Second-hand kultúra

Fura hétvége volt ez. Fura, mert teljesen mást szerveztem még csütörtökön (börzsönyi, kétnapos gyalogtúra), hirtelen alakult úgy, ahogy, és éppen ezért robbant akkorát, lett annyira sikeres. Nem volt benne görcs, csak kapkodás, hogy minden időben sikerüljön, aztán a kapkodás abszolút szemlélődő pihegésbe folyt át.

Pénteken este a szokásos First Fridával nyitottunk, ahol folyt a sör, a csevely és a szemeink törölgetése, hiszen Ingrid nyugatabbra teszi át a székhelyét előreláthatólag 2 évre. Amikor már kizártak a pizzázóból, még mindig az utcán álltunk, vidámkodtunk, nem akaródzott szét széledni. Ebben a hangulatban jutott eszembe, hogy Jold zseniális felvetését (mely szerint kerekezzünk körbe szombaton a Velencei-tó körül) meghirdessem. Kezdeti lelkesedés után másnap reggelre rajtunk kívül csak Ingridék maradtak. Ők furgonnal, mi vonattal támadtuk a helyszínt. Ők az M7-esen kerültek dugóba, a mi vonatunk Nagytéténynél állt kb. 30 percet, így szinte egyszerre értünk Velencefürdőre – igaz, kicsit később, mint ahogy azt terveztük. A nap ragyogott, mi úgy döntöttünk, Agárd felé indulunk, a teljes szakasz végén fürdünk majd. Gárdony, Agárd, Dinnyés, majd a pákozdi emelkedő…….. Pákozdon az Ingókő étteremnél megálltunk sört inni, még egy-egy tányér jófajta nyírségi gombócleves is belefért. Kicsit hűsöltünk, beszélgettünk, majd újra a drótszamáron találtuk magunkat és megpróbáltuk az utat az emlékműhöz megtalálni. Mióta legutóbb erre jártam (egy éve) új bicikliút épült, mely elvezet az arborétumhoz, ahová viszont most nem akartunk bemenni. Tovább kerekeztünk, sajnos azonban az emlékműhöz nem vezetett el a bicikliút. Alig eszméltünk, máris a sásrengetegben, Sukorónál találtuk magunkat. Erre a bicikliút nagyon szuper, nem úgy, mint Dinnyés előtt (gyökerek nyomják, gaz terjed rajta sok helyen). Velencén megálltunk, hogy Jold ugorhasson pár hátrafejest, aki nem volt erre kíváncsi, nézhette a vizisízők ugrásait. Némi lazítás után a csapat többi tagját Velencefürdőn hagyva befutottunk az agárdi haciendába, ahol rokonok vártak szállással, vacsorával, kártyapartival. A nap végeredménye 49,4 km biciklin. Vasárnap délelőtt átúsztunk a szigetre, majd egy kitűnő ebéd után ismét nyeregbe ültem, megpróbáltam a madárrezervátumba (Dinnyés) bejutni – ez sajnos nem sikerült. Mire visszatértem a családi bázisra, már indulhattunk is a vonathoz. A Déliből még egy gyűlölt út várt rám: haza kellett érnem két keréken, a városon át. Így a nap végén, mire a gép garázsba került, a kilométeróra 28 km-t mutatott………

Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, a rokonok meghívása nagyon jól esett, kényeztettek mindennel, ami szem-szájnak ingere. A társaság nagyon kellemes volt, a leves szombaton nagyon finom, az ebéd vasárnap eszméletlenül szemrevaló, a sör kellően hideg, a víz éppen enyhet adó. A biciklim remekül szuperált, az átlagsebességem 26,8 km6óra……..Szóval ez a hétvége számokban, távirati stílusban összefoglalva. És mi történt belül?

 Hasonló nyugodtságot Encsiék házánál éreztem Szentpálon, a szeretet, amivel a rokonok fogadtak, hasonló volt az ő szeretetükhöz. Tulajdonképpen egy kicsit a nagy rohanásban otthonra lelt a lelkem. A természet abszolút közelsége, a környezetváltozás, az új információk, a szeretett emberekkel való együttlét, az, hogy egy kicsit én vendég lettem – mind együttesen azt szolgálta, hogy az aktivitás ellenére úgy érzem, tökéletes kikapcsolódás volt - akkor Szentpálon, és most Agárdon is. És ezt megoszthattam ismét Jolddal. Biztosan ez a lelkiállapot is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újra meg tudjunk nyílni, hogy felvegyük a fonalat. Hogy ez út, vagy tévút………………..? Na, erre még egy ilyen hétvége sem képes választ adni. Tudom, mindenkinek van véleménye erről a bolhacirkuszról, azt sem állítom, nem értek tökéletesen egyet mindenkivel, mégis úgy érzem, amíg mi nem tudjuk, mi lesz velünk, addig szívesen veszem a véleményeket, mindent meghallgatok, mert tudom, értem teszitek, nem ellenem. De döntenünk úgyis nekünk kell – és ennél semmi sincsen nehezebb. Ne higgyétek azt, hogy elment az eszem, tudom, hogy mennyi irányba kell tekintettel lennem, hogy kötelességeim vannak, hogy felelősséggel tartozom…….. De tudom, hogy leéltem úgy 20 évet, hogy nem volt mellettem valaki, akivel élhetek, akivel szárnyat kaphatok, aki így néz a szemembe……… Rajongást bármikor kaphatok, de nem ez számít. A lényeg a kommunikáció, az eszmecsere, a dolgok megélése és utána átbeszélése – ezt nem akarom elveszíteni. Egy szinten közelítjük meg a dolgokat, de máshonnan nézve – ez pezsdíti fel a közös élményeket, ez adja meg a varázsát az együttlétnek. Valahogyan azt kellene még megtanulnunk, hogyan kezeljük a másik felünket a napi szintű együttélés során – ez az összecsiszolódás eddig sajnos nem sikerült. Út, vagy tévút, olyan ez, mint a Velencei-tó körüli bicikliút: egyik felén sima, új, aszfaltos, ami a zsombékoson át vezet, a másik oldalon abszolút a falvak közepén fut át, mégis hepe-hupás a gyökerektől, a kinőtt gazok sok helyen az ápolatlanság benyomását keltik. Mégis, akár ilyen, akár olyan az út, körbe lehet kerekezni a tavat………… Lehet, itt rejlik a megoldás?

A Zsidó Nyári Fesztivál dübörög tovább. Nekem most az Uránia Filmszínházhoz volt szerencsém, ahol még sosem jártam (úgy látszik, e héten többször is elvesztem a szüzességem). Az épület az 1890-es évek közepén épült, orfeumként működött, Budapest egyik legjelentősebb mór stílusú épülete. Csodálatos a vetítőterem kupolája, a szerájok hangulatát varázsolja buján, mégis kecsesen. A varázslatot az emeleten két hatalmas tükör segíti elő. Ebben a környezetben lépett színpadra Falusi Mariann és Földes Tamás Leonard Cohen és Irving Berlin dalaival. Cohen egyik kedvenc előadóm, imádom a kesernyés, életunt dalait, melyeket szinte „protest songokként” maga ad elő, inkább mondva, mint énekelve. Jót tesz a mélabúnak a szerző karcos hangja, evvel ellentétben álló elegáns de visszafogott öltönye és kalapja, hetvenvalahány éve. Dalainak mondanivalója van, nem csak zeneileg, szövegeire muszáj odafigyelni (igaz is, ő elsősorban költő, verseit maga zenésíti meg), legyen az a Take this waltz (Zorán előadásában Volt egy tánc a címe), First we take Manhattan, vagy például a So long Marianne. Berlin művei ezzel szöges ellentétben az élet napos oldaláról szólnak, például a pont 100 éve született Alexander’s Ragtime Band c. dal vagy a Cheek to cheek (internetes kutakodásom alapján most tudtam meg, neki "köszönhetjük" a White Christmas c. unalomig ismételt és átírt örökzöld karácsonyi szerzeményt is). Be kell valljam, ez utóbbi műveit alig ismerem. Ésmost sem támadt bennem mérhetetlen igény a dalok megszerzésére, pedig maga a koncert nem volt rossz, sőt……. Kezdetben az volt az érzésem, a hét fős zenekar, a két előadó kávéházi hangulatot varázsol. Valami olyasféle hangulatot árasztottak, amikor nyáreste ülsz egy kerthelységben és cseverészés közben koktélt kortyolgatsz, miközben fölösleges semmiségekről csevegsz a lengedező szélben. Földes hangja pont így nem jött át a zongorán, nemhogy a szavakat nem lehetett érteni, amit énekelt, de magát a hangját is csak sejteni lehetett, ellenben Mariann éles hangjaival. Körülbelül a harmadik számig tartott ez a zavar, ezután helyrebillentek a hangok, és bár kristálytiszta sosem lett, a szöveg végig nem volt érthető, legalább az énekhangok a helyükre kerültek. Ettől függetlenül Földes személyisége nem túl erős, úgy éreztem, csatornán jut át hozzám, egy másik csatornán a mellettem ülőhöz, míg Falusi Mariann betöltötte a teret, magába zárta az összes nézőt, elárasztott mindent előadásmódjával, énektudásával, hangjával, parádés megoldásaival. Bár tánctudása nem nyűgözött le, kecses mozgása volt, az igaz, de Földes tánctudása fájdalmasan elnyomta, szinte megsemmisítette. Ugyanakkor Mariann mély alázatát is csodálhattuk, mellyel partnerét segítette egy-egy számban aláénekléssel, dúdolással. Zenei alázat volt, nemcsak a partner felé, hanem a mű irányában és a nézők felé is. Két óra szinte percek alatt elröpült, sokszor jutott eszembe, milyen lehetne egy Lajkó Félix – Marko Markovic – Falusi Mariann összeállítás. Valahogy Földes urat nem képzeltem oda erre a bizonyos álombeli színpadra, és a kísérőzenekart sem. Hiányzott a hallgatható jazzból a jammelés, az örömzene, egy-egy alkalommal pár hang erejéig a basszus gitár szólózhatott, egy dobszóló volt, de hiányoltam a hegedű és a zongora önálló futamait. Pedig a dalokba belefért volna. Falusi Mariann többször megcsillant, ilyen volt a Volt egy tánc című dal például. Ráadás számként előadta a Hallelujah-t. Igen, tudjuk, unásig adták ezt a kereskedelmi tévék, amikor összeállításokat közöltek a tehetségkutatók jeleneteiből, egyik kereskedelmi rádió egyenesen elektronikus poént gyártott a cikissé avanzsált nemes dalból (Leonard Cohen műve). Most viszont megszületett a dalok királynője. Mariann magyarul énekelte, mit énekelte, megélte, átmosta, megrágta, kiköpte és evvel táplált bennünket. Behunytam a szemem, a kényelmes fotelba süppedtem, az sem zavart, hogy a hajam tönkremegy (amire pedig addig két órán keresztül kínosan ügyeltem), és a zene első zongorahangjaitól az utolsó leütésig megjártam a poklot és a mennyet. Mindez többsoros és folyamatos libabőrözésben, egyre gyorsabban emelkedő mellkasban és csukott pillák alól szivárgó könnycseppekben nyilvánulhatott volna meg egy külső szemlélő számára – ha lett volna bárki is a teremben, akit ez érdekelt volna. Mindenki az érzéseivel küszködött. A zene, a szöveg, Mariann  értelmezése, átmeneti hangjai a recsegős-reszelős és nagyon tiszta szintek között, a refrén zenétől eltávolodó lassítása, szinte betűnkénti kiköpése, majd pont ütemben átadása valami mérhetetlenül katartikus hatást gyakoroltak. Megállt az idő, minden veszteség, és az abból fakadó újrakezdés egyszerre volt jelen a térben. Minden azonnal értelmetlenné vált, hogy máris értelmet nyerjen újra. Ha csak ennyi járt volna a mai nap, már megérte. És talán ez az egy dal az, ami miatt az egész komplexebb élményt nyújtott számomra, mint a csodás este tegnapelőtt a Zsinagógában. Köszönöm Irénke!

Tegnap a Zsidó nyári fesztivál keretén belül a Dohány utcai Zsinagógában jártam. Izgultam, mert belülről még nem ismertem ezt a nemes és tragikus építményt, melyet Ludwig Förster német építész alkotott meg mór stílusban. Az ünnepélyes felavatásra 1859. szeptember 6.-án került sor. Méreteit tekintve a világon a második, Európában viszont ez a legnagyobb zsinagóga. Belülről hatalmas tér fogad, megrettentően szép, színes, tele apró díszítésekkel és arannyal – de ez nem nyomaszt annyira, mint a katolikus templomok színkavalkádja és aranytömege. Rengeteg embert képes befogadni. A bejáratnál motozás után……….. Álltunk is sorba rendesen, míg bejutottunk, aztán föl a karzatra – ahonnan sajnos semmit nem látni, csak az első sorból, de ugye, az már foglalt volt. A reklámanyag szerint Lajkó Félix, Marko Markovic és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band koncertjére jöttünk. Valójában ez utóbbi zenekar estje volt, az előbbi, neves vendégek megmutatták magukat és zeneszerszámaikat egy-két szám erejéig. Balogh Kálmán zenéje kicsit kávéházi gipsy jazz volt. Cimbalomjátéka isteni volt, lenyűgöző, de e téren el vagyok kényeztetve: Unger Balázs – a Cimbaliband vezére – ennél éppen egy hajszállal bravúrosabb. A hangulat néhol törökössé váltott (talán így akartak a zsidóság előtt tisztelegni), és sokszor volt melankólikus a zene. Aztán felpörögtek az események. Előbb Lajkó Félix lépett két szám erejéig a zenekarhoz (természetesen a másodhegedűse, aki mindig kíséri, most is vele volt). Félix megszokott dalaiból hallhattunk nagyzenekari kísérettel. Jó volt, de az az intimitás, amit csak ő varázsol elő a hangszeréből, ebben a zenekavalkádban kissé elveszett. De hangulatot teremtett. Őt váltotta Marko Markovic, aki fantasztikus csípőmozgásával, szenzációs trombitajátékával föltette a koronát. Mire belelovalltuk volna magunkat a zeneáradatba és hagyhattuk volna magunkat a zene áramán elúszni, jött a szünet, hogy a második félidőt megint a kissé szerényebb előadás nyissa meg – Balogh Kálmánék ugyan nagyon igyekeztek, de a zsenikhez az kevés volt. A második félidőben Marko többször rúghatott labdába (vagyis többször fújhatott a trombitába), például előadhatta a szokásos „kukorékoló kakas, kapirgáló tyúkok” trombitaszólóját is – ez zseniális. Dícséretként meg kell említsem, hogy a Cimbalom Gipsy Band nagyon bírta az ütemet, remekül kísért, remek háttér munkát végeztek, és időnként remek párbajpartnerek voltak Marko trombitájának. Mire a lendülettől és a zenei ötletektől már szinte az eszünket vesztettük (ismét akadt három angolul beszélő fiatal fiú, aki azt hitte a zsinagóga karzatán, hogy tud magyar táncot táncolni), ismét előkerült Lajkó Félix (időnként háttal a közönségnek, hajtotta, úzte a zenekart), hogy felvegye a harcot Marko zenéjével. Párosuk, jammelésük felejthetetlen volt. A cimbalomnál ülő Balogh Kálmánnak félreérthetetlen nemzetközi karjelzésekkel kellett megálljt parancsolni a két szerbiainak, azok annyira belefeledkeztek az improvizálásba. Szóval a vége frenetikus volt. Kár, hogy nem erről szólt az egész. És kár, hogy a karzatról semmit nem lehetett látni……..  A világzene viszont megint rávett arra, hogy mindörökké szeressem ezt a műfajt. Ez az igazán kedvemre való, ez a jazzes, népdal alapú kotyvalék. Ez a valami, ami a múlt gyökereiből készít alapot, és a jövőbe ívelő hidat ver. Olyan magból táplálkozik, amit minden magyar ember ismer, hogy aztán olyan improvizációt húzzon rá, ami alig valakinek jutna eszébe.

A negyvenfokos lakásban este hétkor nagyon törtem a fejem, egyáltalán el akarok-e indulni, hiszen a pesti aszfalt csak úgy nyomja a meleget a naplementébe. Lányom határozottságából táplálkozva végül útnak eredtünk. Pontosan érkeztünk a Pótkulcs nevű romkocsmába a Csengery utcába, mintha a banda csak bennünket várt volna. A pincehelység kellemesen hideg volt, a sörös pohár gyöngyözött, a mézes-ágyas pálinka jó alapot adott. Fáradtan és kissé törődött lélekkel, sok emlékkel indult számomra az este, ráadásul a fiúk-lányok is - talán a melegtől - kissé enerváltak voltak a színpadon. Szlobodán nem volt jelen, megtudtuk, kicsit szünetelteti a Cimbalibandos szereplését, helyette Kittyó billegtette a hangokat – nagyon remekül sikerült. Egy brácsás is segített a zenekarnak, bár inkább a zenekar a brácsásnak – úgy tűnt, gyakornokként van jelen. Az első félidő vegytisztán telt el, a zenekar játszott, kint meleg volt, bent tömeg meg sör. Némi újdonságot az hozott, amikor a zenekar felköszöntött egy néptáncos lányt, amire a barátokkal-barátnőkkel fergeteges mulatásba kezdtek. Imádom azt, amikor néptáncosok nem koreográfiát táncolnak, csak úgy saját maguktól, örömből csavarják a lábukat és pörgetik a lányokat. Nos, ilyen tánc kerekedett ebből, olyasmi, amit anno őseink a fonóban roptak, önmagukért. A lányok az Oriental Mahala és az Üszküdara hangjaira még rákapcsoltak, úgy ment a négy lány hasa, hogy az csak na – hastáncoltak, no……… És tudtak is. A Magyar Vándor c. film háremjelenetében nem táncoltak ennyire forrón a lányok. Ez a négy egymáshoz simult, vonaglott, csábított, mindezt miniszoknyában és fergetegesen. A zenekar, a nézőtér összes férfija mind rájuk tapadt – először csak szemileg, később ki-ki ahogyan tudott. Szerencsére a szünet megakadályozta a csoportszexet. Mesó kicsit zokon vette ezt a fajta csábítást, szerintem pont a határon táncoltak, nagyon üdék voltak, nagyon fiatalok, nagyon rövid szoknyában nagyon szépek. És józanul olyan élvezettel táncoltak, hogy a hormonok tomboltak dühöngve. És az jutott eszembe, Jold mennyire sajnálhatja, hogy ezt kihagyta: nagy nyálcsorgató, ha szép dolgokról van szó. Mondhatnám: ínyenc…….. Ez neki való lett volna. Mégis a lányok sokkal szimpatikusabbak voltak, mint az az olasz harmincas csaj, aki alkoholos befolyásoltság alatt próbálta meg magát betáncolni közéjük, és bár rossz mozgása nem volt, az alapok hiányoztak. A szünetben párja elhurcolta………

A második félidő energikusan indult, üvöltve énekeltünk, ez becsalogatott a kertből három angol srácot, akiknek a szájuk elállt Balázs csodálatos játékától, imádva lesték Kittyó hangjait és varázslattal elbűvölve figyelték Gellért ujjait a hegedűn. Az egyik srác, amíg tehette, videózott a fényképezőjével. Aztán már nem tehette. Nem, az angolnak nem a tárhelye fogyott el, dehogy, egyszerűen elkapta a virtus és rázta, rázta, majd belehalt…….. A szája fülig ért, csapkodta a lábát, ugrált, pörgött, őrjöngött, mosolygott és nem hitt szemének-fülének. Társai is ürült pogózásba kezdtek. Kíváncsi lennék beszámolójukra otthon…….. Aztán egy másik, egy magyar fiú került a középpontba. Ő az elejétől fogva szerényen támasztotta – egyedül – a falat.Majd a Kolozsvári legényes swingre robbant, és a táncparkett közepén nyomta, tekerte, csavarta, lengette, taposta, guggolta a ritmust. Fergeteges tapsot kapott, és onnantól az angol fiú noszogatásait, hogy táncoljon még……. Az angolon több sávban ömlött a víz, üvöltötte velünk az Oppadiridá-t (könnyű a refrén), a noszogatást csak akkor hagyta abba, amikor Balázsék ráadásként belecsaptak a Hello, tourist c. dalba. Az angol megdöbbent, felröhögött, a videóhoz nyúlt és vett mindent – a zenekart, a dalt, bennünket (mi meg integettünk neki minden hellotouristnál), a saját feltarthatatlan röhögését…………. Ráadásként a Tüzet raktak a cigányok dal jött, egy nagyvenentúli férfi két nőt táncoltatott és táncolt körbe totális lendülettel és abszolút eszementen. Barátaim, ismét egy élmény, egy átmosás, és a fájó emlékek helyett kaptam olyat, amire jó lesz majd ezentúl emlékezni. Mindenkit szeretek!!!!!!!!!!

Unokanővéremmel elindultunk, hogy sétálgatva, szemlélődve arra is jusson idő, hogy a családi szennyest kicsit meglebegtessük. Pletykáltunk no, rendesen, mint Sári néni, Kati néni, etye petye lepetye…….. Soványnak egyikünk sem mondható, kettőnk közül ő abszolút egész estét betöltő méretekkel rendelkezik – csak a magassága nem éri el a kívánt szintet. Mondjuk úgy, csokigolyó. Bájos, imád jókedvvel ismerkedni, szereti az életet, tudja méreteit, határait, és ügyesen kovácsol ebből előnyt. A villamoson egy fiatal hölgynek elég csúnyán „beszólt” egy bottal közlekedő öregúr. Donnánk a fiatal hölgy segítségére sietett, udvariasan, az úriember korára tekintettel finoman és illedelmesen fejtette ki azt a nézetét, hogy a hölgynek van igaza. Az „úr” azonnal letegezte, hangosan a testméretére tett azonnal megjegyzéseket: gurulj le a villamosról, ha tudsz……. mondatokkal próbált fogást találni. Nem sikerült. A villamos viszont némán siklott tovább, mindenkinek sürgős ablakon kinéznivalója akadt. Azt gondoltam, ez a nap is pocsékba ment. És nem! Unokatestvérem jót nevetett az ügyön, lehetett érezni, ez abszolút hidegen hagyja, így vidáman folytattuk utunkat Szentendrére. Ez tanulsággal szolgált nekem, mert az utóbbi időben egyre több kritika érte testvonalaimat, testem formáját. Ma már, a történések fényében tudom, hogy evvel Jold a menekülését készítette elő, de ezek a szavak akkor is nyomot hagytak bennem. Ezért esett jól megélni azt, hogyan kell a megjegyzéseket kezelni, mi az, amit ezekből magunkra szabad venni. Azon is elgondolkoztam a villamoson történteket követően, hogy ez az eset tulajdonképpen a botos bácsiról nyújtott szegénységi bizonyítványt. Vigyem tovább az előbb megkezdett analógiát? Inkább folytassuk a napi történések leírását. Igen lassú, andalgós séta után megtámadtuk a főtérről nyíló kis utcát, ahol a világ legfinomabb lángosa sül. Evés után képek készültek.A képen is látszik, kellemes hangulat uralkodott körülöttünk, a nap sütött, semmi dolgunk nem siettetett, mi kell még több egy nyári vasárnapon? Fényképezgetve továbbsétáltunk. Meglepetésemre, a főtéren található ortodox templom nyitva volt. Kíváncsi voltam, az ikonosztáz van-e annyira lenyűgöző, mint a Szentendre belvárosába a HÉV-től vezető úton álló másik szerb templomé, vagy nyújtja–e ugyanazt az élményt, mint az egri ikonfal. A templom szép, méltóságban kopott, a néni a bejáratnál készségesen felelt butának tűnő kérdéseimre.Megtudtam, ez az ortodox vallás azonos avval, ami most Romániában állami pénzen elárasztja a városokat. Itt nagyon régi, szent képek, ott fröccsöntött műanyag utánzatok – mert pénz nincs mögötte. A templomi hangulatot egy jegeskávé, dunaparti, kacsákkal tarkított árnyas ücsörgés, 190 Ft-ért gombóc fagyi a kedvenc helyemen (ami a parti görög étteremtől a főtérre vezető utcában található a Kovács Margit múzeummal szemben) vezet fel, majd lassan visszasétáltunk a HÉV állomáshoz, hogy hazafelé levonhassuk azt a konzekvenciát: holnap nem akarunk dolgozni……….

Imádlak Benneteket, mert hitet adtok. Mellém álltatok, egy tömegben, azonnal, és egyenként, tele lett a postaládám, és a naptáram, mert mindenkivel találkoznom kell. Ma elkezdtem a pörgést. Szépen felöltöztem, sminkeltem (ezért kicsit el is késtem), a fülbevalómnak megint csodájára járt a fél kerület, mosolyogtam és a nyakamba vettem a várost, hogy Erikával megnézzük a Nyolcak c. kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. A Nyolcak elnevezés 8 avantgárd magyar festőt takar: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla,  Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos. Ők nyolcan Párizsban tanultak, majd Kernstock nyergesújfalui háza lett a főhadiszállásuk, ahol sokszor megfordult Ady is. (Kernstock háza ma a borzalmak háza. Annyira lepusztult, romos, mocsadék hogy szégyenlem magam, hogy ilyen országban élek!) Művészetükre a századelő avantgárd képzőművészeti irányzatai hatottak, elsősorban a fauves, a posztimpresszionizmus, Paul Cézanne festészete, kisebb mértékben az expresszionizmus és a kubizmus valamint a szecesszió. Első kiállításuk a Nemzeti Szalon csodálatos szecessziós épületében volt az Erzsébet téren (a csodálatos épületet sajnos 1960-ban lebontották). De a festményekre essen további pillantásunk. A képek erős színekkel hatottak, egy-egy kép láttán Gauguin hatását fedeztem fel, más képek a mai naív cigány festők alkotásaira emlékeztettek. Nagyon kedvemre voltak Czóbel mély színei, imádtam Márffy lendületes, kereken kacskaringózó vonalvezetését, elmerengtem Kernstok aránytalanul vékony férfi- és aránytalanul kerek tomporú női alakjain. Szemeim előtt lebegnek most is  Kernstock ablakképei, melyek a Schiffer-villát (Munkácsy utca) díszítik………. Tihanyi Lajos által megfestett Ady arckép a maga vöröslő izzásában nem engedett máshová nézni, szinte beszippantott. Vele szemben Tihanyi önarcképe a nyújtott formájával elegánsan groteszk volt, nagyon kedveltem. A képek abba a korba vittek el, melyben nagypapám a világra jött: szinte kézzelfogható volt a közelsége. Már nem Matisse, még nem Kassák vagy Vasarely……… Ugyanakkor nem annyira folyondáros, természet-közeli, mint Klimt, Mucha hatásai talán jobban hatottak. Varázslatos képek voltak, izzó színekkel, vonalakkal, nyúlt alakokkal.

A nap levezetéseként elsétáltunk a csónakázó-tóhoz. Leültünk a pop up bárban egy jeges kávéra és sok locsi-fecsi közben megnéztük a naplementét. Annyira szép nem volt, mint a balatoni naplemente, de megérte. Akkor is, ha a tavon úszó szobrok egyike-másika inkább frusztráló, mint művészi. Az sem vette kedvünket, hogy a tó ápolatlan (valahogy nem tudják megoldani sem az öntisztulását, sem a rendszeres tisztítását), néha büdös. A kávézó asztalai ragadtak, a pincérek gúnyája kissé koszos volt. Amikor megkaptuk jegeskávénkat, az a ragadós asztalra került, ami csak azért nem volt gond, mert a kávéspohár oldalán folyt az, aminek eredetileg belül kellett volna lennie. Elővettük hát a törlőkendőt, kezet, majd asztalt töröltünk, aztán inkább abbahagytuk, mert a törlőkendő feketedni kezdett…….. Fura egy helyzet. A bár jó helyen van, mindenki keresztül sétál rajta, sokan esznek-isznak is a lemenő nap fényében. Ez az egy cég uralja a tópartot. Vajon meddig? A vendégek létszáma ilyen kis kellemetlenség miatt nem fog megcsappanni, mert hiányt pótol, mert más a tóparton nincs. A Robinson ugye, más árkategória. Kissé beljebb a Ligetben ugyan ott van a Kertem, de az inkább sörkert, biciklisek és alter fazonok találkozó helye, és ugye nem víz mellett van. Szóval a forgalom marad, akkor nem lesz miért elhagynia a cégnek a tópartot, így meg nincs esélyünk valami modern, tiszta és egy teljesen más kiszolgálásra.

Az este kivilágított vajdahunyad-vári sétával zárult, abszolút kikapcsolódósra és romantikusra sikerült. A mosolyom hazafelé nem álca volt, a béke szigetén jártam. Fiúk-lányok, előttetek a lehetőség, ilyen programokat velem még, még, még!!!!!!!!!!!!

Egy éven belül másodszor kell világgá kürtölnöm, hogy Jold, akinek olyan sokat köszönhettem, itt hagyott minket - kilépett a kapcsolatból. Érezhettétek, a betűim elfogytak mostanában, az utóbbi időben akkora teher nehezedett rám, hogy már nem voltam az eredeti Ágó. Ma este ez megváltozott. Újra kell gondolnom a napjaimat, át kell szervezni az életem, ebben számítok Rátok is. Nincs nagybúbánat, ennek már éppen ideje volt. Válaszokat kaptam, megnyugodtam, és most keresem az utam. Nincs bennem a decemberi törés, ezt már vártam.

Sajnálom, hogy vannak még körök, amik úgy működnek, mint egy agymosó társulat. És vannak olyan gyökértelen emberek, akik lebegnek, folynak. És az agymosó körök vezetői vadásszák az ilyen alakokat, és TT most jókor volt a jó helyen. Jól irányzott mondatot mondott, amellyel az amúgy is küzdő kapcsolatunkat végképp a padlóra küldte. Büszke lehet magára, fogott egy madarat, aki majd átveheti a székét a pénzes zsák mellett....... De persze én vagyok a rosszindulatú, ez nem erről szól..........

És akkor most a Bajnokok Ligája. Nagyon jó a meccs, fordulatos, izgalmas, remek egyéni megoldásokat látok, elámulok, mennyire tudnak bánni a labdával. Pont jó, nem kell filmen agyalni, nem kell filmen bőgni, nem kell azt érezni, hogy legutóbb, amikor ezt a filmet néztem, Jold ölében hevert a lábam és a keze az alkaromon hevert, a film után pedig............. Érdekes, alig néztünk együtt sportot - pedig a jó focit, a kézilabdát nagyon szeretem. És ha van kivel (még inkább ki ellen) szurkolni, az eszemet és a hangomat vesztem. Ez most ilyen meccs. Tökéletes kezdete a jövőmnek!

Vonzalmam Sting iránt akkor kezdődött, amikor még az 1980-as évek végén a Danubius Rádió német nyelven szólt, és az Antenne Austriával karöltve remek koncerteket adtak. Sting Tokióban lépett fel akkor, magnószalagra került, és evvel be az életembe. Évek múlva szültem egy lányt, pont Sting 41. születésnapjára. Majd lassan a lányom is Sting rajongója lett, tehát én úgy érzem, mindent elkövettem, amit egy igazi rajongó csak megtehet…… Mivel anya vagyok és nem túl pénzes, tavalyi Sting koncert élvezetét átengedtem az akkor éppen 18. születésnapját ünneplő gyermeknek. Az élet mindig megajándékoz, így most Jolddal felkerekedtünk, hogy a Symphonicity c. koncertet meghallgassuk a Budapest Arénában. A jegyünk a küzdőtérre szólt, ami sajnos nem az már, mint régen, nem volt szükségünk például a sátánvillára, ellenben sorba szerelt székeken üldögélhettünk. Ennek következtében rettentően messze, szinte egy kilométerre volt a színpad – Jold meg fog morogni a túlzásért. Természetesen nem csak egy-ötven alatti embereket engedtek előre, ezért sajnos elég korlátozottan láttam, ami igen nagyon rányomta a hangulatomra a bélyegét. Sting pedig nem volt annyira erős, hogy a falat áttörje. Pedig mindent megtett, állt a színpadon, hozta a maga összes hatvan évét, de ízlésesen kigyúrt testben. Hozott hangszereket, eszméletlenül remekül éneklő háttérénekest, aki ráadásul remek Balássy Betty hasonmás. A Dohnányi zenekar kísérte, kiemelem az első hegedűst. Nem tudom viszont, a bájos arcú japán karmester minek kellett – lötyögésével talán inkább csak elkavarni akarta a zenekart, fiatalsága, pofija és táncikálása lágyította a szimfónikus hangokat, tehát inkább látványelem volt, mint a csapatot összefogó, ritmust adó vezér. Sting hozta a kiváló dalait, a még remekebb hangját. Sokszor jutott eszembe, hogy Fluor és SP hol lesz hatvan évesen…… és nem elég sztárnak lenni, az örökléthez, énekelni is tudni kell. És ezt Sting nagyon tudja. A hallgatható jazz a bőre alatt van, a száján úgy bújnak ki a hangok, hogy muszáj elkapni, és azonnal befalni. A dalok közül viszont nem mindegyiknek tett jót a szimfónikussá varázslás. Például a Fields of gold c. dalból az én érzésem szerint elveszett az intimitás a nagyzenekari hangárban, Jold viszont ezt nem így érezte. A Straight to my heart viszont mindkettőnknek gyengének tűnt. Essék szó a pozitívumokról is. A Russians kifejezetten hangulatosabbá vált a nagyzenekarral a háttérben, szerettem az English man in New York c. számot is, és a ráadásokat is – pedig úgy tűnt, nem is figyelek már. De Sting bennem van, ismerem minden rezdülését, így azt is tudtam, mitől lett más, melyik hang lett izgalmasabb, kellemesebb, látványosabb vagy halványabb. Szóval meghallgathattunk egy újabb rockert, aki öregségére megszelídült, és azon túl, hogy ez eszméletlenül jól áll neki, még szórakoztató is. Viszont az jutott eszembe, vajon lesz-e még valaha olyan koncert, ahol csápolok, rázom a fejem és eszemet vesztve ugrálok – mindent kimosva az agyamból. Az a baj a megöregedett sztárokkal, hogy nem csak a színpadon száll az idő….. Vajon emlékszem-e majd erre a koncertre 20 év múlva, mint ahogyan teszem ezt a Queen legendás 1986-os szereplésével, vagy hagy-e nyomot Joldban annyit, mint a Yamamoto dobosai……

Mai második megosztanivalóm az új bicikliről szól. Család és barátok (köszönöm Jani!) támogató segítségével sikerült egy vidéki kisvárosból beszerezni, hazahozni vonattal. Most lekötözve áll a pincében és szerintem, alig várja már, hogy megkezdjük az ismerkedésünket. Remélem, az égiek is támogatnak majd holnap ebben, és akkor a napvilágnak is meg tudom mutatni a Nimbusz kétezres vékony dongáját, kecses gumijait, és kitapasztalhatom, hogyan fognak a fékek……..

Xavier Beauvois 2010-es cannes-i díjnyertes filmje (Des hommes et des dieux) nem könnyű. Nem az, mert művészfilm, lassú és hosszú snittekkel, többnyire zenei aláfestés nélkül, dokumentarista elemekkel átszőve mutatja be az 1990-es évek derekán az algériai Tibhirine-ben élő francia trappista szerzetesek mindennapi életét, mely egybefonódott az iszlám lakossággal. Egy szélsőségesen iszlám csoport elhurcolta a szerzeteseket, majd egy hónapnyi fogva tartásuk után lefejezték őket – fejüket ugyan megtalálták, de a testek a mai napig nem kerültek elő. Felmerült annak a lehetősége is, hogy valójában az algériai hadsereg gyilkolta meg őket, tettüket kiszabadításnak álcázva. Feszegetik viszont azt a kérdést is, a francia közigazgatás tehetetlensége mennyiben volt felelős a foglyok életének elvesztéséért. A film viszont ebből a politikai vonulatból, a szerzetesek meggyilkolásával nagyjából egyidőben történt egyéb gyilkosságokról semmit nem szól, avval a finomsággal, az emberek lelki nagyságával, a hitükbe való kapaszkodással próbálja az áldozatot, a vértanúságot megközelíteni. Ahogyan a szerzetesek, papok feladata nem a politikai véleményalkotás, úgy a film is távol tartja magát ezektől az ítéletektől. Ahogyan nem ítélkezik annak kérdésében sem, a gerillaharcos vagy az állami katona az igazabb-e. Azt boncolgatja inkább, mennyire erős az egyén hite, tud-e magából építkezve, a hitébe kapaszkodva mártírrá válni. A veszély közeledtével az ego emelkedik fölül, ezen úrrá tud-e lenni a hit, az a szemlélet, a sorsunk előre meg van írva, utunk vége mindenképpen halál, életünk pontosan csak addig tart. A film ezzel azt is feszegeti, tudjuk-e, hogy feladatunk van, tudjuk-e, mi az, felvállaljuk-e…….. A filmet követő beszélgetésből további kérdések merültek fel (sajnos csak fölmerültek, de nem volt igazán bátorsága a jelenlévők közül senkinek, hogy idegen emberek között igazán mélyre ásson ezekben a veretes témákban) arra vonatkozóan, hogy vajon amikor tömegével hurcolnak el embereket, erkölcsös-e elbújni, és ez által megúszni azt? Árulás-e ez? Gyávaság-e? Felmerült a kérdés a nézőkben arra vonatkozólag is, hol a nyugati (civilizáltabb) társadalmak felelőssége? Én próbáltam érzékeltetni azt a feszítő témát is, hozhat-e egy személy döntést a saját életéről, mikor annak megléte vagy nem léte kihatással van másokra is, hiszen családja mindenkinek van (természetesen szerzetesek esetében nem a gyerekre gondolok, de testvér, unokatestvér, stb.). A vitát moderáló Perlaki Tamás szerint a szerzetesek esetében ez a szál már szinte teljesen elhalt, ha volt is kapcsolat, az már pár levél csupán. Nem gondolom, hogy egy ember, aki hozzánk tartozik akár családi kötelék, akár baráti szálak okán, pusztán avval „kitörölhető”, hogy távol van, csak ritkán jelentkezik. Lehet, hogy én abszolút romantikus vagyok, de ennél többre tartok bizonyos embereket – és azt gondolom, a szerzetesek a maguk humanizmusával pont ilyenek lehettek. Erre valamiféle bizonyosság az is, hogy a gyilkosság körüli helyzet egyik leglelkesebb kutatója Luc atya unokaöccse……… A filmben előállt helyzet megválaszolására a szerzeteseknek döntést kell hozniuk, elhagyják-e az Atlasz-kolostort a fenyegető helyzet miatt, vagy vállalják a feladatukat és bevárják a dolgok alakulását – miközben nem paktálnak le sem a gerillákkal, sem a katonákkal. Az iszlám falu számára ők az ág, ami megtartja a verebeket – volt ez az egyik kulcsmondata a filmnek……. Nagyon tetszett a filmben az, ahogyan azt ábrázolta, hogyan illeszkedtek be az iszlám közösségbe. Nem beolvadtak, hanem megismerve egymást, megtanulva a másik kultúrát, együtt éltek. A megértéshez is hit kell, az elfogadáshoz is az kell, hogy magamat megismerjem, tisztában legyek avval, hol a helyem a világban – lefordítva: mi a feladatom. Akkor tudom csak a másik értékrendjébe, világlátásába illeszteni, a másik feladatához passzítani a sajátomat. A filmen túlmutat már az a kérdés, miben kell hinni? A hit, mint az istenhit a lényeg, vagy bármi, amire abszolút mértékben föl tudom fűzni az életem – ebben az esetben én úgy fogalmaznám a feladatban való hit. Ez meg előre vetítené azt, marad-e nyomunk a világban – ha feladatunk van, szerintem akkor biztosan. Ezért lehet talán a film címében az Istenek szó többes számban. A film hitelessége (és ereje) abban is rejlik, hogy nem mélyíti a kereszténység-iszlámság árkot, nem akar erőszakkal állásfoglalásra késztetni, nagy mondanivalóval átnevelni vagy megértetni valamit. A dokumentarista alapokon nyugvó film három-négy olyan jelenettel bír, amit valószínűleg hosszú időre magával visz a néző, akár örökre megőrzi magában – hatásvadász túlkapást én nem tapasztaltam, de a filmet követő megbeszélésen egy jelenet kapcsán érte ilyen kritika a filmet – igaz óvatosan. Sok szimbólumot használt a film, ezeket is boncolgattuk, de ezt itt kifejteni nincs értelme, hiszen aki nem látta a filmet, az nem értheti, miről írok. Inkább nézzük meg a film címében az emberek szót. Áldozat vállalásukkal lettek Emberré, a szó nemes értelmében. Halálukat méltósággal vállalva, vértanúkká válva nemesedtek példává. Ha már úgyis véges a földi élet, nem mindegy, milyen méltósággal. Bennem ugyanakkor fölmerült a kérdés, volt-e értelme haláluknak, változott-e bármi politikában, helyi gazdasági-kulturális viszonyokban, stb. Ezt sajnos nem hiszem. Viszont a filmet nézve egy katolikus pap rávilágított, hogy a szerzetesek helyzetre adott válaszából támaszt nyerhetünk mindennapi döntéseink, áldozatvállalásaink meghozatalához, ő például párhuzamba állította a házasságot napi szinten és a vértanúságot – természetesen kissé tudatosan karikírozva, de az alapok analógiája hatott. Ezek szerint áldozatuknak mégis van értelme, kérdés, mi hogyan tudunk ebből tanulni, táplálkozni, ennek a tudásnak a birtokában tovább élni, mások áldozatával jól sáfárkodni.

Szóval zavaros politikai helyzetben meghozott döntést mutat be a film emberi oldalról, és természetesen nem könnyű bármilyen döntést meghozni, hát még ezt! És természetesen mindenki nagyon tudja, mit kell tenni, de ha valóban ilyen helyzetbe kerülnénk, mit tennénk? Rengeteg gondolatot vetett fel a film, zsidóságról, üldözésről, hitről, áldozatról, feladatról – ebből sok mindent érintettünk, sajnos azonban nem volt elég bátorságunk – és a moderátor sem volt teljesen tájékozott ahhoz, hogy a megfelelő mederben tudja tartani a beszélgetés folyását – ahhoz, hogy mindezeket kifejtsük, nézeteinket ütköztessük. Bennem nagyon sok megválaszolandó gondolat maradt. Talán nem lenne baj, ha a kommentek e témákban megindulnának – akár a film megtekintése után.

Itt van ez a szuper lehetőség, hogy alig egy múzeumi belépő áráért egy éjszaka bolyonghassunk bármelyik múzeumban és használhassuk a bkv-t……… És akkor most itt álljunk meg egy szóra, mert ez azért nem egészen így van. Nem, nem fogok panaszkodni a remek programok fogyasztása után, hiszen valóban nincsen miért, mert előre igyekeztem elkerülni a lehetséges csapdákat – de tudom, nem mindenki tud ilyenekre tudatosan felkészülni. Amin elgondolkoznék most elsősorban, az a bármelyik múzeum kifejezés és a BKV ingyenes használata. A bármelyik múzeummal az a gondom, hogy minden kapu nyitott ezen az éjszakán, bárhová be lehet lépni, meg lehet nézni, körbe lehet járni, a múzeumok egész vendégcsalogató (és nagyon színvonalas) programokkal várják a látogatókat. Ezt nagyon élvezem, és előre nézem, mit és hol lenne érdemes megszemlélni. DE. Mondjuk a Szépművészeti Múzeumban szeretted volna megnézni a Nyolcak című kiállítást – mert szerencsére minden évben vannak valahol vendégcsalogató kiállítások, amit valami nagy név vagy nagy festmény elad, amire tódul a nép, mert hiába no, ez is csak üzlet és a múzeumi dolgozóknak is fizetést kell adni – és az államnak ugye erre sincsen pénze. Szóval ha megnézted volna most pénteken ezt a kiállítást (ugye, bármelyik múzeumról beszélünk, és a bármelyikből mondjuk Neked pont erre fájt volna a fogad), bizony 3 napi hideg élelemmel kellett volna számolnod. A sor vége a Dózsa György útig állt, és bent az épületben is egészen a ki állítóterem bejáratáig tartott. Ha sorba álltunk volna (mi már bentről szemléltük szerencsére, mi a múmiás tárlatot választottuk), nagyjából az egész éjszakánk ráment volna, és akkor egy kiállítást nézhettünk volna csak meg egy belépő áráért. Lehet viszont avval érvelni: na, de milyen kiállítást! Hát ezt nem tudom. Nem rosszak például Czóbel Béla képei, de Van Gogh egy-egy képét vagy Monet művéből egyet-egyet meg lehetett tekinteni sorállás nélkül az impresszionisták kiállításán, nem is beszélve El Greco festményeiről. Valamiért bamba a tömeg és mindig a felkapott felé nyomul. A múmiás kiállítás egyébként sajnos elég kevés volt, pár éve a váci kriptából előkerült múmiák sokkal izgalmasabb tárlaton voltak láthatóak.

Szépművészeti tárlat után a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai múzeumot tekintettük volna meg – a sor az Andrássy úton kígyózott……… Hát itt sem ránk vártak, ugyanavval a lendülettel, ahogy odaértünk, már léptünk is tovább a Ludwig Múzeumba. Itt először egy szerb „művész” tárlatvezetését kezdtük el élvezni (a fiatal lány nagyon komoly és érdekfeszítő előadása élvezetes volt, viszont az időnk már nem volt és nem is érdekelt az önjelölt művész), majd Moholy-Nagy zseniális világába nyerhettünk bepillantást. Engem lenyűgöz az, hogy valaki valaminek ennyire meghatározó alakja legyen, hogy valaki egy addig nem létező irányzatnak annyira előfutára legyen, hogy már szinte ő maga az irányzat. És hogy az életét a Bauhaus tehesse ki – semmi más nem is létezett számára, legyen szó színpadtervekről, fényképezésről vagy esszéírásról akár. Komplex ember, rengeteg területen tud alkotni, de minden területen az alfa és az omega a Bauhaus. Szerteágazóan új de központilag mereven egy amit alkotott. És ő sem itthon lett próféta.

Az Iparművészeti múzeum az egyik legkedvesebb szecessziós épületem Budapesten, belülről is csodaszép, az építészeti stílust keleti hatással nyújtja. Ezt az érzést meglovagolva török nappá varázsolták a helyet, otthont adva Seherezádénak, török zenének, táncnak, és ügyesen úgy engedték be az iparművész árusokat, hogy az egész teret valamiféle bazári hangulat lengte be. Varázslatos volt. Az Eszterházy kincsek méltó helyen kerültek bemutatásra. Élveztem a hely nyüzsgését, a pezsgő lüktetést, ami együtt tud élni a kultúrával. Bár még sosem jártam Törökországban vagy Perzsiában, én valahogy így képzelem el az ottani világot: szórakozás és kultúra békés egymás mellett élését.

Az este zárásaként a Bajor Gizi Színészmúzeum hívott, a Könnyű Esti Sértés zenekarral. Színészzenekar, sok húzónévvel. És még zenélni is tudnak, mondjuk énekelni is, bár……….. Külföldi és magyar ismert slágerekkel szórakoztattak bennünket Bajor Gizi hajdanvolt villájának teraszán. Kellemes érzés maradt a nap végére bennünk, bár tavaly Lajkó Félix fellépése a Fonóban sokkal nagyobb élvezetet és kulturális töltetet nyújtott – az idén hasonló színvonalú programot nem találtam a kínálatban.

És akkor engedtessék pár szó morgás a BKV-ról. Ami ugye, a belépőként is szolgáló karszalaggal ingyen volt használható…….. Nem, nem csak a múzeumi járatok, az összes BKV. Rendben, ezt eddig értem. De nekem havi bérletem van, a hónap valamely napjától valamely napjáig – vagyis nincs ott, hogy kivéve a múzeumok éjszakája………. Vagyis én (és még hány havibérletes társam) duplán fizettük ezt ki: egyszer a havi bérletben, egyszer a múzeumi belépővel. Elismerem, az 1400 Ft 4 múzeumra és a bkv járatokra nem sok, de azt is tudom, ennek az éjszakának az összes eladott jegyeinek árából a bkv is részesedik majd. Viszont akkor én nem kérhetném vissza a június 24-ére a BKV bérletem árát? Csak arra az egy napra………. Vagy mondjuk lehetne kétfajta jegyet váltani jövőre a Múzeumok éjszakája programra: bkv jegy kombinálva az árban, vagy bkv jegy nélkül………… És gondolom, legalább ennyien nem kérnék a bkv jegyes megoldást, pusztán azért, mert biciklivel vagy autóval közelítik meg a helyszíneket. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a 12. kerületi Színészmúzeumból egészen az Erzsébet hídig kellett legyalogolnunk, ha nem akartunk 50 percet várni a normál éjszakai buszjáratra – mert ott nem járt a múzeumi busz. Azért hajnali háromkor velünk együtt sokan ültek múzeumi karszalaggal a buszon hazafelé, már leragadó szempillákkal. És most a 973-as buszon nem a tiniktől és a huszonévesektől volt olyan dugó, hogy alig lehetett fölférni, most bizony a 30-asok és az ötvenesek töltötték meg a buszt. Nem is értettük, miért nem indított a BKV több járatot.

Emlékszem, mennyire fellelkesítő volt az első Múzeumok éjszakája, mert minden a kezdeti bájjal volt átitatva: a programok, a szervezés, a kollégák, stb. De mindenkin és mindenen látszott az az akarat, hogy valami nagyot alkossanak, valami maradandót kezdjenek el – közösen. Évek múltán ráépült a BKV a buszjárattal, profik vették kézbe a dolgokat, fokozatosan kinőtte a gyerekbetegségeit ez a rendezvénysorozat és lett egy tömegrendezvénnyé – amit mindenki szeret. Tehát lehet ezt jól csinálni. Hasonló pozitívumokat várva keltünk tegnap útra munka után, hogy a zene ünnepe c. programsorozatból kiválogatott mazsolákból fogyasszunk. Az egészen látszott, nincsen központilag összefogva. Sok program egymást átfedte a város lehetetlenül megközelíthető helyein. Végül is, ne akarj mindent fogyasztani…….. A legtöbb program valamelyik szórakozóhelyen volt, de arra utalást nem találtam, mennyi a belépő. Mi a Ráday utcában kezdtünk, de nem kívántunk az IF kávézóban fogyasztani, az utcáról terveztük Rutkai Borit meghallgatni. Időben odaértünk, majd egy órát lófrálva vártunk a kezdésre. Ez idő alatt végig nem tudtunk kikapcsolódni, tétlenül vártunk. Valami jóra, valami alternatívan különlegesre, miközben egy utcazenész fazon rettentően szánalmas gitáros pöntyögése idegesítette a közönséget. Egy óra elteltével a Specko Jedno zenekarral a háta mögött Bori a székre lépett (ez volt a színpad), bájolt, bűvölt, előadott, énekelt és elvarázsolt. Bűbájosan tüneményes, Joldnak Audrey Tatou jutott róla az eszébe. Én nem tudom egyértelműen hozzá kötni Bori személyét, de tény, hogy van benne némi báj, kecs, kellem, ami erre enged következtetni, ugyanakkor viszont modorosabb, a naívsága talán tudatosabb, inkább eszköz Bori számára. A dalok zseniálisan sok stílusban hangzottak el, kultúrált szóviccekkel és gondolati csavarokkal tarkítottak voltak a dalszövegek. Kedvesen szólítgatta a közönséget, de a fáradt hangulatomban ez nekem széttördelte az előadást és így nem ütött át a hanguklat, nem tudott a zene a szárnyaira emelni. Külön bosszantott, hogy folyton a közönséget kérdezte meg, mit énekeljenek, bekiabálásra szólt a dal. Olyan érzésem volt, nem készültek fel, nem tiszteltek meg avval, hogy összeállítsanak egy listát, mit játszanak…….. Mintha olyan ajándékot kaptam volna, amit nem csomagoltak be. Tetézte a gondunkat, hogy az idő haladt (egy óra csúszásban voltunk már) és csalogatott a következő helyszín, a következő program. Az előadóról nem tudtunk semmit, de jazz szólt a Szimplakertben – erről a helyről ismerőseim ódákat zengtek már. Szóval otthagytuk a Ráday utcát kb. a program felénél, és várakozással ültünk föl több BKV-járatra, hogy a Kazinczy utcába eljussunk. Ahol a hely zseniális, talán Budapest legszebb romkocsmája (ez most trendi mifelénk). A tömeg viszont óriási volt, ennek megfelelően a zaj is. Mindenki fogyasztott, cserregett, magas volt az alaplárma. Egy ablakokkal elzárt helyen (naná, valamiféle hangszigetelés kell) kezdett a zenekar. Az ablakok mögött jól szólt a zene, Joldnak túl hangosan is. Fojtott a cigarettafüst, rekkenő hőség volt. Kitámolyogtunk a kertbe, ahol viszont már az alapzaj szinte elnyomta a zenét (hallani lehetett, látni nem a zenészeket, és élvezni sem a zenét, csak sejteni a hangokat), és hiába minden nyílt tér ellenére, a dohányfüst elől nem menekülhettünk……… Hát a programot félbehagyva elindultunk fáradtan, feldobó, átmosó és gondolkodtató élmények nélkül hazafelé. Azon gondolkoztunk, egy ilyen programsorozatot miért kell kedd estére tenni? Tudom, nehéz a fesztiválokkal, programokkal terhes júniusban jó időpontot találni, de talán ez is túlzás. Talán mi is túl nagy igényekkel, elvárásokkal futottunk neki, és elismerem, fáradtak is voltunk. Ez is lehet oka annak, hogy tegnap este csak vártuk a csodát, ami még csak meg sem legyintett minket. A pozitív hozamát az estének a belvárosi séta, a Ráday utca szép épületeinek látványa, a városban itt-ott szembejövő ismerős (amitől pezsgőnek éreztük a városunkat) adta.

Képzavar, tudom. Hol van margó egy biciklin? Pláne egy olyan ALPHA-n, aminek lila váza és piros ülése van? De ez a képzavar a legjobb lehetőség arra, hogy valami fogalmatok lehessen arról a valamiről, ami bennem zavarog péntek délután óta. ALPHA húsvét után pár nappal lett a családunk tagja – éppen 10.000 Ft-ért vettük a neten. Hogy számolgattuk, mire futja, mennyire licitálhatunk – mert bizony a lé határozta meg a tudatot akkor is. Bohókás kinézete is sugallta, mennyire fiatalos, mennyire dinamikus, mondjuk talán azt is, mennyire robbanékony. Csak úgy simult a talpam alá a pedál, a váltó néha lustán mozdult, de összeszoktunk hamar, csak úgy faltuk a kilométereket, igazából mintha sosem akart volna megállni – a fékjein lehetett volna javítani, terveink között szerepelt a probléma megoldása. Fokozatosan kezdett heti szinten programom lenni vele, volt, hogy egész napot együtt töltöttünk, nem bántam meg. Följött a hegyre, levitt a Dunához, átszaladtunk Ürömre és végül egy nap alatt áttekertünk Pozsonyba – ezt a 70 km-t is nagyon bírta (ne számolgassatok, hogy került Pozsony ilyen közel Budapesthez, olvassátok el az előző beírást, abból minden kiderül!). Tulajdonképpen igen komoly járgány volt, jól megépített, szép és stramm készülék, ami a torz külső okozta két perces nevetőgörcs után hamar megnyert magának, annyira, hogy mások is elismerték érdemeit – bár mindig megjegyezték, hogy na, de azért a színe……….. Nem értették, hogy ALPHA így eredeti, így az enyém igazán. Mostanra már nem is adtam volna senkinek, mert összeszoktunk, a részem lett. És akkor kitépték belőlem. Elvették, gonosz kezek levágták a biztos hellyel őt összekötő biciklizárról és a kezek tulajdonosa elrobogott vele: illa berek, nádak, erek. Szóval nincs biciklim, a tizenötödik kerület egyik társasházának bezárt lépcsőházából vitték el. És azóta töröm a fejem, hol van, mit csináltak vele, kinél talált gazdára, talán bohókás kinézetétől is megfosztották, hiszen a lila bicikli piros üléssel nem kelendő……… Ha nem ezen a töröm a fejem, és éppen nem szomorkodom azon, hogy a remek programjainak szinte vége ezennel (hiszen eltűnt a társam, akivel ezeket a túrákat képes voltam véghezvinni), akkor az jut eszembe, biztonságos(nak vélt) markókörnyezetembe valaki ártó szándékkal lépett be, és nem volt lehetőségem sem megelőzni, sem kivédeni. Saját hazámban, saját házamban csak kiszolgáltatott lehetek. És nem értem, miért ALPHA lett az áldozat, hiszen Budán, de akár Zuglóban, vagy itt a kertes házakban annyival jobb biciklik vannak……… Teleszkóppal, anélkül, jól felszerelve, szépen csillognak………. A nyaramat is evvel terveztem, Jolddal a pár nap együttlétünk bicikliháton bonyolódott volna…… És most nem telik rá, hogy ezt a veszteséget pótoljuk, hiszen tombol a nyár, a gyerekeknek nyaralás van, fagyit, élményt, mozijegyet, utazást kell extraként fizetni, a két hónap végén pedig ott van az iskolakezdés súlyos tankönyv árakkal. Jold azt mondta egy gyors autó láttán, reméli, majd ez elüti a biciklitolvajt. Én nem akarnám „holtan” látnia a kétkerekűt, azt remélem, egy még szegényebb gyereknek jó nyara lesz ALPHA nyergében.

A cím Jold agymenésének eredménye, idegen tollakkal ékeskednék, ha kézzel írnám e bejegyzést.

Pünkösdkor a Szigetközt fedeztük fel – már amennyire három nap elég erre. Szombaton hajnalban tekertünk be a Keletihez, hogy a vonatra feltegyük a bicikliket. (sógornőm vitte le autóval a cuccainkat), tehát vonattal vittük a bicikliket, és Mosonmagyaróvártól eltekertünk Dunakilitiig, ahol a vízlépcső mellett egy kempingben faházban volt a szállásunk. A biciklitúrán 20-25 fő vett részt, a hatvanfelettiektől a másfél évesig minden korosztály képviselte magát. Szombaton, odaérkezésünket követően szinte azonnal a környéki kisfalvakban, zúgókon, kisebb vízlépcsők mellett tekertünk, legtöbbet a gáton – ami a sóderes talaj miatt biciklivel elég nehezen volt járható. A nap végére nekünk 53 km volt a kerekeink alatt. Este okos beszélgetéseket hallgathattunk, öröm volt a társasággal közösen elköltött vacsora után a borozgatás. Vasárnap áttekertünk Pozsonyba egy szenzációs bicikliúton, ami Rajkától indul, kétszer kétsávos és rengeteg görkoris ment rajta a biciklisek mellett, 5 kilométerenként kocsma csábítgatott…… Erős szembeszél (és a kocsmák sora) hátráltatott, de célunkat végül csak elértük. Egy órás pozsonyi bolyongás (rapid sightseeing tour by bike) után hazafelé csak úgy repültünk – hátszél barátunk segítőleg alánk nyúlt...... Az út menti kis tónál megálltunk fürdeni - már akinek volt fürdőruhája. E napnak végére a kilométer-számláló 70 km-t mutatott. Soha még ennyit egy nap nem tekertem, de saját bevallása szerint még Zsolt sem......... Szóval mindketten büszkék voltunk a másikra, és mindketten büszkék voltunk Emesére (a lányomra). És mindenki kellőképpen fájlalta a combját, vádliját, fenekét – nagyjából a hátunk közepére sem kívántuk a biciklit.......... Hétfőn autókkal átvittük a bicikliket Lipót nevű községbe (innen vannak a finom lipóti pékáruk is) – na ne ijedjetek meg, nem azért, hogy megszabaduljunk tőlük, nem olyan fából faragtak minket! Az autóktól tekertünk Hédervárra, hogy megnézzük a kastélyt, majd visszaérkezvén Lipótra (19 km) elmentünk az élményfürdőbe, hogy már kissé görcsbe rándult és merevedett láb- és karizmainkat kiáztassuk a lében............ Nos, mivel ez egy szuper szenzációs hely (európai szintű, kulturált, tiszta, jól felszerelt, élményt adó - ja és nagyon drága), az ázást igen hamar felváltotta a csúszdákon való őrült lecsúszások sorozata, gyerekekkel, ketten párban, egyedül a kamikáze csúszdán - és egyéb trükkök. Úgy elrepült a három óra, mint egy pillanat, Zsoltnak alig maradt ideje egy-két fejest és hátra-szaltót ugrani a feszített tükrű úszómedence trambulinjáról.......... Érdemes a honlapjukat is megnézni, egyszer egy magyarországi programnak is megfelelő lehet: http://www.lipotfurdo.hu/ Hazafelé testvérem hozott autóval bennünket, itthon már csak kipakolni maradt erőnk, máris hívott az ágy. Ma reggel pedig a munka, hiába tettem úgy, mintha süket lennék....... :-)

A rossz ízű honosítási ünnepséget valamivel kompenzálni kellett. Az én lelkemet tökéletesen helyre tette a Partiumban eltöltött három nap. Imádtam a szecesszió szépségeit fölfedezni a lepusztuló-félben lévő aradi házakon (rádöbbentem, keleten is élt valaki, aki képes volt a barcelonai Güell-parkhoz hasonló épületet tervezni), a kis Szeggyes-patak jéghideg vize, a szabadon füvet eszegető lovak, az utakon kóborló tehenek látványa vetekedett a cseppkőbarlang természeti szépségeivel. Nagyon élveztem, hogy a cseppkőbarlang nem kiépített turisztikai látványosság, hanem bizony el lehet csúszni benne, akkora a sötétség, ha nem világítok, bokám bánja, viszont lehet időkorlát nélkül gyönyörködni, elmerülni és elkóborolni a csodák között. Sokkal közelebbi élmény volt, sokkal inkább megfogott, mint egy idegenvezetővel, több turistatárssal és statisztikai adatokkal teletömött program. A vasárnapi, családi körben eltöltött kerti-parti is kedvenc időtöltésem, nekem csak emeli a program fényét, hogy mindezt abszolút falusi környezetben tettük meg: falusi szagokkal, asztalnál kódorgó macskákkal, hátsó kerttel és tornácos házzal. A hosszú utazás sem tudta kedvem szegni, és közhírré teszem e fórumon, hogy a lőkösházai állomáson csodálatos lugasban lehet üldögélni a vonat indulására várva. Viszont Joldnak ez „hazafutás” és nem kikapcsoló, különleges program. Meg azért mégiscsak magyar állampolgárrá lett no, hát igyunk erre egyet – ezért ötlött fel bennem a barátokkal egy közös buli terve. Mivel múltkor hiába hívtam többeket a Cimbaliband koncertjére a Pótkulcsba, most is minden mindegy alapon küldtem el a meghívásokat. Aztán elutaztam, így néhány napig nem követtem, ki mit csinál. Amikor hazaértem, mérhetetlenül felgyorsultak a dolgok, hiszen mindenki pozitívan reagált, így már érdemes volt energiát fektetnem a dologba. Még telefonáltam párat, így a létszámunk 12 fő lett. Szerencsére Jold ebből nem sejtett semmit, ő szimplán csak elindult, hogy meghallgassuk a mai Magyarország egyik legjobb zenekarát. A fényképeken nyomonkövethető, hogy döbben rá, hogy ez az ő meglepetésbulija, változik az arca, az öröme egyre felszabadultabb lett. Érdekes élmény volt ezt a folyamatot megélni. De átmegyek nagyon magán területre, itt pedig az lenne a cél, arra buzdítsalak betűimmel, hogy lássatok, olvassatok, hallgassatok és ezek folytatásaként gondolkozzatok. Cimbalibandról, Pótkulcsról kellene írnom, és talán azért kanyarodok erre a témára olyan nehezen, mert már annyiszor írtam, mindig csupa jót, és már nem szívesen ismételném magam. Talán most azt kellene megvizsgálnom, megfelelt-e az a koncert a magyarságtudat erősítésére. Kezdjük a helyszínnel. A Pótkulcs valamiféle romkocsma – elismerem, azért nem Tűzraktér, ami a lepukkantságát illeti. A romkocsma intézménye, ha nem is magyar sajátosság, ebben a formában mégis inkább Európa keleti felére jellemző. Berlinben mondjuk a házfoglalók, a szociálisan kiszorultak veszik birtokba, míg errefelé az egyetemista, gondolkodó réteg, igényes zenét vágyók törzshelyeivé váltak. Tehát a helyszín abszolút kelet-közép-európai. Akkor talán a banda magyar………. Hát nem, és közben mégis. Alapkérdés lehetne, ki a magyar, mit értünk „magyar” meghatározás alatt, de ezt most ne boncolgassuk. Induljunk ki abból, hogy a zenekarban sváb, cigány, szerb és magyar együtt húzza, együtt teremti meg a falbontó hangulatot. Nem széthúznak, összetartanak, egy csövön nyomják ezerfelé az Oppadiridá hangajit, hogy csak úgy dobban a láb, perdül a szoknya és csúszik a sör. Tehát a banda nem magyar, de mégis, hiszen itthon alkotnak, magyar és külföldi magyarlakta települések zenéiből táplálkoznak világzenei stílusban. Tehát a banda magyar, aki integrálódni akar, Európába tart, sikerre tör, multikulturalittással a háta mögött (a magyar többnyire gyűjtőnép a történelme okán). Álljunk meg kicsit a sikerre törés kifejezésnél. Nagyon remélem - és amíg van módom hírüket vinni, ennek érdekében meg is teszem -, hogy lesznek egyszer olyan elismertek, hogy a Papp László Sportarénát megtöltsék (no, nem vízzel), ugyanakkor nagyon remélem, az mindig megmarad bennük, amitől most annyira szerethetők. Ugyanis nagyon emberközeliek, nagyon „nézőbarátok”. Kommunikálnak velünk például facebookon, lehet odamenni beszélgetni – nem piedesztálra emelt egynapos sztárok ők, háttérben őrző-védőkkel, hanem zenészek, akik a maguk örömére játszanak nekünk. Tehát nagyon remélem, e téren is megmaradnak magyarnak, nem bulvárosodnak el, nem világiasodnak el, az nem tenne jót. Talán a program volt magyar? Igen is és nem is. Hogyan lehetne magyar egy kolozsvári swing? Az alapja, a legényes gyökerei valóban a magyarságba nyúlnak vissza, de Kolozsvár ma már nem magyar, a swing meg aztán végképp nem……… De említhetném az Üszküdárát vagy az Oppadiridi-t is. Más égtáj felé indulva ott van Hajós András méltán népszerű dalának, a Helló, touristnak a feldolgozása. Mégsem pusztán keleti vagy nyugati a zene, hiszen a cimbalom nagyon erősen adja az ütemet, veri a talpunk alá a hangokat. Ezt módosítja a hegedű, a tangóharmonika, a dob, a nagybőgő és a gitár, Eszter énekhangja viszont megint a nyers magyar népdal-hangot juttatja eszembe. A közönséget vizsgálva is kijelenthetjük, se nem magyar, se nem más. Persze, többnyire budapestiek voltak jelen, de angol szó is felhangzott egy-két asztalnál. Kiemelkedett két-három táncoló, rajtuk látszott, tanultak már magyar néptáncot valaha, a többség viszont úgy táncolt, ahogyan bárhol bármelyik mai szórakozóhelyen megtehette volna. A fantasztikus az ebben, hogy egyik sem lóg ki a sorból, erre a zenére mindkettő tökéletes. Hát akkor nézzük meg, asztaltársaságunk volt-e magyar. Van, akiről tudom, hogy felmenői is magyarok, van, akiről tudom, hogy nem. Jold ugye ötnapos magyar, az én vezetéknevem Magyar, felmenőim között német és francia ugyanúgy található, mint vend vagy zalai magyar………. Jold is, én is – és tudom, hogy társaságunkból többen is – magyar mondókákon, gyermekdalokon, népdalokon szocializálódtunk, Ilyen szempontból Arad egyáltalán nincs nagy távolságra. És akkor még arra nem is gondoltunk, hogy alig 90 éve még minden ott élő a monarchia állampolgára volt, ugyanúgy, ahogyan a pesti polgár is. Nos, hogy az elemzés végére értem, azt tudjuk megállapítani, hogy nem teljesen tiszta, Jold mire is tett esküt, hogyan lett magyarabbá csütörtök óta, mi is változott a személyi nyelvén kívül az életében. De azt tudom, mert éreztem, hogy az emberi közösség, aki velünk együtt létezett a dalok ütemére, otthonossá tette az estét, biztosan számíthatunk egymásra, jó dolog valahová tartozni, olyan emberek csoportjába, akikkel azonosak az értékeink, hasonló a múltunk, és akinek a jövőjében osztozni akarunk. És bizony itt nagyon fontos a közös kollektív múlt, az, hogy egy humorista kimondott neve mindkettőnkben ugyanazt az arcot hozza elő, vagy tudjuk, pusztán félszavakból, hol lehet Szentendrén a legjobb lángost kapni. Talán ez fogalmazza meg legjobban a magyarságot. És ez az otthonosság érzés, ez a fajta magyarság tudat tette méltó ünneppé a honosítást. Köszönet érte minden résztvevőnek!

……….öröm. Nekem is, és bár pesszimista a magyar ember, azért gondolom sokunknak. Még akkor is, ha elmegyünk - hosszabb-rövidebb időre vagy tán örökre- Magyarországról. De más minőségű öröm magyarnak lenni külföldi magyarként. Más mondjuk egy romániai magyar múlttal, a hosszú elzártság évei után végre levegőt venni. És más végre nem csak lélekben magyarnak lenni, hanem papíron is. Hivatalos okmányokban helyesen, magyarul látni a magyar neveket végre.

……….procedúra. Amit most ugyan megkönnyítettek, de még sincs kidolgozva semmi. Mégsem könnyű. Hosszú percek (majdnem óra) volt a papírok beadása, fordítások, hitelesítések vitték el a pénzt, többszöri adatpótlásra kellett időpontot egyeztetni az év elején, de ezeken már túl vagyunk. Most a Honosítási okirat átadása volt hasonlóan nyögvenyelős. Erre még később visszatérek.

……….politika. Mert az elsők, a nagy nevek, fent a „krém” valóban ünnepélyesen vehette át a média kereszttüzében az okmányokat. Lehetett joggal párás a szemük a méltó ünnepségtől. De a hétköznapi embernek ez már nem jár, itt már kérem, futószalagon gyártódik az új magyar állampolgár, tanácsi dolgozók (bocsánat, már önkormányzati, de talán a tanácsi szó olvastán jobban el tudjátok képzelni a kinézetüket) szigorú sorfala között. Ez már kérem nekik napi nyolc óra munka egy szelete, mit nekik az az érzés, hogy azok az emberek, akikkel éppen foglalkoznak majdnem belerokkantak magyarságukba, de hogy a személyiségüket befolyásolta a folytonos ellenállás és félelem, az biztos. Mindenesetre jellemző, hogy amíg várakoztunk a papírok egyeztetése után az ünnepség megkezdésére, az István a király c. műből az Ó, mond, Te kit választanál dalt többször is meghallgathattuk………

………..lelketlenség. Talán inkább fásultság. Az alpolgármester asszony elmondta, a kerületében 10 naponta van ilyen ünnepség. Megszámoltam, a mi alkalmunkkor 40-en voltak az új állampolgárok. 10 naponta 40 új magyar………! Még szerencse, hogy mindig is rossz voltam matekból, így nincs lehetőségem most sem elájulni attól, hány fős potenciális jobb oldali beállítottságú, szavazati joggal rendelkező új állampolgárunk lett (elnézést kérek azoktól, akik nem kívánnak szavazni, vagy akik nem ezt az oldalt kedvelik). De számoljak be inkább a „ceremóniáról”. Anyakönyvi díszterem, olyan házasságkötős, magyar zászlóval, európai zászlóval. Egy órával az ünnepély előtt kell menni a papírok rendezése miatt, ám ezt hamar lezavarják, hármasával járulnak az asztalhoz a névsorban szólított delikvensek. Negyed óra alatt vége ennek a résznek. Marad még háromnegyed, csendben duruzsolva a teremben. Majd a tanácsi dolgozó kilép a közönség elé és katonásan tájékoztat, mi az eskü szövege, és nehogy elrontsák, mert akkor ismételni kell, és az botrány. Szavai összefüggéstelenek, én nem érteném, ha nem tudnám, mi ilyenkor a teendő. Azt viszont nem közli, hogy az átadott honosítási okirat hátulján van a szöveg, az csak itthon, véletlenül derül ki. Aztán felolvas neveket, akinek a személyi igazolványa vagy a magyar útlevele elkészült, de nem adják most át, másnaptól ugyanebben az épületben átvehető. Az „igazi” magyaroknak, akik itt születtek vagy már magyar állampolgárok, postán küldik ki ezt az okmányt, ha úgy rendelkezik az illető, de itt még csak az ünnepség után sem lehetett volna azt átvenni, vissza kell jönni másnap, rend a lelke mindennek, na! Majd fölolvas neveket, akiknek – legnagyobb sajnálatára – az okiratai nem készültek el időre, őket majd telefonon értesítik. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy vannak olyan romániai magyarok például, akik direkt azért utaztak ide, hogy Budapesten vegyék át a papírokat, mert az mégis csak a főváros. Ideutaznak több ezer forintért, majd esetleg meghallják, hogy mg nincs kész az útlevél, majd valamikor újra ideutazhatnak érte.  Listák után tanácsi néni dörren, üljenek előre az eskütevők, rokonok hátra. Még fél óra a kezdésig, ismerősök, rokonok szétválasztva, mimikával és karlengetéssel próbálunk kommunikálni, mintha a szögesdrót két oldalán állnánk. És akkor „eksön”, csapó, kezdünk. Alpolgármester asszony színre lép (engem kakadura emlékeztet tupírozott fejével és bárgyú protokoll-mosolyával). Himnuszt a helyi ének-zenei iskola segítségével vérszegényen adtuk elő, bár látszott némely eskütevőn a megrendülés. Az esküt természetesen elrontják, újra kell kezdeni – a tanácsi dolgozók fejrázása közepette, de túl vagyunk, alpolgármester asszony beszédén is – ami nem magvas csak lőzungokat puffogtat, - majd egyenként díszborításban kakadunk átadja a hivatalos okmányt, mely aktusról hivatalos fotós képeket kattintgat – négyszáz forintért darabját. És mivel már többen nem vették át a megrendelt képeit, előre kell fizetni, majd ő küldi a végeredményt………. Az okmány mellé fáradtsárga színű rózsa is jár. Amikor a nevek elfogynak a papírról, irány a terem végében az asztal, ahol egy pohár pezsgő vár – az ifjú magyar állampolgárra. Aki bele is kapaszkodik a talpas pohárba, hiszen mégiscsak nagy pillanat ez………. Majd döbbenten nézi, nem tud kivel koccintani, hiszen az övéin kívül senkit nem ismer, azok meg, ugye nem ünnepeltek, hát nem kapnak inni. Ekkor lép színre Protokoll kakadunk és smúzol mindenkivel két szó és egy újabb kép erejéig. Aztán fáradjanak az új állampolgárok az asztalhoz, négy helyen írjanak alá ezt és azt, evvel lesznek állampolgárokká. Felvétel állj, haza lehet szépen menni. Amit magunkkal viszünk, az a nesze semmi, fogd meg jól.

…………..szégyen. Én szégyellem magam a folytatásért, mert magyar vagyok, mert ennyire fásult nép fia (lánya) vagyok. Jold ma elment a személyi igazolványért és a lakcímkártyáért. A régi lakcímkártyát bevonták, az újat kiadták……volna. De tanácsi dolgozó volt annyira értelmes (és figyelmetlen), hogy azt lyukasztással érvénytelenítette. Hát újra kellett a helyszínen a plasztikkártyát nyomtatni. Majd Jold orra alá nyomtak egy papírt, melyen az állt, a személyi igazolványt, a lakcímkártyát és az eskü szövegét átvettem. Figyelitek, az eskü szövegét, amit ugye az ünnepélyen már megkapott (csak nem hívták föl rá a figyelmet). Jold megkérdezte, hogy akkor ezt nem az ünnepélyen kellett volna átadni? Felháborodva válaszoltak neki, mit képzel, mennyi papírmunka lett volna ez nekik, ők ezt ott nem tudták volna vállalni!!!!!!!!!!!! Értsétek: a négy aláírás mellé hogyan is fért volna e az ötödik!!!!!!!!

…………..lelki nagyság. Jold mindezen fölül tudott emelkedni. Ez a lépése nekem nagyvonalúságnak tetszik, úri hóbortjai egyikének tartom, de pont ezt a finomságot, a nem lealacsonyodás technikáját élvezem a személyiségében. De Jold ennél még messzebb ment, megvilágította tettével, mennyire földhöz ragadt is vagyok én, hiába akarok acsarkodó fogakkal ölre meni a szeretteimért, a fal ellen nincs mit tenni. Máshonnan kell közelíteni. A honosítási ünnepet követő este vonatra ültünk, hogy Jold városába, Aradra utazzunk. A fáradtsárga rózsa velünk jött, letette a vértanúk szobrához, mondván, nem haltak meg hiába. És én rájöttem, visszaadta a hitemet, én szeretek magyarnak lenni!

A Hír Tévé jóvoltából – és Erika barátném kedves invitálására – hangulatos nyári estét tölthettünk el – olyan koktélállagú este volt. Nézzük az összetevőket, ami egy ilyen kellemes koktélhoz kell. Itt van először a hely. A színház épülete az egyik kedvencem Budapesten, a Paulay Ede utcai tatarozásra ítélt házak között, a feldúcolt, felállványozott utcasoron, az elhagyott Állami Balettintézet háta mögött áll szerényen ez a szecessziós csoda, ragyog a lepukkantságban, mint egy ékkő. Bent a terem mélykék és arany, mégsem nyomul olyan harsányan a lelkembe, mint ugyanezek a színek a Nemzeti Színházban. Itt mindez finom, hangulatos, jól áll a színháznak, olyan elegáns lett tőle. És akkor jöjjenek a nézők. Khhhhmmmmmm, mit is írjak………. A jegy ingyen volt, regisztrálni kellett gyorsan, aki nyert, bejutott. Így mellénk olyan idősebb pár került, ahol a nő időnként nem hallott, hát hangosan rákérdezett, mire a férje hangosan válaszolt – néha még hangosabban meg is vitatták. Amikor már ebbe majdnem teljesen beletörődtünk, akkor került elő a lábuk elől a nájlonszatyor (direkt írtam így) a felvonás közepén, és abból, egy sor jó alapos zörgés után a hazulról, műanyagpalackban hozott innivaló. Csak figyeltük őket, a szünetben pedig, fogadásokat kötöttünk, hogy vajon a következő felvonás alatt a rántott hús vagy a töpörtyű fog a szatyor mélyéről fölbukkanni. Hát ez az, amit sosem fogunk már megtudni, ugyanis hőseink hazamentek. Biztos még sosem hallottak arról, hogy vannak három felvonásos darabok is. Ejnye, de rossz indulatú vagyok, hiszen csak sietniük kellett, hogy elérhessék még az utolsó távolsági buszt………. Tirpákia felé. És máris újabb összetevőhöz érkeztünk, itt a darab, ugyebár. Molnár Ferenc Hattyú c. művét Szinetár Miklós rendezte. A darab pont olyan, amilyennek egy Molnár Ferenc darabnak lennie kell. A szereplők akár lubickolhatnának is benne – volt is pár színész, akinek ez sikerült. Én pedig, azon gondolkozom, hogyan választ a rendező a darab kezdetekor szereplőket. Gondolom, vannak olyan színészek, hogy olvassa a rendező a darabot, és már tudja, kiről szól az, ez történt például Bessenyei Ferenc és Tevje találkozásakor, hasonló egyé válás történt Gobbi Hildával a Csirkefej c. színdarabban, de idesorolhatom Eperjes Károlyt a Fösvény c. műből – biztosan Ti is tudtok hasonló csodákat sorolni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a színház mégis csak állandó tagokkal működik, akik fizetést kapnak, hát munkát is kell adni nekik – vagyis a rendező legtöbbször a meglévő színész anyagból kell dolgozzon. Ezen kívül ki tudja még hány koncepciónak kell megfelelni, hány játszma játszódik le a színpadra állítás előtt (és közben) politikai és/vagy gazdasági porondon…….. Ez egy elég összetett és kényes játék. Ebben a darabban játszik erős és gyenge színész, „hazai” és vendég, főiskolai hallgató. A színészgárda mégis összeszokottnak, jó hangulatúnak tűnt, megvolt az egység. Ugyanakkor egyes egyéni alakítások nem lesznek maradandóak. Az egész színpadi nyelvezetre affektálás, tettetés volt jellemző, úgy áradt a modorosság, mint a füst a rockkoncerten. Oké, értem én, komédia, meg a huszadik század eleje, de mégis, nem volt ez kicsit nagyon eltúlozva? Mind a négyünknek beletelt egy kis időbe az első felvonásban, mire megszoktuk. A darab pedig közben zakatolt, míg mi avval küzdöttünk, hogy türelemre intsük magunkat és egymásra pillantgatva a sötétben a másikat is maradásra ösztönözzük Nézzük akkor egyesével, a szinte értékelhetetlen felől lépdelnék a trónra, mégis csak jó érzéssel és szép emlékekkel menjek ma el aludni. Nemes Wanda, sajnálom, hogy a szép név ellenére tragikusan gyenge színésznőt láthattunk a Hattyú szerepében. Körötte (általa) bonyolódnak a lánykérés szálai, szép, női praktikákat tanulgat, királyné lesz. Fenséges a színpadon, evvel nincs is baj, csak ne kellene játszania. A harmadik felvonásban van egy jelenete például, amikor lovat ösztökélő pálcával, lovagló ruhában „dühöng”, csapkod, követeli a szerelmet – no, ezt egy sült hal sokkal jobban csinálta volna. Azt hiszem, ez volt a szerepének a csúcspontja – de ezt nem pozitív skálán értékelem. A két testvérét játszó főiskolai hallgatóknak van még mit tanulniuk (Mendler András és Somhegyi György), ha rendszeres színházbajáróként lehet egy kérésem, ne Wandától akarják megtudni a szakma fortélyait. Almási Sándor Albert herceget játszotta – majdnem úgy, mint amikor reklámfilmben szerepelt. Karót nyelt volt, affektált, nem találta a ritmust. Trón várományosként fensőbbséggel kezelhette volna a színész-alattvalókat, de ő inkább volt egy megszeppent mamakedvence a világot jelentő deszkákon. Ha a gáláns és elegáns uralkodóból is föl tudott volna villantani valamit, az lett volna a csoda. Sztarek Andrea és Takács Katalin csak pár jelenetben vannak jelen, de ott nagyon határozottan, stabil játékkal (Sztarek Andrea a nagynéni, Takács Katalin a vőlegény anyja). Pontosan teszik azt, ami a dolguk. Száraz Dénes a reménytelenül szerelmes házitanító személyét remekül hozza, fizimiskája pont ide van kitalálva, csinos, fess, szemtelenül fiatal, szőke rövid haja a lázadást hordozza. A játéka kiváló volt, ez az ember még sokra viheti egy jó rendező szárnyai alatt, be fog érni, mint a jó bor – csak vigyázzanak a tárolására. Bánsági Ildikó a Hattyú édesanyja, fennkölten királynői, annak ellenére, hogy nem ő a királynő, csak szeretne lenni. Annyira vágyik rá, hogy mindenkivel el tudja hitetni, leginkább magával. Ragyogó, gyönyörű, fondorlatos, keményen női, lenyűgöző játékvezető, sodró és lendületesen vibráló egyéniség a színpadon – imádtam a báját. És a történetben ugyan szerzetes, de a színpadon Eperjes Károly a császár, és ez nem vitás. Ez az ember egy eleven zseni, aki olyan papot alakít, aki egykoron maga is a hercegné (Bánsági Ildikó) fényűző életét élte bálokkal, fondorkodással, politikai manőverekkel, szép lányokkal – és egy megvalósulatlan szerelem után elvonult. De még mindig utánanéz a széplányoknak – ezt látva felgyúl bennem a kérdőjel a hitével kapcsolatban, de megkérdőjeleződik bennem az is, mennyire lehetett fontos az a szerelem, ami után elvonult ettől a világtól. A darabban végig papi reverendában van, de lelke hol a papé, hol a hercegi család sarjáé. Úgy csavarja magában a dolgokat, hogy hol papként feddi meg a fondorlatos cselszövőket, hol ő maga tálal fel apróbb ferdítésekkel torzított igazságot a „nemes cél” – a kézfogó – érdekében. A papi lét nem tudja legyőzni benne a nagyvilági család sarját, nem tudott átlényegülni, nem tudott elszakadni. Eperjesnek ez a két lét nem okoz gondot, úgy jár ki-be a helyzetekben, úgy cserél pillanatok alatt személyiséget a színpadon, mint ahogy más mondjuk leoltja a villanyt. És nem fárad, és nem nyög – képletesen persze. Ha a mai napból csak ezt kaphattam volna………. Azért vannak a pontok, mert rájöttem közben, ha ma csak ezt kaptam volna, Bánsági Ildikó nagyon hiányzott volna. De a többi………..

Ez most kemény lesz, kapaszkodjatok. Induljunk onnan, mi is az a fraktál. Nem én vagyok ennyire okos, az itt közölt információk különböző netes bolyongásaim eredményei, más és más honlapról lekapirgászott és összeollózott információ. Szóval a fraktálok nemcsak színes, számítógéppel alkotott ábrák. Egy sziget partvonala, egy folyó hálózata, a káposzta vagy a brokkoli szerkezete, vagy az erek és az idegek hálózata az emberi retinában mind-mind leírhatók fraktálként. Mégis, több mint húsz évvel a fogalom bevezetése után még mindig nincs általánosan elfogadott fraktál-definíció, bár mondhatjuk azt, hogy a fraktálok olyan alakzatok, amelyek valamiképpen hasonló részekből épülnek fel. Egy honlapon talált meghatározás szerint: a fraktál olyan alakzat, amely változó nagyítási ráták mellett önismétlődést mutat. Más szavakkal, ha felnagyítjuk egy fraktál egy részét, a nagyított képben észrevehetünk egy, az eredetihez hasonló, kisebb fraktált. Úgy magyarázza példával ezt a honlap, hogy rajzolj egy négyzetet. A négyzet oldalait felezd meg, ezeket a pontokat egyenes vonallal kösd össze (negyedeld a négyzetet), majd az így létrejött négyzetekkel ismételd meg ugyanezt, majd újra és újra……… De megteheted ezt háromszöggel is…. És létezhet belső, külső, vagy akár határvonalakon fölépülő fraktál is……… A honlap további definíciója szerint a fraktálok egy másik, nagyon fontos jellemzője a tört dimenzió. Ahelyett, hogy egy, kettő, vagy három dimenziójuk lenne (mint az ismertebb alakzatoknak), a legtöbb fraktálnak olyan dimenziói vannak, amelyek nem illeszkednek bele ebbe a koncepcióba. Mi több, a dimenziójuk csak ritkán írható le egész számmal. Pontosan ez áll a nevük hátterében. Akkor nézzük meg, erről milyen információt olvastam: a "fraktál" szó a latin "fractus"-ból ered, ami töredezettet, vagy egyszerűbben töröttet jelent, ami találó szó egy tört dimenziójú tárgyra. Benoît Mandelbrot (lengyel származású francia-amerikai matematikus – 2010-ben hunyt el) társította a fraktálokkat ezt az elnevezést még 1975-ben.

Akkor menjünk tovább, mert különben nem érünk el Gaudíhoz. Talán folytassuk úgy, hogy írok a könyvről, amit most olvasok. Az írói Esteban Martin és Andre Carranza, a címe pedig a Gaudí-kulcs. A könyv nyelvezetét tekintve borzalmas. Ki beszél így ma a ponyvaregényeken, meg a mexikói szappanoperákon kívül? Nem is értem, egy ilyen nyelvezettel bíró író hogyan tud ennyire elmerülni Gaudíban, fraktálokban, szabadkőművességben - tudom, internet, könyvtár, utánajárás, sok beszélgetés ezek tudoraival - de aki ilyen alacsony színvonalon áll verbálisan, abban hogyan bukkan elő az igény ezekre a dolgokra? Nem megítélni akarom, csak érdekelne ez a kettősség a személyiségében, érdekelne, hogyan jött erre rá, hogyan érzett az ízére. Vagy ezért áll két név a szerző helyén, mert egyikük az ész, a másik az író-kéz?  Ugyanakkor viszont pont a nyelvezet pongyolasága miatt az olvasottak hitelességét kérdőjelezem meg. Ezért is kezdtem el a farktáloknak a neten utána olvasni, de terveim között szerepel, hogy kölcsönkérem az igazi, a nagy GAUDÍ könyvet, abban szinte minden benne van az építész művészetéről (azért írom, hogy szinte, mert szerintem az a könyv sem tesz említést arról, hogy a mesternek köze lett volna a szabadkőművességhez).. De az biztos, addig nem szabad Barcelonába menni, amíg nem rágtuk át magunkat a tudnivalókon. Lehetetlen az összes szimbólumot úgy felismerni, hogy ne tudd előre, mit kell keresned............Gaudí viszont annak a kornak a szülötte volt, mely a szecessziót is megalkotta (vagy építészetben ennek további változatát, a bauhaus stílust). Lehet, hogy akkor a szecesszióban olyannyira kedvelt folyondáros, leveles díszítés is (organikus művészetből átvéve) a fraktálokra épül?. És a másik nagy fraktál-korszak a beat nemzedék, nézd csak meg a ruhák mintáit, a lemezborítókat, a plakátokat, stb. Érdekes, hogy ezek a fraktál-korok és fraktál-művészetek mindig együtt járnak a természet szeretetével, a "ki a szabadba" érzéssel. Mintha minden alapja ez lenne, az eredt maga az élő természet........ Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is végig tudjuk gondolni, hogy valamilyen művészet, ami az élő természet nyomán jön létre, ami az élő természet formáit, színeit, hangjait, fraktáljait hozza vissza, az nem lehet halott. És változatlanul azt mondom, a művészet lényege nem az alkotás, hanem az azt befogadó személyre gyakorolt hatás. Ezért nem mondanám, hogy a ház halott dolog, ahogyan nem halott dolog egy festmény vagy egy ruha sem. Nem vitatom, a zene közvetetlenebbül (bár szerintem ilyen szó nincs, de kínomban nem találtam mást) ér célt, sokkal kevésbé kell "megfejteni" (na, persze nem a jazzról beszélek itt feltétlenül), mégsem lehet ezeket a kulturális ágakat megítélni, egymáshoz mérni. És azt is tudom, a tengerpart finom homokján heverve a napsütésben, hallgatva a csobogó hullámok folytonosságát, félig aléltan heverve szintén ad egyfajta beteljesülést, egyfajta mérhetetlen ellazulást, egyfajta új világba átszivárgást az embernek, ez is megváltoztat, erre is szükség van, de legalább ennyire fontos a zsizsegés, a gondolataim létrejövetele akár egy Gaudí-szimbólum nyomán. És a zsizsegést követő beszélgetés sokszor már végül egyáltalán nem is arról szól. Ettől is él valami, hogy beivódik, továbbgondolásra, továbbélésre ösztönöz, energiát ad a puszta létével. Az már a mi felelősségünk, hogy ezt az energiát elpazaroljuk vagy valamilyen (leginkább alkotó) módon feléljük. Lehet, hogy az energiatermelődés folytonos folyamata maga is egy fraktál?
És akkor beszélni kell még a szimbólumról is, hiszen a farktál is lehet egy szimbólum, Gaudí építészeti elemei szimbolikus jelentéssel bírnak, és a hétköznapi életünkben is akkor tudunk igazán jól tájékozódni, ha a szimbólumok jelentését ismerjük fel. Mi is a szimbólum? Egy jel, ami jelez. Értelmezésekor azonban a kontextust is értelmezni kell, ezért csúszhat el egy-egy jel értelmezése, én más környezeti hatást veszek esetleg észre, mint a mellettem álló, vagy esetleg ugyanaz a környezeti hatás az én szocializációm alapján bennem más választ ébreszt (más érzést, más gondolatot) mint ugyanabban az emberben, aki velem együtt gondolkodik a jel megfejtésén. És ha ezt így nézzük, akkor nem csak a vörös rózsa a szimbólum, hanem mondjuk Vasarely vagy Munkácsi bármelyik képe akár. Azért érdekelne, a vörös rózsa mit jelent Nektek? Ne legyetek restek reagálni erre a kérdésre, mert ha páran visszajeleztek, akkor kis idő múlva beszámolhatok az eredményről, és reményeim szerint meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen egyszerű, gyakori és többnyire hétköznapi szimbólum hányféle jelentéssel bír. Szóval, jelezzetek vissza, mi számotokra a vörös rózsa jelentése. Lehet nyerni egy utat a hátsó kertbe sorsolás alapján…. De visszakanyarodva Gaudíhoz és a szimbolikához. A könyv rámutat arra, mást jelenthet, mondjuk a Sagrada Familia díszítése (elemei) mondjuk egy istenhívő embernek, mást jelen egy olyan szemlélőnek, aki hisz a szabadkőművesség létében, formájában. Ezért is veszélyes a szimbólumokra alapozni mindent (vagy nem veszélyes, csak izgalmas?) mert nincsen egzakt, behatárolt jelentésük, amihez mindenkinek egységesen tartania kell magát. De persze, hogy van ilyen szimbólum rendszer, mondjuk, úgy hívják, hogy KRESZ, de én inkább most például a horoszkópról beszélnék – mai csökött tudásommal, és biztosan Jold ezt azonnal – jogosan – megcáfolja. Hiszen hiába látják, számítják ki, hogy mi miben áll és mi követi mellette, mögötte, utána, mi a kiindulás és hová tart, a pontra vonatkozóan csak azt tudják elmondani, akkor valami lesz ott, de hogy mondjuk terhesség vagy a terhességgel analóg megbetegedés következik be, ez már nem deríthető fel. És ha belegondoltok, nagyon nem mindegy, hogy x idő múlva az ember áldott állapotba vagy a műtőasztalra kerül……….. Persze a következő kérdés is felmerül bennem azonnal: ha tudom mondjuk a betegséget előre, meg tudom akadályozni? Mondjuk a sejtek burjánzását meg tudom előzni? Ha eleve ez van a sorsban lefektetve, el tudom kerülni? És akkor lehet, ezt nem értik, akik állandóan bújják a hetilapok horoszkóp rovatait: ez nem a jövő jóslására szolgál. Talán irányokat, karókat fektet le arra vonatkozóan, merre menjél. És ez maga a szimbólum. Megint az a lényeg, Te mit hozol ki belőle, mit formálsz a magad képére, mit fogyasztasz belőle, mit vetsz el, mit alakítsz át……. Az energiát hogyan tudod feldolgozni……… És akkor ezzel összekapcsolódtam az ARC plakátkiállítással, melynek a szlogenje a „Miből nyered az energiát?” kérdés az idén. Bár meglenne a művészi tehetségem ahhoz, hogy jelrendszerrel, művészeteken keresztül fogalmazhatnám meg mindezt, akkor az én plakátomat is láthatnátok talán az Ötvenhatosok terén szeptemberben.

Múlt hét kulturális eseményekben igen erős volt. Már értéküket tekintve szórtak a programok, talán igaz az, hogy sok ocsút kell markolni egy marék búzáért. A fő attrakcióról már írtam (tekerj lejjebb a blogban), Jold szerint elég halványan. Gondolkodóba estem ezen, talán annyi lehet a mentségem, hogy a folyton hibátlan és megnyerő alkotásról már nem lehet újat írni. Cimbaliband mindig minőségi. Csak ismételni tudom magam és a bennem a zenéjük, előadásuk nyomán kialakult érzések sem írhatóak le újabb színnel. Jogos kérdés lehetne, akkor meg minek erőlködni………….

De most szóljak a többi fogyasztásról. József Attila Színházban ért a hétfő este, hogy egy bohózatot nézzünk meg: Kölcsönlakás visszajár címmel. Klasszikus bohózat, szerepcserék, félreértések, bonyodalmak……. Amikor ez a katyvasz körbeér, akkor vége a darabnak, mindenki megbocsát mindenkinek, mindenki szeret mindenkit és lehull a függöny. A színvonala olyan, mint a kedd esténként leadott Önök kérték a királyi egyes tévében: negédes, főleg a nyugdíjas korosztályra és inkább a női társadalomra alapozva. Ulmann Mónika, Besenczi Árpád, ezek a nevek maradtak meg bennem, annyira nem érdemes, hogy a színház honlapján utánanézzek a többieknek.

Kedden a Bálint Közösségi Házban a Milarepa c. filmet néztük meg (a film rendezője Neten Chokling, a bhutáni film, a 2006-os Berlinálén debütált). A film a 11. században élt Milarepa történetét addig kíséri nyomon, míg el nem vonul önkéntes száműzetésébe, több éven át tartó meditációjába. Milarepa olyan szerzetes, aki úgy lett tibeti szentté, hogy előtte varázslatot tanulva, a tanultakat a rosszra (bosszúra) használva tulajdonképpen tömeggyilkosságot követett el azáltal, hogy sámánista erejével tomboló vihart bocsátott falujára. A filmben a természeti képek csodálatosak, talán az ég kékje nem is volt valóságos, de szinte hideg fuvallat járt át a havas hegyek és a kék ég láttán. A történet talán kicsit kevesebb volt, mint ami lehetett volna, és lehet, hogy érdekesebb lett volna azt nyomon követni valahogy, hogyan alakul át Milarepa személyisége a meditáció során. De összességében nem volt rossznak mondható, az erő hiányzott belőle. Utána Tarr Bence állt a színpadra és kezdett el a buddhizmusról beszélni. Kialakulásáról, az ágairól, gondolkodásmódjáról. Örömmel fedeztem fel az előadás alatt ugyanazokat a gondolatokat, melyeket Csíkszentmihályi Mihály a Flow c. (új pszichológiai irányzatú) könyvében már olvastam. Jold szerint ez a könyv gyengesége, olyat kutat, amit a keleti féltekén már évezredekkel ezelőtt ismertek. Másik felismerésem az volt, hogy az egyik legkedvesebb dalomnak is biztosan van köze ehhez a világszemlélethez – eddig erről fogalmam sem volt. Aztán azon is elgondolkoztam, vajon a dal szerzőinek van-e fogalmuk erről, vagy véletlenül beletaláltak? De jó lenne az alkotókat erről megkérdezni! Tarr Bence mesélte, a buddhizmus egyik gondolati alapköve, hogy mindenki gyémánt, ahogy tanul, tudatosodik, járja az útját, egyre inkább csiszolódik, formálódik. És nekem iott ugrott be a dal. A címe: Gyémánt, és a Kimnowak együttes száma. Ide másolom elgondolkodásul a szöveget (ha valaki ismeri az alkotókat, szívesen kezdeményezek beszélgetést e dalról! Aki hallja, adja át!)

Éj lettem, csend a hangom,
A napot akartam, s elégett minden.
Éj lettem, álom, árnyék,
Csak te ragyogsz még,
Gyönyörű kincsem.

Vak lettem, világtalan,
Tudom, hiába vezet kezed.
Vak lettem, szemem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Vad lettem, bujdosó,
Veszett vérem megmérgezett.
Vad lettem, szívem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Hova rejtselek el?
Hova rejtselek, gyémánt?

Pénteken a RAM Coloseumban néztük meg az Experidance társulat előadásában a Forrás c. művet. Az egész egy kifejezéssel élve elment. De semmi több. A RAM Colosseum új kulturális központja Budapestnek a 13. kerületben. Új építésű épület, kerek (colosseum elvégre), izgalmas épített monstrum. Aminek viszont nyolcvanas évekbeli 10 emeletes ház színe van – bent. Olyan panelfílingem lett tőle. A széksorok furán vannak lerakva: minden páros magasabban van, hogy aztán a páratlan sorok a megelőző párossal egy magasságban lehessenek – tehát van olyan sor, ahonnan látni a színpadot, van ahonnan nem – mindezt ugyanazon árért! A vendégek kiszolgálására szakosodott személyzet nagyon elegáns fiatalokból áll, erre nincs panasz, hol vannak már a kismama-cipős jegyszedő nénik, akik szorongatták a paksamétát a kék köpenyeikben a hónuk alatt……….. És hát az előadás….. Mostantól fogva nem veszek jegyet pusztán Román Sándor és társulat nevére. Gyenge volt a kezdés nagyon, gyönge zene, pár ötlet, amihez rengeteg technikát vetettek be (élményszínház – vagy mi a fene), de valahogy nem éltek a lehetőségekkel, a koreográfia megállt egy szinten. Nem tudom eldönteni, a koreográfus nem tudott szárnyalni, a táncosok nem képesek többre, vagy a cél az volt, hogy a megnyitón minden technikai újdonság bemutatásra kerülhessen………. A zene is elég gyenge volt, de ezen segíthettek volna ötletes, néptánctudáson alapuló lépésekkel akár. A szokásos ellentétpár megtalálható volt a darabban (most férfi és nő), segítőik is akadtak (Professzor és egy grófnő s7zemélyében), de a további segítőkkel (két ismeretlenes egyetlennek hívta őket a színlap) már nem tudtunk mit kezdeni. A végig erős képi szimbólumokkal operáló előadásban erre nem találtunk megoldást. Viszont tudtunk erről gondolatot cserélni – és lehet, hogy ez volt a cél.

Nagy nap, mit nagy, egyenesen óriási nap volt múlt héten a szerda. Az egy dolog, hogy ezz a hét közepe, másik dolog, hogy a Cimbaliband ötéves lett, hiszen az idő természete, hogy telik-múlik. És ha egyszer valami már létrejött, az öregszik. A nagy durranás az esti koncert volt a Fonóban. Cimbaliband az élet, ez alaptörvény, és ez tegnap tökéletesen be is igazolódott. Lüktetett a varázs, hömpölygött a tömeg – igaz, a nézőtéren most nem volt olyan telítettség érzetem, mint a Pótkulcsban, de egészen biztosan többen voltunk, csak ugye a hely nagyobb. És a színpad is. Ez bizony nagyon nagy szerencse volt, hiszen a fináléra 16 zenész csapott zajt egyszerre ott fent. De ne végezzem be máris, hiszen nem ennyi volt.

Igyekszem híven megírni a résztvevők nevét felmerüléskor, remélem, nem lesz hiba. Ha mégis, elnézést kérek, és természetesen később javítom majd, ha tudósítotok a tévedésről.

A banda ugye adott, őket nem sorolnám fel, megtettem már ezt máskor, aki lusta utánajárni, rákereshet az interneten a zenekarra. Érdemes. És ha valaki még nem hallotta volna sosem a nevüket, zenéjüket, az nem árt, ha ismerkedik velük, mert szerintem még hallani fog felőlük. Jó, elfogult vagyok, de képzeljétek csak el, Szalonna (Pál István) a Magyar Állami Népi Együttesből beállt a hegedűjével, és méltó társra lelt Gellértben. Azok a kapkodó ujjak a hegedű-nyakakon, varázslatosak voltak. Solymosi Máté fiatal tehetségnek is jutott hely a vonósok között, a vonópárbaj győztese, szintén az Állami Népi Együttesben zenélő Radics Ferenc is jól szerepelt a maga méltóságával. Rodek Krisztián hangszere a tambura is kedvemre szólt, de nagyon szerettem a Csík zenekarból erre a koncertre átsétált Makó Péter tárogatójátékát is. Szintén a Csík zenekarból Bracza Zsolt (Csucsu) „állt ki” Balázs ellen, heves mérkőzés zajlott le a cimbalmok körül. Eszter Gryllus Dorkát kapta feladatul – mindketten gyönyörűen énekeltek. Nagyon figyeltek egymásra, a második közös dalukon (Nekem a Balaton a riviéra………) ugyanakkor érződött, hogy még nem adták elő, csak gyakorolták. De ez nem vont le semmit a hangulatból vagy az értékből – bájos lett, közvetlen lett az előadás – rengeteg Eszter és Dorka mosollyal, bújós női cicázással………

Horváth Dániel arcjátéka, mozdulatai, többieket követő értő figyelme a doboknál jó hangulattal töltött el. Amúgy is az egész koncertre jellemző volt, hogy mindenki szélesen (nem összetévesztendő a protokolláris kifejezéssel) mosolygott a színpadon.

Az én csúcspontom Agatics Krunoszláv és Szlobodan harmonika párbaja volt. Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul figyeltem, hogy a tremorokban mozgó tenyerek-újak milyen varázslatosan nyújtogatják el a hangokat, feleselve egymással a Fonó grandiózus terében. A párbaj döntetlenre sikerült, melyet Dániel szakított meg, egy népi hangszerrel, ami egy fadarab, amiből fonal lóg ki, és ha a fonalat meghúzzák, érdekes vartyogó hangot ad ki magából. Az egész koncertre jellemző voltak az ilyen apró muzikális trükkök, humoros lezárások, közbeszúrások. Olyan élvezet volt látni, hogy zenélés közben beszélgettek egymással, látszott, hogy minden a kisujjukban van, hiszen nem igényel a zenélés görcsös figyelmet. Pedig iram az aztán volt rendesen!

Amit hallottunk, az volt a hall()vány (nem az a rossz, aki rosszat ír, hanem aki rosszra gondol J ), és még nem szóltam a látványról. Pedig a Cerbul de Aur egyetlen magyarországi román néptánc együttes mindenképpen megérdemli az említést. Sodró hangulatú táncuk, igényes népviseletük illett az esemény magasztosságához. Másik támogató csapat, a három fiúból álló Fricska Táncegyüttes volt. Kalotaszegi legényesük felért egy rendes csíktaposással. A nézőtéri padlózat dübörgött a hat lábtól, döngött a föld és a vér lüktetett lábdobbanásaik nyomán. A koreográfia ötletes és humoros volt, a lépések nehezek, látványosak és lendületesek, tartásuk fenséges, ingük izzadtságtól nedves.-

Szóval örömpárbajok sora volt ez az éjszaka. Nagyfokú tudásról is szólt, zenei alázatról, és mindez párosult avval, hogy dobogott, lüktetett a tér – mint mindig Cimbaliék körül. A koncertet megelőzően néptánc tanfolyam volt a teremben. Gellért egyszercsak odalépett, elkezdte húzni a somogyi talpalávalót – nyolc órakor. Majd a színpadra lépett, végig zenélte a koncertet, szünetben a Zagyva Banda zenekarban húzta, majd a színpadon ott folytatta, ahol befejezte szünet előtt. Tulajdonképpen megállás nélkül 4 órán át fűrészelgette a hegedűjét, mindezt örömmel, mosolyogva, magától értetődő természetességgel. Lehet, hogy a kezei vonóban végződnek igazából?

A szünetben összeismerkedtünk Fekete Zoltánnal, aki rengeteget fotózott. Belegyezett, hogy a linket, ahová a képeit föltette, idemásoljam, hát nézegessétek ezeket is! Köszönöm Zoli!

https://picasaweb.google.com/acscomblog/2011_05_11_Cimbaliband5EvesKoncert?authkey=Gv1sRgCM-k2svrkvyESw&feat=directlink

Korosztályombéli vagy nálam idősebb olvasóimhoz szólok, fiatalabbak aligha ismerhetik a filmet, melynek címe: Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája. A film 1988-ban készült, Bodrogi Gyula főszepelésével, Bacsó Péter rendezte. Mint annyi más Bacsó-film, ez is a népi demokráciát mutatja be. Ebben a filmben azonban nem a kisember szemszögéből közelítette a témát, hanem a Főtitán szemszögéből. A szegény Főtitánéból, aki egyfolytában fáradozik népe jólétén……. És na persze, aki képtelenebbnél képtelenebb rendeletekkel igyekszik népe javát szolgálni, háta mögött feleségével………… Amikor ezt a kamasz éveim végén láttam moziban, mindenhol azt sulykolták, Romániáról, az ottani állapotokról szól. Akkor így is néztem. Utólag látom, ezt a hártyát azért húzták rá, hogy elfedjék vele azt a kritikát, ami akár a mi akkori rendszerünket is érhette (vagy bármelyik népi demokratikus akkori rendszert), nehogy betiltsák a filmet………….. Voltak a filmnek számomra néha unalmasabb pontjai, de nekem, aki ebben szocializálódtam, a kamaszéveimet még ez az életérzés behálózta, remek nosztalgi alkalom volt. Lányom bekapcsolódott a filmnézésbe időközben, azt éreztem, ő nem igazán érti, miről is szól. Nevetett azokon a helyzeteken, amik a filmben megjelennek. Igaz, karikírozva, nagyítva a dolgokat, de mégiscsak tükör ez, akkor is, ha kicsit torzít is……….. Javaslom, nézzétek meg, egyszeri megnézésre nagyon alkalmas magyar film.

A másik mű egy irodalmi alkotás. Egressy Zoltán írt egy remekművet Portugál címen, melyet a Katona József Színház mutatott be 1998-ban, majd film is készült belőle 1999-ben. Mindkettő rendezője Lukáts Andor. Én a filmmel kezdem, azt láttam először. A történet egy magyarországi 300 lelkes kisfaluban játszódik, ahol se pap, se rendőr nincsen, azonban kocsma van. Itt zajlik – leginkább – a cselekmény. Ami jelen esetben inkább csak a kocsmában tartózkodók vagy oda belépők-betérők élete. A vágyaik, az álmaik, ha vannak olyanok arrafelé egyáltalán. Természetesen az álló vízbe kő repül (pesti gyerek toppan be), ami hullámokat vet a tavon, ezért cselekmény is kialakul, eljut a tragédiáig a mű. De nem ez a lényeg. A mai magyar valóság a lényeg, a szálló por, a hétköznapi kocsmatöltelékek, a haszontalan álmok kergetése, a kilátástalanság, a kisfalu jövőtlensége, a falusi emberi kapcsolatok………. A film képi eszközökkel nagyon jól visszaadja a forró nyár hangulatát, amikor az ember szomjazik a „fröcsire”, ráérő beszélgetésre. Igazi falusi milliőt teremt. A színészi alakítások is nagyszerűek, Szirtes Ági nagyon jól játsza a folyton alkoholista, időnként csak rátöltő feleség szerepét.

Kíváncsi voltam, ugyanez hogyan hat a színpadon. Kíváncsiságom jutalmat érdemelt, az egészet tekintve nagyon pozitív élményt kaptam. Kicsit több a történet vége, mint a filmben. Ugyanakkor az a forró nyár és a por, ami a filmben meghatározó képi élményem volt, nem jut át a hangulati elemek közül. Pedig ez még ósdibbá tehette volna………. Viszont Szirtes Ágitól még jobb előadást láttam. Mintha kiforrott volna valami, ami már a filmvásznon is rendben volt. A tapsnál fütyültek neki a nézők………. Bán János remek figurát kovácsolt a fura beszédstílussal, Szirtes Ági méltó partnere lett (a férjét játssza a darabban). Pelsőczy Réka naív vidéki lánya a magakelletéssel felejthetetlen. A pap és a pesti fiú (Bece) karaktere volt halványabb, mint a filmben (ott mások alakították a szerepet), de ez nem azt jelenti, hogy ezek a színészek nem végezték jól a dolgukat, csak a filmben szereplő színészek alakítása nekem közelebb hozta azokat az alakokat. Varga Zoltán kiváló volt a filmben, remek a színpadon. Amiért félve említem mégis, az pusztán azért van, mert alig kell valamit szólnia, változnia a színpadon. Az ő feladata „pusztán” egy olyan részeg megformálása, aki soha, semmilyen körülmények között nem józan, nem bír egyenesen állni vagy ülni, az italért bármire képes………… Ezt viszont nagyon tudja alakítani. Az élvezet csúcspontja számomra a színpadi előadásban az volt, amikor Sátán (Varga Zoltán) a mag kérdőjeles-botorkálós imbolygásával felkérte táncolni az asszonyt (Szirtes Ági), aki boldogan ment………. Sátán testét tánc közben a vágy és a részegség kerítette hatalmába, viaskodott egymással a két érzés, hol a részeg győzött, hol az udvarolni kész vágy. Ez okozta, hogy Sátán nem lett dúvaddá, nem lett álattá, nem tudta kihasználni felajánlkozó partnerét. Szirtes Ági eközben tremorokkal, remegve táncolt, szinte tárva-nyitva várta a felajánlkozó részeget, miközben saját részegsége is gátja volt a beteljesedésnek. Tulajdonképpen ez is egy álom volt, egy „portugál”, ami nem valósult meg. Talán ez volt az a jelzés, hogy nem lehet mindig a dolgokat a könnyebb végüknél megfogni, nem lehet mindig csak a körülményeket okolni a be nem teljesült vágyaink miatt. Van, hogy magunknak kell valamit megváltoztatni, valamiről nekünk kell lemondani, hogy az álom valóra válhasson. Jellemző kérdése volt a pesti fiúnak a kocsmáros felé: Volt valami nagy álma? A kocsmáros kis gondolkodás után azt felelte: volt, egy fekete nő. Na, és mit tett érte? Vártam, hogy bejöjjön………..

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de a rohanó hétköznapokban alig akad egy-egy apró sziget, amikor csak úgy folyhat az ember kezéből az idő, akár a homok…………. Amikor nincs elvárás, amikor nem rohansz sehová, csak úgy odaérsz valami meghatározó helyre mondjuk egy jó séta után. Vagy kiülsz valamilyen rétre a pokrócra, olvasol, vagy jó mélyet alszol a szabadban a napsütésben és madárfüttyben…………Vagy biciklizel, túrázol jóbarátokkal, vagy finom fagyit nyalsz valahol a ragyogásban.

Ilyen napunk volt vasárnap. Reggel Jold avval ébresztett, jajj a krumplinak!!!!!!!!!!! Nem értettem, mi történt, aztán elmesélte, ez egy szólás, azt jelenti, kialudtuk a krumplit a földből. Bizony, tízig nem éledtünk meg. És nem okozott lelkiismeret furdalást, nem volt semmi kötelezően elvégzendő. Persze, ha nagyon akartam volna, találtam volna, de nem akartam egyáltalán semmit találni a naplopáson kívül. Egyszerű, hamar-ebédet ütöttem össze, nyugodt beszélgetés közben fogyasztottuk, hagytunk időt az asztal melletti emésztésre is. Délután a Szentlélek téren kötöttünk ki, ahol jazz és bor fesztivál volt – vagy inkább rablás jazz és bor ünnep néven álcázva. Egy deci liter Neszmélyről származó cserszegi fűszeres 300 Ft volt, de ehhez meg kellett vásárolni 500 Ft-ért egy poharat……….. Ami ráadásul feliratozva van, tehát abszolút zavaró egy ünnepi asztalnál otthon, hogy csak kettő van belőle. Vagyis lenne, mert nem ittunk ennyiért egy-egy deci bort…..

A zene? Nem is tudom. Láttam, hogy állnak a színpadon, valaki énekelt is, de olyan abszolút háttérzaj lett belőle számomra, nem jött át, nem fogott meg. Arra viszont jó volt, hogy a napsütéshez és a tomboló szélhez hozzátegyen valamit, amitől szép élni.

Este a Müpába mentünk, hogy a W. H. együttes (W. H. volt az az úr, akinek Shakespeare a szonettjeit ajánlotta ) Shakepeare-szonettek előadását hallgassuk meg. Érdemes a négy művész nevét megemlíteni: Gryllus Samu – basszusgitár, Márkos Albert – cselló, G. Szabó Hunor – dob, basszusgitár, szintetizátor, Sena Dagadu – ének, rap. Kuriózum volt ez az este. Érdekes volt az a jazz világ, ami elvarázsolt, és mégis hallgatható volt. Feszegette ugyan a korlátaimat, de nem lépett át azon a határon, ami kínossá vált volna. Élvezetem a dalokat nagyon. És az előadóegyéniségeket. Legfőképpen a dobokon (is) játszó G. Szabó Hunort kell kiemelnem, aki látványos karlendítésekkel, eldobott verőkkel gondoskodott a „cirkuszról”. És végére hagytam Senát. Nem véletlen. Ő volt a királynő. Egy ragyogó gyémánt. Afrikai édesapától, magyar édesanyától számazik. A bőre inkább tejeskávé (amennyire a kakasülőről sikerült megállapítanom), a haját sapka takarta, így arról nem tudok mit mesélni. És a feketekávéságból megszólalt a hang………. Amikor behunytam a szemem, testes afrikai néger mama-asszony meleg szeretete vett körül, áramlott az a hang, amire rá lehet ülni, ami elúszik Veled bárhová, és Te a hullámain ülve biztonságban gyönyörködsz a világban. Ha kinyitottam a szemem, egy tömör, de kecses, fiatal és nagyon csinos lány (tudom, fiatal édesanya) ült a színpadon. Telve szeretettel, odaadással és zenével. Bármit elénekelt, időnként elszavalt. Mindezt angol nyelven. Miközben a háttérben vetítették az aktuális szonettet angolul és magyarul. Ez zavaró volt viszont. Annyira akartam érteni, hogy olvastam, így ha nem volt valamiért ismétlése a verzé-nek, lemaradtam a zene és a dal élvezetéről. Mert Shakespeare szövegei nagyon mélyek. Ennyi idő alatt szinte fel sem lehetett fogni, miről szólnak. Pláne akkor nem, ha a jelenleg meglévő angoltudásommal a magyar szöveg után megpróbáltam, az angolt is megérteni…………

Vankó Évának köszönettel tartozom. Sena munkáját mostantól figyelemmel kísérem, még eddig nem figyeltem fel rá. Ha valakit érdekel, nem csak a W. H. együttes tagja, énekel az Irie Maffia nevű formációban is.

A címben szerepkő alkalmatosság valami szocializációs eszköz. Valami olyan, ami arra hivatott, hogy megtaláljam az egyén a helyét a világban. Sokan vagyunk, akik e mentén tudjuk meghatározni önmagunkat – vagyis a szerint, ki hogyan értékel, vagy ítél meg bennünket. A visszajelzésekből tudjuk, kik vagyunk. Sokszor ez a bajaink forrása is, hiszen ha a külvilág rosszat gondol rólunk, könnyen kevésnek érezzük magunkat. Jobb lenne biztosan tudni, saját magunkat ismerve, mik vagyunk, mire vagyunk képesek és alkalmasak. De elismerem, ez a nehezebb út. Nekem sokszor szükségem van a világ hangjaira, tudnom kell, hogy számítanak rám, hogy érek valamit. Az elmúlt három nap töményen erről szólt. Németországból itt volt Pacek, meglátogatott, beszélgettünk, hozta a családját – digitális formában. Imádok híreket hallani más kultúrákról, más országok, társadalmak mindennapjairól. Szeretem látni, ehhez képest mi itt Magyarországon hol tartunk, mit gondolunk másképpen. Ezért szeretek más országokban járva elbeszélgetni az ott lakókkal………… Szóval nekem dupla öröm volt Pacekot hallgatni. Három órás ittléte után befutott Ági Orsival, Reni és Misi a fiúkkal (Lenkó és Dés) és helyet cseréltek Pacekkal, aki távozott – jókedvet hagyva maga után. Filmnézést követően a konyha beszélgetési központtá változott, fogyasztottunk, csevegtünk, miközben az aprónép törpecirkáló-módra föl-alá vándorolgatva gügyögött és játszott hol a szobában, hol a konyhában, hol a két helység között. Abszolút házibuli hangulat volt, annyi különbséggel, hogy nem a pia folyt és fűszag lengte be a helységeket, hanem pelenkaszag és apró lábak csoszogása, gügyögés töltött be mindent. Miközben a szülők értelmesen tudtak gondolatokat cserélni, vitázni a film kapcsán. És mindenki boldogan távozott, a „szalon” este tízkor zárt………… Tegnap és ma pedig megtanulhattam, hogyan kell glettelni és festeni. Megéreztem az ízét, milyen az, amikor az ember maga készíti elő a lakását……… Amikor nem csak a pénzt gyűjti össze, hanem amikor valamit odatesz valóban….. Amikor otthagyja a kéznyomát az időben. Ami után majd emlegetheti: látod, ezt én csináltam, ezt én hoztam létre……… Bánom már, hogy eddig ezt kihagytam az életemből. Szeretném hinni, hogy még lesz ebben részem – saját részemre. És nem a lakásunk átfestésére gondolok most éppen. Nem bánnám, ha lenne egy kertes ház valahol, ami ránk vár………. Kipróbáltuk ma, kiderült, Jolddal e téren is jó csapatot alkotunk. Kíváncsi lennék, milyen lehetne az a ház, amit ketten hozhatnánk létre. Mert természetesen ez a ház nem a miénk volt, mi voltunk a „rabszolgák”. Olyanok, akikre szükség volt, akiket szívesen láttak a háziak – Krepi és Ági. Fontosak voltunk, és jól esett, hogy megengedték, hogy részt vegyünk a munkában, jól esett, hogy megbíztak abban, hogy el tudjuk végezni a feladatot. Jól esett, hogy hagyták egy kicsit, hogy az életük részei legyünk – hiszen a falon az ecsetvonások tőlünk vannak, és lesznek ott jövőre is, 10 év múlva is……….. És ennek a házibarkács-felújításnak megint olyan házibuli-íze volt……….. Mintha huszonéves korukban házasodó pénztelen barátainknak gürcöltünk volna egy karton sörért és az együttlét öröméért. Tudjátok mit? Hatalmas öröm ilyen szociális hálóban élni. Büszke vagyok a barátaimra és köszönöm a barátságukat és az élményeket, amik ebben a három napban értek – pusztán avval, hogy ők vannak. És ha már Oscar átadót meghazudtolóan köszöngetni támadt kedvem, hát köszönöm Joldnak is, hogy partnerem tud lenni abban, hogy vendégül láthassam a barátokat, hogy alkalomadtán segítsek a barátoknak. Köszönöm, hogy észrevette, hogy ez nekem fontos, és jó, hogy táplálja a kapcsolatokat ő is, aktívan és tevékenyen részt vesz ebben. Lezárásul annyit még mindenkinek: JÓ CSAPAT VAGYUNK!!!!!!!!!!!!!!

Talán a tavasz tehet róla, hiszen már vannak napok, amikor csuklós kutyák járnak a bokrok tövében, és a fákon már rügyeznek a madarak, ezért szegény blogger inkább a tavaszi fáradtságra hivatkozva nem gondolkodik, vagy ha igen, akkor azt a szabadban teszi, ahová áram híján nem viszi magával a számítógépet (meg persze azért, mert ez a PC dög nehéz). De lehet, hogy csak pusztán lusta voltam. Ez azért annyira nem jellemző rám. Úgyhogy inkább úgy gondolom, egyszerűen csak érleltem az írnivalót magamban – bizonyos okokból nem akart gejzírként kitörni belőlem. Mert volt valami benne, de mégsem volt az igazi. Ugyanakkor nem volt rossz, csak úgy nem találtam a helyét és vártam, hogy melyik polcra tudom majd eltenni. Jól tettem, hogy vártam, mert jött egy újabb élmény, aminek segítségével az előbbi is meghatározható lett, megtalálta a helyét – kihatással a később tapasztaltak elhelyezkedésére is. Mert minden mindennel összefügg………. Oké, igazatok van, tudom én ezt sokkal világosabban is.

Szóval egy csajos estén Katival, Magdival és Mesóval nagy elánnal vetettük bele magunkat a Fővárosi Művelődési Ház által kínált programba, kíváncsiak voltunk a Bolond a hegytetőn c. előadásra. Mikó István és a Beatles neve egy plakáton – nagyon kellemes emlékeket ébresztett mindnyájunkban: Mindhalálig Beatles címmel játszott kollégáival nagysikerű (buliba hajló) színdarabot még a kilencvenes évek derekán. Őrület volt a gengszterváltás idején és egy kicsit tovább. És vettem a hírt, hogy egy előadás lesz, Mikó István a „főszereplő”, játszik a Blackbirds zenekar. Ők 4 fiatal, nagyon fiatal, akik egyszerűen úgy játszanak Beatlest, mint talán ők maguk sem annak idején. (És ha klubkoncertjük van, akkor a szünet előtt Fonográf és Illés dalokat FG4 zenekar néven). Szóval őt zseniális ember állt színpadra egy előadás erejéig, úgy gondoltam, minden adott a sikerhez. Többiek is így érezték, azonnal vevő volt mindenki a programra. Beültünk a hideg nézőtérre aztán a zenekar a színpadra lépett, majd kisvártatva megjelent a fehér arcúra mázolt, zsakettes bohóc – Mikó. És jöttek a Beatles késői dalai, amik már drogmámorban íródtak, így szinte követhetetlen a szövegük, amik leginkább hallucinációkra épülnek. Olyasmi, mintha a Republik zenekar szövegein még egy csavart rontanál, még egy fokkal értelmezhetetlenebbé tennéd a szavak csak úgy spontán egymáshoz dobálásával. Ezek a Beatles-dalok szóltak malackákról, csúszdáról, adó-ellenőrről (mert a Beatlesnél mindenre van nóta, aranyapám…..) és pl. Penny Laneről – a teljesség igényt mellőzi a felsorolás. A „színdarab” abból állt, hogy az eredeti angol szövegeket, amit Márton András (a KFT együttes dobosa) fordított magyarra (a kiadott kötet címe: YESTERDAY) Mikó (és néha a zenekari tagok) - időnként gesztusokkal kísérve és pár szegényes kelléket használva – „előadott”, elmondott, mintegy értelmezte az eredetit. Ami viszont ehhez túl bizarr, túl alternatív volt. A képzelet fölkeltéséhez a kétágú létra, a próbababa kellékként való megjelenése túl kevés volt. A varázslat megszületéshez a kínos szövegek „elszavalása” nem volt elég. Megfogalmazódott mindnyájunkban, hogy feszengtünk a nézőtéren. Nem értettük, miért kell egy ilyen nagy volumenű embernek ehhez a nevét adnia. Miért nem hagyta pusztán a fiúkat játszani? A közönség lelkesedését minduntalan megtörte a művész úr távozása a színpadról (legalább 12 féle színpad-elhagyási technikát láthattunk tőle – hiába, no, nagy színész). Nem tudott a buli kibontakozni. Nem tudtak a szövegek elgondolkodtatni, nem tudott az egész megfogni. Mégis mire volt jó ez az este? Én ezekből a nem sláger dalokból eddig alig ismertem egy párat. És megértettem végre, mitől ANNYIRA szenzációs és korszakalkotó a Beatles. Mert ezek a dalok frenetikusak, lendületesek, vadak, annyira előremutatóak, hogy még a Rolling Stones is előadhatta volna bármelyiket a nyolcvanas évek közepén akár. És a 4 fekete madár (Blackbirds) még mindig hibátlanul fiatalon játszik.

Vasárnap a Centrál Színházban (lánykori nevén Vidámszínpad) megnéztük a G.Ö.R.CS. című előadást. GÖRÖGÖK Összes Regéi és Cselekedetei helyett a GONDVISELŐ Összes Regéi és Cselekedeteit láthattuk. Nekem igazából mindegy volt, kiről szólt, a lénye úgyis Kálloy Molnár Péter, Kálid Artúr és Gáspár András hancúrozása, lubickolása, rögtönzése, „műélvezete” volt. Ez a diák-fíling a szenzációs, a poénok az óriásiak, az, ahogyan elvetik magukat előadás közben. Mert ez nem a gondolatokról szól (talán egész előadás alatt három mondat volt figyelemre méltó), ezután az előadás után nem leszel több, pusztán úgy érzed, kikapcsolódtál, nyolcvan percet végi nevettél. Ez arról szólt, mennyire nem kell a világot – és benne magunkat - komolyan venni. Mert az Ószövetségből és az Újszövetségből is lehet igen nevettető előadást produkálni. Mert ma minden és bármi pénzzé tehető és a fogyasztás mindennek az origója. A művészetnek ez az az ága, amely azt mondja: ha így fogyasztod, így csomagolom, a lényeg, hogy valahogyan fogyaszd. Mikó előadása ugyanakkor az az ág volt, mely szerint a művészet lényege a néző művelése, pallérozása, bármi áron. Nem csomagol fogyaszthatóvá semmi áron. Mikó túl komolyan vette, a Centrál Színház pedig túl könnyedén. Az előbbinek kárára vált, az utóbbinak bája lett ettől – még akkor is, ha utálom magam a fogyasztó szemléletért.

„Hol volt, hol nem volt….. Hol? Sanyika, ez csak egy szófordulat…..” Gondolom, mindenki tudja, miből idéztem. Ha nem, akkor vegyétek elő az Üvegtigris 2.-t és frissítsétek fel az emlékeiteket. De ne kanyarodjak el. Szóval volt egyszer egy szombat, vízkereszten is túl, de még hamvazószerdán innen, amikor kis csapatunk úgy döntött, ad ennek a zord időnek, a folyton rákezdő hóesésnek, a jó hidegnek, és sok derűvel meg némi alkohollal legalább egy estére elfelejtjük a valóságot. Farsangoltunk hát egy nagyot, jót nevettünk egymás jelmezein – nekem két kedvencem volt, Jold átváltozott Jolandává, miután majdnem annyi időt töltött a fürdőszobában, mint egy menyasszony. Bármikor nagy durranás, ha egy férfi női ruhába bújik, hát még akkor, ha ez a férfinek jól is áll, és sok humorral és rájátszással hozni is tudja a szerepet………… Joldnak ez a vérében van. Igaz, csöppet elgondolkodtam azon, hogyan hat ez majd az intim érintkezésünkre…. J Az este folyamán a látványa többeket mosolygásra késztetett – fenntartva ezzel a folytonos jó hangulatot. És akkor még nem is beszéltem arról, milyen helyzetkomikumokat hozott magával a szerepe, gondolom, el tudjátok képzelni, ezeket a pillanatnyi karcolatokat nem lehet úgy megírni, hogy az adott hangulatot varázsolják vissza. Ezek olyanok, mint a szappanbuborék, ha meg akarod fogni, semmivé válik, lényegtelenné lesz. Szóval most ezt nem bontanám ki, ha valóban érdekel, majd részt veszel a következő farsangi megmérettetésen. És most essék szó másik kedvencemről, a csillagfejű csavarhúzóról. Ingrid volt az ötlet megvalósítója. Fejére két óriási, kartonlapból készített csillagot tűzött, maga után egész este aranyszálon, iszonyatosan zörögve húzott egy óriási csavart. Ingrid jelmezében az ötletesség, a humor, az átvitt értelem Escher-kelyhe nyűgözött le. Pont az ellentéte volt Jolandának, nem volt harsogó, nem volt folyton birizgáló, kellett hozzá az intellektus, finom volt és igényes. Na nem azt mondtam, Jolanda nem volt intellektuális – nagyon elegáns titkárnőnek sikerült beöltözni. Mégis ott a hatás, a harsogás volt a lenyűgöző. És lám, milyen összetett a világ, mindkettő irányból hatott rám az ötletük. De essék szó a többiekről is, felsorolásképpen. Volt mutogatós bácsi, John Lennon, Karády Katalin, bombaszakértő, halál, M and M-s golyó……… Én nagymama ribizli-lekvárja voltam. Ezek a jelmezek megalapozták a hangulatot, amit először activiti-partyval próbáltunk megfejelni, majd kipróbáltunk egyéb játékokat is. Attila kreativitása vitte végül teljes sikerre a farsangot: olyan játékot kezdtünk, ahol Attilának azt mondtuk, kitaláltunk egy története, amit fejtsen meg. Kérdeznie kellett, mire csak igen-nem kérdésekkel válaszolhattunk, de úgy, hogy ha a kérdését mássalhangzóval kezdi, akkor a válasz „nem”, ha magánhangzóval, akkor pedig „igen”. Attila kreativitása , folytonos agyalása, nagyon remek kis történetet kerekített – gondolom egyértelmű, hogy semmilyen kitalált történet nem volt a háttérben. Nem tudom, mikor nevettem ennyit egyfolytában, de öröm volt látni azt is, kicsit csöndesebb és általában visszahúzódó társaim is hogy megnyíltak……….

Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love című könyvét olvastam, mely alapjául szolgált a magyarul Ízek, imák, szerelmek címmel megjelent filmnek. Gondolom, a harsogó reklámok és beharangozók okán már mindenki tudja, miről szól a film (a nő válás utáni öntudatra való ébredéséről, útkereséséről). És az is köztudott dolog, hogy a könyv mindig jobb a belőle adaptált filmnél. Most én előbb találkoztam a filmmel, mint a puhakötésű, enyhén „csajos” hatású könyvvel. Olyan a borítója, ha nem Irénke ajánlotta volna, akkor a film alapján biztosan nem vettem volna kézbe. A filmben nem élem át azt, hogy a főszereplő fejlődne, a filmből úgy tűnik, egy unatkozó csaj mindig másokra fonódva, mások által lökdösve jut el egy válástól egy szerelemig. Olyan, mint a medúza a vízben – csak úgy lökdösődik, olyan átlátszó, olyan naív. Miközben a film szép tájakon játszódik és valóban átéljük, hogy a végére boldogabb lesz a lány – csak éppen nem tudni, mitől. Hát ilyen alapokon fanyalogva vettem kézbe a könyvet, valami amerikai szirupra számítottam. És……….. Volt, ahol nem tévedtem. Helyenként nagyon humoros az írónő, igaz, sajnálom, hogy ez nem tart ki az egész könyvben, annyi energiája a humorának nincs, hogy mindent átszőjön. Az olasz szín (eat) tulajdonképpen nem másról, mint a megpihenésről szól. Valami olyasmiről, amikor nincs más dolga az embernek a nyaralásának mondjuk első két napjában, minthogy lazuljon, aludjon, fogyasszon. Utána kezd csak el hiányozni a mozgás, a program……. Ennek megfelelően nincs is semmi komolyabb ötlet vagy gondolat ebben a részben, csak úgy telnek a lapok, olyan semmilyen kicsit, ahogyan leírja, egy amerikai szemével milyen az olaszok hétköznapi élete. Ha úgy vesszük, ez a bevezetés a második részbe, az indiai guruk világába (pray). Na, ez az, amiért ezt a könyvet olvasni kell. Lapról lapra tartalmaz felismeréseket, kézzel foghatóan érezni az átváltozást, szinte az olvasó is végigmegy azon az úton, amit Elizabeth vitt végig. Erős, gondolkodtató, humoros és idézni való részek sokasága hemzseg ebben a részben. Felpörget, szinte várod már, hogy akkor majd a könyv vége, a Balin töltött időszak, majd az aztán hogyan teszi fel a koronát erre az egész műre, ha a második szakasza a könyvnek ennyire jó……….. Előre dörzsölgeted a kezed, habzsolva olvasod a második részt, csak hogy végre a harmadikba hatolhass….. és akkor végre eljön a pillanat, megtörténik (love)……………. És………..semmi. Ugyan nem annyira színtelen, mint az olasz rész, de mintha nem ugyanaz a kéz írta volna, mint az indiai napok beszámolóját. A humornak itt már nyoma sincs, nem igazán érzékeled a belső változást, bár ebben a részben is kis szeletet kaphatsz a balinézek világából, történelméből. Összességében nem csalódás a könyv, a filmnél sokkal jobb, az nem tudta visszaadni a belső rezdüléseket. De olyan érzésem van, valaki kicsit jobban tud írni az átlagnál, pénz kell az életviteléhez, hát ehhez nyúl, ír egy könyvet az élményeiből. Önmegvalósít. Szóval olyan nagyon amerikai, akkor is, ha a középső része a könyvnek lenyűgözött. Kicsit utánanéztem, megjelent már magyarul is a könyv második része, ahol a házasságról, azon keresztül a hűségről ír – folytatva a történetüket………… Azt hiszem, nem szeretném megvenni a könyvet, és ez jelent valamit. Viszont ha valaki kölcsönadja, szívesen elolvasom – és ennek is jelentése van.

Már észrevehető volt máskor is, aktuális olvasmányom hogyan lopta be magát stílusomba, azon keresztül a blogba. Most is ez történik, Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love c. könyvét olvasom, amiből Ízek, imák, szerelmek magyar címmel vetítettek filmet. A könyvről fogok még írni, amint kiolvastam, elöljáróban csak annyit, messze jobb, mint a belőle készített film. Tudom, ez általában így szokott lenni, de ez esetben ez a különbség akkora, mint egy a zongorával ismerkedő kezdő és mondjuk Szokolay Ádám zeneszerző unokája (higgyétek el, nagyon magasra tettem a mércét, ismerem és hallottam játszani őt, mindössze kilencedikes, de vérfagyasztó tehetség, amit az ő korában meg lehet nyerni, azon már mind játszi könnyedséggel túl van). Szóval olvasmányom hatásának köszönhető a cím, de ne ijedjetek meg, nem lesz rózsaszín szirupos csöpögés, sem a szexuális életem boncolgatása a következő sorokban. Vagy pont erre vágytatok volna? Ha erre vonatkozóan sok visszajelzést kapok, talán még meg is gondolom egy újabb blog indítását e témában J De ne bulvárosodjak el, maradjak a gyönyör leírásánál. Ezt sajnos nem tudom abszolút a tényekre hagyatkozva megtenni, bizony a perzselődést kell kiírnom magamból, az érzékiséget, a hallható csöndet, a feszült átélést kell megfogalmaznom, remélem, sikerül. Karácsony előtt egy törést követően úgy éreztem, megérdemlek valami különlegesen jót, valami számomra nagyon kedveset, azt találtam ki karácsonyi ajándéknak Irénke (és a magam) számára, hogy menjünk el Lajkó Félix koncertjére. Barátnőm becsületére legyen mondva, hogy bár nem tudta, kiről van szó, bízott az értékítéletemben és kötélnek állt (jó, mondjuk az nem dicsérendő, hogy nem tudja, ki az a Lajkó Félix, de mivel a barátnőm, ez megbocsátható vétek J ). Tegnap felkerekedtünk, elzarándokoltunk a MŰPÁ-ba, és a Bartók teremnek egészen a tetejéig, a harmadik emeletig kaptattunk föl. Elsőre az ember azt gondolná, na, ez is milyen hely jó sok pénzért, innen sem fogunk semmit hallani…….. Ez súlyos tévedés. Az akusztika maga a csoda, a varázs, a zene mindenhol megfoghatóan ott van. A színpadon két szék, semmi több. És megérkezett a művész, az őrült zseni. Egyedül, a hangszerével. Nem kommunikált, vagy inkább mégis – csak nem a megszokott emberi módon, hanem átlényegülve zenévé. Meg csenddé. Mert ennek is hatalma volt, zenéje volt, ahogyan egy számban az utolsó előtti hangot elhúzta, leheletfinoman, aztán a hegedűn tartva a vonót elszámolt mondjuk 73 és félig, majd hirtelen megpendítette a legvékonyabb húrt lezárásul, utolsó hangként. Ami így száguldott, áradt a feszült csöndben, elementárist robbant a maga szerénységében, a várakozásban, a lélegzet-visszafogott figyelésben és odaadásban. Kergette a hangokat időnként, terített elénk annyit a zene képzeletbeli rétjére, hogy a hangyáknak is sok időbe telik, míg elhordják. Máskor pedig andalította a hallgatóságot, szinte teljesen el lehetett olyankor lazulni, beleolvadtam a székbe és csukott szemmel úsztam a zene hullámaiban. Nem tudom sajnos, ki segítette kontrásként a színpadi hangzást, de kiváló munkát végzett, hogy tudta a lépést tartani, sőt minőségileg tartotta, és a zsenihez hozzá tudott férni, tudta követni, érezte a váltásokat és megfelelő alázattal tudott szolgálni. Sajnálom, hogy nem tudom a nevét, megérdemelné, hogy megírjam. Az előadás kezdete előtt megtudakoltuk, hogy kb. 80 perc lesz az előadás, szünet nélkül. Amikor a normál előadás véget ért, Irénke teljes átéléssel közölte, szerinte nem múlt el nyolcvan perc. Megnéztük az időt, pont a 105 percben jártunk! És akkor még a három ráadásról szó sem volt. Van az a verssor: „Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot!” Vörösmarty Vén cigány c. költeményében. Na, most láttam, hogy is megy ez valójában. A koncert végére Lajkó Félix ostorral hegedült: a vonó szanaszét szakadt, a lószőr úgy kalimpált a bot végén, mintha lónoszogató eszközt tartott volna a húrokhoz. Ezért a koncertért megérte megszületnem.

Szombaton öt órát töltöttem az Operaházban. Nem tévedtem el, nem zárta rám a takarító néni a szertár ajtaját, pusztán csak megnéztük Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok c. előadását. Tartottam tőle, Wagnert még sosem hallgattam (Hitler nekem nem jó marketing érv), tudtam, hogy művei igen hosszúak és igen igénybe veszik a hallgatóság teljesítményét. Az operaházi székek nem voltak kényelmesek (a kakasülőre szól a bérletünk), volt a színpadnak olyan része, amit szokás szerint nem láthattunk, a lábaink nem fértek el a sorok között, mindezek az apróságok 5 óra feszült figyelemmel párosítva kellemetlenségeknek számítanak már. De még ezt beszámítva is azt tudom mondani, én élveztem. Már a megnyitó élvezetes volt, szerettem a dübörgő, nagy zajos hangszereket, azt a hangzást, amibe biztonsággal bele lehet kapaszkodni. Később ez kicsit kárára is vált a darabnak: az énekek szövegét nem lehetett érteni – nem azért, mert nem tudok németül, hanem mert a zene elnyomta. Még az ének dallama, hangszíne hallatszott, de a szöveg már érthetetlenné vált. A színészi gárdában nem éreztem azt a fajta színpadra nem illőséget, mint amit korábban a Pikk dámában tapasztaltam. Mindenki a helyén volt. A történet maga kicsit elnyújtott, viccelődtünk, hogy a rendezvény (a mesterdalnokok viadala) költségvetését nem dalolták el, úgy teljesebb lett volna a kép………. Az előadás alatt feszülten kutattam, mi az az ok, amiért Hitler Wagner zenéjét kedvelte. Nem tudtam olyan hatalmas különbséget tenni mondjuk Csajkovszkij és Wagner zenéje között. Természetes, hogy van különbség, ahogy mondjuk egy Cavaraggio és egy Michelangelo között is van. De olyan különbséget egészen a darab végéig nem éreztem, ami arra adott volna okot, hogy egy diktátor ezt a zenét bármi másnál jobban kedvelje. Így jött el a darab vége, ahol rájöttem, mi a titok. A verseny fődíja a leány keze volt, amit a lovag el is nyert. Ám mégsem a mindent betetőző és elborító szerelemé az érdem. A cipész rádöbbentette a színpadon állókat és a nézőket is arra, ha a nagy német egység elvész, nem marad más, csak a német művészet. Itt döbbentem rá, hogy az országunknak van már udvari építésze, de nincsen még (tudtommal) udvari klasszikus zeneszerzője………… Tanulságos darab volt, és a felsorolt hibák ellenére én élveztem a darabot, még akkor is, ha az utolsó 5 perc szellemisége (a darab végkifejlete) taszított is, a zene talán ebben az 5 percben volt a legcsodálatosabb. Hegyi Árpád Jutocsa rendezése is nagyon sokat hozzátett, mind látványban, mind ünnepélyességben. Mintha az az 5 perc nem lett volna egyenes következménye az azt megelőző 4 óra 55 percnek.