnnek ugyan, csak kiégettek, értelmetlenek). Bezárkózott ebbe a hideg folyosóba, nincs lélek a falak közt, csak kopog monoton a klumpa. Minden steril és háborítatlan rend mindenfelé. Nos, ebbe az űrbe hasít bele egy név: Pál Adrienn. Ő – ugyanúgy, mint Godot Samuel Beckett drámájában -, nem kerül elő, csak keressük, várjuk. Ez a fel nem bukkanó alak talán Godot esetében is az emberi kapcsolatok értelmetlenségére mutathat rá. Vagy bármi másra. Olvastam, hogy Beckett nem magyarázta el, kit vagy mit ért Godot alatt, de az összes gondolati felvetést elutasította. Meg kellene talán Kocsis Ágnest kérdezni, mi az a Pál Adrienn? Nos, ezért lenne jó megfelelő párkapcsolatban élni, hogy egy ilyen helyzetben halljak más véleményt is. De visszakanyarodnék a filmhez. Szóval Piroskánk az ápoltak dokumentálása közben ráakad Pál Adrienn nevére. A lány, akire ő gondol, valamikor a legjobb barátnője volt. Felkerekedik, hogy rátaláljon, hogy valamit felleljen magában abból a régenvolt érzésből, ami talán akár boldogság is lehetett. Sorra jár egykori tanárokat, osztálytársakat, hátha valaki tudja, hol van Pál Adrienn. A többiek tükrében Pál Adrienn személyisége eltérő – legtöbben egyáltalán nem akarnak emlékezni rá, nem akarnak tudni róla. Végig nem derül ki, ennek mi az oka – ugyan a pártállami ellenállás (disszidálás például) sejtetve van, de azt gondolom, túl szimpla megoldás lenne egy ilyen filmhez. Természetesen, ahogyan az már lenni szokott a múlttal, mindenki másképp emlékezik rá. Mindenki másképpen látta anno az ő kettejük barátságát, volt, aki szerint folyton együtt lógtak Piroska és Adrienn, volt, aki nem is tudta, hogy ők barátnők voltak. Valamifajta szubjektív múlt feldolgozáson ment keresztül a főszereplő, a folyamat végén már nem is kereste meg Adriennt (pedig megkapta ausztráliai telefonszámát), nem vásárolt már süteményt sem a munkaidő kellemesebb eltöltésére. Mondjuk ez a pont nekem azt sugallta leginkább, hogy a fogyókúra nem külső akarat kérdése, hanem a fejben vagy a lélekben dől el, de mindenképpen az alanyon belül. Amikor sikerült kicsit kilépnie az állandó bánatból, el tudta engedni a sütiket (és gondolom, a kilói egy részét is). Előtte az sem volt elég, hogy a férje mellette állt, támogatta, számon kérte, noszogatta……… Uraim, ha az asszonyotok kicsit kövérebb, mint ahogyan az Nektek jól esne, két dolgot tehettek. Az egyik, hogy elfogadjátok, hiszen szeretitek, a másik, megváltoztatjátok körülötte a levegőt, a világot, hogy a lelkükben a béke és a megnyugvás, vagy a szeretet, de leginkább az egész-ség (nem véletlenül írtam kötőjellel) elindítsa bennük a fogyókúrát, a koplalás folyamatát, a lemondások sorát. Amíg viszont nekünk nőknek folyton csak a lemondással kell szembenéznünk (nem elegendő szeretet, nem elegendő kedvesség, figyelmesség, hasznos idő ráfordítás, amit a külvilágtól, párjainktól kapunk), a fogyás eleve kizárt valami. De megint visszakanyarodva a filmhez, amint a főhős ki tudott kicsit lépni a való világba a folyosójáról, az emberi kapcsolatok (itt a kapcsolat jelentése mindössze csak kommunikáció) terére a rendezett ürességből, a lelke kapott annyi jutalmat, hogy a teste (és gondolom, apránként az egész élettere) látható változásba kezdett. A film színei, hosszú, eseménytelennek tűnő, de a monotonságot sulykoló mozdulatsorai, a film bizonyos helyszínei hangsúlyosan emlékeztetnek Grigor Attila zseniális filmjére, a Nyomozóra. Igazából ez a mély bánat, ez a mély elzártság, a lélek kietlenségének remek képi ábrázolása az, ami ebben a filmben is lenyűgözött mérhetetlenül. Grigor Attila filmje izgalmasabb lett a krimi-történettel, az a csavar kellett ahhoz, hogy a film az egyik kedvencem legyen. Pál Adriennel ez nem következett be, pedig jó film. Nem ajánlom magányos depressziósoknak, hiszen ha megnézi, nincs visszaút. De ajánlom magányos depressziósoknak, mert láthatja,, hogy még a jelen helyzeténél is lehet rosszabb………..

A Magyar Színház az én kamasz koromban még Nemzeti néven működött, igen jó színház volt, remek, gondolkodásra késztető darabokkal, kiváló színészekkel. Aztán fölépült az „igazi”, a nagy Nemzeti, innen elvittek támogatást, nevet, mára kiderült, idővel e kettő hiánya hogyan járul hozzá a színház jelentéktelenné válásához, színészek elvándorlása hogyan alakítja át az egész színházi programot, a játszott darabokat. Kevesebb támogatással, hiányzó, igazán nagy nevekkel a színpadon már nem a művészi értékekre, hanem a nézőcsalogatásra kell gondolni, a marketing háttérbe szorítja a kultúrát.
Remek ötlettel vált a színház a mozgássérültek kulturális terévé, és olyan hellyé, ahová a környező falvak, kisvárosok lakóit busszal szállítják a nézőtérre. Az ötlet remek, sok nyugdíjas zörgeti a műbőr táskáját a nézőtéren, feszengnek az elegáns ruhákban, amikor a papó odahajol nénikéhez, a suttogás egy erős dörmögés…….. Tegnap is ilyen közegbe kerültünk, a színházi folyosón mindenki ismert mindenkit – nagyjából csak mi voltunk idegenek.
Szép Ernő darabjaitól alapjában kiráz a hideg: olyan hercig, snájdig, mint a jelenkori képzeletünkben a békebeli 1910-es évek……. Olyan operettes, olyam laza, könnyed, semmi pókháló. Márpedig a tapasztalatom szerint az életnek súlya van. Szóval az ilyen álságos képet festő darabokat nem kedvelem. De a lehetőség adott volt, én éltem vele – és minden hiba ellenére sem bántam meg, elégedett voltam a Lila akác című darabbal. A rendező, Guelmino Sándor nevét már hallottam, de csak azért jegyeztem meg, mert magyar fülnek szokatlan hangzása van, munkáit eddig nem ismertem. Innentől vadászni fogom. Megmutatta, hogy Szép Ernőnek van mélysége, van filozófiája, van súlya a műveinek – csak azt kihagyják máshol, teret adva a marketingnek, a nézőcsalogatásnak. A tegnapi előadás után kedvem lesz Szép Ernőt olvasni.
A főszereplő végre egy arc a név mögött: Crespo Rodrigot szeretem szinkron színészként hallgatni, de most láttam először színpadon játszani. Nem okozott csalódást, kellemesen fiatal, jól adja a szerelmes férfit, az epekedőt, mégsem nyálas sem megjelenésében, sem gesztusaiban. Karakán munkát végez a színpadon, nagyon szerethető, nagyon szépernős. Két jelenetben rajongtam nagyon érte – bár e jelenetek a történetben talán nem kellene, hogy a leghangsúlyosabbak legyenek, mégis ezek sikerültek a legjobban. Először hihetetlenül megfogott az a jelenet, mikor a „bankonc” (Crespo Rodrigo) a Városligetben megismerkedik és évődik a „varonesszel”, akit a színpadon Balsai Móni alakít. Az ő nevét inkább csupa nagybetűvel kellene írnom, megérdemli. Egyfolytában azt vártam, a fiatal Eszenyi Enikő jön be, vagy a darab végén legalább az igazi, a mostani korú megölelgeti, melegen gratulál neki és húgává fogadja örökre. Ez a nő lenyűgöző, impulzív és tehetséges – mindez szépséggel, törékeny és vékony szőkeséggel párosul. A másik jelenet, ami megfogott, a bankonc és a vezérigazgató felesége között zajlott, amikor a vezérigazgatóné szinte megerőszakoltatja magát a fiatal fiúval. A női párja ebben a jelentben Pápai Erika volt. Nos, ha láttatok már csodát, ő az. Tökéletes, hibátlan alak, méltó megjelenés, remekül hozta a nagyvilági dáma figurát, a csapongó, csapodár örök nő alteregója volt, a megtestesül Bizonyosné……… És még mindig varázslatosan szép és varázslatosan kacér, lenyűgözően dinamikus. Crespo Rodrigo tökéletes párjuk, méltó játszótársuk tudott lenni. Bede-Fazekas Szabolcs a Bizonyosné holdudvarába tartozó kissé darabos hódoló szerepében mutatkozott, kevés volt a szereplési lehetősége, viszont a rendelkezésére álló teret (elsősorban nem a színpadi térre, hanem inkább a szerepből adódó térre gondolok most) pontosan kitöltötte. Horvátk Lajos Ottó kettős szerepet játszott (mint többen is a darabban), a sánta görög bártulajt, valamint a nagyon elegáns Vezérigazgatót egyaránt remekül hozta – kifejezetten nagy a színészi tárháza, legyen szó akár gesztusokról, akár megjelenési formákról – roppant nagy átváltozó művész. Az Üvegtigrisben a „dilis” Sanyika ő, Háy János Háromszögek c. darabjában az öregedő, feleségét sokkal fiatalabbra lecserélő kan ő, itt a felesége kedvteléseit úriasan-elegánsan elnéző, vagy a másik szerepben homoszexuális bárigazgató egy este alatt. És megy neki. Nincsen erőltetettség, a homoszexualitása finom, nem hivalkodó, nem sztereotípiákra épül, az első percben szinte el sem hittem, amit láttam. Ellentéte Gémes Antos, aki Zsüzsüt, a homokos koreográfust alakítja – ő nem tudja kikerülni a sztereotip mozdulatok buktatóit, ahogy színpadra lépett, egyből éreztük, harsogott róla, hogy ő „más” a darabban. Nem igazán tudott ebbe a szerepbe bele merülni, játsza csak, nem éli……. Igaz, kérdés, Szép Ernő történetében ez a figura miként jelenik meg…… Nos, ez a csoda a színházban – nem igazán tudod, amit látsz, az valóság-e 
A darab maga hullámzó volt. Időnként nem tudta lekötni a figyelmem, nem tudott elvarázsolni, de a két, már leírt jelenetben megállt az idő és a tér belém olvadt – pedig semmi igazán fontos nem történt, csak a színészek egymásra, a helyükre és magukra találtak – hogy aztán ez a buborék szétpattanjon. Többnyire átlagos vonalon haladt a darab, de legalább annyi mélypont volt, mint kiemelkedés. A most nem megemlített színészek sem voltak rosszak, de igazából sem elvenni, sem hozzátenni nem tudtak az estéhez. Igaz, nem pont kulcsszerepük volt, de akkor is hiányzott a megvillanás. A darab hangvétele hol könnyeden bohókás incselkedő volt, tele vidámsággal és életerővel, hol melankolikus, filozofálgató, politizáló (igen erős zsidózásos jelenettel egy alkalommal), ez az ütemváltás nem volt egy alakhoz köthető, inkább mintha evvel a lépésváltogatással a rendező a folytonos figyelmet akarta volna biztosítani. Kifejezetten emelkedett volt számomra az a megoldás, amikor Bizonyosné addig mesterkedett, addig kínálta magát, míg a fiatal bankonc rá nem fanyalodott, tettleg is. A háttérben, üvegajtók mögött Bárki úr, kettő másik udvarló, egymástól függetlenül, félreérthetetlen férfias csípő mozgásokkal arról énekeltek, hogy a hölgy már mindannyiuknak megvolt………. Evvel drámaivá élezte a rendező a laza flört történetét, megalapozta azt a súlyt, ami a drámai végkifejlethez vezetett – nem úgy jött el a vég, mint derült égből a villámcsapás, nem operettszenvedés lett a vége, hanem a tett súlya onnantól elkísért, és minden néző tudta, ebből másképpen nem lehetett kiút. Zseniális rendezői ötlet volt. És nem ez volt az egyetlen. Sajnálom, hogy ötlet-morzsákat kaptunk, nem mondjuk egy komplett ötletmasszát. De van erő ebben a rendezőben, érdemes rá figyelnünk!

A hét tele volt kulturális csemegével. Izgalommal vártam mindkét eseményt. Szerdán az Orosz Kulturális Központ Orosz filmhét című rendezvényének keretén belül vetített filmet néztük meg – oroszul. A film címe: Az ábrázolás művésze és mestere, rendezője Valerij Lonszkoj. Azért erre a filmre esett a választásunk a filmhét többi eseményei közül, mert ez az egy volt vígjátéknak titulálva. A film 2000-ben készült. A szereplők úgy voltak felöltözve, mint mi Magyarországon a nyolcvanas években, kicsit a Kisváros c. sorozat kosztümjei köszöntek vissza. Olyan volt, mint a Miami Vice c. filmben Don Johnson igen színes öltönyei, csak itt az öltönyök barna meg kese színűek voltak, de a szabásuk ugyanaz a fazon. Az autók a filmben Lada Szamara, Lada Niva, az úgynevezett „cigánymerci” (2107-es Lada) voltak. Szóval abszolút időutazás volt a film. Mivel mostanában elég gyakran nézek a tv-ben német adót, kifejezetten ellensúlyos volt az orosz filmben szereplő lakás. A németeknél még a szociális segélyen élő család lakása is sárgára festett falú, meleg tónusú színekkel, kiegészítőkkel díszített, rendezett, tiszta, sok a tér bennük, virágos és világos. Ebben a 2000-es moszkvai filmben a falak piszkos szürkére vannak mázolva, a falon a hohlomszki művészek motívumait műanyag tálcába mártott képutánzatai lógtak a szögeken, mindenhol sötét, helyhiány, semminek nincs igazán helye – ez kissé kuplerájos rendet eredményez. Aggódtam, nem fogom érteni már megkopott orosz tudásommal a filmet, de aggodalomra semmi ok nem volt – bár nem állítom, hogy mindent értettem – Katival egyeztetnem is kellett pár részletet a végén. Sokszor a vígjátékban csak ültek a szereplők egy tea, vodka, sör mellett, és a NAGY orosz lelkek az élet céljáról, vagy éppen az értelmetlenségéről elmélkedtek. Valahogy úgy tanultuk ezt anno egy lecke lezáró mondataként: ültek a transszibériai expresszen és mind a teából felszálló gőzbe néztek, és saját gondolataikba merültek……….. Nos, ez történt a film nagy részében – vígjáték ide vagy vígjáték oda. Akkor kerültem kicsit bajba a nyelvtudásommal, amikor nagy ritkán valamiért gyorsabban kommunikáltak: az egyik szereplő megijedt, vagy esetleg veszekedtek egymással. Ezt a sebességet a fülem még befogta, de az agyam nem tudott ennyire gyorsan kódolni. Még szerencse, hogy ezek igazán szerves részei nem voltak a történetnek. Viszont sikerült felcsippentenem megint két kifejezést a nyelvből, amit hazáig élvezettel forgattam, ízlelgettem: az egyik férfi udvarlásként a hölgynek mondta – ribcsik moj, vagyis halacskám………. Nagyon kedvesnek érzem ezt a becézést. Nyelvtanilag is érdekes, hiszen a riba (hal) szó nőnemű, viszont amint becézi (ribcsik), az máris hímneművé vált………Másik szó egy szleng kifejezés, a baksis megfelelője, egyszerűen baksz……… Valószínűleg sosem lesz ezekre az infókra szükségem, nem is tudom, mi értelme elraktározni, de valamiért muszáj volt, valamiért betolakodott az agyamba, időnként előbuknak, és én boldog vagyok, hogy ezeket tudom! A film története, a szereplők játéka említést nem érdemel. Rossz nem volt, leginkább csak semmilyen. Az érdeme ennek az estének nem ebben rejlett….

Csütörtökön Mesó lányom ajándékát élveztük anyuval: a Fészek Színház amatőr társulatának Gyenge vagyok c. előadását néztük meg. És most, tessék kapaszkodni, mert itt aztán ömleni fog minden! A Fészek színház alig található meg Budapesten – egy benzinkút mögött, gyárépületben, ronda műanyag ajtóra kitett A4-es papírlapra nyomtatott felirat hirdeti, hogy a színház ott működik. Féltünk bizony belépni – és ez nem túlzás. A bejáratnál kedves, 20 évkörüli fiatalok fogadtak, széles mosollyal, terelgettek kedvesen beljebb. Ez valamelyest megnyugtatott bennünket, de a fenntartásaink velünk maradtak. Utasításokat követve kerestük az ital-automatát, mert avval szemben lehet a kabátokat letenni. Automatát megtaláltuk– vele szemben viszont nincsen ruhatár…….. Ellenben ott állt nagymama szekrénye – olyan békebeli, óriástükrös. Nos, ezekben a szekrényekben akasztók áhítoztak a kabátjainkra – ezért fizetni sem kellett. Lassan kezdtük elveszíteni kezdeti ellenszenvünket. Körbenéztünk a „váróteremben”, mindenhol a nagyi bútorai, ütöttek, kopottak, amilyennek a nagyi bútorainak lenni kell, a horgoló, kontyos-kötényes nagyi hiányzott belőlük csak. A stelázsi is ott állt, a vastámlás kecses udvari pad is várta a vendégeket, régi, kétgombos rádió, halk jazz szólt valahonnan, a falakon régebbi előadások színlapjai, képei………..A bútordarabok innen-onnan összeszedett, kicsit az idő által megviselt, de tiszta bútorok voltak, a maguk eklektikusságában mégis az abszolút otthonosság érzetét adták. A falakon óriási szőnyeg, festmények, a büfében nem állt senki, de a porkávés-gép előtt tábla: becsületkassza 100 Ft……….. Egy „lukban” egy hölgy ült a számítógép előtt, mikor csodálkozásunkba oda is belestünk, szívét kitárva, arcán óriási mosollyal (de nem a protokoll fajtából valóval, hanem igazi, békebeli mosollyal) jött elénk, kérdéseinkre készséggel válaszolt. Így tudtuk meg, hogy a „váróterem” egyben a telepen működő cég bemutatóterme is, ezért láthattuk a kirakatban az esztergagépet és egy másik présgépet is – ha szállítmányuk érkezik, még nagyobb, még érdekesebb gépek állnak a kirakatban – mindez abban a térben, ahol a „nagyibútorok” is állnak, ahol a falakon festmények lógnak, ahol a földre épített dobogón párnák csalogatják a mély ülésből felállni képes vendégeket……….. És mindez nem volt zavaró, sőt, ez volt az abszolút természetes, minden, ami ezen kívül volt, van, az a csinálmány, az a felépítmény, a hazugság……… Az asztalon kulturális újságok – szigorúan ott olvasásra……. Jó volt ott lenni, csak úgy, önmagáért, az ottlét öröméért. A közönség gyülekezett, sok huszonéves fiatal, egy középkorú pár, egy középkorú hölgy a barátnőjével (már megint, hol vannak a férfiak!!!). A térben le s fel sétáltak, mentek dolgukra a jegyszedő fiatalok – akikről a falon lógó képekből kiderült, egy más előadásban maguk is színészek, zenészek, alkotók. Mert nem határolódik élesen el, kinek mi a feladata, családban léteznek, a cél az, hogy az előadás perfekt legyen, a néző jól szórakozzon, okuljon, következtetést vonjon le, vagy csak egyszerűen kikapcsolódjon. Ezért valaki, aki más darabban mondjuk színész, itt jegyszedő, öltöztető, rendező volt…….És nem az ünnepelt sztár, aki fennhordja az orrát, autogramot oszt és kikerüli az őrjöngő tömeget. Itt mindenki hétköznapi ember, mosolyog, vendégfogad és szóbaelegyedik, ha az kell. Eljött a pillanat, hogy a nézőtérre beléptünk, előtte a függönynél egy hölgy megkérte a maroknyi közönséget, hogy a mobiltelefonokat kapcsolják ki. A függönyön túl az ügyelő terme állt, benne a színpadot mutató tévéképernyővel, a hangtechnika-géppel, az aprócska termen átjutva kanyarodhattunk be az abszolút fekete színpadra, földre hajigált kellék DVD-borítók között kellett a két sor műanyag székből álló helyek valamelyikét elfoglalni. A színpadon álltak a székek, a színészek mondjuk 10 centire az orrom előtt játszottak. Itt nem lehet csalni, itt nem lehet csak úgy könyökből, megszokásból játszani, ha a dolog a színpadon nem zsigerből jönne, az itt azonnal „átjönne” ilyen közelségből – és amatőr színészekről beszélek………. És akkor beszéljünk is róluk. A darab háromszereplős: Anya, Fia és egy lány, akiről a darab végére kiderül, hogy ő az UNOKA, a fiú lánya…….. De addig sok víz lefolyik a Dunán. Számomra a főszereplő a fiú, aki kb. negyvenes, filmesztéta, csak a filmek éltetik. Időnként hangokat hall, az őrület határát súrolja, öngyilkosságokban gondolkozik, nem találja az élet értelmét (apja, aki öngyilkosságot követett el, teherként nyomasztja). Ezt az őrültnek túl egészséges, normálisnak túl őrült figurát, az összes kiborulásával, képzelgéseivel, normális, hétköznapi emberségével abszolút zseniálisan fogta és jelenítette meg Stubnya Béla. Ezt a nevet csupa nagybetűvel illene írnom, mert megérdemli. Ilyen csendes őrültet legutóbb jó pár éve Bálint Andrástól láttam, aki anno József Attila estjével járta a várost és igyekezett bemutatni a lelkében széthulló költőt a naplóján keresztül. Stubnya Béla csendes örültje, hangos lélekgyötrései, mindennapokat ábrázoló, művész-gondolkodó embertípus színpadra állítása eszméletlenül belémégett, a helyszínen kínos marást hagyott maga után. Az anya szerepében Andai Katit láthattuk. Nem ismerem a színésznőt, így nem tudom megállapítani, az anya szerepe ennyire darabos, vagy a színésznő maga ilyen – ha a szerep ilyen, a színésznő előtt le a kalappal, de ha a színésznő formálta magára a szerepet – nos, az sem lehetett könnyű. Az életben ismerek valakit, aki ennyire szögletesen gesztikulál, aki egy percre sem ereszti a gyeplőt, aki sosem gyengül el – én végig őrá asszociáltam a darab alatt, nem is a színésznőt, hanem az ismerőst láttam a színpadon. Talán ez segít őt jobban megértenem – bár annyira távoli ismerősök vagyunk, hogy talán erre a megértésre mégsem lesz igazán szükségem. A lányt alakító Miklós Zsófia nagyon bájos, nagyon hamvas, nagyon amatőr – rajta éreztem azt, hogy ez egy amatőr társulat. Nem rosszindulattal mondom, sőt, ez a báj jót is tett a darabnak. A lány félszegsége a darabban álca, valójában a háttérben jól keveri a lapokat, fokról fokra éri el célját – miközben tör előre, erősödik meg. Kulcsmonológban a végén mondja el, az a gyenge, aki nem tud megbocsátani, aki nem képes szeretni – a lány ezt megtanulta a darab alatt. Vagány stílusát viszont én nem fedeztem fel – vagány, hiszen a lapokat jól keveri, valójában ez az ő története. Vagány, hiszen szerepe szerint egy punk együttesben énekel – ehhez képest a színpadon félszeg, udvarias, jól öltözött, körömcipő, szoknya – és nem csak akkor, amikor a szerep szerint vendégségben van. Viszont ez a félénksége szenzációs, amikor a darab elején ismerkednek a férfival………. Csak úgy izzik a levegő a félszegecske lány viselkedésétől, szinte a néző odanyúlna, instruálna, segítene……… A színésznő igazi amatőrsége a darab végét jelző táncmozdulatok közben csúcsosodik ki: kezeit dobálja, rángatózik, igyekszik átlag huszonéves benyomást kelteni, egy átlagos táncoló huszonévesét – viszont ez abszolút esetlenségbe fulladt, és mivel ezt a színésznő is érezte, a tánc zavart leplező nevetéssel ért véget.
Hazafelé tartva az esőben arról beszélgettünk, abszolút fiatalos hely, mégis a darab nem igazán a huszonévesek problémáit veti fel: meg kell bocsátani a szülőknek az elkövetett hibákat, a gyerekeket el kell engednie a szülőnek idejében……… A darab keményebb, mint a hely szelleme sugározta. Viszont ha a középkorosztálynak szánták a darabot, akkor túl alternatív, túl fiatalos a hely…….. Kicsit olyan, mint Weöres Sándor Holdbéli csónakos c. előadása: nézhetik 13 évesek is és 83 évesek is, igaz, az az este mást és mást fog adni nekik, de mindegyikük fog táplálkozni általa………Azon gondolkoztam, Mesó lányom nagyon bátor, hogy evvel a jeggyel ajándékozott meg bennünket, de a bátorsága most nagyon bejött: ez az este még édesanyámnak is emlékezetes marad, kellemes kuriózum, bohémos hippiség marad mindkettőnk számára – jól esett, no! Legközelebb már barátnőket fogok odacsábítani, mert érdemes 

Kati már délelőtt hiányolta a bejegyzést, kiváncsi, hogy alakult az itthonhagyottak jeles éjszakája :-) Az év utolsó napja - bármennyire is előre készültem - túl rohanósra sikerült. A másfél óra, amit reggel még megengedtem magamnak a tévé előtt, sajnos egész nap hiányként maradt, csak toltam magam előtt mindent. Készült a saláta, a forralt bor, igyekeztem útnak ereszteni a kamaszférfit buliba, sétáltam a kutyával, hogy viszonylag nyugton maradjon, amikor elmegyünk itthonról............ Mire elindult a bulizóna, a másfél óra csúszásból mindössze fél óra maradt, ezt nem sikerült lefaragni. Ez pont arra volt elég, hogy a Castro Bisztróban (Madách tér) már ne legyen ülőhely. Egyébként is szívesebben ülök, de édesanyám velünk jött, jó lett volna számára ülőhelyet szerezni. Így kicsit félve vágtunk neki a Cimbaliband koncertnek. A felszolgáló hölgy hamar jelzett viszont, hogy akadt egy asztal, lekuporodtunk és belefolytunk az Ablakimon át a Vágyon keresztül az Igénytelen dalba. A zenekar az évet a szokásos jókedvvel, egymás ugratásával zárta, de kiemelten jól esett, hogy Szita Eszter minden törzsszurkolóhoz odalépett egy-egy érdeklődő kedves szóval, mondattal. A család, a Cimbaliband család körbevett. Ahogy Minarik Ede mondja, a mosodás: kell egy csapat - ezt az érzést maximálisan megkaptuk. Mit dícsérjem itt már Unger Balázst, Unger Gergőt, Esztert, Kico-t, Horváth Dánielt és a nagybőgöst...... Már ezt minden olvasóm mérhetetlenül unja, ezt már nincs hogyan cifrázni, szépíteni, én egyszerűen imádattal fogyasztom a zenét, a lazaságot, a profizmust, a családiasságot, a turaiságot, ezt a mai magyar, hagyományokon nyugvó jazzos-szvinges rockandrollt a cimbalmon és tangoharmonikán.......... A jó zene bármit jelenthet és bármire jó lehet. A szöveg, a zene máskor és máskor hallgatva mást és mást sugall, függően a befogadó érzelmi, szellemi állapotától. A zene kikapcsol, de van, hogy ugyanaz a szám máskor felpörget. A szöveg elszomorít, de más megvilágosításban erősít, feltölt. Ez a hihetetlen sokszínűség most előjött a koncerten. Nagyival emlékként más volt bizonyos sorokat hallgatni, azt éreztem ki belőle, tovább kell menni, és nem azon nyavalyogni, mi történt. És tudom, hogy Nagyi ezt ugyanígy gondolja - mert ő ilyen, és ez volt az abszolút nagysága. Szeretlek, mert ilyen voltál.

A koncert annyira körbefogott, hogy kissé megkésve érkeztünk a lóversenyre, már csak a petárdák és tüzijátékok versenyét nézhettük végig. Ez kb. negyedórás, igen látványos program volt az idén is. Én sajnálom, hogy nem maradt idő erre az eseményre - részint mert Magdi számított erre, részint mert a viszonylagos enyhe idő miatt a lelátó dugig volt fiatal emberekkel, akik mérhetetlenül szuper hangulatot varázsoltak a pálya szélére - el tudom képzelni, mi zajlott le a futamok alatt.......... Majd jövőre fogadunk. Fogadjunk?

Magdinál végeztük be a szilveszteri ámokfutást. Megkóstoltuk a kardamómos birsalmalikőrt by Nagyon Gazdag Erzsi, megettük a bablevest by Magdi, éjfélig beszélgettünk, majd nekifutottunk a Julie and Julia c. filmnek - amibe mindhárman belealudtunk - a csöndre ébredtünk fel. Rábeszéltem a csajokat a Zöld hentesek c. filmre - ennek csak a vége felé sikerült kicsit belealudniuk, szerintem a szatíra volt az, ami igazán ébren tartotta őket :-) Ez a dán film egy újabb remeke az Ádám almái c. film alkotóinak. A rendező (Anders Thomas Jensen) és a főszereplő Svend (Mads Mikkelsen) és a másik főszereplő (Nikolaj Lie Kaas kettős szerepben Bjarne és Eigil) egyaránt jegyzik az almás filmet. Méltó folytatása az Ádámnak ez a film, hasonlóan elmebeteg, és a film végére itt is kiderül, hogy semmi sem az, ami annak látszik. És hogy az őrültség pusztán nézópont kérdése. Az Ádám almái c. film ismerete után már tudom, ezt a filmet nem csak nézni, látni is kell, így mostanában többször megnéztem, hogy a történeten és a színészi játékon felül a szimbólumrendszerre, az apró jelzésekre is tudjak koncentrálni. Nem árulom el, miket vettem észre, egyszer a "szalonomban" ezt is bemutatom és megbeszéljük. Időpontot egyeztetünk :-)

Egyik legkedvesebb ajándékomat teszem ide mindenki örömére. Irénke készítette ezt a fantasztikus sütis babát, ezúton is köszönöm azt az időt, energiát és fáradtságot, amit ebbe fektetett. Nagyon jól esett, a nehéz időszak után ez olyan valami, ami megmosolyogtat, ahányszor csak megpillantom a konyhámban.

Az év utolsó napjainak közeledtével az események, amikről beszámolni szeretnék, hajszolják. kergetik egymást, nem jut időm emészteni, pláne nem összeszedni, megalkotni és gépbe verni. A gyász érzésével küszködve kevés energiám marad egyéb lelki jelenségek kidolgozására. De tudom, ezt nagyi sem ellenezné, így most nekifutok, összeszedem, hátha sikerül.

Nagyi halála előtt egy nappal a Cantate vegyeskarnak - melyben Mesó is énekel - karácsonyi koncertje volt a Szent Imre Gimnáziumban. Négyórás esemény ez minden évben - ez így leírva szörnyű, de a helyszínen száll az idő. Már évek óta figyelem magamon, hogy úgy esek be az előadásra, dobol a szívem, még fut a lábam, a gondolataimban még a teendők sorjáznak - kimelegedek magamtól szinte. És akkor egyszer csak a harmadik-negyedik szám felé azon kapom magam, hogy itt vagyok, érzem a karácsony előszelét, hogy már nem számítanak a csekkek, az ajándékok, az ünnepi menü előkészítése, már csak az számít, hogy együtt vagyunk, hogy hallgatom, hogy érzem, hogy karácsony szentsége átjár - évek óta a KZMK karácsonyi koncertje a karácsony valódi kapuja, számomra a karácsony itt kezdődik el. Az előadás szokás szerint a "kicsik" betlehemezésével kezdődött, hogy aztán mívesebbnél mívesebb előadások, darabok kerüljenek sorra. Fellépett Szokolay Ádám is, aki úgy interpretálta Liszt Kromatikus galopp c. művét, hogy a kezét nem láttam a mozgás közben. Zseniális a gyerek, én mérhetetlenül örülök, hogy időről időre jut a művészetéből számunkra valami morzsa, mert ha így halad, vagy sosem lesz itthon - tehát majd nem lehet koncerten látni, vagy annyira megnő az ázsiója majd, hogy nem lesz az a pénz, amit ki tudok majd fizetni azért, hogy élőben lássam............ És akkor had emeljek ki még két embert név szerint, akik a hangjukkal, énektudásukkal varázsoltak el: Görög Borbála és Bojkov Péter - mindketten a saját énekkarukban szólót énekeltek. De akkor részletesebben az estéről. A második osztály előadása igen bájos volt, népi énekekkel nyitották a műsort. Sok munka volt benne, jól sikerült. A Gaudete gyermekkar a szokott színvonalat hozta. A fiúvegyeskar mindig csodálni való számomra, tetszik az a sokszínű hangzás, ami csupa férfitorokból száll fel. Nekem legjobban John Rose: The covetry carol c. dala tetszett. A Jubilate leánykar is pontosan, szépen dolgozott, az őket követő Angel's carol c. dalt (Rutter szerzeménye) tavaly is hallottam, Mesó két osztálytársának előadásában. Ez az emlék bezavart a műélvezetbe, azt kezdtem el keresni, melyik a jobb, a tavalyi hogyan érintett........ Lehet, az ilyen apró szerevezési dolgokra jobban kellene a jövőben figyelni, ne legyen sablonos az ünnep attól, hogy menetrend szerint ugyanazokat a dalokat adják elő. A lányokat az egyik kedvencem, a Gemma énekegyüttes követte. A színpadon 5 fiú, 4 lány, kedvesen, mosolygósan, humorral és jókedvvel énekel, az látszik, hogy mindezt magáért, az éneklés öröméért teszik. Ha van valaki, aki még ezt az egészet meg is akarja nézni, hát csak tegye, ők meg csak úgy danolásznak - mérhetetlenül profi szinten. Őket az "El Grillo" kamarazenekar követte, alsó- és felső-tagozatosok hangszereken. Őket hallgatva sokszor volt az az érzésem, hogy kutyát látok a tükörjégen: ahogy a négy láb szétcsúszik, nincs egység, nincs összhang és előrejutás - nos, gyakran inkább kergették egymást a hangok, minthogy a vonalon ültek volna, mint illedelmes fecskék. Biztos ez volt a gond, a hangok elmozdultak a kottában a vonalakról............. De lényeg a jószándék, és kitartással még lehet is ebből valami............. Ezt követően négyen adtak elő részletet Mendelssohn Éliás c. oratóriumából (itt fogott meg Görög Borbála). A Laudate gyermekkar számomra Balázs Árpád Madrigaleszkjével lopta be magát ezen az estén a szívembe. Majd jöttek Mesóék. Megszólaltatták többek között Daróczi Bárdos Tamás: Felsütött a nap a cserén c. művét - ez kiváltképp a kedvencem, és szerintem nagyon jól sikerült most (is) ez a dal. A koncert végén szokás szerint a többi énekkar is bevonul a terembe, és a közönséggel együtt közismert karácsonyi énekeket énekelnek. Én most is ezt vártam - mint afféle hagyományt, mert ha "mindenki" bent van, akkor a zene térhatású lesz, akkor mindenhonnan árad, körbefon, megtart - sajnos ez az idén nem így volt, "csak" a színpadon álló énekkar és a közönség énekelt, a dolbi szörraund hatás ezúttal elmaradt. A karácsonyi énekeket rögzítettem Nagyinak, aki a halála előtti utolsó órákban másnap ezt még meghallgatta - az utolsó általa hallgatott dal két sora ez volt: örömest ringatlak, szívemből óhajtlak, aludj, aludj................ Drága Nagyi, szót fogadott!

25-én gyerekeimmel a Vígszinházban megnéztük a Hegedűs a háztetőn c. darabot. Már február elején írtam róla, a véleményem csöppet sem lett jobb, most, hogy másodjára is megnéztem. Kérdés, hogy akkor miért. A magyarázat egy kamasz fiú, akivel nehéz valami "családi" dolgot bonyolítani, és kiváltképp nehéz valamiféle kultúrát lenyomni a torkán - a jelen kínálatból úgy éreztem, ez lesz a leginkább fogyasztható számára. Hazafelé a darab által gerjesztett gondolatokról beszélgettünk. Míg Mesó mindenből esettanulmányt készít, alapos elemzéssel, a lényegtele részek már-már pletykává történő kiszélesítésével, addig Martzi egy mondatot kidörmög magából, és ott van a veleje, az esszenciája - egy mondatban. Érdekes volt látni, hogy mennyire érti a dolgokat, és hogy milyen összeszedett. Míg Mesó mennyire társasági lény, hiszen a pletyka nem tud terjedni közeg nélkül :-) Másnap a Tháliában egy Agatha Christie krimit néztünk meg, Egérfogó a címe. Én sokat könyvben sem olvastam Agatha-t, ez az irodalmi műfaj nem vonz igazán, de azt gondoltam, a furfangos és feszített dramaturgia, ami a jó krimiket általában jellemzi, az kell, hogy működjön a színpadon is. Hát nem tudom, mi volt a baj, az eredeti történet nem volt elég feszes, vagy csak az interpretáció nem volt tökéletes, de én bizony az első felvonásba belealudtam - most, amikor tombol a szünet, lustálkodással, kikapcsolódással, délutáni alvással......... Erre nem is vesztegetnék több szót.

27-én kirándult a család. A fiúkat és Pemzlit a felnőttek megsétáltatták Normafától Makkosmáriáig. Szörnyű köd, jeges gyalogút nehezítette - de ugyanakkor tette vadregényessé a kalandozásunkat. Jókat kacagtunk a sorozatos eséseken, szép fényképeket tudtam készíteni a fákról, ahogyan kaccsos, ágas-bogaik furakodnak elő a ködből. Sajnos a templomba Makkosmárián nem lehetett bemenni (csak az előterébe), pedig kellemes jutalom lehetett volna, ha a testi munkánkat lelki megérkezés, pihenés koronázhatta volna - ádventi koszorúval, jászollal. Így maradt a szokásos szendvics és forró tea - no meg bejgli, ami jobban ízlett, és nem is volt annyira unalmas, mint otthon. Sajnos a tavalyi bejglilemozgó túra kicsattanó jókedvvel telített hangulata nem jött létre, de talán ez érthető is az elmúlt pár nap tükrében. Én élveztem Gergőt és Levit, ők élvezték Pemzlit, a négylábú barátunk pedig élvezte az erdőt és a szabadságot. A hat kilométer távot ő végigszaladta, hol elől, hol hátul volt, szerintem egy kilométerrel többet mehetett, mint mi. Figyelembe véve, hogy csak három és fél hónapos, már érthető, hogy az ötös buszról a leszállásnál úgy kellet lehúzni (szó szerint), mert annyira aludt........ Itthon fürdetés, majd alvás tovább - a kimerültségtől annyira fázott és remegett, hogy be kellett takarni, csak az orra látszott ki........... De az esti séta során már újra a haverokat leste és ingerelte a közösségi hálón - a kutyaeregető-réten a házunk háta mögött.

Ma este Irénkétől hazafelé sétálva egy érdekesen - számomra túl giccsesen, de mégis ötletesen - kivilágított kertre lettem figyelmes. Innen eredt az ötlet, hogy fényképezzek karácsonyi fényfűzéreket - a kertes házaknál. Két óra séta alatt alig három-négy kép készült. Szánalmasan ötlettelenek vagyunk karácsonyi díszítés terén. Lehet, hogy nem jól gondolom, de szerintem nem az lehet itt a baj, hogy nincsen kínálat a karácsonyi fényfűzés boltban. Azt gondolom, fényfűzér akkor adható el jól, ha az ember tudja, mit szeretne, mennyit, milyen színűt és hová........... Tehát kell tervezni, kitalálni, megalkotni - ehhez kell képzelőerő, idő, igény............ Valami nálunk nincs meg, mert a karácsonyi dísz mifelénk a kerti tujára csigavonalban tekert égősor, a lépcsőkorlátra rögzített fénysor, a teraszajtón leomló villogó fényfűzér............ Ahol a műtélapó a létrán, betörőként próbál a teraszra jutni, már ötletesnek számít - pedig ma már ez is tucatáruként beszerezhető. Nem magyar hagyomány ez, Ingridtől tudom, az angolok (is) igen kedvelik és elég magas szinten művelik is. Kérdés, karácsonykor csak az a jó-e, ami hagyományos. Ha igen lenne a válasz, mindenhol halat kellene enni, pedig vannak családok, akik ilyenkor pl. pulykát esznek. Tehát nem hagyomány, de akkor ez az elkorcsosult gyáva hozzáállás minek? Ha nem akarod a házad díszíteni, ne tedd. De ha úgy gondolod, számodra valami pluszt ad az ünnep köré, ha villog a giccs a portádon, akkor viszont add meg a módját! Legalább jövőre legyen ötletesebb!

Tegnap este. Előtte még fogtam a kezét, simogattam selymes, alig érezhető haját, érintettem többszínű pergamen bőrét. Még láttam mélybarna szembogarát, még láttuk egymást, még hallottam már elmosódó, dörmögő, alig érthető hangját. Az alábbi idézet egy férfihoz-férfiról szól, de kifejezi azt az űrt, amit hagyott, azt a szeretetet, mit csak tőle kaptam, azt, mekkora, milyen brutálisan óriási részem távozott el vele:

"Végül mégiscsak kapott valamit az élettől. Megkapta ezt a férfit, ezt az embert...........

....Ó, ha legalább egyszer beszélhetett volna vele, ha megkérdezhette volna tőle, ha elmondhatta volna neki, hogy....... Mit is? Talán azt, ami a szívében bujkált. Az elégedettséget..........

...Mert volt benne valami, ami a történtek ellenére, a körülmények ellenére, még egyszer megpróbált Charles látómezejébe furakodni. Valami, ami ki akart bújni belőle, mintha azt remélné, hogy a férfi örök álomra lecsukódott szeme legalább még egy ezred másodpercre kinyílhat. Most mihez kezdek? Ó, Charles drágám, mihez kezdek én ezután?

Valami nem fejeződött be. Azt hiszem, gondolta, soha semmi nem fejeződik be. Legfeljebb csak a moziban. Ott véget érnek a történetek. Felkapcsolják a lámpákat, az ember pedig hunyorogva kilép az utcára.

Újra megmozdult, hogy megérintse a férfit, ám Charles már nem volt ott. Már nem volt az övé, már nem volt semmi. Visszahúzta a kezét, és csak ült, egyik lábát lelógatva az ágyról."

Részletek Arthur Miller Csúnyácska lány című novellájából.

Ez a vers pedig Mesó búcsúja, saját költeménye. Kifejezi azt, mekkora áldás volt nagyinak már a tegnapi kegyelem. Mindenáron maradni akart, kapaszkodott miattunk - belénk. Azt hiszem, nagyon erősen kell akarnom, hogy méltó követője legyek. Szóval Mesó sorai, cím nélkül:

Megnyugvás, nagy erő,
olykor szívet melengető.
Hozdd el az erősek kegyét,
a mindíg támogató zenét.

Álljon mellettem egy hang,
mely nem mondja: Bang!
Nem csap be vagy át
és járja az élet-iskolát.

Távolítsa el a könnyeket,
s ne hozzon már könyveket
Ne teremtsen nagy viszályt,
de úsztasson nagy uszályt.

Ha oly tömör lehetnék,
mint e szép ajándék,
egy gondom se lenne,
minden mosollyá telne.

Adott (volt) egy író: Werner Schwab. Osztrák volt, eredetileg szobrászként alkotott, majd színpadi szerző lett. 1994-ben, 35 évesen halt meg. Darabjait erősen alkoholos befolyásoltság alatt, éjszakánként, barátai lemezét hallgatva írta. Január elsején találtak a laksásán holttestére, halálának körülményei ma is tisztázatlanok. Ezt ismerjük, ez van a sztárokkal, általában az új évet halva kezdik, és nem lehet tudni, mi is történt. Be kell lengje valami az elmúlást is, valami titokzatos, valami bulvár, valami, amitől fennmarad akkor is, ha esetleg amit alkotott nem annyira maradandó. Nos, ez az, amit én nem tudok megítélni. Színpadi műveit a groteszk jellemezte. Igen erősen. Parti Nagy Lajos remek fordítása hangsúlyozza ezt. Vannak olyan pillanatok, amikor az eredeti író és a műfordító egymásra hangolódnak, ilyenkor általában az eredetinél jobb, hangulatosabb, élesebb, pontosabb művek kerülnek ki. Ilyen volt például Romhányi fordítása, a Frédi és Béni. Németül és angolul is volt szerencsém többször hallani egy-egy epizódot, a versikéknek nyoma sincs sehol, bezzeg a magyar változatban!!!!!!!!!! Sokat hallottam már az Elnöknők c. darabjáról, de valahogy úgy alakult, hogy lemaradtam róla. A MOM Kulturális Központban 500 Ft-ért lehet időröl időre filmeket nézni, amikor ebben a sorozatban megjelent, hogy ennek a színdarabnak a televíziós felvételét adják, nagyon megörültem, és Katival elindultunk………. Más dolgokat tartunk fontosnak a művészetben Katival, sokszor én több mindent el tudok fogadni, több meghökkentő dologra nyitott vagyok, mint ő (ez nem minősítés, tény, és attól még nagyon szeretem őt), De ez nálam is kiütötte a biztosítékot. Utána olvasva a szerző életének, már valamennyivel érthetőbb, de felmenteni ez sem tudja, ez egyszerűen szörnyű volt. Adott három nő, akik foglalkozásukra nézve takarítónők. Egyikük szegényes mosókonyhájában ünneplik a használt színes tévé megvásárlását. Beszélgetnek, borozgatnak, álmodoznak. Kiderül magányuk, társtalanságuk, az, hogy a felnevelt gyermekük semmibe veszi őket, igénytelenek az életre, nincsen hobbijuk, szórakozásuk, fejlődésük, előre lépési lehetőségük. Csak a szegénységük, a mosókonyha, ők hárman vannak egymásnak, meg a hit. És az álmaik. Borozgatás közben eljutnak álmaik színterére, egy bálba, ahol az egyik elnöknő álmai hercegével épít ki kapcsolatot, ahol a férfi csak őt csodálja, csak érte él Nem hazudtolja meg önmagát, már-már pornográf jelenteket vizionál, kurvás énje tombol. Másik avval a hentessel megy álmai mezején lévő bálba, aki eleve tetszik neki, ő „jó asszonyként” látja magát. Az együgyü harmadik egyre csak azt ecseteli, milyen fontos ő, mennyire nélkülözhetetlen, hiszen ő puszta kézzel hárítja el a WC-ben a dugulást……… Egyre jobben belelovallják magukat az álomképbe, egymást túl kiabálják, egymás elől kapkodják fel a szót, mint a tyúk a töreket……… Szinte látni, hogy álmaik olyan erősen vágyakozóak, hogy úgy pörög minden, mintha mókus hajtaná a kerekét: örülten, gyorsan és katatón módon zörögve – de minduntalan egy helyben. Kettőnek az álma olyan, hogy esélyük sincsen a megteremtésre. Voltak férjnél, régen, kapcsolatuk azóta sem volt. Gyerekeik elszakadtak tőlük – lehetőségük volt, eljátszották, vagy eljátszotta az élet. Az ő szerepük az életben az egyhelyben topogás. Az együgyü harmadik vágya, hogy az áldozatos munkáját elismerjék. Ez hajtja, csak ezért él, az ő világa csak ebből áll. Itt kíván előbbre jutni. Az ő helyzetében ez azért lehetetlen, mert a munka, amit végez, annyira alantas, hogy senki még csak tudomást sem akar egyáltalán magáról a munkáról venni. Az író értékítélete szerint viszont valamiért ez a vágy előbbre való a többinél. Talán azért, mert ez nem önmagáért való hiúság, hanem valamiféle alázat a munka felé, a mások szolgálata felé. A darab egy pontján hát az együgyü megemelkedik, fizikailag a többiek fölé kerül, elindul valamiféle emelkedés az ő helyzetében, amit a többiek (hittel magukban) nem tolerálnak, szó szerint a fejét veszik. Miután kimagaslott közülük, visszavágják, betagosítják, nem hagyják kitörni. Nem viselik el, hogy az ő álmukat valaki szertefoszlatja, elveszi tőlük az utolsó örömöt is, Ők még nem látják, hogy ez nem valódi lehetőség, hiszen az életük úgy jár körbe, mint egy kakaós csiga, ugyanazon a szinten tekeredik körbe-körbe, se eleje, se vége, folyton tekerni kell a semmiért. És akkor a hit. A két gyilkos nő hite nem belsőséges. Nem alapvonás, nincs mögötte átszellemülés, csak álszellemülés. A templom csak álca, ahová tartozni kell, ahová járni kell. Káromkodni nem szabad, mégis tele van a darab káromkodással, szarral és húggyal, olyan volt, mint amikor a gyári munkás kollégákkal leülök ebédelni: azonnal a testnedvek emlegetésébe fognak. Erős hite az együgyünek van. A maga együgyüségében mindent készpénznek vesz, mindent meg- és átél a hitben, szenved attól, ahogy a másik kettő szóban és tettben vétkezik egyfolytában. Felvetődik a kérdés, ki akkor az erős, a hitetlenek, akik színjátszanak, vagy az együgyü, aki szinte nem is tudja, mit hisz, miben hisz. Ugyanez a hit-erő mozgatja őt följebb a tragédia előtt, ugyanilyen mély hittel és vad elszántsággal képes abban hinni, hogy munkájának eredményét elismerik majd, érdemes ezért élni és puszta kézzel kotorni a WC-csészét. Rengeteg rétegkérdést fölvethet még a darab, de ahogyan annakidején Hofit nem szerettem élőben, mert nem viseltem el a sok szemetet, káromkodást és csúnyaságot az előadásában, úgy ez is kicsapta nálam a biztosítékot. Pedig a szereplő gárda nagyon nívós volt: Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági. Remekül alakították a szerepet, nagyszerű volt a jelmezük, és pont azt a fílinget hozták, mint amit a Radnóti Színház Kripli c. előadásában láthattunk.. És kiváló színészi alakításaik ellenére mégis azt kell mondanom, Schell Judit és Szombathy Gyula lecsúszott, elszegényedett, kilátástalan, nyomorult öregasszony alakításai a Kripliben mégis sokkal emlékezetesebbek maradnak számomra, de hangsúlyozom, ez nem az Elnöknők kritikája, hiszen ők remek munkát végeztek.

Fura, hogy arról, ami nem tetszik, ennyi gondolat indul el bennem……. Vitára, a szimbólumok kibontására érdemes lehetne……

Nagy nap volt a tegnapi. Barátokkal a Millenáris Fogadóba mentünk, hogy egy igen jeles eseményen vegyünk részt. Kis várakozás után bejutottunk, székekre helyet foglaltunk (az első sorban), majd megkóstoltuk a panyolai pálinkákat (nekem az aranyalma jött be a legjobban, bár a mézes-fahéjjas sem volt kutyának való) és a Gere pincészet rosé borát. Alkoholtól ellazulva ültünk vissza a helyünkre. És elkezdődött a csoda, színpadra lépett a Tárkány Művek. Cimbalom (Tárkány-Kovács Bálint), szaxofon (Kováts Gergő), nagybőgő (Bognár András) brácsa és dob (Papp Endre), és ének (Paár Julianna) – népdalok, két világháború közti sanzonok  jazz stílusban. Az énekes lány nagyon guszta volt, kerek, de pont jó alakú, szép pofijú üde jelenség, erős mezzo hanngal. A jazz kifejezetten jól állt neki, mondhatnám, maga volt a jazz. És azért az sem mindennapi, amikor a cimbalom jammel……….. Persze a szaxofonos is nagyon tudta fújni…..  És lenyűgöző volt, amikor Papp Endre egyik kézzel egy népi húros hangszert, másikkal a cintányérokat ütötte, a lábával egy egész más ütemben dobolt, mint egy jobbfajta zenebohóc. Kis szünet (és némi alkohol után) a Cimbaliband került elénk, majd belecsaptak a húrokba. Első számuk rögtön az új lemezről volt, és Ferenczy György szájharmonikázott brilliánsan (a koncert végére el is használta a szájharmonikát). Szokás szerint sok további fellépő vendég akadt, Farkas Zsolt, aki brácsázott és énekelt is, Tóth Gergely (valamikori Dűvő zenekarból) brácsázott, ott volt Solymosi Máté, „Rigó” a hegedűvel, a Csík zenekarból Makó Péter klarinétozott, szokás szerint fergeteges produkciót táncolt el a Fricska táncegyüttes…………és tudom, kihagytam pár embert, elnézést érte. Az új dalok fülbe mászósak, olyanok voltak, hogy kis híján táncra perdültünk, de a lábaink azonos ütemre rángtak ültünkben. Nekem a legjobban a törökös hangzású dal tetszett, de lenyűgözött a spanyolos dal is (sajnos Mesó elvitte a CD-t, én pedig tegnap óta – eléggé elítélhető módon – még nem tanultam meg kívülről a dalcímeket). A ráadás számban jött a valódi Fricska, porszem nem maradt a földön, mert táncuk nyomán mind felszállt, keringőzött, és minden lüktetett, ritmus volt az egész csarnok. Annyira jó, hogy ilyen gyökereink vannak, és megint eszembe jutott az, a zenekarnak is hálás lehetek, hogy újra és újra szembesülhetek avval, hogy magyar vagyok, és jó, hogy az vagyok. Mert ez a világ, ami tegnap körülvett, valóban az enyém. Bárcsak örökké tartana!!!!!!!!!!!

Csütörtökön Sándor György ismét meghívott egy vendéget a MOM Kulturális központba. Mi Lévai Anikót vártuk, ő igazoltan távolmaradt, helyette a sors, vagy az élet, vagy Sándor György Eperjes Károlyt kínálta nekünk. Én nagyon örültem a helyzet ilyetén fordulásának, szerintem ő az egyik legnagyobb színészünk.

Belekezdett gyerekkora mesélésébe, a hegykői történetek közben csak úgy tüzelt a szeme, forrott a levegő, ahogyan méltatta nagybátyjait, tanár édesapját. Fura módon, édesanyja csak epizódszereplőként került elő. Dzsentri-tartással nézett vissza fiatalkora éveire, mesélte el soproni, majd székesfehérvári éveit, színésszé válásának történetét. Beszámolt névtelen (de maghatározó) és neves (és meghatározó) emberekről, akik mesterei voltak, akik irányították életét, lökték őt a forrongó helykereséséből, a sokfajta tehetséget dinamikusan szétaprózó „nem tudom hol a helyem” állapotból a színészi lét zseniálisan lángoló valóságába. Elbeszélése közben a színpadon megelevenedett Montágh Imre, Major Tamás, Bárdy György, és mi sztoriról sztorira máris a jelenben voltunk, hamar elrepült másfél óra. Szamóca mesélt szereppel való azonosulásról, elmesélte, hogyan szólította meg az Isten, milyen elvek mentén szervezi a színházi életet, milyen napi hatással van a hit és a templom az életére (ami a gyerekkorát is végigkísérte, családjában mélyen gyökerezik), elmesélte, miért is a FIDESZ a megtartó erő, az egyetlen helyes út. Verset elemzett - Krisztus-kereszt az erdőn -, elmesélte, Latinovits úgy adta elő azt a sort: „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem”, hogy az „egy” szót nyomta meg, míg Szami értelmezésében a hangsúly az „Igen” és a „Nem” szavakra esik. ?ajd élőben is bemutatta. Ahogy megszólalt, a lúdbőr azonnal megindult. Három-négy sorra ültem, de lehunyt szemeim mögött úgy éreztem, csak hozzám beszél, csak nekem szól, csak nekem rezeg-dörmög és üt a hangja. Nem is igazán érdekelt mit mond, csak abba ne hagyja. Zene hatását már megtapasztaltam ily módon. Emberi hang még ekkora varázst nem vitt belém sosem. A vers elhangzása során tulajdonképpen nem volt tovább. Pár mondattal átkötött, hogy Pilinszky János: Halak a hálóban c. versére. Az álom folytatódott, de itt már a vers magvára is képes voltam figyelni:

Pilinszky János:. Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz ûrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.

Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.

Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

A vers elhangzása után a fitt-nyugdíjasok alkotta közönség soraiból itt is, ott is egy-egy hölgy felugrott, mint a szurikáta a szavannán, és tapsolni kezdett, ütemesen, könnyezve. Ez a cirkusz, Eperjes – szerintem – túlzó hitbuzgalma (Popper Péter szerint, aki valóban átél ilyet, az nem beszél erről, hiszen ez csak az egyén és Isten dolga, ez másra nem tartozik), a szinte felszólítás, hogy a FIDESZben vakon bízni kell nekem kicsit kesernyéssé tették az estet. Hazafelé azon beszélgettünk, miért van az, hogy van színész, akit bármilyen alakításában azért nem tudok elfogadni (még ha zseni is), mert az emberi oldalát mélyen elítélem. Akkor Szamóca esetében ez miért nincs így? Eperjes valamiért úgy hat rám, hogy el tudok vonatkoztatni attól, magánéletben ki ő, mit és hogyan hisz és mit gondol. Számomra csak az a Szamóca létezik, aki ha színpadra lép, azonnal szerepben van, szemében úgy villódznak a fények, mintha egy őrült akarna kitörni…..

Jó volt ezeket a gondolatokat még melegében megosztani másokkal a Firrst Fridán.

Nem Magyarország vagy Budapest sorozatos leminősítéseiről fogok írni, nem szeretném a blogom olvasóit menekülésre kényszeríteni. Pemzli fázisait igyekszem górcső alá venni, nagyon érdekes figyelni valakinek az alakulását. Ja, a górcső egyébként a mikroszkóp régies neve, a gór tájnyelven hosszút jelöl. A mikroszkóp szót Bugát Pál alkotta 1836-ban. No, de térjünk rá Pemzlire. Először, amikor találkoztunk, az eb a két tenyerünkben elfért. Fekete fejéből barna körbe vont szemei még ritkán látszottak, arca olyan volt, mint egy pandamacié. Amikor hozzánk került, már akkora volt, mint egy közepes plüsskutya. Szemei körül a barna több lett, de alapjában feje még mindig fekete volt. Pocakja nőtt, a kutya határozottan szélesedett. Melle és nyaka egyre fehérebb lett. A babaszőr eltűnt. Ezután Pemzli elkezdett nyúlni – határozottan csőkutya alakot öltött pár napig. Alacsonypadlós változata volt egy jobb tacskónak. És elkezdett a nagy feketeségben a barna egyre több helyen megjelenni: például a farkában……… Feje még mindig többnyire fekete, de átfutják a barna szálak, úgyhogy az ébenfeketeségből már inkább sárgapofájú. Orra megnyúlt, kialakult a bájos babapofiból a beagle-fej, igaz, még kicsiben. Túlnőtte a plüsskutyát, ketten már nem is férnek az alomba. Ezután Pemzlink fölfelé nyúlt meg. Észrevettük, hogy a lába nem csak tappancsból áll, valahol félúton járhat a majdani mérete felé magasságban. Fehér zoknik változó szinten tarkítják a négy tappancsot, még mindig olyan hatást kelt, mint a rosszkisfiú…….. Főleg, ha a fehér tappancsokat föld tarkítja: egyre többször kapar, szinte már ás a séták során. Rendesen harcol a gyökerekkel: tépi, húzza, morogja azokat, igazi sóműsort csap. Mozgása már annyira nem esetlen, de előfordul, hogy a játék hevében túlbotlik, túlgördül a „vadon”. A játékos harc során már használja az eszét, már cselez, hogy elérje, megkaparintsa a „vadat”. Alapvető instrukciókat ért (persze, még sokszor a füle botját sem mozdítja), például a hozd ide vezényszó az egyik leggyakoribb a játékaink során. Amit szinte sosem akar meghallani vagy megérteni, az a gyere ide, főleg, ha ez a bejárati ajtónk előtt a séta végét jelenti. És furán kódolta a pfujj vezényszót, ha meghallja, azonnal a nyakába szedi a lábait és a tiltott zsákmánnyal elmenekül, elszelel…….. Emiatt a tévedése miatt már kellett fürdetni, szaga olyan volt, hogy nem bírtuk vele egy légtérben. Másik kedvenc jelenetem az volt, amikor közelebbről megismerkedett egy nagyobb tejfölös dobozzal – amit a főzés során kiürítettem. Az üres dobozt leállítottam a földre, Pemzli óvatosan odament, belenyelt, majd egyre lejjebb haladt, míg a szemei is eltűntek (meg a pofa és a fülek többi része). Mikor kihúzta a pofáját, mindene tejfölös volt.

Judafest van Budapesten a Kazinczy utcában. Tulajdonképpen nem más ez, mint karácsonyi vásár a zsidónegyedben. Van forralt bor, kóser ételek (leginkább sütik, bár hamburgert is láttunk), tömeg és hideg. No meg színpad, ahol ma Fegyát (Jávor Ferenc, a Budapest Klezmer Band vezetője) és Dunai Tamás színművészt láttuk, a duó orosz kocsmadalokat adott elő zongorán és szaxofonon – oroszul. Imádom a klezmer zenét, nagyon jól esett a fülemnek az orosz nyelv – még ha erősen fülelnem is kellett, régen volt, amikor napi szinten hallhattam ezt…….. A végére a párolgó borospoharakat szorongató közönség is belejött, tapsoltak, toporogtak, lépegettek……. Kellemes vasárnap kora esti program volt kb. egy órában. Kedden – a program kiírás szerint – megismétlik………. Érdemes elmenni…….

Ismét átmentünk a Duna túlsó oldalára. Én azért, hogy meghallgassak egy érdekes beszélgetést. Ehelyett találkoztam Zsolt politikai szellemével. Nem, ez tiszteletlen volt Jókai Annával és Sándor Györggyel szemben, hiszen mindkettőjük nagyságát elismerem, ezért azt gondolom, Zsolt az, aki az ő szellemi örökségükkel sáfárkodik. Talán nem is tudja, milyen nagyságok nyomában jár – ez lehet az én részemről dicséret, vagy akár irónia is, ki tudja. (Szolgálati közlemény: Zsolt nem volt jelen a programon, de a szmog is nehezen hagyja el a várost, még én is fulladozom és böfögöm vissza időnként a megemészthetetlent.)

Sándor György filozofikus, mély értelmű humorát nagyon kedvelem. Olyan, mint a szűzies nő, meg kell dolgozni érte – gondolatai, humora, ami sokszor nem is annyira vicces, csak első hallásra, de ha megdolgozol a gondolatokkal, nagyon mélyen ott van a puszta igazság esszenciája, a lét magva, az élet maga. Vágytam erre a légkörre, hogy mostanában a közmédiából eltűnt mondataiban megfürödhessek, saját eszméimet kicsit újrafésüljem, dolgaimat olyan tükörben lássam, ami hátulról mutat, nem szemből……….. Nos, ebből a másfél óra alatt igen keveset kaptam. Míg bemutatta Jókai Annát (inkább egyveleget szemezgetett műveiből, megnyilvánulásaiból), többnyire hebegett, összefolyva olvasta mantra-szerűen a továbbgondolásra érdemes gondolatokat. Bemutatnia kellett volna az írónőt – számomra ez nem sikerült. Biztos azok számára, akik a teremben voltak (90 %-ban hatvan-hetven évesek, pár lézengő harmincas-negyvenes, persze ők kivétel nélkül mind nők) nem is kellett bemutatni az írónőt, hiszen ő a jobboldal egyik művészeti szócsöve – és a hegyalja városrész bizony nem vörös szegfűket szorongat. Sándor György bevezetője után jó valamikori tanárként kerek előadást tartott, melynek íve a családtól indult(a tévé káros hatásait nagyítva, a túlzott nyitottság veszélyeire figyelmeztetve), a hazaszeretettel folytatódott, kitért az Európai Únió, a globalizáció , a demokrácia támadására, végül gondolatait áttette a gazdagságra (ahogy fogalmazott: szegénységre), és az azt uraló politikára.Az egész előadását a transzcendencia, a matérián túli világ szőtte át – de nem tolakodóan, nem hittérítő jelleggel. Mindvégig a politikai világnézetével ellenkező oldalt tette helyre, folyton a jobboldalt emelte fel, bár egy-két kritikai megjegyzést is belefűzött mondandójába – óva intette a most uralkodó politikai elitet az elbizakodottságtól. Így derült ki számunkra, mekkora szellemi nagyság (nem irónia ez most a részemről), hogy mélyen bent ülve a jobboldal párnázott karosszékében is látja, hol lyukas az eresz……… Zárásként elmesélte Ima Magyarországért c. versének keletkezési körülményeit, majd felolvasta (előadta ) a művet, amit 2002-ben, az akkor uralkodó politikai viszonyok ELLEN írt elkeseredettségében. Ő olvasta, hegyalja népe átszellemülten és áhítattal hallgatta (volt, aki meg is siratta), én pedig folyton azon derültem magamban, bizony érdekes volt kiemelni, hogy ez 2002-ben íródott, mert ma is minden sora igaz – pedig megfordult időközben a magyar föld………

Tehát a ma is élő vers:

Jókai Anna: Ima Magyarországért

Öregisten, Nagyisten
nézd, hogy élünk itt lenn
katlanba zárva
csodára várva
csöbörből vödörbe magyarok.
Itt élünk se élve se halva
hurrá a vödörben hal van
süthetünk szálkás kis pecsenyét
a friss húst viszi már a fürge menyét
körben a bozótból
ragadozók szeme villog
az elhevert csordákon
áldozati billog.
(csitt, csak csendesen, ne kiálts,
mormold csak, mormold az imát)

Öregisten, Nagyisten
ha Te nem, ki segítsen?
Sovány lakomára
nohabort kínáltak
s akik ezt megitták
bódultakká váltak.
(... csak csendesen, ne siránkozz,
halkan szólj elkábult hazánkhoz)
Öregisten, Nagyisten
érted sóvárog ma minden
akik hortyognak szanaszét
vagy éberen vigyáznak
síkos savas eső alatt
biz egyformán áznak.
(... csak csendesen, mind aki lázad,
báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten
erősíts a hitben
hogy ami késik
azért el nem múlik
él még a Te nyájad bárha szőre hullik.
(... csak csendesen, nem használ a lárma,
mostohaszülők közt még árvább az árva)
Öregisten, Nagyisten
más remény nincsen
mint igazad, kegyelmed
hogy Te szabj végül rendet
maradék országnak
adj életes kedvet
a lecsonkolt többit
gyógyítgasd ne engedd
önnön gyilkosává válni –
haza kell találni!
(... csak csendesen, mert vád alá vesznek,
jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten
nem hoztak, de vittek
a vak lóra azt hazudták bátor
suba alatt kupec lett a pásztor
műdalokkal altat nejlonfurulyája
dagonyáztat minket langyos pocsolyában.
(... csak csendesen, ne élvezd a táncot,
csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)
Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
fulladunk a füstben a folyónkban cián
sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány
mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
hóhér a halottal cinikusan békül
dús szobákban álparasztok
a búzát égetik ők nem harasztot
melósvezér nyüszít, uszít
munkásember helyben fut itt
a hajléktalant rendőr verte
shoppingcenter országszerte
mocskos pénznek nincsen szaga
gaztól rabolt s gaz lett maga
és a művész? búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket Ősi Anya
zsoldospénznek sincsen szaga
(... csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
végtelen időben mindenkit megtérni)
Öregisten, Nagyisten
kit kövessünk s kit nem?
Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
a reánk szabott leckét beteljesíthessük
gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
nácítudat, bolsitudat
csak álarc a Szörnynek
egyképp meggyötörtek
lám egymásra törnek
gonosz század elment
nehéz évek jönnek
melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
biztass hogy a testvérharc megszűnhet
göngyöld e földgolyót, írjad köntösébe
édes hazánkat annak is kellős közepébe
a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke...
Annyi gyalázatos koron át
őrizd meg számunkra misztikus koronád.
(… csak csendesen, akinek füle van, hallja;
a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten
mit akarjunk s mit nem:
törvényed vezessen
hogy e kis nép oda ne vesszen
át ne lyukadjon helyünkön a térkép
ki ne radírozzon a világi lét végképp
serkentsd fel szolgád, a Magyarok Istenét
kend meg könnyektől elhomálylott szemét
küldd le a magasból újra e véres-veres földre
tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
(A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
- hiszen az életünk hovatovább ráment –
mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

A vers elhangzása után számomra Sándor György tette fel a gondolati koronát – nekem ez ért a legtöbbet a maga egyszerűségében. Első szám egyes személyben igyekszem visszaadni, úgy hiteles: éjjel azt álmodtam, mindenki privatizál, mindent eladtak. Csak a talpam alól nem tudták kiárusítani a földet. A lábam – talán az ijedtségtől – születésemtől fogva ebbe a földbe gyökerezett………..

Ha van rá vállalkozó személy, szívesen elbeszélgetek a vers mai viszonyokra vonatkozó elemeiről.

Harmadik hete már, hogy apró kutyakörmök koptatják a konyhakövet, cicák által irigyelt nyávogás hangzik ugatás gyanánt, mindig lében úszunk – vagy a kutyatócsában, vagy felmosó vízben. Amikor betette Pemzli a lábát a lakásunkba, még mindenhol selymes volt a szőr, mint a legfinomabb ágyneműhuzat. Az idő múlásával szőre sprődebb lett, előbb csak a farka tövénél, majd az egész háta, mostanra már csak a kobakja, a füle és a nyaka őriz még valamit a babaszőrből. A folyamat szinte egy hét alatt lezajlott – legnagyobb bánatomra. Az ébrenlét perceit a játék birtokolja, ami csak morgással megy, minden játék mélyén a harapdálás, a fogak koptatása a lényeg, legyen szó a szoknyámról, Mesó kezéről, az utcáról felhozott fadarabról, Martzi cipőjéről vagy a tapéta falról leszedett darabjáról. A lakást betölti a kutyaszag, és bármily idegen is még most, amikor hazaérek, valamiféle otthonosságot áraszt: mindig vár itt valaki. Minden reggel farok csóválás fogad, ilyen széles köröket, ennyire gyorsan rajzolgatva a levegőben nem sokan tudnak produkálni. Imádom, amikor a reggel szöszmötölök a konyhapultnál, úgy, hogy Pemzli a lábfejemre kuporodik. Szeretem, ahogy pattog, miközben várja, hogy a tálja teli a finomságokkal koppanjon végre a fal mellett. Jó érezni, ahogy figyel ránk, ahogy szót fogad, és ha kicsit rá is kell még néha morogni, nem megy be már a szobába. A játékai időnként a legváratlanabb helyeken kerülnek a lábunk alá, folyton pakolunk utána (mint a másfél éves gyerekek után), séta közben még keresztbe fut a lábunk előtt, mintha próbálná, milyen gyorsan reagálunk, mintha várná a „nagy esést”. Még mindent megkóstol, élvezem, ahogyan a nyers gyümölcsöket, zöldségeket fogyasztja. Mindenre kíváncsi, bebújik a tányéros szekrénybe, beleszagol szügyéig a mosogatógépbe, belenéz a WC csészébe. Mindenhol ott van a nap 24 órájában, olyan, mint a kisgyerek, akit valamitől óva intesz, csak azért is azt teszi. Jó szülőként, gondos gazdiként mindig egy lépéssel előbbre kell gondolkodni, a kutya előtt kell járni, a kutya szemével kell nézni – majd ennek megfelelően lezárni, lekötni, becsomagolni, eldugni dolgokat – amiknek új helyet kell találni, azt meg kell szoknunk, merre induljunk, hova nyúljunk érte ezentúl. Kizökkent önkéntelenül a már unalmassá süllyedt hétköznapjainkból (nem is hittem volna, hogy olyan apróság, hogy egy tárgyat máshová helyezek, ennyire képes újításnak tűnni. Ajánlom ezt a módszert, ha nem szeretnél kutyás életformára váltani, de már unod az életed szürkeségét – pakolj át egy-két dolgot, még ha értelmetlennek tűnik is!) És akkor még nem is beszéltem az új napirendről. A nap mindig öt húszkor indul. Muszáj, hiszen hét közben ekkor kelek, a négylábú pedig nem tud különbséget tenni szerda és vasárnap között. És a séták. Ezek most még rövid távok, az apró lábak nem bírják még a Budai hegyeket bejárni vagy a Városligetet bebarangolni – még csak a ház körüli avar fölfedezése a cél. Belebújni, a szálló leveleket vadászni, egy falevéllel a szájacskában büszke huszár módjára lépdelni – ez még most teljes boldogsággal tölt el. Pemzlit is, hiszen ö ilyenkor a nagy fölfedező, és engem is, mert felbecsülhetetlen öröm a nyiladozó értelmét látni, azt, ahogyan rácsodálkozik a világra. Napi kétszer fél-egy órára kimozdulok, sétálok, futok, és mindez nem kényszer, nem fáradtság, örömmel tölt el, a mozgás a kutyával töltött idő hozadéka. És rácsodálkozom, milyen a hanyatló nap a szmogos városban, mennyi kutyás kommunikál, milyen szép házak és kertek nőttek ki a földből az utóbbi években a környékünkön. Lassan sikerül az összes oltást beszereznünk, akkor akár más kutyákhoz, más kutyásokhoz is közeledhetünk.

Ági egy korábbi kommentben többes szám első személyben írt magáról és Orsiról, pedig „csak” Orsi csinált valamit (pl. 120 grammot ettünk – persze nem ez volt, arra már nem emlékszem pontosan, mi is volt). Akkor Ági írta azt, hogy ez az egyedül már ragzani sem képes kismamák többese. Nem hibás a nyelvtanom, ez így szólt és ez nagyon tetszett nekem, pont így, és megjegyeztem. Zsoltot ez a mód, ahogyan a kismamák beleépítik a személyiségüket a gyerekébe (még ha a valóságban nem is egészen) nagyon idegesítette mindig, szerinte ez nem járható út, nem helyes, nem hagyja meg a gyereket önálló lénynek. Úgy vélem, ez a gondolata túlzás, pont a helyzet fonákságát, viccét nem érti, túl komolyan veszi. Mostanában észrevettem, hogy hajlamos lennék én is magunkról (kutyáról és rólam) hasonló módon beszámolni…….:-)

Az életforma váltásra nagy szükségünk volt, miután nemrég elvesztettünk valamit, miután valaki cserbenhagyott bennünket – nincs időnk a sebeinket nyalogatni. A széteső félben lévő, nem kommunikáló családot az eb összehozta: esténként együtt kuporgunk a folyosón, és együtt birkózunk a kis vakarccsal. A beszélgetés legtöbbször a kutya körül indul: evett-e rendesen, milyen benyomások érték séta közben, hogyan aludt a hátán kimerülve és horkolva a séta után. A rosszcsont Pemzli abban is nagy segítségünkre van, hogy a 93 éves nagymami aggodalomra okot adó egészségügyi helyzetének következtében megjelenő nyomasztó gondolatokat kisétáljuk magunkból – amíg Pemzli feladatokat ad nekünk, produkálja magát, legalább addig nem pörögnek a gondolataink a megváltoztathatatlan körül.

A hétvége felforgatta az életünket, a változás hosszan eltart még – reméljük mindannyian. No, de csak szép sorjában a hétvége eseményeiről.

Pénteken a Cimbaliband hívó szavára indultunk az A38 állóhajóra – ahol még soha nem jártam. Kedvenc zenekarom után fellépett még a Kerekes Band. Cimbaliband műsora félórás volt, én még szívesen marasztaltam volna őket a színpadon. A nézők gyűltek, gyűlögettek, nézegették, kik ezek a színpadon, kicsit oda-oda nézegettek, kicsit belehallgattak a zenébe, de őrjöngés, csápolás, ugrálás nem volt. Cimbaliband egy idő után meg is kérdezte, hogy a Kerekes Band rajongói nem tudnak táncolni? Szóval nehezen indult, ez a hidegség kihatott Cimbaliband teljesítményére is, az egyik legkedvesebb dalom (de már akkor késő lesz – kezdődik így a refrén) nem jutott el hozzám, nem érintett meg. De a Megyek az úton lefelé……… és a Helló tourist már meghozta a kívánt tapsot, a visszafogott ünneplést. Felemelt fejjel lehetett a zenészeknek a színpadról távozni. Én pedig azon töprengtem, körberohanom a teret egy nagy üvöltéssel és mindenkit egyenként megrázok: hé, ébredj már fel, ez jóóóóóóóóóóóó!!!!!!!! De csak belekortyoltam a barna sörömbe…….. Viszont Irénke is beállt a rajongók sorába, remélem, Cimbaliband, számolod, hány pártoló tagot szállítok J

Jött a Kerekes Band, ezt onnan is éreztük, hogy egyre többen lettünk. A színpadra lépésüket már óriási ováció kísérte. Ez a hangulat végig megmaradt, a woodoo-pogo zenére a tömeg egyszerre dübörgött, ugrált, csápolt, a Band(a) vezér kérdezte is: mozgott már a hajó? Nos, igen, többször is. Érdekes érzés volt: a zene belülről renget meg, a hajón a lépteid alkohol nélkül válnak bizonytalanná – a kettő együtt fokozta az eufóriát. Pszichedelikus hatást keltett a furulyával vezényelt extra pörgős rock zene, az erős dob, a villódzó fények, a magyaros ütemek és a ringó hajó….. Másállapot volt ezen a koncerten lenni, holott a Cimbaliband képzettebb, kidolgozottabb zenekar, a sikert a Kerekesband könyvelhette el. Furcsa kettőssége ez az életnek J Ja, a zene emlékképeim közé idevarázsolta Ovit: éreztem, ez a zene igazán az ő világa. Azon filóztam, ő mit tenne, hogyan mulatna, miben változna az én hozzáállásom (leginkább a lazulás hiányzott, hogy merjek ész nélkül „pörögni”) ha ezen a koncerten velünk lenne. Megpróbáltam olyanná lenni, és az átkattanásomtól teljesen fel tudtam oldódni ebben a pszichedelikus, eszet vesztő örjőngésben. És ekkor jött számomra az est fénypontja. Unger Balázst (Cimbalibandből a cimbalmos) hívta a rock zenekar a színpadra, hogy az egyik legpörgősebb woodoo-rock-pogo számot színesítse cimbalomjátékával. Az ötlet több, mint elmebeteg volt, de Balázs állta a sarat. Mit állta, a kisujjából kirázta – vagyis azt hiszem, hogy onnan, mert a keze annyira mozgott, hogy ezt nem láthattuk. „Kokettált a furulyával – de ez nem szépen kidolgozott kényelmes vasárnap délutáni jammelés volt, ez maga volt a kőkemény rock, az agyat eldobó fajtából. Idővel még a cimbalomverőket is földobta, elkapta és verte tovább a vernivalót. Mindezt lazán, mosolyogva. Mi meg szótlanul álltunk, hallgattuk a légy röptét és a gomba növését, meg a halak ívását, hogy aztán amikor a zene elhallgatott, annál nagyobb és erősebb hangorkánnal próbáljuk meg tetszésünket nyilvánítani. Mint kiderült, a produkciót nem próbálták össze…….

Szombaton Fellegi Ádám lakáskoncertjén jártunk. Babadélelőtt volt. Fellegi urat már többször meglátogattam (mert nagyon finom a Moszkauer a szünetben – na jó, ez csak vicc), kedvelem a felkészültségét, a zenei játékát, hallottam Ágitól, hogy a gyerekprogram is igényes. Gergő a hat évével már öregnek számított a gyerekek között. Nem értem, egyéves tipegőkkel miért jönnek el a szülők egy ilyen helyre? Mindegyik anyuka a szőnyegre ült a kicsije mellé – így csak a gyerekeknek nem maradt helyük játszani, hát zörögtek, másztak, sétáltak mindenfelé. Aztán ott volt anyuka és egy másik gyerek nagyija, akik azért jöttek el, mert itt jó helyen van a gyerek, nem szóltak rájuk még azért sem, hogy beleklimpíroztak művész úr játékába – pofátlanul. A szülők ide kikapcsolódni jöttek……… Sajnos ilyen körülmények között műélvezetről szó sem lehetett……. Pedig Fellegi úr olyan volt, mint máskor….. Értem én, hogy a gyerekek legalább itt hallgassanak valamiféle klasszikus zenét, de az ilyen szülő miért nem tesz be az otthoni játék során mondjuk Mozartot a CD-lejátszóba? A hatás pont ugyanaz lenne……. Vagy ne is másokat szapuljak, hanem inkább javasoljam Fellegi úrnak, csináljon átmenetet (mondjuk délután) iskolás gyerekek számára, ami könnyedebb, esetleg vetítéssel, és nem feltétlenül Wagner művekkel vagy Liszt oratóriummal, de mindenképpen arra ösztönözhetné a gyerekeket, hogy értő figyelemmel forduljanak már a komoly zene felé.

A nemzeti ünnepeken az állami fenntartású múzeumokba a belépés ingyenes. Ma elindultunk hát, hogy több vonzó kiállítást megnézzünk. A reggel tíz óra a Vasarely-múzeumban talált. Ezt a múzeumot már többször megnéztem, imádom Vasarely művészetét – a vonalakat húzogatva én, akinek semmi kézügyessége nincsen, valami hasonló hatást tudok elérni: a képek kiemelkednek a térből. Szeretek a képeken elmerengeni, milyen vonalat hová húzhatott a művész, hogy a domborodó eredményt kapta. Nem szeretem viszont azokat az időszaki kiállításokat, amik mai modern művészetekből állnak és kísérői az állandó kiállításnak. Nem értem, ezek a hétköznapi vonalak, képek, színek miért nevezhetőek művészetnek……  A múzeum személyzete katasztrofális volt. Öten léptünk be a múzeumba, kettő „őr” figyelte minden mozdulatunkat árgus szemekkel, és minden egyes megmozdulásunkban találtak kivetnivalót, aminek hangot is adtak – egyfolytában. Miközben a tévében a Vasarely-filmet néztük, az éppen aktuális teremőr hátulról kiabálva igyekezett velünk beszélgetni – Vasarely okán. Cseppet sem zavarta, hogy a film jobban érdekelt volna. Amikor elhallgatott, valamilyen múzeumi dolgozó ment át a termen, a felügyelő nő már messziről kiabált (csevegett) vele, az illető pár percre megállt, aztán továbbment, a beszélgetés végig fönnmaradt – ugyanazon a hangerőn. A hátunk mögött, míg a filmet néztük (volna). Végül föladtuk. A Nemzeti múzeumban az André Kertész kiállítás érdekelt. Sorállás, de már az orrunk alá dugták az ingyen jegyet (kérni sem kellett), aztán irány a terem. André Kertész kiállításban a fotóművész képeit reméltem. Így is volt, mai magyar fotóművészek (meg az elmúlt harminc év fotósai) örökítették meg André Kertészt, vagy a new yorki otthonát (egyetlen ablak van lefényképezve mondjuk nyolc különböző művész által) és ez a kiállítás. Na, jó, elszórva volt mondjuk 20 André Kertész kép. De hogy ki volt ő, ki volt a mestere, miért távozott külföldre, mit alkotott, életének mely korszakában – ez nem derült ki. Kaptam információt arról, hogy Tiszabecsén töltötte gyerekkora egy részét, meg hogy ott található múzeuma, de nagyjából ennyivel került hozzám közelebb e kiállítás során. Bizony nagyon dühös lettem volna, ha ezért a semmiért fizetnem kellett volna. Meg akartuk még nézni a Műcsarnokban a „Sírba visztek” c. kiállítást – ez a múzeum (dacára annak, amit a honlapjukon olvastam) nem tartotta magát az ingyenes belépési lehetőséghez, így kihagytuk.

Inkább hazajöttem, Pemzli pocakját vakarászni. És akkor bemutatom az új családtagot, biztos többször elő fog fordulni a jövőben a betűk között. Pemzli (Gergő szerint: Plemzi, néha így írva: Pemzlee) 6 hetes beagle fiú kutya, fekete-fehér-barna, tappancsán és hasán puncsfagyi színű bőrrel, fehér farok véggel (ettől pemzli), a négy tappancsán különböző mértékben felhúzott zoknicskákkal……. A lakás még egyben, a qtya úgy működik, mint egy törpe vízmű-telep, éjjel még nyüszít, szóval minden rendben, alakulunk, ahogy kell. Látogatókat szívesen fogadunk, gyertek, még képet is készítünk a kedves látogatónak a kutyával J

Ennek előnyeit foglalom most össze. Pénteken Daróczi-Bárdos Tamás zeneszerző nyolcvanadik születésnapját ünnepelte a kórusok világa itthon. A Szent Margit Gimnázium 1932-33-ban emelt épületében gyűltünk össze, hogy a szerző világi zenéit (legtöbb népi hagyományokon, Bartók és Kodály útját folytatva született) meghallgathassuk különböző kórusok előadásában. Énekelt többek között a Monteverdi Kórus, az Erkel Ferenc Általános Iskola énekkara (ahová felnőttek is tartoztak), fellépett a Cantate Vegyeskar is, valamint az Ifjúsági Kórus is (szemlélve a tagokat, jobb lenne nevet váltani, náluk is előjött az a „betegség”, ami egykoron a Fiatal Demokraták Szövetségénél – tudniillik, beleöregedtek a nevükbe). Vidám, jókedvre hangoló művek szólaltak meg. Mindegyik kórus igyekezett mindent beleadni, a szerző jókedvvel, egészségben és humorral „fogyasztotta” az előadást, együtt élt a műveivel, mosolyogva fogadta a gratulációk szűnni nem akaró áradatát. Imádom a Cantate Vegyeskart, szerintem ők az ország legnagyobb kórusa – az egyházi zene területén. De e világi zene „versenyben”, a népdalszerű kórusművekben kicsit alulmaradtak. Nem, nem a tudásuk volt kevés, az hibátlan volt, sőt, talán az volt a legtisztább az egész este folyamán. Valahogy a kórus nem tudott teljesen kilépni az egyházzenei folyamból, az előadásukban elhangzó dalok kissé „elegyháziasodtak”. Hallottam már előadásukban az Üszküdara c. Daróczi-Bárdos szerzeményt (most ezt egy kamarakórus adta elő – igen színesen), az, például, remekül áll a Cantate Vegyeskarnak, azt viszont most nem ők adták elő. Mégis az egész este emelkedett volt, méltó ünnep. Az összkar zárta az estét, a ráadásszámban a szerző vezényelt. Nagyszerű pillanatok voltak ezek, igen tiszteletreméltó, nagyon termékeny, közvetlen, szeretet-teli embert sikerült megismernem a kórusok világából, igen mélyreható előadásmódban hallgathattam zenét. Minden kerek volt, amikor hazafelé útnak indultam.

Szombaton hajnali kelést követően elindultunk Rácalmásra, a tökfesztiválra. Nagyon kedvelem ezt a rendezvényt, lenyűgöznek az alkotók a tökkompozíciókkal, az ötleteikkel. Nagyon színes minden, a zöld fűben a narancssárga-zöld, esetenként piros és sárga tökök nagyon jól érvényesülnek, jól fényképezhetőek. Az árusok kézműves portékái közül sok elvarázsol (Persze aztán az áruk is), a színpadon állandóan együttesek táncolnak, énekelnek, mókáznak. Egy éve, ezen a rendezvényen ismertem meg a Cimbalibandot. Most egy skót dudást hallgattam meg, nem csak a zenéjét, hanem kulturális ismertetőt is kaptunk például az öltözetéről.A tökkompozíciók nem voltak annyira ötletesek, mint tavaly – vagyis, ami ötletes volt, az nagyon ötletes volt, csak sokkal kevesebb kompozíció volt, mint tavaly. Kint az utcán is és a Jankovich-kúriában is. Kedvenceim voltak a Birodalom visszavág tökből (volt bizony Birodalmi Lépegető és Yoda mester is) és a Tök elütött című, ahol tök-mentősök hordágyon tettek be a tökmentőbe egy gesztenye-egérkét, aki tök-közlekedési baleset áldozat lett. Volt úszóverseny, tökvárium, tök-autóverseny (itt egy kukoricán több gumimaci sofőr is utazott), kék-szalag verseny, tökdonalds és méhkaptár (remélem, semmit nem hagytam ki). Lehetett töklámpást faragni, hűtőmágnest festeni, papírt meríteni, lepényt enni, csülköt, vasalt csirkét, babos káposztát, tökös almás rétest kínáltak jó pénzért, annak, aki kivárta a sorát a tűző napon. Remek nap volt, nagyon szép napsütésben, két fiúval, akiknek ragyogó szeme, kíváncsisága, lelkesedése elvarázsolt. Irénkével és Gergővel kellemesen elfáradva ültünk fel a Budapestre tartó buszra és sokáig emlegettük Erikát és Illést, akik részt vettek ennek a napnak a sikerében.

Nem tudtam magam kipihenni, várt a fürdő és egy gyors átöltözés, Katival, Angélával és Mesóval hívott bennünket az Old Boys zenekar, az OMÉK színpadán léptek fel. Nyolc órától kb. két órán keresztül őrült tempójú házibuli vette kezdetét: a két fiatal fruska dobálta kezét-lábát, bizonyos számoknál a hajukat is, én időnként hangomat vesztettem a nagy éneklésben, de a tánchoz, a pörgéshez már fáradt voltam az egész napos tök-bolyongás után. Mégis remek buli volt.

Ma délre várt a Gozsdu-udvar, mert ingyenes városnézés van négy vasárnap, a környék egy-egy utcáján vezet végig egy hölgy, fél órás a program – a Gouba szervezésében (előzetes regisztráció szükséges). Ma a Dob utca volt soron. Rengetegen voltunk, az idegenvezetőt jmég mikrofonnal is alig értettük, ha nem voltunk elég szemfülesek ahhoz, hogy a közelébe kerüljünk. Ha hallottunk, akkor nem láttunk (nem tudtam fényképezni), ha láttunk, nem hallottunk. Azt gondolom, vajmi keveset tudok a zsidók életéről, ezért szántam rá magam, hogy ezen a túrán részt vegyünk. Kiderült, hogy a Dob utca a város határán kívül volt, a városból kirekesztődő zsidók itt raktárakat hoztak létre (ez volt az üzletközpont-jellegű Király utca kiszolgáló utcája), majd a raktárok fölé költöztek. Aztán a házak aljába fokozatosan kis üzletek, kávéházak, fodrászatok, stb. települtek. Mindez az 1830-as évek környékén……. Igazából sokkal többet nem tudtunk meg a környék történelméről, a fél órába ennyi fért bele, illetve a Dob utca Síp utca sarkán álló ház ismertetése, valamint a Dob utca 33. szám alatti épület bemutatása (állítólag meseszép, parkosított kertje van- sajnos nem látogatható).

Hazaérve, ebéd után beszédültem az ágyba, hogy pótoljam a pörgéshez az energiáimat. Most levezetésképpen mindjárt elmegyek vasalni.

Kedves Moderátor úr!

Filmesztétaként nem volt szerencsém ismerni Önt- részint az én tudatlanságom volt az oka, részint az a tény, hogy Ön nem sztárolja magát eléggé. De jött egy lehetőség és időnként elmegyek abba a filmklubba, amit Ön a zsidó közösségi házban keddenként vezet. Nagyon tisztelem Önt azért a tevékenységért, hogy kikaparja nekünk a gesztenyét, hogy olyan filmeket tálal, amik mérhetetlenül komoly gondolatokra késztetnek, bizsergető érzelmeket korbácsolnak, amelyek után az életünk már többé nem lehet az, ami korábban volt. És bizony ezek a filmek megdolgoztatnak bennünket, ezek egyike sem valóságsó, itt szenvedni kell a filmnézés közben is, össze kell rakni fejben például a szimbólumokat, hogy a film vége is érthető legyen – nem lankadhat a figyelem egy pillanatra sem, koncentrálnunk kell, minden apróságra nyitottnak kell végig maradnunk. Ha nem így teszünk, az este vége csalódás egy meg nem értett film miatt. Ugyanakkor ezek a filmek az én határaimat feszegetik, nem csak a gondolataimban szereplő határokat értem ezalatt, hanem sajátos képi világukat például, a vetített művek lassúságát, vágási technikáját, stb. Új világ tárul fel előttem ezeknek a filmeknek a segítségével, időnként olybá tűnik, mint Judit a Bartók műben, kapok egy-egy kulcsot – csak én nem a szobákhoz, hanem magamhoz. Élvezem, hogy ezek a filmek a vászon elsötétedése után is élnek. A helyszínen vitára késztetnek, de aki nem marad, az is elviszi magával a lehetetlent.

És itt van az a pont, ahol nem tudok Önnel egyetérteni. Többször éreztem már, hogy felkészületlenül áll a hallgatóság elé, a filmet kiválóan ismeri ugyan, az összes szimbólum, rezdülés, zenei aláfestés, grimasz, mimika, mozdulat a kisujjában van, de a helyzetet (politikai, gazdasági háttér például) amiben vagy amire válaszul a mű született, már nem kutatta alaposabban. Így van a nézőkkel is; kicsit úgy bánik velünk, mint a kisfiú, aki karácsonyra kapott ajándékot, de annak nem örül, mert mennyivel nagyobbat is kaphatott volna. Mire is gondolok? Ma a film előtti megnyitón volt egy megjegyzése, hogy a film után egyre többen rohannak haza, mert otthon sír a három gyerek hirtelen………. Kérem, miért nem örül annak, hogy kb. ötven ember kíváncsi volt egy olyan filmre, amit annak ellenére, hogy Brad Pitt és Sean Penn voltak a főszereplők, és Cannes-ban idén nagydíjat nyert, nem mutattak be a magyar mozik? Miért nem örül annak, hogy ma Budapesten kb. ötven ember áldoz időt, pénzt arra, hogy egy művészfilmet megnézzen? Tudom, igaza van, ez a teremnyi ember egy Budapesten rémesen kevés. Ez egy misét sem ér meg. Viszont ne felejtse el, ma is volt a tévében két valóságsóról is összefoglaló, ma is alusznak az utcán több ezren és turkálnak a kukában…….. Ha így nézzük, akkor áldás, hogy ennyien ott voltunk (még akkor is, ha 900 Ft nem nagy pénz). Értem én, mindenkinek jobb lenne a film közben és után átélt érzelmeket, gondolatokat kibeszélni, megosztani és elcserélni, de ahogyan a filmbéli édesapa is elvágyódott a család mellől, mégis beállt a sorba, tette a dolgát – bizony, higgye el, jó páran vagyunk még, akik nem tudunk csak a vágyainknak élni. És mi nem negatív megjegyzést érdemlünk az Ön szájából, hanem elismerést, hogy anyagi körülményeinket nézve, vagy azt a tényt nézve, hogy egyedülálló szülőként kevesebb idő jut magunkra, mert több a feladatunk. Tehát Ön inkább legyen hálás nekünk, ahogyan mi is hálásak vagyunk Önnek. Ha kritizál, el fog marni bennünket, és akkor ötvenen sem lesznek legközelebb. Tudja, a fiam reggel elindul az iskolába, onnan rögtön edzésre megy, ahonnan este fél kilencre ért haza, holnap pedig osztálykirándulásra indul – hajnalban. Ön mit tett volna a helyemben? Elhiszi, hogy érdekelt volna a beszélgetés? Mert vannak kérdéseim és vannak gondolataim. Mert a film érdekes volt, meghökkentő, embert próbáló. Abszolút nem volt szokványos, hogy a film egyharmadánál a teremtés ilyen tiszta és manírmentes mozzanataival szembesülhettünk, a teremtés, az elve elrendeltetés, a létezés folyamata mutatkozott meg természeti képeken, felölelte a film az eget, a földet, a mikrobiológiát, a vízesést, a sziklát, a zöldet, az állatokat és a legvégén az embert. Ezen képek nézése során folyton dobolt bennem egy-egy természeti jelenség kapcsán: ez is fraktál, ez is fraktál…… és ez a szó számomra most kapott végre igazi értelmet (bár még egzaktul most sem tudnám elmagyarázni senkinek). Meseszép gondolatsor volt, tele illúzióval, allegóriával. Ezt követően az ötvenes évek amerikájában követhettük nyomon egy tizenéves kamaszfiú szemével a családi életet. Engem szinte minden képkockánál a 2003-ban Arany Oroszlán díjat nyert orosz filmre - melynek címe: A visszatérés – emlékeztetett. Egyrészt a téma hasonló (szigorú, de inkább távollévő apa, két kamaszfiú, ahol az idősebb fokozatosan átveszi az apa szerepét, annak távolsága miatt, majd mikor újra felbukkan a édesapa, a nagyfiú nem találja a helyét, félti pozícióját), másrészt a kamaszokat játszó fiúk fizimiskája is szinte azonos a két filmben. A két történetnek azonban eltérő a vége. A filmnek azonban nem ez a fő feszegetni valója. A kérdés a hit. Ezzel három szinten szembesíti a nézőt, három ember három különböző helyzet kapcsán, eltérő életkorukban és különböző évtizedekben keresi az utat Istenhez. A legnagyobb fiú miközben férfivá érik, természetszerűen szembetalálkozik a hit kérdésével, keresi helyét a világban, a már nem gyerek, még nem felnőtt kérdések között kérdőjelezi meg Istent, keresi, megpróbálja felismerni. Ahogyan a kérdések természetesen jönnek elő, olyan módon lel természetes választ, megtalálja helyét, ahogyan felnőtté válik, világos, hogy ez az út a megfelelő. Ez a fiú 19 éves korában meghal – nem lényeges, hogyan. A nem kommunikáló családban az anya ekkor rendül meg hitében, akkor veti Isten szemére kétkedéseit, ekkor teszi fel kérdéseit. A film végére, az idő múlásával tudja kimondani: Neked adom a gyermekemet.  Megbocsátást napfénnyel övezve (már tudom, a Nap a férfi szimbóluma) nyilatkozza ki, miközben pont úgy adja magát oda, mintha egy férfinek olvadna el a kezei között. A harmadik szint pedig a középső fiú, aki ötvenes éveiben gyertyát gyújt meghalt bátyja emlékére. Miközben a múlton mereng, rádöbben, fokozatosan elvesztette hitét a mindennapok taposómalmában, talán az is közrejátszott ebben, hogy a múlt árnyéka vezetett a jelene túlzott tisztaságához, szinte vegytiszta környezetéhez, melyben él. Már-már természetellenes a rend a lakásában, eszement a tisztaság, olyan érzésem volt, mintha azt a lakást nem is lakná senki, csak ott hajtja éppen álomra a fejét. Munkahelye is csillogó, beton és üveg, lábai alatt az amerikai nagyváros, de amint gondolataiba mélyed, sivatagban jár. Kilépve az ajtón, észreveszi, hogy hiányzik a fa, a fű, a zöld, minden, ami Isten teremtménye, csak az veszi körbe, ami emberi kéz teremténye. Egy Isten nélküli, ember teremtette világba zárta el magát. A filmben többször kimondódik, hogy szeretet nélkül az élet nem r semmit, hogy a másik segítése a fő feladat, hogy az összetartozás, a család teheti csak az életet élhetővé, ezek nélkül semminek értelme nincs. És bizony szabad vágyakozva nézni az ablakon kifelé, míg a kisgyermeket altatjuk, de attól még tudnunk kell, hogy a helyünk a kisgyermek és az édesanya mellett van, még akkor is, ha ezért például arról az egyéni álomról kell lemondani, hogy híres zenészek lehessünk.

Pár szót még arról, miért nem maradtunk a beszélgetésen – azon kívül, hogy elsősorban édesanya vagyok, és ugyan három nem, de kettő gyerek várt itthon. Érdekelt volna, jó emberek mit tudnak nekem elmondani a filmről. Mivel láttam ismerőst a filmvetítés alatt, azt gondolom, tudtam volna táplálkozni, a beszélgetéstől többet kapni, egy-két dolog talán a helyére kerülhetett volna, ami most még nem teljesen világos – elég jól ismerem a gondolkodásmódját, kiegészítette volna az én gondolataimat. A közelmúltban viszont tört akkorát bennem, hogy nem merném fölvállalni, hogy elmondjam, amit gondolok – hiszen már ő a múltam. Erről a filmről pedig nem lehet a múlt említése nélkül beszélni. Nem beszélhetek a múltamról a múlt előtt, nem beszélhetek a múlt által kiváltott érzelmekről, gondolatokról a múltam előtt. Hallgatva ülhettem volna és okulhattam volna – ez nem én vagyok. Harmadik okom pedig a távozásra az volt, hogy barátnőmet sikerült rábeszélnem, hogy ezt a filmélményt megossza velem. Pontosan 23 éve vagyunk hétköznapi társak, tudom, hogy ez a film neki nehézséget okozott, nem örömet, tudom, hogy sok dolgot megértett, de voltak még kérdései, amiket viszont nem akart a közönség elé tárni, rám várt csak, magyarázzam én el, mit is gondolok. Azt is tudtam, hogy türelmét kivette a film, és tudtam, soha többé nem kérhetem meg, hogy kísérjen el a filmklubba. Azt gondoltam, tartozom neki annyival, ő kérésemre eljött, végigülte, együtt volt velem, akkor nekem is együtt kell hazamennem vele – ha ezt valaki nem érzi pont ugyanilyen természetesnek, az pont a film erejét nem értette meg: a szeretet mozgatja a világot, az tesz boldoggá. Kati szeretetből elkísért, én meg szeretetből elmentem vele haza a film után. Míg hazaértem összeszedtem a gondolataimat (magad Uram, ha szolgád nincs), és megírtam ezt a levelet Önnek.

Remélem, nem zavartam, remélem azt is, kicsit vendégszeretőbb módon áll hozzánk, filmszerető közönséghez a jövőben. Én nagyon örülnék neki!!!!!!!!!!!

Minden jót: Ágó

A mai nap teljesen igénybe vette a fülemet, és azokat az érzékszerveimet, melyek a fülön át érkező ingerek feldolgozására hivatottak. Délelőtt a Mátyás-templomba mentem, elsősorban nem azért, hogy az egyik legszebb templomunkat kívül-belül megcsodáljam. Bár a felújítást követően nagyon szépen csillognak a majolika cserepek a tetőn. A misét követően a 80 éves Daróczi-Bárdos Tamás zeneszerző köszöntése zajlott, két kórus szereplésével, Az egyik vonzott igazán, a Cantate kórusban Mesó énekel. A zeneszerző egyházi és világi zenéket egyaránt szerzett, ma az oratórikus műveiből kaptunk egy csokorral (világi zenéi közül megemlítendő a Ludas Matyi és a Szaffi rajzfilmek zenéje). A záró számban a két kórus egyesült, az Orgona kezdte a zenét. Erre fonódott rá a kórusok hangja, hogy aztán az egész szám alatt, mint egy folyondár, kergessék egymást, kiegészítsék vagy túllicitálják egymást. Frenetikus, libabőröztető hatást váltottak ki belőlem. Megtisztulással ért fel ez a mű.

Délután Katival a MOM Kulturális központba mentünk. Új szárnyat, egy színháztermet adtak át, ennek okán ünnepség-sorozatot rendeztek a kertben és a teremben. Volt kirakodóvásár, fagylalt, büfé és bort is lehetett kortyolgatni. Kultúrkertben, komoly épület, nagy színpadot rejtő terem….. A székek kényelmesek, a színpad felé lejtő nézőtér, így mindenhonnan jól lehet látni. A kerti színpaddal szemben füves domb szolgál ugyanilyen célt. A kertben először a Mrs. Columbo zenekart hallgathattuk, melynek énekesnője Galambos Dorina. Érdekes, jazzos-swinges formába öntöttek világslágereket, például a YMCA-t vagy a We will rock you-t. Dorina bájosan csajszis volt, néha túlzottan is, kellemes énekhangja van, a számok ismertek voltak, egy kicsit kifacsarva, megfricskázva – az egész viszont számomra nem volt több egy kellemes fél óránál. Ezután kissé fanyalogva fogadtuk a Kerekes Band nevű formációt, hiszen még csak nem is hallottunk róluk. Zavarunk nőtt, amikor a főember pitykés huszárfelsőben lépett a színpadra: ijedten vártuk a mélymagyarkodó előadást. Szerencsére nem az lett, amit vártunk! Remek folk előadást kaptunk. Aki nem ismeri, annak úgy tudnám leírni, mint a Kormorán például. Mégis sokkal frissebb és egyedibb. A bandatagok: Fehér Zsombor, Fehér Viktor, Csarnó Ákos, Námor Csaba és Kónya Csaba. Fehér Zsombor mindenfajta furulyán játszik, például lenyűgöző jelenség volt az a hangszere, ami combközépig ért. De zenésztársai kobzon, basszusgitáron, hegedűn és dobon kísérték – fergeteges ütemben és energiával. A tömeg pedig eszét vesztve táncolt, csápolt, őrjöngve tapsolt. Bizony, meg kellett állapítsuk, mi a pesti szegényebb réteg képviselői csak néztük a sok jól öltözött, MTB-szandálokat viselő tömegek zenei ízlését. Hiába no, a kultúra nyugatról jön!!!!!!!!!!!!! Én kedvenceim közé fölvettem a zenekart, ajánlom meghallgatásra Nektek is. Fő számuk most a Mr. Hungary, most készült el a klip is hozzá.

A kertből az új terembe helyeztük át a fenekünket, a műanyag kerti székből a nézőtéri műbőr fotelbe. A színpad dugig volt tömve mindenfélével, amin ütve zajt lehet kelteni: amadinda, indonéz hangszer, xilofonok, üstdob, kisdobos dobja, csilingek, csövek, stb. Amandinda együttes egy indonéz zenével kezdte, de játszottak Debussy-t, jazzt, ragtime-ot, kedvencem az Asztali zene volt. Ezt három asztalon adták elő, játszottak az ujjak, a tenyerek, a kézfejek, folyt a kézibalett és hangzott a tenyérsurranás, az ujjak koppanása és zenévé állt össze a pisszenéstelen csöndben. Előadták Márta István szerzeményét is, melynek címe: Babaházi történet. Arról szól, hogy forradalom tör ki az áruház babaosztályán………. 1956 emlékére. Megkapó volt, bár azt gondolom, a mű keletkezésekor – 1985-ben – ennél sokkal hatásosabb lehetett, előadása biztosan egyenlő volt egy néma tüntetéssel. Kár, hogy akkor nem láttam………. Az ütősegyüttes előadása nagyon érdekes volt, jó volt egyszer élőben látni őket, de azt hiszem, jegyet nem fogok az előadásukra venni, számomra nagyon sok volt a csörömp zene, a széttört zene. Ha nem mesélték volna el a számok között, mit is hallunk, bizony fogalmam sem lett volna – így pedig hiába kerestem azokat a szimbólumokat, amik karóként segíthettek volna a mű értésében. Ez már számomra túl magas művészet volt. Ez viszont nem töltött el keserűséggel, örültem, hogy részese voltam, hogy ismét elveszítettem a szüzességemet, és megint egy kellemes napot zárhattam.

Egy mai átlagos szombat majdnem méltóságos véget ért. Irénkével a Ferenciek terén lévő templomba mentünk, hogy ifjú zeneakadémisták orgonahangversenyét hallgassuk meg. A templom nem tartozik városunk fő attrakciói közé, impozáns helyen áll ugyan, turisztikailag frekventált, de tipikusan olyan építmény, amibe pusztán azért megy be a látogató, mert ott van, és nem azért, mert építészeti műremek, mint pl. a Rózsák terei templom vagy Budapest egyik jelképe a külföldiek számára, mint pl. a Mátyás templom vagy a Bazilika – melyek természetesen nem oktalanul szereztek hírnevet maguknak és a városnak egyaránt. Gedai Ágoston és Harmath Dénes Liszt műveket, valamint Liszt emlékét tisztelő későbbi műveket adtak elő. Az orgona időnként úgy pilinckázott, mintha apró egérlábak működtették volna, de voltak olyan művek is, amikor az egész tér zengett, morgott és morajlott a zene súlyától.  A szünetben egy ferences-rendi szerzetes foglalta össze Liszt egyházzenei tevékenységét, reformjait, melyet sajnos életében nem fogadtak el, de melyek mentén szervezi ma is az egyház a zenei életét. Egy és negyed óra áhítat és zenébe burkolózás során azon is gondolkoztam: hol vannak a férfiak? Tegnap a Wagner előadáson 25-en vettünk részt, ebből 5 fő volt a férfi! Ma a templomot megtöltő nép kétharmada volt nő. A férfiak mind párjukkal jelentek meg, nem volt egy férfi sem, aki egyedül vagy másik férfival érkezett volna. Lehet, hogy a kocsmákban ez az arány a fordítottja lenne? Ez attitűd kérdése, vagy neveltetés, vagy lelki beállítottság? A művek élvezetét nekem rontotta a mögöttem ülő öregember. Egyfolytában krákogott, torkot köszörült, folyamatosan a zene alatt. Úgy sikerült felháborodásomat kicsit csökkenteni, indulatomat visszafogni, hogy azt képzeltem el, nem is ember, aki mögöttem ül, hanem dzsordzs klúni díszmalaca röfög a hátam mögött, és szegény állat nem tehet róla, hogy kicsit sem áramvonalas teste, és „illata” - melytől Dior joggal menekül - mellé a Teremtő ilyen irgalmatlan orgánummal áldotta meg………. Ez kicsit segített, és bár a zavaró tényező meg nem szűnt, de sikerült magamat karámba zárnom és kicsit távolságot tartva a ténytől már jobban tudtam a zenére és a közben felmerülő gondolataimra koncentrálni.

A koncert végén fiatal volt még az este, így elsétáltunk a közelben lévő Centrál kávéházig, hogy egy tea és egy forró csoki mellett megváltsuk a világot, női praktikákat cseréljünk. A kávéház belseje nagyon elegáns, lenyűgözően úri. Alig adtuk le a rendelésünket, az emeletről egy hosszú asztal mellől kórusművek szólaltak meg, igényesen, fület gyönyörködtetően. Később láttuk meg, hogy japánok és európaiak (talán magyarok?) ültek közösen, az ő torkukból szakadt föl a dal. Megkapó volt, abban a környezetben, vendég és vendéglátó, és a zene, ami összeköt. Elegáns hely, királynőknek járó kiszolgálás, megnyerő ízű és állagú tea és forró csoki, fegyelmezett vendégek, akik igényes művet énekeltek – hibátlanul, jókedvükben. Szerettem ezt az érzést, amit ez a spontán előadás kiváltott belőlem. Jó volt ott lenni, ahol ez történt, és nagyon jó volt, hogy Irénke volt éppen mellettem. Olyan nagyon kerek este volt, hagytuk, hogy történjen, és valaki valahol nagyon szerethet minket, mert hagyta, hogy így történjen. És ez most már a második este, hogy le tudom írni megelégedettségemet. Lehet, hogy lassan félve kellene arra gondolnom, hol is jön a hullámvölgy?

A mai nap abszolút szokványosnak indult, éltem a háziasszonyok monoton életét. Egészen délig, mert akkortól a történet nagy fordulatot vett. A fél három már a Liszt Ferenc tér egyik kávézójában talált, hogy egy nagyon izgalmasan gondolkozó kiváló egyéniségű férfival találkozzak. Két órán keresztül csevegtünk a fák alatt a szélben, és jól esik, hogy egy ilyen ember figyelemmel meghallgatott, és meghallgathattam.

Fél hatkor elindultunk Ágival Fellegi Ádám zongoraművész lakása felé, hogy az ígéretek szerinti Wagrner előadást meghallgathassuk. Először – szokás szerint – beszélt Wagnerről (megtudtam, nem csak zeneszerző volt, hanem nagyszerű költő is), majd 13 perces kivonatot játszott a Nürnbergi Mesterdalnokokból. A zongorajátéka teljesen kikapcsolt, eszembe sem jutott a rettegett Wagner, csak csukott szemmel utaztam a zene szárnyán. A szakasz végére a napközben összegyűjtött álmosság abszolút elhagyott. Ezt követően bekapcsolta a projektort, hogy egy régi Niebelungok gyűrűje c. előadásból vetítsen képeket. A filmen énekeltek (tátogtak), de a hang nem szólt, hiszen Fellegi úr zongorázott a vetítés alá – mint a moziban, régen, a némafilmek esetében. A karlendítések, a szenvedés, a vágyakozás, a nagy grimaszok az éneklés kíséreteként mind megvoltak a videón, miközben „csak” a zongora szólt – de az mindent betöltően. Fellegi úr harcolt a fehér és fekete billentyűkkel, a filmet időnként megszakították a feliratok, mint ahogyan ez anno történt a némafilmek korszakában. Ha kicsit kevésbé pátoszosra csinálták volna a filmet, ha jobban fölgyorsították volna, remek burleszk előadást láthattunk volna. De félre a tréfát. A súlyos Wagner mű így kb. másfél órába került – instant változatban. Mégsem éreztük azt, hogy ez valami pótkávé lett volna. Ennek volt zamata, volt varázsa, volt tartalma. Minőséget kaptunk ismét. Aztán a konyhában moszkauert, sós rágcsát, bort, üdítőt. Meg pár gondolatot a művésztől, aki kiült közénk beszélgetni arról, milyen a hatalom, mit tegyen az ember, ha hatalomra tör, miért tör valaki hatalomra………. Az is szóba került, hogy a művészetek célja az, hogy az ember megtalálja helyét a világban – a művészetek által közvetített értékrendek, gondolatrendszerek segítségével. Mert az csak a kiegészítő szerepük, hogy szórakoztatnak és gyönyörködtetnek. Erről a gondolatról eszembe jutott Hankiss Elemér Az emberi kaland c. műve, ami szintén azt boncolgatja, idegen-e a világ az ember számára, és hogy tud ebben mégis életben maradni, milyen technikák és praktikák (hit, ezotéria, parfüm, zene, festészet, stb.) alkalmazása könnyíti meg a számára ezt.

Kilépve a művész házának kapuján elsétáltunk a langyos estében az Operettszínház felé, mert onnan énekhangok szűrődtek felénk. Holnap a színházak fogják uralni az Andrássy utat, ennek nyitó színpada volt, ahol kevésbé neves operettistát kevéssé értékes dalokat énekeltek – a közönség lelkesedésével kísérve. Egy darabig hallgattuk, majd észrevettük, hogy a színház nyitva – kíváncsiságunk behajtott. Éppen kezdődött a Madame Pompadur második felvonása. A páholyban találtunk két üres széket. Operett, nem a szívem csücske, de ezt nem lehetett kihagyni. Túl színes ruhák, bugyuta tréfák (ahol a férfiak mindig buták és vagy lókötők), szexre utaló kézmozdulatok csípőmozgással és fenékcsipkedéssel fűszerezve, lüke, előre tudható viccek, amin a közönség valamiért mégis derül, öreg és félig hülye uralkodó……….. Nem volt kiemelkedő színészi alakítás, de azért az figyelemre méltó, hogy Oszvald Marika még mindig pörög a színpadon, hogy hátrabukfencezik, és az énekesek közül nincs, aki utoléri mozgásban. Apró tűzgömb söpör végig a színpadon a képében, szerintem télen vele fűtik a színházat, annyi energia van benne. Nem értem viszont, hogy fogadhatta el a darabban neki szánt szerepet Huszti Péter. Énekhangja nincs az operetthez megfelelő, mégis énekel. Ő a bugyuta, a lüke király, aki kijátszható, akit szeretve szán az ember. Miért van az ország egyik legnagyobb színészének erre szüksége? Tehetségét nem tudná inkább valahol kamatoztatni? Hol van Kean, a színész? Van az a pénz, amiért elvesztheti a legnagyobb művész is a méltóságát? Ráadásul valami idétlen Kandúrbandi (térden fölül érő) csizmát adtak rá az öltöztetők, amiben menni nem tud………. Szánalmasan lépdelgetett, járása nem volt természetes. Én nagyon sajnáltam, és nem a szánni való öreg királyt láttam a színpadon, hanem a szánni való öreg színészt – akiért korábban rajongtam.

Ez az apróság, ez a csalódás kellett ahhoz, hogy mégis teljes egészében értékelni tudjam a délutánt és az estét. Mert azt láttam Huszti úr szereplésén keresztül, hogy most még fiatal vagyok, most még nem kényszerülök semmire, még nem kell megalkudnom, hát akkor élvezzem azt, ami elérhető, koncentráljak a boldogságra, mondjak köszönetet a délutáni gondolatokért a kávézó teraszán és a lehetőségért, hogy Fellegi urat ismét meghallgathattam. De leginkább Áginak örültem, hogy eljött velem, így hozzájárulhattam kicsit a kikapcsolódásához. Remélem, még lesz ilyen napom több is!

A fesztivál szezon a hanyatló nyárban itt dübörög, hogy nehogy a pörgésből kiessek, a hétvégére szerveztem pár programot.

Pénteken Irénkével elmentünk a Kertem c. városligeti kerthelységbe. Úgy gondoltuk, Takáts Esztert meg kell hallgatnunk, mindezt olyan környezetben szerettük volna megtenni, ha esetleg a program nem hozza azt, amit várunk, akkor is ott van a jól bevált sör, a csodálatos grillezett sajt és a lenyűgöző környezet – biciklisek, falhoz és asztalokhoz támasztott bicajokkal, gyerekek és rohangászó kutyák az asztalok között. Mire odaértünk, már csak egy valamikor kiborított sörtől ragadós asztal sarkánál akadt helyünk, de nem bántuk. Két fa között a telihold hol előbukkant, hol szemérmesen magára húzta a felhőpaplant. A lámpácskák színesen világítottak, a sajt megnyerő volt, a Staropramen kellően hideg. Takáts Eszter énekelt a színpadon – időnként kissé protest songnak tűntek dalai, melyeknek sajnos a hangosítás miatt nem mindig lehetett érteni a szövegét – pedig előzetesen készültem, így tudom, érdemes lett volna érteni. A teret megtöltötte az italozó-csevegő emberek zaja, zsongás, enyhe szellő, holdfény jellemezték az estét, így mi is inkább a csevegésbe, mint a műélvezetbe merültünk el. Megállapítottuk, hogy nem rossz, nem rossz, de nem tudott átütő lenni, alig-alig, helyenként figyeltünk oda, az amúgy igen kellemes dallamokra. Fél tizenegykor még átsétáltunk a Ligeten, lemozogtuk a sajtot, este 11 után úgy feküdtem le, hogy ez a nap kellemes volt, még annak ellenére is, hogy kora este még úgy tűnt, a lelkemet sikerült megtépni, és annak ellenére is, hogy az esti műsor nem volt nagy durranás.

Szombaton Ági és Krepi féle nagycsalád (írhatnám, Nyuszika barátai és üzletfelei, az sem lenne kevesebb J ) hívott meg az ötödik Barát utcai Bál-ra. A Barát utca egyik oldalán lakók egy építkezés viszontagságai mentén érdekközösségbe szerveződtek, majd úgy döntöttek, ha már van egy csoport jó ember, akik időnként egy téma mentén összegyűlnek, miért is ne lehetne olyan programot szervezni, aminek örülni is tudnak. Összeszervezték hát a lakókat, a boltok tulajdonosait és nekivágtak. Most már ötödik alkalommal ültek az utcán. A fellépők között volt Krepi fia, mint bűvész, Lala fia és zenekara, egy tűzzsonglőr a szomszéd utcából, volt a gyerekeknek aszfaltrajzolás, rajzverseny, a turkálóboltos ingyen kitette a ruhákat, a cukrászda adta az áramot, az iskola a székeket, stb………. A lakók pedig sütöttek sütiket, volt, aki borosüveggel járt körbe és kínált mindenkit, minden asztalnál beszélgetés folyt, Krepi ügyes játékkal igyekezett az egymást nem ismerő embereket egymáshoz közel terelni. A műsor legtöbbször igen amatőr volt, de az a mód, ahogyan ez az egész alulról szerveződött, azok a csevegések, amelyek ezen a délutánon-estén végbemehettek, azt gondolom, mindenkit kárpótol. Még engem is, aki abszolút kívülállóként jelentem meg. Ilyen események után úgy érzem, ezért jó Budapesten élni, ezért jó itthon maradni.

Vasárnap a Magyar Dal Napja rendezvényei foglalták el a város több pontját. Végignéztük a program kínálatot, úgy ítéltük meg, nevenincs együttesekkel nem akarjuk magunkat fárasztani. Számomra vonzó lett volna a Kobuci kert programja, a maga népzenés vonulatával, Irénke viszont inkább a Budapest Jazz Club hatórás jazzfolyamát választotta. 1000 Ft belépő ellenében nekivágtunk hát az élménynek – egy-egy üveg Guiness barna sörrel és egy elég cikis „udvarlóval” fűszerezve. A sör hideg volt és finoman édes, az „udvarló” tolakodó és nagyon gáz. De szóljak a programról. Pocsai Kriszta énekelt, Szakcsi Lakatos Béla kísérte zongorán. Tetszett a lány természetes öröme, a dalok is fogyaszthatóak voltak, hangja tiszta volt és hibátlan. A zongora hol fémesen szólt, hol úgy zenélt, mintha klasszikus zenét játszana – nem értettük, ez hogy lehet. Rengeteg daluk szólt a szerelemről, az elhagyásról – Irénke gyakran mosolygott, jó terápia ez most nekem – mégsem remegtette meg a lelkem abban a formában, ahogy ezek az érzések előadódtak. Az előadás nem volt átütő, de mindenképpen kellemes volt, eltelt a kiszabott háromnegyed óra. Ezt követően a mogorva Lakatos Ágnes lépett színpadra Binder Károllyal és Csuhaj Barnával (zongora és nagybőgő). Ágnes hangja a mélységekben úgy szólt, hogy fekete Afrikát idézte meg. Zöngéi, rezegtetései a bőröm alá kacskaringóztak, kár, hogy ez csak egy számban vagy a többi szám egy-egy percében érintett meg. Számomra dalai már elvontak voltak, a sok hajlítástól sokszor rá sem lehetett azonnal jönni, hogy magyarul énekel. A háromnegyed óra alatt elfáradtam………. Ezután viszont hamar fölébredtem, hiszen a nap számomra legértékesebb produkciója következett (bár ezt még a színpadra lépés idején nem tudtuk). Gitaro (Nagy László) és Révész Richárd (Ricardo), Horváth János (Pluto) és Bordás (sajnos nem tudom a keresztnevét, nem vezetett eredményre az internetes kutatás sem) és Zsoldos Béla Petőfi és Arany vereseket zenésítettek meg, a jazz és a rock határán billegve. Nagyon szóltak, nagyon élvezték, nagyon össze voltak nőve – eszméletlenül élvezte a közönség is. A sok mélabú után végre valami lendület, valami, ahol a szöveg is abszolút érthető volt, ahol a játékossággal adták a másik hangszer alá az ütemet, egymást hajszolták a jammelésbe – nagyon magyar gyökerű, nagyon lendületes, nagyon örömteli élmény volt. Kár, hogy csak háromnegyed óra jutott erre is.

Harcsa Veronikára nagyon kiváncsi voltam, rengeteget hallottam és olvastam róla már. Gyémánt Bálint gitáron volt alkotótársa. Veronika szépségesen szép, csinos jelenség, nagyon kellemes látvány a színpadon – fényképezték is agyba-főbe. Imádtam, amikor dalai Katie Meluát idézték meg, kár, hogy szövegei – egy kivétellel – mind angolul szóltak, igaz, érthetőek voltak, ezért tudom, hogy tartalom volt bennük bőven – csak ahhoz, hogy meg is értsem, vagy jobban kellene tudnom angolul, vagy olvasnom kellene a szövegeket. Érdekes volt látni, hogy a gitár hogyan „dolgozik” Veronikától függetlenül, mégis abszolút egységben vele. Először azt hittem, kevés lesz ez a hangszer, de amikor hallottam, hogy Veronika maga hangszer, rájöttem, ennél bármi több már giccs lenne. Veronika magas, mégis igen erős hangja egyedi volt ezen az estén. Igaz, néha elment hallgathatatlan jazz irányba, de az egész háromnegyed órát tudtam fogyasztani.

Malek Andrea Band jött ezután, komoly létszámemelkedés történt a színpadon, két gitáros, egy dobos, egy ember a ritmus-szekcióban, trombitás, szaxofonos, és a Ricardo becenevű zongorista léptek Andrea mögött a színpadra. Aztán Malek Andrea jött, mint a jazz nagyasszonya…….. Nos, evvel nincs is semmi probléma, Cserháti Zsuzsa méltó követője ő, ami a hangját és a zenét illeti. Valóban nagyon tud, annyira, hogy már a kisujjában van minden. Hát ezt bizonyítandó folyton „szerepelt” a színpadon – kínosan rossz értelemben. Nem egy zenekart láttunk a színpadon énekessel kiegészülve, hanem egy priomadonnát, aki megengedi a zenekarnak, hogy kísérje. Folyton csevegett, butaságokat, rázta magát, mórikálta magát – olyan érzésünk volt, túl régóta él már német nyelvterületen, ettől lett olyan snájdig, olyan „gemütlich”. Negédes, csöpögős és giccses előadásmódja inkább ártott az egyébként kiváló daloknak – és a kiváló kísérő zenekarnak. Jól felépített program, remek zene, remek énekhang, és a bohóckodás elvitte az egészet abba a sávba, ahol még éppen élvezhető volt, de már uralkodnunk kellett magunkon. A háromnegyed óra végén úgy éreztük, több önmegtartóztatást nem bírunk ki, ráadásul már az ülőgumóink is zsibbadtak, így Kökény Attila produkcióját nem vártuk meg, megállapítottuk, hogy a délután hozadéka számunkra Gitáro és bandája volt, majd a kellemes őszestében elsétáltunk a buszmegállóig.

Egy barátnőmmel nekivágtunk az estének, hogy ismét elveszítsem a szüzességemet – ezúttal a Királyfürdő volt soron. Még sosem jártam ebben a patinás épületben, ami valamikor törökfürdő volt. A Fő utcában szerényen fák és bokrok társaságában húzódik meg a magasabb épületek között, egy templom szomszédságában. A fürdőbe lépve abszolút retro fogadott: az a fajta régi mérleg, amire ráállsz, és az arcod előtt mutatja a rémes számokat. A folyosó végén olyan burás hajszárítók sorakoznak, amikben még a nagyim haját szárította a fodrász, Gedeon bácsi idejében.

A kerengővel körbevett udvaron két platánfa és egy borókabokor tövében várt minket a program 500 ft-ért. A kert sarkában egy asztalon zsírosdeszka várt lilahagymával, bor vagy fröccs, bodzaszörp szódával, de igény szerint dobozos sör is kapható volt. Miután föltankoltunk (ki-ki testméreteinek megfelelően), kerestünk egy helyet a fa-napozóágyakon leterített párnákon. A kert fölé magasodott a szomszéd ház tűzfala, amit repkény futott be. A lámpák fényében, a platánfák lombjait mozgató szél következtében a falon futkosó árnyékok hatására olybá tűnt, mintha csonka, romantikus, omladozó vártorony lenne. Fröccsöt szürcsölgetve, széltől simogatva, emberi zsongásba burkolózva beszélgetéssel töltve az időt vártuk, hogy elkezdődjön, amiért jöttünk.

A füvön 4+1 lány várakozott. Nádori Lici (zongora), Sváb Ági (nagybőgő), Murányi Márta (ének, tangóharmónika), Rick Zsófi (ének, hegedű), Bíró Kriszta (ének). Az első négy hölgy a HANEM zenekart alkotja lassan fél éve, Bíró Kriszta – az Örkény Színház színésznője - segít a terveik megvalósításában. Köröttük kb. 100 ember várt arra, hogy kapjon valamit – kedvencem az egyik lány volt, aki törökülésben, kendőkbe bugyolálva ült, ölében papír, szütyőjéből (ami igen rendezett valami volt), egyfolytában tubusos festékeket vett elő, ecsetjét mártogatta bele és festett-festett egyre csak). A körben Eisemann Mihály egyik dalával kezdték az estet, én ekkor kicsit megrettentem, milyen operett-világba kerültem. De aztán ezt a zenei stílust hátrahagyva argentin tangót játszottak – legtöbbet Astor Piazzola művei közül. Viszont zenéjükből nem a vérforraló, macsócsábító, vörös rózsát szájban hurcoló világ elevenedett meg, hanem inkább a párizsi kávéházak sejlettek fel a naplementében. Mondjuk alkatukhoz ez volt a valódi, egyik hölgy sem tűnt csábító-típusnak (persze, kinek mi a csábító). Akadt szám, amikor nem szólt a dal, a zenei egyhangúságot szép férfi-fütty díszítette – amikor a hang felé figyeltünk, kiderült, Závada Pál (többek között a Jadviga párnája c. könyv írója) vállalta ezt a nemes feladatot. Mára, utána olvasva kicsit, azt is tudom, ő Nádori Lici férje…………. További argentin tangók jöttek, egy remek csavarral: a szövegek magyarul hangzottak el, Parti Nagy Lajos nagyon mai verseket írt a zenékhez. Kedvencem a Mária, a gyöngyöspatai lány………. Kemény volt………. Márta szép magasságokban énekelt, finom zenére. Zsófi törékeny alkatával, vörös lángoló hajával, bájával olyan mély és testes Karády utánzást adott, hogy kedvem lett volna szétszerelni, hogy megláthassam, hol fért el ez benne……….. Bíró Kriszta Edith Piáfot varázsolta közénk. Végig beszippantott és fogva tartott az előadásuk, úgy tűnt, percek alatt elszaladt az egy óra, és máris együtt énekeltük velük a Nabucco-ból a Rabszolga-kórust (ahogyan Lici mondta, kocsmaverzióban). Véget ért, mi fogtuk a fröccsöt a kezünkben (mert közben elfeledkeztünk arról, hogy inni kell) és azt éreztük, de kár, hogy nincs több meglepetés a repertoárukban. Meg voltunk hatva. Még beszélni sem tudtunk azonnal. De aztán elindult a dolog, egyre zajosabb lett a társaság körülöttünk is, beszélgetések, borozások mindenfelé. Aztán két újabb ember próbálgatta a hangosítást, a fényeket, készülődött az est második fele, az Acoustic Gipsy Folk Punk Duo. Tagjai Lajkó Bence (trombita), aki színész is egyben (nem találok arra vonatkozó utalást, rokonságban áll-e a „nagy” Lajkóval), valamint Keszei János (tangóharmónika). Az ő világuk inkább a kocsmazene, az esküvők zenei aláfestése. Beatles Come together c. számával nyitottak, hogy aztán Boban Markovic és ska zenei kalszzikusok, valamint magyar műdalok is szerepeljenek a feldolgozásukban. Kicsit valóban kocsmainak indult, olyannak, ami nem elvarázsolni akar, csak a háttérben elcincogni. Lajkó átütő tehetsége, konvenció-mentessége, függetlensége, ami folyt belőle (egyre inkább, minél több sör folyt le a torkán) és Keszei hideg, megtanult zenéje (megszerzett, megszenvedett, de abszolút megbízható pontosságú zenéje), amit adagokban mért ki felénk, éles ellentétben állt egymással, talán ez is okozhatta azt, hogy nem a teljes elégedettséget éreztük. De fokozatosan bemelegedtek, Keszei nyersessége is ellazult kissé, Lajkó a sörtől még improvizatívabb lett, a közönség mulatva táncolt, végül három ráadást is kellett játszaniuk.

Mielőtt hazafelé kanyarodtunk volna, megnéztük a grafikákat, festményeket a kerengőben és ráakadtunk valamire, amibe azonnal beleszerettünk, Mit beleszerettünk, rajongva imádtuk. Alig bírtunk elszakadni tőlük. És ez nem más, mint batikolt mozambiki képek. Valami extra anyag, fekete keretben erős narancssárga és sárga színekkel életképek, hosszú nők és férfiak afrikai környezetben. Mikor megkérdeztük, az anyag sima lepedővászon, ami a sok viasztól lesz olyan különleges tapintású. Több mint fél órát töltöttünk el, lapozgattuk a képeket, melyekből a legkisebb is 5700 Ft volt, és a végére mindketten éreztük, erre érdemes félretenni, ezt a pénzt érdemes kigazdálkodni, érdemes otthon a szobában festeni, hogy méltó helye legyen a képnek. Valami ízelítőt ebből itt találhattok:

http://www.afrikaimuveszet.com/

A kissé hűvös, enyhén szeles időben a séta és a napzáró pletyka a villamosmegállóban már csak a lecsengetést szolgálta. Úgy éreztem, kerek a világ, és jó, hogy része vagyok.

Tegnap mindenki a médiára tapadt füllel vagy szemmel, mindenki avval foglalkozott, hogy alakul színészünk sorsa. Még az utca emberének véleménye sem egyértelmű, széles a skála a tekintetben, mit kaphatott volna büntetésként, jobban vagy rosszabbul járhatott volna. Más a dolog megítélése részemről, ha onnan nézem, a média mekkora cirkuszt csinált köré, más a dolog megítélése, ha onnan nézem, akár valamelyik szerettem is állhatna most ott Pali bácsi helyett – és akkor még nem a legrosszabbra gondoltam, hiszen ott tud állni fizikailag. Híres emberek állnak ki a perbe fogott mellett, híres emberek mondják el rosszallásukat. Az ügyről mindenkinek van véleménye, senki nem tud e nélkül a téma nélkül mostanában nyilvános helyen megjelenni – legyen szó akár csak egy baráti sörözésről este, vagy egy romantikus filmnézésről a csajokkal. Mindenkire hatással van, mindenki hozzászól. Talán a valódi üzenete miatt, valami olyan dolog ez, aminek nagyon szoros köze van az érett gondolkodáshoz és a felelősségvállaláshoz. Szerintem mindkettő személyiség vonás felnőtt személyiséget feltételez, akiben ez hiányosan, vagy egyáltalán nincs meg, az valahol elfelejtett felnőni. Persze kérdés, hogy börtönnel lehet-e bárkit is felnőtté nevelni, elősegíthető-e egyáltalán a „megkomolyodás”, vagy ez olyan folyamat, amire a külvilágnak nincsen hatása? Vagyis vagy felnő valaki, vagy nem? Színészként és műsorvezetőként láttam ezt az embert. Nem ismerem, de benyomásom, kialakult képem van róla - remélem, nem a média alapján teszem valamelyik polcra őt. Nem tartozik a kedvenceim közé az információk (látottak, hallottak) alapján, amit tudni vélek róla, sem előadóként, sem médiaszereplőként, és talán emberként sem (tudom, evvel csak csínján vagdalkozzak, hiszen pont ezt az oldalát nem ismerhetem) tetszik. Viszont most párhuzamot kell vonjak és olyanra mutatnék rá, amiben néhányan hisznek, én nem. Sok divatos tan azt hirdeti más és más formában, ha valamilyen feladatod van, az annyiszor kerül eléd, amíg meg nem oldod. Nem félreteszed, elmenekülsz, hanem fölvállalod, átszervezed, kezedbe veszed és szembenézel vele. Mert ha nem, az élet minden területén szembekerülsz vele újra és újra. És ha nem a kapcsolatok formájában, akkor más területen........... Lehet, hogy a perbefogott színész sem vállalt eddig felelősséget a volt feleségéért, lányaiért, Ancsikáért, akár az autókban utazó hétköznapi emberekért? Lehet, ha a közelében élők ellenálltak volna és valamilyen módon rászorították volna, hogy a kapcsolataikban kialakult helyzeteket oldja meg, vállaljon felelősséget, akkor az élet nem sodorta volna ilyen helyzetbe? Arcot, munkát, pénzt,  megbecsülést, médiafigyelmet, és talán kapcsolatokat is veszít ezzel az üggyel. Kérdés, ezek mennyire számítanak egyáltalán. De szabadságot is veszít, ez már biztos. 10 hónap letöltendő börtönbüntetést kapott (most tekintsünk el attól, hogy szabadlábra kerülhet 5 hónap után és ne azzal foglalkozzunk, ez kevés-e vagy éppenséggel sok). 10 hónapig SEMMIT nem tehet saját szabad akaratából. Öt perceket fog kapni őrző szemek tükrében a kapcsolatokból, ezek a ritka őt percek kell, hogy feltöltsék őt arra az időszakra, míg a kegyelem újra juttat öt percet, amin át befolyhat valami a szabadságból, a hétköznapokból. A hétköznapjainkban felmerül a kérdés, vajon mi magunk tudunk, merünk-e felelősséget vállalni, vagyunk-e annyira bátrak, hogy a döntéseink következményeit viseljük? Ráadásul méltósággal viseljük-e? Mi van, ha nem állunk készen a feladatra, ha nem oldjuk meg, ha nem vállaljuk föl, ha nem döntjük el? Az élet (vagy a SORS, ahogyan most divatos emlegetni) hasonló szituációba kerget, legfeljebb más területen. Mi van, ha igaz az, ha nem nősz fel, akkor úgyis rá fogsz kényszerülni – mert lesz olyan helyzet, amikor az életed múlik ezen. És mi van, ha nem fogsz szabadulni öt hónap után, mert nem tudod Ruttner ügyvédet megfizetni, és mert a sajtó nem fog a nyakadban lihegni? A választás az, most egy kis rászorítás, némi kellemetlenség, felelősségvállalás, érett gondolkodás, vagy valamikor később (amikor nem is számítasz rá), az elkerülhetetlen keserűtabletta. Ezért zseniális ez a per. A színész – figyelembe véve azt, hogy visszaeső - szerintem sokkal többet kaphatott volna, de nagyságrendekkel többet - drog, alkohol, az élettárs beáldozása, baleseti helyszín elhagyása és mindez tetézve azzal, hogy közismert az arca. De szurkoltam nagyon az ügyvédjének, mert vérprofin "megcsinálta", megalkotta a bűnbánó, a jó színész karakterét, amit a jó(?) színész megfelelően el is tudott játszani. , mert rámutatott arra, amit addig is gondoltam, hogy Pali bácsi kapzsi, hogy a közvélemény hatására mindenképpen példát akarnak statuálni, ráadásul hanyagul végezték a munkájukat az orvosi szakértők, az első fokon ítélők...........De ha ezt a cirkuszt lehámozzuk, a lényeg változatlan, amit nem teszel meg időben, az eléd kerül újra, addig lépheted csak át a kupacokat, míg egyszer pofára nem esel benne (ha szerencséd van, nem töröd magad össze végleg). És az idő előrehaladtával, a halogatással sokkal nagyobb veszteségekkel jár már (egyre magasabb lesz az átlépendő kupac), és van az a helyzet, amikor már sehogy sem tudsz kimenekülni, mert pont az a lényeg, hogy rákényszerítsen a probléma fölvállalására.

Hát ennyi…………..